54. rész

*Ajánlott zene: VIXX - Eternity*

https://www.youtube.com/watch?v=cIfoNcm8Psw

„Húgom… testvéred… rémálom…”

Ez a három szó vert visszhangot a fejemben hosszú perceken keresztül.

Teljesen ledöbbentet és értetlenül néztem ki a fejemből. Csak bámultam Taeminre, a gonosz és elégedett mosolyára, és egyszerűen nem tudtam, hogyan dolgozzam fel a hallottakat.

„Húgom… testvéred… rémálom…”

Mi van? Hogy lehetséges ez? Ő meg én testvérek…? Nem, ez lehetetlen. Sosem találkoztam vele, még csak nem is ugyanott éltünk, és hasonlítani sem hasonlítunk egymásra! Hogyan lehetnénk testvérek? És nem mellesleg, hogyan lehetne ő is rémálom? És mit értett az alatt, hogy igazi rémálom?

- Na, mi van, ennyire sokkoltalak a valósággal? – kérdezte fölényesen, és láttam szemeiben, ahogy már bontogatja azt a bizonyos pezsgőt.

Én meg csak álltam ott, bambán, teljesen lebénulva és azt a három szót nem tudtam elűzni a fejemből. Még azt is elfelejtettem, mit akartam a dühvel és hogy hogyan is akartam legyőzni Taemint.

 Tévedésnek kell lennie, biztosan nem folyhat ugyanaz a vér az ereinkben. Nem… nem…

- Nos, milyen érzés tudni az igazat? Milyen érzés rádöbbenni, hogy minden, amit hittél, hamis volt? Milyen érzés felébredni az álmaidból és megtapasztalni a kegyetlen valóságot?

Nem tudtam válaszolni. Képtelen voltam szólásra nyitni ajkaimat és akár egy betűt kinyögni. Ha tényleg igaz, amit mondd, ha tényleg tévedésben éltem eddig, akkor… nem, ez nem lehet. De mégis… Igazából semmit sem tudok az életemről, a múltamról, a családomról. De nem, akkor sem.

- Oké, látom teljesen magadba zuhantál és fogalmad sincs, honnan szedem ezeket, és hogy mennyire igazak. Akkor azt hiszem, bele is kezdhetek a mesedélutánba – csapta össze kezeit, majd ismét leguggolt Sora mellé, aki eddigre már végképp abbahagyta a sírást. Már csak arcára rászáradt könnycseppjei jelezték, hogy nemrégiben még mennyire ki volt készülve, most azonban minden figyelmét a körülötte zajló eseményekre összpontosította.

- Vegyük sorjában a dolgokat. Amit tudsz magadról, hogy születésed után nem sokkal elraboltak, és két másik ember nevelt fel, akik történetesen a világ egyik legerősebb vámpírjai voltak, akiket te végül megöltél. Ugye eddig minden stimmel? – kérdezte, én pedig automatikusan bólintottam. – Amiért pedig elraboltak, az a képességed volt. Meg akartak törni, azt akarták, hogy kegyetlen és érzéketlen legyél, hogyha majd előjön a képességed, irányíthassanak, és arra használják fel az energiád, hogy ők uralkodhassanak a világ felett. Persze ezt te végül meghiúsítottad és minden happy end lett. Csakhogy itt vagyok én, a bátyád, akiről eddig semmit sem tudtál.

- Nem lehetsz a bátyám… - motyogtam az orrom alatt, inkább azért, hogy meggyőzhessem magam, hogy minden, amit hallok, tévedés.

- Pedig az vagyok. Hogy miért? Mert a szüleink ugyanazok. Te erről nem tudhatsz, hisz sosem ismerted őket, ellenben én mondhatni kisbaba korod óta körülötted lézengtem. Sosem találkoztál velem, de elég gyakran láttalak és mindig figyelemmel kísértelek. Ott nőttél fel a szemeim előtt.

- Akkor sem lehetsz a bátyám…

- Kezdjük a legelején – mondta, és hátratűrte Sora haját, aki nem húzódott el; ez érdekelte a legkevésbé, hogy ki ér hozzá. - Volt egy fiatal magyar lány, történetesen az anyánk, aki mindig is imádta Dél-Koreát, így nem csoda, hogy azért küzdött, hogy az álmát valóra váltsa. Miután ideköltözött drága hazánkba, megismerkedett egy koreai fiúval, az apánkkal, akivel egymásba szerettek és összeházasodtak. Boldogan élték átlagos, mindennapi életüket, egészen addig, amíg meg nem születtem én.

