55. rész

*Ajánlott zene: 100% - Beat*

https://www.youtube.com/watch?v=QYMpINYh4pk

Szemeim tágra nyíltak a döbbenettől és levegőt is elfelejtettem venni, amikor elért a tudatomig, hogy mit akar tenni. Az elmúlt egy órában – bár nem voltam biztos abban, mióta vagyok itt – ez már a sokadik alkalom volt, hogy olyan ötlettel állt elő, amire nem számítottam.

- Hogy mit? Anyát… visszahozni? De… egy halottat nem lehet feltámasztani! – akadtam ki, és egyből Woobinra gondoltam. Nagyon is tudtam, hogyan kell, és hogy Taemin pontosan ugyanazzal a módszerrel akarta, mint Jongsuk. Már csak az volt a kérdés, ő mégis honnan tudta?

- Ha hiszed, ha nem, de van rá mód. Persze tény, hogy ezt tiltja a vámpírok törvénye, és ha lebukok, akkor az életemmel fizetek érte, de szükségem van az erőmre.

- Nem értelek. Ha anyát visszahozod, akkor te miért kapnád vissza az energiádat?

- Úgy, hogy amint visszahozom, megölöm.

- Miii?!

- Most mit vagy úgy kiakadva? Ő az anyám, tőle örököltem mindent, ha megölöm, megkapom az övét. Mivel nálad van az enyém, én elveszem az övét.

- Ezt nem értem. Miért nem engem ölsz meg? Talán… túl erős ellenfélnek tartasz?

- Erősnek? Ugyan, kérlek. Erről szó sincs. Egyszerűen csak anyánk erősebb nálad is, és ha már egyszer visszakapom, akkor miért ne vehetném el a többet és a jobbat?

- Őrült vagy… képes lennél anyát megölni… ezért a hülyeségért?

- Úgy látom, még mindig nem érted, Minseo. Nem vagyok önmagam… tudod, milyen érzés ez?

- Igen, tudom, megértelek, Taemin. Így élsz már, ki tudja, mióta és ahelyett, hogy megpróbáltál volna ezzel együtt élni, és olyan dolgokat találni az életedben, amitől boldog leszel, inkább arra pazaroltad az éveket, hogy megoldást találj erre. Oké, értelek. De mi van a lelkiismereteddel, ha? Az nem fáj? Nincs bűntudatod? Nem mardossa a lelkedet? Taemin, ártatlan embereket öltél meg, Talán több ezreket is, és mindezt azért, hogy visszahozz egy halottat, majd újból megöld? Megéri? Taemin, te sem vagy jobb senkinél! Tényleg azt hiszed, hogy amit teszel, az nem bűn és rendben van így? Azért, mert elvettek tőled valamit, neked is ezt kell tenned? A világ nem így működik.

- De, a világ pontosan ilyen, Minseo. Azért, mert te igyekszel jó lenni és nem így cselekedni, a világ még ilyen. Mindenki ezt teszi: ha valamit elvesznek tőle, ő visszaszerzi, akár életek árán is. Mindenki eléri, amit akar, és ha el kell taposnom a barátaimat, a családomat, a hozzám közel állókat, hát akkor megteszem.

- Jó, oké, aláírom, vannak ilyenek. De te miért közéjük akarsz tartozni? Miért nem azok közé, akik normálisak? Nem azok az igazi harcosok, akik minél több emberrel végeznek és minél több embert taposnak el, hanem azok, akik képesek saját magukkal harcolni. És te nem tudtál megbirkózni magaddal… Megértelek, Taemin, de nem tudom elfogadni, amit teszel.

- Hát… az a te bajod. Testvérek vagyunk, de teljesen ellentétek és ez így van jól. Én visszahozom anyát, és elveszem a képességét, te pedig azt csinálsz, amit akarsz.

- Akkor mégis minek hívtál ide engem? Mire kellek én neked?

- Te? Te semmire igazából. Csak azt akartam, hogy végignézd mindezt és fájjon.

- Miért? Ha nem tettem ellened semmit, miért engem büntetsz?

- Mert amikor gyerek voltam, és figyeltelek, téged hibáztattalak. Csak azt tudtam, hogy nálad van, ami az enyém. Én voltam a rémálom, Minseo. Én lettem volna az egyetlen és olyan dolgokat tehettem volna… erre jöttél te, és én senkivé lettem.

- Szóval elismered, hogy a hatalom kell.

- Nem, ez nem a hatalom. Ez a tény, hogy te felesleges vagy. És amikor gyerek voltam, megfogadtam, hogy ezért bosszút állok. És bár azóta rájöttem, hogy tényleg nem te tehettél róla, mégis, a gyermeki lelkemnek meg kell adnom, hogy nyugodt legyek. Ha látom, hogy fáj, akkor kielégítem azt a kisgyereket, aki akkor voltam.

