53. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*
https://www.youtube.com/watch?v=rDRujlAdV1I

Sora megállás nélkül zokogott, olyan keservesen, hogy a szívem majd kettészakadt. Bármit megtettem volna, hogy elvegyem tőle a fájdalmát, és kitöröljem ezt a sok emléket a fejéből. Hibáztatnom kellett volna, amiért elfogadta Taemin ajánlatát, és amiért képes volt megmérgezni a diákokat, de nem tettem. Ő csak szerette volna visszakapni a nővérét, akihez annyira kötődött, és akit képtelen volt elengedni. Ha én elveszítettem volna valakit, azt hiszem, ugyanígy cselekedtem volna. Mindannyian ugyanezt tettük volna. Mindenki életében van legalább egy olyan személy, akiért képesek lennénk bármit megtenni és feláldozni, akit ha csak szóba hozunk, elveszítjük a fejünket és mindent megragadunk, mindent elhiszünk anélkül, hogy józanul gondolkodnánk.

Ami pedig a megmérgezést illeti… Sora nem tudta, mit művel. Ha igaz, amit mondott, hogy irányították – aminek pedig elég nagy a valószínűsége -, akkor szintén nem volt ura önmagának, mikor a mérget belekeverte az ételbe. Valószínűleg nem is emlékezett arra, hogy ő ebbe belement, hogy ő ezt megcsinálta, talán Taemin meg sem kérdezte, hogy véghez viszi-e ezt a feladatot. Egyszerűen csak kölcsönvette Sora testét és elültette a fejében azt a gondolatot, hogy ő tette. Taeminnek pedig ehhez megvolt az ereje.

- Annyira megható ez a jelenet – törte meg a nyomasztó csendet, és leguggolt mellénk. – Istenem, lányok, hát ennyire naivak vagytok? Sorát még megértem, de te, Minseo… Semmit nem változtál.

- Fogd be, Taemin! – szűrtem ki fogaim között. Hangom fenyegető volt, bár ő ezen csak felnevetett.

- Miért, fáj az igazság? Miattad halt meg Nayoung, te nem vigyáztál rá eléggé és most itt a húga, aki szintén a csapdámba esett és meghalt.

- Nem hagyom, hogy megöld őt! – feleltem ugyanolyan suttogó hangon, de tekintetem nem fordítottam felé. Arcom Sora vállába fúrtam és úgy vigasztaltam.

- Nem is terveztem megölni. Nézz rá! Ő már így is halott. Egy kész idegroncs. Szerinted milyen élete lesz ezek után? Semmilyen. Sosem fog megbízni senkiben, egyedül lesz mindvégig és egyszer majd saját magával fog végezni. Vagy pedig bekattan, és élete végéig a diliházban fog megrohadni. Bármelyik is lesz, egyik sem normális élet. Ahogy mondtam: ő már réges-régen halott.

Gyűlöltem Taemint, azokban a percekben jobban, mint valaha máskor. Gyűlöltem, amiért igaza van, gyűlöltem, hogy ilyen emberré vált, de még jobban gyűlöltem magamat, amiért ezt nem vettem észre. És ez a gyűlölet csak még inkább felbosszantott.

- Látod, Minseo? Kettőnk közül nem tudom, ki a rosszabb: én, aki ezt tette vele vagy te, aki nem tett semmit? Megígérted Nayoungnak, hogy megvédet őt, és nézd meg, mi lett a vége. Nem tartottad magad Nayoung utolsó kívánságához. Szerinted a drága kis barátnőd mit gondol erről? – ujjaival hátratűrte hajam, amitől kirázott a hideg, és összerándultam, de nem húzódtam el tőle.

- Mondtam, hogy ne merd kiejteni a nevét a szádon!

- Miért, mi lesz? Erősebb vagyok nálad, és ezt te is tudod.

- Te azt csak hiszed.

- Valóban? Hidd el, hogy tudok még olyan dolgot mutatni, amitől legyengülsz. Akarod tudni, mi ez?

Nem feleltem. Gyűlöltem, hogy így játszadozik velem, és már most rá akartam vetni magam, de igaza volt: még erősebb volt nálam. Én még nem gyűjtöttem össze az energiámat, hogy aztán végezhessek vele.

Felemeltem fejem, és Sorát azt ölembe húztam. Még mindig keservesen sírt, de már valamivel halkabban és erőtlenebbül. Kezdett kimerülni. Végigsimítottam arcán és hátán, majd Taeminre emeltem a tekintetem. Nem akartam tudni, mire gondol, de hagytam, hadd terítse ki az összes kártyáját és használja fel szép sorjában őket. Könnyebb úgy visszavágni, ha az ellenfelednek már nincs semmije.

- Akár meg is kérdezheted Nayoungot magadtól, hogy mi a véleménye rólad. Csak nyisd ki az ajtót és beszélgess vele! – mutatott a háta mögött lévő ajtóra, ahonnét nemrég Sorát hozta ki.

