56. rész

*Ajánlott zene: IAMX – Great Shipwreck of Life*

https://www.youtube.com/watch?v=5IpbKo1wLDk

A terem túlsó végében, ahol nemrégiben Sora távozott, megpillantottam Jongsuk alakját. Lassú léptekkel indult meg Taemin felé, nem tudva, mire készül. Taemin mozdulatlanul állt egy helyben, és igyekezett elrejteni a belőle áradó félelmet.

- Ugye emlékszel még rám, Taeminnie? – kérdezte arcán egy enyhe mosollyal.

A fekete hajú csak nyelt egy nagyot, és le sem vette tekintetét Jongsukról.

- Hogyne emlékeznék rád! Meg akartál ölteni Woobinnal! – hangján egyáltalán nem lehetett érezni, hogy fél. Határozott volt és komor. Jongsuk jelenléte kibillentette a koncentrációból, de ahogy beszélni kezdett, egyre inkább visszatalált önmagához.

- Igaz is. Jogod van gyűlölni, elvégre is te még gyerek voltál, én pedig fel akartalak áldozni. De ez már a múlt, Taemin, tedd túl rajta magad! – zsebre dugta kezeit, majd alig egy méterrel megállt a fiú előtt.

- Chh. Azt hiszed, félek tőled? Bevallom, eléggé megviselt, amikor az a teremtmény majdnem élve felfalt. Hosszú évekig rémálmaim voltak emiatt, de ne aggódj, már jól vagyok. Meg fogom ölni őt is, Jongsuk, jobb, ha erre felkészülsz! – ajkai felfelé görbültek, épphogy, csak egy kicsit, és ahogy a félhomályban, tetőtől talpig feketében állt, úgy festett, mintha maga lenne az ördög.

- Úgy gondolod? Ahhoz előbb velem kell végezned! – tárta szét karjait Jongsuk, jelezve, megadja magát.

Taemin először zavartan nézett rá, majd arcvonásai ismét kisimultak, ahogy egy sejtelmes vigyort megeresztett.

- Ne aggódj, te sem maradsz ki a sorból. Bosszút állok, de erre még várnod kell! Nem vagyok hülye, nem fogok veled szembeszállni, hisz erősebb vagy. De már nem sokáig… - motyogta a végét, de még így is tisztán lehetett hallani, amit mond.

Ezekután lecsuktam a szemeimet, és kirekesztettem a külvilágot. Képtelen voltam tovább ébren maradni, és már nem hallottam, miről beszélnek a fejem felett.

Szóval ők ketten ismerik egymást. Jongsuk meg akarta etetni Woobinnal, de vajon végül miért nem sikerült neki? Ő maga akadályozta meg, vagy valaki más avatkozott közbe? Szerettem volna tudni, de nem maradt energiám ilyeneken gondolkozni.

A tudat, hogy Jongsuk mellettem van, megnyugtatott. Mindig mellettem volt, amikor szükségem volt rá. Furcsa egy barátság volt a miénk, nem is hasonlítottunk egymásra, sok ellentét volt köztünk, de az biztos, hogyha a másik bajban volt, akkor számíthattunk egymásra.

És emiatt hagytam, hogy a sötétség egy időre magába nyeljen. Biztonságban voltam, és nem aggódtam, hogy amíg nem vagyok a tudatomnál, bármi bajom eshet, hisz Jongsuk ott volt most is.

Ellazultam, és a tompaság teljesen átvette felettem az uralmat. Nem érzékeltem semmit; mintha elaludtam volna.

A képességem ismét önállósította magát. Kikapcsolta az érzéseimet, a tudatomat, az egész testemet, hogy aztán újraindítsa, teljesen felfrissülve és akkor pontot tehessek ennek az egésznek a végére.

*

Valaki halkan a nevemen szólított. Valahonnan nagyon messziről jöhetett, mégis, mintha a fülembe suttogott volna. Ismerős, mégis ismeretlen női hang volt, de nem tudtam arcot társítani hozzá.