- Te tiszta őrült vagy. Nem tudlak megérteni.

- Nem is kell. Csak figyelj! – lépett vissza a titkos ajtóhoz és kinyitotta azt.

- Taemin, nem fogom hagyni, hogy ezt tedd! – felpattantam a földről és hirtelen mozdulattal megindultam felé, de félúton éles fájdalom nyílalt a gyomromba, amitől összegörnyedve rogytam a földre.

- Sajnálom, Minseo, de nem állíthatsz meg! – fordult felém. Amikor felemeltem a fejem, tenyerét felém fordítva állt az ajtóban. Valami különös energia áradt belőle, amit eddig sosem éreztem, és ami ezt a fájdalmat okozta.

Próbáltam felállni, de meg se bírtam moccanni.

- Mit… művelsz? – préseltem ki nagy nehezen fogaim között ezt a két szót. Mintha az energiám, az a bizonyos tűzgolyó összefacsarodott volna a gyomromban, és ki akart volna szakadni anélkül, hogy engedtem volna.

- Oh, ezt elfelejtettem mondani: erre az egyre még képes vagyok. Távol tudlak magamtól tartani, ha akarom. Hosszú évekbe telt, mire ezt valahogy elértem és kifejlesztettem, de megérte. Mázli, hogy azok közé a vámpírok közé tartozom, akik tudnak irányítani másokat – mert igen, én irányítottam az egész kollégiumot. Durva, mi?

- Taemin…

- Bocs, Minseo.

Hangjában semmi érzelem nem volt, és egyáltalán nem sajnálta. Vállat rántott, majd elfordította a fejét és beengedte a lelkeket a légtérbe. Noha nem láttam őket, te érzékeltem jelenlétüket és olyan sokan voltak, hogy az már fojtogató volt számomra. Próbáltam összekaparni magam, de alig bírtam felkelni.

Sora mindebből semmit sem érzékelt, csak azt tudta, hogy irtó nagy gáz van. Odarohant hozzám, és segített felállni a földről, majd a lehető legtávolabb húzódtunk.

- Minden rendben, Minseo? Megijesztesz! – nézett rám aggódva, gyermeki értetlenséggel az arcán. Bár az előbb még összetörten feküdt a földön, most mindebből semmi sem látszott. Hogyan képes ilyen gyorsan túltenni magát a dolgokon és ilyen tisztán gondolkodni? Mindig is csodáltam Sorát, de azokban a percekben még jobban, mint valaha.

- Te most menj és tűnj el innen! Majd én elintézem Taemint – néztem végül rá.

- Mi? Normális vagy? Eszem ágában sincs itt hagyni téged, amikor úgy remegsz, hogy majd’ összeesel! Nem tudom, mi folyik itt, de azt érzem, hogy valami nagyon nem stimmel!

- Sora, kérlek. Csak tűnj el innen! Megsérülhetsz, és ha bajod esik, azt nem tudnám feldogozni. Ha segíteni akarsz, akkor most azonnal fordíts hátat és vissza se nézz!

Keményen állta a tekintetem, de végül megadta magát. Tudta, hogy nem tehet semmit, így kénytelen volt elengedni és elmenekülni. Lassan hátrálni kezdett, majd mikor már kellő távolságban volt, megfordult és rohanni kezdett. Mikor már nem láttam az alakját, megkönnyebbülten sóhajtottam fel és támaszkodtam neki a falnak, majd tekintetem Taeminre fordítottam.

Pont akkor csukta be a másik ajtót, így szinte biztos voltam abban, hogy az összes halott lélek már velünk együtt van. Hiába álltam a lehető legtávolabb, még így is éreztem jelenlétüket, a hidegséget, amit magukból árasztottak és azt, hogy egymást lökdösődve férnek csak el. Akkor jöttem rá, hogy Taemin tényleg egyedül hajtott végre mindent. Egyedül ő tervelte ki ezt az egészet, ő ölte meg azt a sok fiatalt, ő irányított mindenkit, ő volt ott mindenhol. És én mindebből semmit sem vettem észre, ez pedig rettentően feldühített.

Taemin megállt a terem közepén, és mit sem törődve velem, elővett a zsebéből egy apró tárgyat. Hunyorognom kellett, hogy tudjam, mi is az pontosan. Egy ezüst nyaklánc volt, rajta egy rózsa alakú medállal. Az a nyaklánc anyáé volt. Azt a nyakláncot a szobámban őrizgettem hosszú éveken keresztül és most Taeminnél volt. Mégis mikor vette el, mikor került hozzá? Szerettem volna tudni, mikor férkőzött úgy a közelembe, hogy észre sem vettem, de ez most nem számított. Tudtam, mit akar elérni, és meg kellett akadályoznom.