- Nem lehet…

- De, pontosan. Három évvel vagyok nálad idősebb, úgyhogy ez stimmel. – elhallgatott egy hosszú pillanatra, és egy apró mosoly is megjelent szája sarkában, amit nem tudtam mire vélni. – Ezzel nem is lett volna baj, ha anyánk nem felejti el közölni apánkkal, hogy természetfeletti. Bizony, anyánknak éppolyan képessége volt, mint neked. Vagy nekem.

- Nem… nem…

- Anyádtól örökölted a képességed, nem csak úgy kaptad. Mindvégig magadban hordoztad, már születésed óta. Pontosabban… elvetted tőlem, hisz elvégre én előbb születtem meg.

- Akkor mégis hol a te képességed? – Sora reszketeg és kíváncsi hangja törte meg a feszült csendet. Taemin rápillantott, és ujjaival végigsimított arcán, majd elmosolyodott.

- Nos… emlékszel még a jóslatra, igaz? – fordult felém, én pedig újból bólintottam. – A jóslat, mely úgy szólt, hogy születik valaki, akinek ereje lesz ahhoz, hogy az összes vámpírt elpusztíthassa, ha akarja. Az a bizonyos rémálom én lettem volna. Én. Nem te, Minseo, hanem ÉN!

Újabb csend keletkezett. Taemin felállt, majd tett egy kisebb kört és végül a falnak nekidőlve folytatta:

- Elraboltak engem is, pont úgy, ahogy téged. Ugyanazok az emberek, ugyanaz a két ember, akiket te hosszú éveken át a szüleidnek hittél. Elraboltak, pont azért, amiért téged: hogy megkaparinthassák a képességem és velem tudjanak uralkodni. A különbség csak az közted és köztem, hogy míg neked 18 éves korodban kezdett el jelentkezni, addig nekem már egészen kisgyerekkorom óta jelen volt.

Szünetet tartott, hogy fel tudjam dolgozni a hallottakat, valamint hogy kiélvezhesse a pillanatot és a látványt, ahogy fokozatosan megtörök.

- A képességemnek borzasztó egyszerűen lett vége – mesélte tovább – Jött egy idióta vámpír, aki elharapta a torkom, és vámpírrá tett, így amaz egy szempillantás alatt odaveszett.

Megrántotta a vállát, zsebre dugta kezeit, majd elindult felém.

- A szüleink kikészültek az elrablásomat követően, ezért elköltöztek Magyarországra, egy új élet reményében. Ők azt hitték, meghaltam, pedig nem. Egy ideig kerestek, de feladták a reményt. Három évvel később pedig megszülettél te, innentől pedig ismered a történetet. Téged is elraboltak, felneveltek, a szüleink házassága pedig ezután tönkrement. Én pedig ott voltam körülötted, és figyeltelek, és kiismertelek, hogy egy napon visszaszerezhessem a képességemet.

- Ez hülyeség! – feleltem végül – Jonghyun azt mondta, hogy a szüleim magyarok voltak, és azért jöttek Dél-Koreába, mert apa itt kapott állást, és hogy miután elraboltak, azután költöztek vissza Magyarországra!

- Jonghyun tévedett. Lehet, hogy találkozott velük, de az Magyarországon történt, ráadásul mindennek már 18 éve. Azalatt pedig simán elfelejthette az arcukat, főleg így, hogy nem is látta őket olyan sokszor.

- Akkor sem én tehetek arról, hogy ez történt! Akkor mégis miért engem okolsz? Ha ott voltál mellettem, ha láttad, min megyek keresztül, akkor te tudhatnád, hogy én sem ezt akartam! Láttad, mennyit szenvedtem, nem? Örülhetnél, hogy nem neked kellett azokon átesned! Istenem, de egy kész idióta vagy! A helyedben éltem volna a saját kis életemet, akár vámpírként is, de legalább boldogan! – fakadtam ki teljesen.

Most már képtelen voltam ennyi mindent feldolgozni és megérteni, ami történik. Taemin a bátyám, és jóformán ugyanazon ment keresztül, amin én. Ahelyett, hogy segített volna nekem, a húgának, inkább ellenem fordult és ezt nem tudtam, mire vélni. Nem tehettem semmiről, mégis engem hibáztatott.

- Igen, tehettem volna ezt, de egyrészt az elrablóink nem engedtek el, másrészt pedig úgy gondoltam, egy napon megkaphatom a képességemet. Tudtam, hogy az álszüleinket megölöd, és akkor már minden simán menni fog.