Ujjak értek vállamhoz, és lassan rázogatni kezdtek. Lassan kezdett minden a helyére zökkenni, és már a fáradságot sem érzékeltem. Nyitogatni kezdtem szemeimet, és egy idegen női arc hajolt be látókörömbe.

Anya.

Ez a szó ugrott be egyből. Hirtelen kipattantak szemeim, és olyan erővel ültem fel, hogy majdnem megfejeltem az illetőt, aki mellettem ült.

Mert nem az anyám volt az, aki felébresztett, hanem Hyunseung. Pislogtam párat, megdörzsöltem szemeimet, de nem láttam többé a női arcot.

Bizonyára csak hallucináltam. Vagy álmodhattam.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva Hyunseung.

Ráemeltem tekintetem, végül bólintottam egyet. Hyunseung felállt, majd a kezét nyújtva felsegített a földről.

Körbenéztem a teremben, és akkor pillantottam meg, hogy Eungyeol és Jonghyun is itt vannak. Négy oldalról vették körbe Taemint, sakkban tartották, de három lépésnél közelebb nem mertek menni.

- Itt az ideje befejezni ezt az egészet, Taemin! – hallottam Jonghyun hangját, mire a megszólított felmordult.

- Befejezni? És ezt pont te mondod, Jonghyun? Szánalmas vagy – felelte, majd tekintetét a kezében lévő nyakláncra emelte.

- Lemaradtam valamiről? – súgtam Hyunseungnak, aki anélkül válaszolt, hogy rám nézett volna.

- Nem sokról. Alig néhány perce érkeztünk, de egyikünk sem tud Taemin közelébe férkőzni. Van ez az energiája, és távol tart magától. Egyelőre húzzuk az időt, hogy meggyengüljön, és utána könnyen leszedhetjük – foglalta össze a tervüket, majd elengedte kezem és arrébb sétált, hogy láthassa a fekete hajú arcát. – Már nem sokáig bírod, Taemin és ezt te is tudod. Add ide a nyakláncot, és élve elmehetsz, de ha nem…

- Ugye nem hiszed, Hyunseung, hogy beveszem az ígéreteidet? Tök mindegy, mit teszek, az első alkalommal kitéped a szívem! – förmedt rá.

Még hallgathattam volna a vitatkozásukat, amiben egymást fenyegetik, de semmi kedvem nem volt ehhez. Ha most nem lépek, akkor még akárkinek baja eshet. Nem tudni, Taemin mennyire erős, hogy éppen hol tart a feltámasztásban, ezért kellett most pontot tenni a végére.

- Srácok… hagyjatok magamra Taeminnel! – utasítottam őket, mire mind a négy fiú értetlenül pillantott rám. – Majd én elintézem őt!

- Engem? Minseo, az előbb könnyűszerrel majdnem megöltelek. Nem vagy te olyan erős, mint hiszed – gúnyolódott, de nem vettem magamra. Már nem önmagam voltam, hanem a képességem. Életre kelt, ő irányított és csak arra várt, hogy megküzdhessen az ellenfelével. Olyan volt, mint egy szörny, aki bennem lakozik, és nem tűri meg, ha szívóznak velem.

- Bízzatok bennem, tudom, mit csinálok! – néztem rájuk bizakodva és higgadtan, de nem akaródzott megmozdulniuk. – Ezt kettőnknek kell lejátszania, és szeretném, ha megkeresnétek Sorát. Azt hiszem, ő már nem önmaga és félek, hogy kárt tesz magában.

Ha lehet, még inkább összezavarodva néztek rám, de végül lassan mégis hátrálni kezdtek. Keresték a tekintetem, de nem néztem rájuk. Ha meglátják a bizonytalanságot a szemeimben, nem mennek el, márpedig ha én szabadjára engedem az energiámat, meg is ölhetem őket.

Hosszú percek teltek el, mire becsukódott utánuk az ajtó, és Taeminnel csak ketten maradtunk.