- Nem hagyom, hogy ezt tedd, Taemin! – mondtam határozottan, inkább magamnak, mint neki, és azzal a lendülettel megindultam felé.

Gyors voltam, mint egy villanás, és mire Taemin észbe kaphatott volna, már ott álltam mellette. Egy hatalmasat löktem rajta, aminek következtében a nyaklánc kirepült a kezéből és valahol a terem túlsó végén nagy koppanással a falnak csapódott, Taemin pedig a váratlan fordulattól a földön landolt.

Egy merő pillanatig farkasszemet néztünk egymással; szemei feketén izzottak, és egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy lehet valaki ennyire őrült és idióta, hogy tönkreteszi saját magát.

- Te mocskos kurva! – üvöltött fel dühödten, és abban a pillanatban minden erejét rám vetítette. Éles fájdalom nyílalt bele egész testembe, én pedig felordítottam. Mintha több ezer kést szúrtak volna belém, olyan érzés volt, ahogy az energiáink találkoztak.

Összerogytam a földre, Taemin pedig felpattant és a hajamat megmarkolva kényszerített arra, hogy arcába nézzek.

- Mondtam, hogy ne avatkozz bele! Ha kell, téged is megöllek, de akkor is visszaszerzem a képességemet! Ne próbálkozz ilyen gyerekes dolgokkal, világos?! – mielőtt elengedett volna, pofon vágott. Sajgott az egész arcom, és elharaptam belül a számat, ennek következtében pedig hatalmas adag vért köptem a porba.

Taemin hátat fordított, és elindult megkeresni a nyakláncot. Néztem minden mozdulatát és próbáltam rájönni, mi lehet a gyenge pontja, hogyan tudnék rajta nagy sebet ejteni. Egyelőre úgy nézett ki, hogy erősebb nálam, de ez csupán a vámpírságának volt köszönhető. Valójában bennem több erő volt, hisz én megölhettem volna őt, én voltam az igazi és egyetlen rémálom, de mivel hasonló energiamaradvánnyal ő is rendelkezett, ezért ez már nem volt olyan egyszerű.

- Nem teheted ezt! – nyögtem alig hallhatóan, és amikor épp lehajolt felvenni a nyakláncot, én is felkeltem a földről és ismét megindultam felé. De másodszor már nem voltam olyan gyors, és Taemin megelőzött. Egy hatalmas energiahullámot lökött felém, én pedig nekirepültem a falnak, majd azon végigcsúszva elterültem a földön.

Zúgott a fejem, és a számból is vér kezdett folyni. Minden porcikám fájt, az egész testem egy lüktető pont lett. Nem bírtam megmozdulni, és szinte biztos voltam abban, hogy eltörtem pár csontomat. Nehezen kaptam levegőt, minden lélegzetvételkor olyan érzésem volt, mintha vasszögeket nyelnék le.

Taemin leguggolt mellém, majd arcomból kisöpörte hajamat, és hátratűrte a fülem mögé. Ujjait végighúzta állam vonalán, és rám mosolygott:

- Mondd, Minseo, milyen érzés veszíteni?

Felkuncogott, majd ellépett mellőlem. Teljesen lebénultam, és képtelen voltam megállítani őt. Megállt a helyiség közepén, lehunyta szemeit, és kitárta elméjét. A levegő megmozdult, ahogy a sok halott lelket feláldozta egy másik halottért. Nem hallottam a sikolyokat, az ég-világon semmit nem tapasztaltam ebből és ennek nagyon örültem. A levegő azonban fagyosabb lett, egy pillanat alatt szinte tíz fokot csökkent, és egyszerre valami fehér köd kezdett el körbelengni minket.

Pont úgy, mint az egyik rémálmomban.

Nem tudtam, miként is zajlik ez az egész halott-feltámasztós dolog, és bárki, aki ilyenre vetemedett, senki sem tudhatta, mivel jár, de valahogy sejtettem, hogy nem egy fájdalommentes művelet. Taemin arca eltorzult a fájdalomtól, vonásai megkeményedtek, háta kissé meggörbült. Egész testtartásából lerítt, hogy valami ismeretlen erővel küzd, és csak azért nem hagyja abba, mert egész életében erre a napra várt.

Ahogy tehetetlenül figyeltem Taemint, a bénultság kezdett elnyomni, eluralkodni rajtam. Szemeimre ólomsúlyként nehezedett a fáradtság, és annyira kimerülten éreztem magam, hogy engedelmeskedtem neki.

- És mond, Taemin, milyen érzés egy régi baráttal találkozni?

Ez az ismerős hang késztetett arra, hogy még egyszer kinyissam a szemeimet. Tekintetemmel kerestem a hang tulajdonosát, akinek jelenléte éppúgy meglepte Taemint, mint engem.

- Jongsuk?!