- Mégis mi a jó életnek kell neked ez a képesség? Hogy uralkodhass mások felett? Hogy te legyél az egyetlen, hogy neked legyen a legnagyobb hatalmad? És mond, az mégis mire jó?

- Nem ezért kell. – lépett egészen közel hozzám. - Azért kell, mert enélkül üres vagyok. Mert amióta három éves koromban vámpírrá tettek, azóta a nap óta olyan, mintha hiányozna belőlem egy rész. Tudod, milyen érzés ez? Mindennap úgy ébredsz, hogy érzed, valami nem stimmel veled, hogy valami hatalmas űr van belül, a lelkedben, és bármit teszel, nem múlik el. Tudod, milyen érzés úgy lefeküdni aludni, hogy sajog a szíved és órákon át forgolódsz és majd megszakadsz a fájdalomtól? Tudod, milyen érzés minden egyes napot úgy leélni, hogy nem vagy önmagad, hogy folyton rossz a kedved, erőtlennek érzed magad, fáradtnak és egy haszontalan semminek, hogy egyszerűen nem tudsz boldog lenni? Tudod, mennyi időmbe telt, mire rájöttem, mi történt, és miért van ez? Nem visszaélni akarok a képességemmel, hanem csak ismét teljes lenni!

Nem válaszoltam neki. Felemeltem a fejem és belenéztem a sötét szempárba. Most először láttam őt ilyen közelről és most először nem tűnt veszedelmesnek. Ahogy néztem a két mogyoróbarna szemet, a fényt, mely már csak halványan pislákolt, akkor értettem meg őt. Ő sosem akart bántani senkit, egyszerűen csak vissza akarta kapni önmagát.

Mindenkinek van olyan az életében, akiért képes lenne ölni.

Talán önzően hangzik, de Taeminnek ez az ember az életében saját maga volt. Vagy ha úgy vesszük, a képessége.

Ahogy ott állt előttem, hiába magasodott fölém, hiába tűnt korábban olyan rémisztőnek, most már láttam benne a törékenységet és azt, aki korábban volt. Taemin sosem volt gonosz, Taemin sosem akart rosszat, egyszerűen csak úgy alakult az élete, hogy folyton csak a baj és a fájdalom követte. Ártatlan volt, és bármennyire is mutatta magát keménynek, a lelke legmélyén még mindig ugyanaz a gyerek volt, aki mindig is.

Nem ő tehetett arról, hogy képességgel született.

Nem ő tehetett arról, hogy elrabolták.

Nem ő tehetett arról, hogy vámpírrá változtatták és ezáltal az energiája eltűnt.

Nem ő tehetett arról, hogy ezután nem engedték szabadon és folyton csak a gyilkolást és a szenvedést látta.

Nem ő tehetett semmiről sem. Ő csak ezt az életet kapta és úgy élt, ahogy elvárták tőle. Minden, amit tett, ezekből kifolyólag tette. Noha nem cselekedett helyesen, és olyanná vált, akivé nem akart, akkor is megértettem. Megértettem, amit tett, de nem tudtam elfogadni és emiatt mérhetetlenül sajnáltam.

Valahogy mindig is éreztem, hogy ő jó és tisztalelkű lenne, és hogy nem a saját akaratából csinálja ezt. Sajnáltam őt, éppen ezért engedtem, hogy elérzékenyüljek, és a könnyeim lecsorogjanak az arcomról. Fájt így látnom őt, és habár nem ismertem és furcsa volt kimondanom, de a testvérem volt. Ha valaki, hát ő pontosan tudta, miket éltem át, és még ha nem is tudtam róla, és nem is szeretett engem, de ott volt mellettem.

- Nincs miért sírnod, Minseo. Te magad mondtad, hogy nem tehetsz semmiről és ez így is van. Ha jobban belegondolok, te is egy áldozat vagy, ahogy én. Minden élőlény áldozat ebben a rohadt világban – halványan és gyengéden rám mosolygott, majd felemelte kezét és megsimogatta arcomat. – Tényleg hasonlítasz anyára. Pontosan úgy nézett ki, mint te.

- Te… te láttad anyát? – kérdeztem elfúló hangon, szipogva.

- Igen, egyszer. Amikor a szemem láttára megölték.

- Hogy mi?

- Jól hallottad. Előttem ölték meg. És most eljött az idő, hogy visszahozzam őt.