Odasétáltam elé, ahol korábban még Jongsuk állt, és lassan, tetőtől talpig végigmértem őt. Nem volt egyelőre tervem, de tudtam, az időhúzás, amit a többiek is csináltak, csak feldühíti őt. És ha dühös lesz, könnyebben elveszti maga felett az uralmat, és ha ez megtörténik, majd akkor tudok akármit is tenni.

- Szóval most csak mi ketten vagyunk… Egy testvér-párbaj veszi kezdetét, mi? Még megadom a lehetőséget, Minseo, hogy lelécelj, de ha nem teszed… - kezdett volna bele a fenyegetőzésbe, de nem hagytam magam.

- Én adom meg neked a lehetőséget, hogy visszaadd azt a nyakláncot és elmenj, mert ha nem… - nem fejeztem be a mondatomat, mert ekkor valami megmozdult tőlem nem messze. A szemem sarkából láttam egy árnyat mozogni, de nem akartam odanézni. Ha megteszem, Taemin azonnal megtámad.

- Már elkéstél, Minseo. Anya él, és csak arra vár, hogy ismét megölhessem – vigyorodott el, majd az árny felé vette az irányt.

Most már én is odamertem nézni. Igaza volt.

Anya ott állt, és engem nézett. Arca hófehér volt és élettelen, sápadt és beesett. Meztelenül állt ott, és fakószürke szemeivel engem vizslatott. Még nem volt mindenhol teljesen ép a bőre, néhol kilátszott a húsa, ráadásul a bal fél alkarja hiányzott. Bármennyire is festett ijesztően és gyomorforgatóan, ő az anyám volt, akit most láttam először, és mégis gyönyörűnek tartottam.

Taemin mellé lépett és ráterítette a kabátját, majd megsimogatta a haját.

- Már nem kell sok, és ismét az enyém vagy – suttogta, de nem anyának, hanem a képességének, ami benne volt.

Még mindig nem tudtam elhinni, hogy mi történik. Nem az bénított le, hogy láttam anyát, hanem Taemin. Tényleg… képes lenne anyánkat megölni? Tényleg végezne vele emiatt? Anya nem tehet semmiről. Szerette Taemint, hisz a fia volt és sosem heverte ki, hogy elveszítette a gyermekét. És erre Taemin ezt műveli vele?

Nem, nekem ez több volt a soknál.

Az, ahogy anyát néztem, valami furcsa gondolatot vetett fel bennem, ami tudtam, hogy nem helyes.

Látni anyát egyszerre volt jó és fájdalmas érzés. Sosem láttam őt, csakis képeken és a hangját sem hallottam. Semmit nem tudtam vele kapcsolatban, sosem ismertem őt, de mindig is büszke voltam rá és tudtam, hogy sokban hasonlítok rá. Semmi mást nem akartam az életben, csak egyszer látni őt. Látni őt, megérinteni, megölelni és elmondani, hogy mennyire szeretem. Sosem ismertem, mégis úgy ragaszkodtam hozzá, mintha ő lenne a másik felem. Mintha egy kötelék kapcsolna hozzá, egy láthatatlan zsinór, mely azután sem szűnt meg, hogy ő meghalt.

Nem engedhettem, hogy Taemin megölje. Nem veheti el tőle a képességét, mert ha elveszi, akkor az én kapcsolatom is megszakad anyával. Sosem láttam, de tudtam, hogy mellettem van minden percben. Az energiám miatt anya bennem élt. Ha elveszi, anya megszűnik létezni és akkor én is üres leszek.

Mire észbe kaptam, Taemin már ismét lehunyva szemeit állt tőlem nem messze, kezében a medállal.

Hirtelen lett rajtam úrrá a félelem, a düh és a fájdalom.

Mégis ki Taemin, hogy így döntsön mások sorsa felett?

Embereket ölt meg… sokat… gyerekeket… több százat, talán ezret. Mindezt magáért. Ez önzőség. Hol itt az igazság?