Értetlenül meredtem rá, majd odapillantottam az ajtóra.

- Nayoung nem lehet ott.

- Már miért ne lehetne? Nincs a túlvilágon, amit te magad is tapasztalhattál, ez pedig csak egyet jelenthet.

- Ugye nem? – kérdeztem suttogva, és lassan felálltam a földről. Sora abbahagyta a zokogást, megtörölte a szemeit és engem nézett. Ő az egész beszélgetésből semmit sem értett, és próbált rájönni, miről lehet szó. Taemin csak gyengéden rápillantott és megsimogatta az arcát, mire Sora undorodva húzódott el tőle.

Megindultam az ajtó felé, és reméltem, hogy Nayoung nem lesz ott.

- Te ölted meg őt… és fel akarsz támasztani valakit… Hát persze… Itt van mindenki, akit megöltél, hogy felhasználhasd a célodhoz. Vele is emiatt végeztél? – kérdeztem, bár választ nem vártam és nem is kaptam.

Megálltam a résnyire nyitott ajtó előtt, de nem mertem kinyitni. Kezdett összeállni bennem a kép erről az egészről, és nem akartam elhinni, mibe keveredtem bele.

Végül erőt vettem magamon, és belöktem az ajtót. Azt hittem, fényesség csap az arcomba vagy erős fuvallat, de helyette csak a sötétség nézett velem farkasszemet. Összehúztam szemeimet és úgy meredtem a feketeségbe, hátha megpillantok valakit, de nem történt semmi. Meg sem moccant a levegő. Végül mikor már feladtam volna, valami mégis kirajzolódni látszott.

Egy fehér alak lassan alakot öltött, és közeledni kezdett felém. Mikor már csak pár lépésre volt, akkor ismertem fel Nayoungot.

A szívem kihagyott egy ütemet, ahogy meggyötört és fáradt arcába néztem. Szerettem volna megölelni és megérinteni, de amikor közelebb akartam lépni hozzá, nem tudtam. Értetlenül meredtem rá, majd Taeminre.

- Ne próbálkozz vele. Ő hozzám tartozik. Látni is csak azért látod, mert én megengedtem. És igen, még mielőtt kérdeznéd, emiatt nincs a túlvilágon. Én hoztam őt el onnan.

- Nem értelek. Én látom a halottakat. Tök mindegy, ki ölte meg, én láthatom őket, ha akarom.

- Ebben tévedsz.

- Nem, nem tévedek. Csak akkor nem láthatnám, ha valaki olyan ölte meg őket, aki olyan, mint én. Csakhogy te vámpír vagy és belőlem is egy van a világon. Ki az, aki neked dolgozik, Taemin?

Taemin csak felnevetett, felállt a földről, majd mellém lépdelt. Csaknem egy fejjel magasabb volt nálam, és ahogy felnéztem arcába, még inkább gyengébbnek és kiszolgáltatottnak éreztem magam.

- Mostanra már rájöhettél volna, hogy nem dolgozom én senkinek, és senki sem nekem. Sorát leszámítva, de ő ugye csak arra kellett, hogy téged megsebezzelek.

- Nem, valaki akkor is van, aki hasonló, mint én. Vagy valamiféle bűbájt használtál ellenük. Muszáj volt, mert tudom, hogy van egy természetfeletti is a dologban. Éreztem a helyükön azt a förtelmes hideget.

- Óh, vagy az. Nos, igen, az eléggé megtéveszthetett. De csak találgass, előbb-utóbb magad is rájössz – kulcsolta össze hátul kezeit, majd ráérősen sétálgatni kezdett.

- Elég a játszadozásból, oké? Nem veszek részt a hülye játékaidban. Vagy most azonnal elárulod, mi ez az egész, vagy fogom magam és itt hagylak! – fordultam dühösen felé, de épp csak annyit engedtem ki magamból, hogy a szerepem hihető legyen, és ne sejtse, hogy készülök valamire.

- Jó, rendben, legyen. Nem fogsz magadtól rájönni, azt hiszem. Csak tedd fel a kérdést, ami annyira furdalja a kíváncsiságodat és cserébe elárulom a titkot.

Felsóhajtottam és egy újabb adag mérget nyeltem vissza. Nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy ne cselekedjek meggondolatlanul. Igyekeztem tartani magam a naiv szerephez, ha már egyszer ő úgy hitte, nem változtam meg.

- Mégis mit tervezel, Taemin? Kit akarsz visszahozni ennyire?

- Azt hittem, mára már erre rájöttél – kacagott fel a kérdés hallatán. – Őszintén meglepsz, de tényleg. Sokkal kevesebbet tudsz, mint gondoltam… húgom.

- Azt mondtad, elárulod a titkod, és… mi? Húgom?

- Jól hallottad. A testvéred vagyok – megállt alig egy méterre tőlem, majd elvigyorodott és széttárva karjait, folytatta – Én lettem volna az igazi rémálom.