Lehunytam én is szemeimet, és mikor hosszú másodpercekkel később kinyitottam, már vérben forogtak szemeim. Éreztem, ahogy néhány csepp vér kicsordul belőlük, de most az egyszer nem okozott fájdalmat.

- Lejárt az idő, Taemin – suttogtam.

Hangom a néma csendben kísérteties és hátborzongató volt. A fekete hajú fiú rám emelte tekintetét, de mielőtt reagálhatott volna valamit, én mellette termettem.

Kitéptem a kezéből a medált és elhajítottam valamerre. Megragadtam a nyakánál fogva, majd egy jól irányzott mozdulattal a falnak vágtam.

Taemin fájdalmasan felüvöltött, de nem hagyott időt nekem. Minden energiáját rám vetítette, én pedig összerándultam. Olyan érzés volt, mintha hasba rúgott volna, de nem álltam meg. Az energiámat most pajzsként használva indultam meg felé lassú léptekkel. Nem érdekelt, hogy fáj, nem érdekelt, hogy minél közelebb kerültem hozzá, annál rosszabb volt ez az egész. Csak véget akartam vetni ennek.

Taemin nem tudott felkelni a földről. Hátrálni próbált, de beleütközött a falba. Szemeiben láttam egy enyhe félelmet, de inkább döbbenet volt az, ami eluralkodott rajta. Minden maradék erejét összeszedve próbált kárt tenni bennem két tenyerét felém fordítva, de egy jól irányzott rúgással eltörtem jobb csuklóját. Felüvöltött, de tekintetét nem vette le rólam.

Leguggoltam mellé, majd a törött csuklóját megfogtam és megszorítottam. Most én voltam az, aki irányított, nem ő. Nem tehetett ellenem semmit sem. Tekintetünk egybefonódott. Mélybarna szemei voltak, gyönyörűek, mint a csokoládé és képtelen voltam elhinni, hogy emögött a szempár mögött egy ilyen lélek lakozik. Meggyötört volt és kétségbeesett, de túl sok rosszat tett. Tiszta lappal született, mint mindenki más, és megvolt az esélye, hogy jóként éljen és cselekedjen, de ő a rossz utat választotta. Hiába is volt a testvérem, a bátyám, talán az egyetlen családtagom, aki életben maradt, nem hagyhattam, hogy még több gonoszságot műveljen.

Ártatlanokat ölt meg, ezért pedig meg kellett fizetnie.

Vámpír volt.

Én rémálom.

Nekem pedig az a feladatom, hogy akik helytelenül viselkednek, megöljem.

Megmozdult valami a hátunk mögött. Mindketten odakaptuk a fejünket, de addigra anyáknak már hűlt helye volt.

Taemin kihasználta az alkalmat, és ellökött. Elterültem a talajon, ő pedig rám vetette magát, és két kézzel fojtogatni kezdett. Szemeimből egyre több vér folyt, testem minden porcikája fájt, ahogy az energiáink találkoztak. Kifújtam a levegőt, mely jeges volt, akárcsak Taeminé.

- Ég veled, Minseo – nézett gyűlölködve a szemeimbe. Csak akkor értettem meg, hogy ő már régen nem az, aki volt. Talán még a megismerkedésünkkor rendes volt, talán akkor még meg tudtam volna változtatni és a helyes útra téríteni. De most már elnyelte őt a sötétség. Most már csak a bosszú éltette és a győzni akarás.

Sosem ismerte volna el, hogy veszített.

Éreztem, hogy a levegőhiány miatt szédülök, amikor beugrott anya arca. Láttam magam előtt mindenkit, és egy jövőt, melyben Taemin megkapja, amit akar. Mégis mit művelne, ha az én képességem az övé lenne? Mégis mire használná, hány embert tenne tönkre? Merthogy nem jó dolgokat cselekedne, az is biztos. Egy romlott ember a hatalommal csak rossz dolgokat tehet, és én ezt nem hagyhattam.

Nem adhattam fel ilyen könnyen.

A szeretteimre gondoltam és erőt merítettem belőlük.

Az utolsó csepp energiámat is a tenyerembe gyűjtöttem, majd egy hatalmasat löktem Taemin mellkasán, aki ismét elrepült. Felpattantam, és rávetettem magam. Szájából és orrából egyaránt patakzott a vér, ahogy fején is egy nyílt seb keletkezett. Ütni kezdtem, teljes erőmből, ahogy csak bírtam, és ő nem állt ellen. Némán tűrte ütéseimet, mert már annyira kimerült.

- Ég veled, Taemin… - suttogtam most én.

Taemin már teljesen aléltan feküdt karjaim alatt. Egy utolsó csapást akartam rámérni a képességemmel, de félúton megálltam.

Elnéztem összezúzott arcát, feldagadt szemeit, vértől tocsogó ruháit.

Én műveltem ezt vele.

A testvérem volt, és én épp megölni készültem.

Ha megteszem, nem vagyok jobb nála.

Szemeimbe könnycseppek gyűltek és lassan végigfolytak arcomon. Megremegett kezem és a földre hullott. Nem bírtam megtenni. Hogyan öletném meg őt? Annyi mindent tett ellenem, annyi mindent tett mások ellen, és annyiszor eljátszotta az esélyeit, de mégis ki vagyok én, hogy döntsek a sorsa felett? Miért nekem kéne megölnöm? Tényleg erre születtem? Tényleg a gyilkolás miatt kaptam meg a képességemet? Hogyan vethetnék véget az életének, ha valójában legbelül ő csak egy gyerek?

Mert Taemin az volt. Egy gyerek. Megragadt egy kisgyerek szintjén, hisz annyi rossz történt vele is. De nem tehetett erről. Ő is csak egy áldozat volt, mint mindannyian. Egy gyermek volt, rengeteg gonoszsággal a lelkében, de talán még gyógyítható.

Vagy legalábbis szerettem volna hinni, hogy még meg tudom menteni.

Felzokogtam, és kezeimmel megtámaszkodtam feje felett.

Taemin lassan kinyitotta szemeit, és értetlenül nézett rám. Tekintetünk ismét találkozott, de ekkor már egyáltalán nem láttam benne a bosszút, se semmiféle negatív érzést. Akkor, abban a pillanatban csak egy gyermek volt. Egy célja vesztett, kétségbeesett, ijedt gyermek.

Nem ölhettem meg.

- Tűnj el innen, Taemin… - suttogtam rekedt hangon. – Talán hibát követek el, hogy immár másodszor futni hagylak. De adok egy utolsó esélyt. Tűnj el innen, tűnj el ebből az országból és keresd meg a boldogságod. Hagyj fel mindenféle bosszúval, hagyj fel az örökös gyilkolással! Találd meg az életed értelmét és élj normálisan! Mert ha nem… többé nem adok neked esélyt. Kettőnk közül én vagyok az erősebb, és ezt jobb, ha észben tartod. Mindegy, mit teszel, engem sosem fogsz tudni legyőzni. Soha többé ne kerülj a szemem elé, mert ha legközelebb találkozunk, gondolkodás nélkül öllek meg!

Még egy merő pillanatig a szemeibe néztem, majd elengedtem és leszálltam róla. Elterültem mellette a földön, és erőteljesen zokogni kezdtem. Hajamba túrtam, és nem fogtam vissza magam: sírtam, amennyire csak tudtam, és nem érdekelt, ki hallja meg.

Taemin nyöszörögve ült fel mellettem. Minden mozdulata fájt, de végül csak talpra állt. Futólag megérintette kezemet, ezzel kifejezve köszönetét, én pedig még jobban bömbölni kezdtem.

Lassú, vánszorgó léptekkel indult meg a titkos ajtó irányába. Mikor az nyikorogva becsukódott maga után, felordítottam fájdalmamban.

Ez volt az utolsó emlékem, mielőtt ismét elájultam.