57. rész (utolsó rész)

*Ajánlott zene: EXO – Miracles in december*

https://www.youtube.com/watch?v=yVLxRXoLaas

Két és fél héttel később lehullott az első hó. Hyunseunggal kézen fogva sétáltunk ki az udvarra, hogy egy kicsit levegőzzünk és megnézzük, mit alkottak a többiek.

Azóta a bizonyos nap óta, amióta elengedtem Taemint, másként éreztem magam. Aggódtam, vajon mi lesz vele és vajon megértette-e, amit mondtam. A bátyám volt, és nem szívesen öltem volna meg. Még nem igazán sikerült feldolgoznom a vele kapcsolatos dolgokat, és még most is voltak homályos foltok a múltamat és a családomat illetően. Át kellett mindent értékelnem, sok minden új értelmet nyert, de ezeket még nem sikerült a helyükre tennem. Bíztam abban, hogy Taemin helyesen cselekszik, és ha netalántán valamikor a távoli jövőben egymásba botlunk valami csoda folytán, akkor már egy egészen új ember lesz.

És akkor talán igazi testvérpárként viselkedhetünk, és bepótolhatunk mindent, amit elvesztettünk.

A kollégiumot két nappal ezután hagytam ott. Jó érzéssel töltött el, hogy végre vége minden pokoli szenvedésnek. Nagy örömömre szolgált, mikor összecsomagolhattam és otthagyhattam a múlt egy részét. Sosem szerettem a bezártságot, és a tudatot, hogy mennyien haltak meg ott, képtelen voltam elviselni.

Amikor kiléptem a kollégium kapuján, nagyot sóhajtottam és hosszú idő után először elmosolyodtam. Túléltem, immár másodszor az életben. Nem törtem meg, és nem őrültem bele. Szabadon távozhattam. És a tudat, hogy többé nem ölnek meg senkit, hogy most már minden gyilkosságnak vége, és a többi diák sincs veszélyben, jó érzéssel töltött el. Egy újabb nehéz szakasz zárult le az életemben, még ha mindez nem is tartott olyan sokáig. Rövid volt, de annál nehezebb és fájdalmasabb.

Hátat fordítottam, és elsétáltam anélkül, hogy visszanéztem volna. Látni sem akartam többé ezt a helyet, és reméltem, semmi miatt nem kell újra idejönnöm. Pontot tettem a végére és nem akartam felszakítani a sebeket.

Ami Sorát illeti… A többiek sikeresen megtalálták, még pont azelőtt, hogy véget vethetett volna az életének. Rettenetesen magába roskadt, és teljesen depressziós lett. Olyan sok megemésztetlen esemény történt az életében, hogy bizony eltart egy ideig, mire ismét a régi önmaga lesz – már ha elég erős és vissza tud térni. Sosem lesz igazán teljes, mert ezek a fájó pontok olyan mély sebet ejtettek, amik miatt egy életen át szenvednie kell, de még lehet boldog, és ha mi mellette maradunk, fel fog épülni.

- Minden rendben, Minseo? – kérdezte Hyunseung, és aggódva fürkészte arcomat.

- Természetesen – mosolyogtam rá halványan, és egy csókot nyomtam ajkaira.

Ami pedig engem illet… még mindig hatalmas lila foltok éktelenkedtek hasamon. Taemin energiája igencsak kikezdte a szervezetemet, és eléggé elgyepált, pont úgy, ahogy a saját képességem is kimerített. Már két és fél hete nem tudtam használni, és nem éreztem a jelenlétét. Nem aggódtam, mert tudtam, csak idő kell, míg visszatér, de üresnek éreztem magam. Azt hiszem, akkor értettem meg igazán, milyen érzés is, amikor valami hiányzik belőled, és hogy Taemin is min ment keresztül hosszú éveken.

- Vigyázz, hógolyó! – kiáltotta felém nevetve Jongsuk, de mire észbe kaptam, már arcon is talált. – Hehe, bocsi.

- Óh, hogy az a… - töröltem le arcomról a havat, ami iszonyatosan hideg volt. Hyunseung csak felkuncogott mellettem, és sáljának végével segített letörölni rólam. – Te ne nevess! – nyúltam le a földre a friss hóért, melyből én is gyúrtam egy formátlan golyót és megdobtam vele. – Áúcs! – rándultam össze a fájdalomtól, és az oldalamhoz kaptam kezeimmel.

- Uh, jól vagy? – ölelt meg gyorsan, és átkarolt, hogy rá tudjak támaszkodni. – Inkább ne játszadozz, a végén még komolyan bajod esik!

- Igyekszem – haraptam bele alsó ajkaimba, ezzel remélve, enyhül a fájdalom. Miután elmúlt, óvatosan a többiek felé közeledni kezdtünk.

- Na, akkor ki kivel lesz? Én Minseoval! – ugrott mellém Jongsuk, én pedig amint elég közel ért, bokán rúgtam. - Áh! Ezt miért?

- Megdobsz hógolyóval, és utána velem akarsz játszani? Hol álmodtad te ezt?

Mindannyian kint voltunk az udvaron. Young épp a kert legvégében rohangált Jonghyun elől, aki el akarta kapni és meg akarta fürdetni. Viccesen festettek, főleg, miután Eungyeol barátnőm segítségére sietett, és hátulról ráugrott Jonghyun hátára, akit annyira hirtelen ért ez, hogy elvesztette az egyensúlyát és a földre esett. Eungyeol ráült Jonghyun csípőjére és két kézzel kezdte el dobálni rá a havat. Young ezt látva csatlakozott és együttes erővel úgy betemették hóval a fiút, hogy az a végén alig bírt mozdulni.

Miután végeztek ezzel és Jonghyun is kiszabadulni igyekezett, felpattantak és visszarohantak hozzánk.

- Huh, de kimelegedtem! Most már tudom, mit érez minden egyes nap Jongsuk! – lihegett a futástól Eungyeol, célozva Jongsuk másságára.

- Óh, hogy adok neked mindjárt olyan melegséget! – förmedt rá az említett, és elkezdte hógolyóval dobálni. Eungyeol futásnak eredt, Jongsuk pedig utána. Jonghyun látva, hogy most Eungyeol a célpont, ő is beszállt, és most a vöröses hajú fiú volt az, aki megjárta.

- Annyira bolondok vagytok! – nevettem hangosan a fiúkon.

Young odajött mellém és hatalmas vigyorral az arcán megölelt.

- Ajh, Minseo, most minden olyan jó! Olyan boldog vagyok! – szorított magához épp annyira, hogy ne okozzon fájdalmat.

- Én is! Jó ismét itt lenni veletek! – néztem rá széles mosollyal.

- Sora hogy van? Nagyon hiányzik ő is – szomorodott el kicsit Young, de biztatóan megsimogattam az arcát.

- Nemrég beszéltem vele telefonon. Azt mondta, idegesíti ez a terápia, és hogy úgy kezelik, mint egy őrültet. Nagyon szeretne már itt lenni, ezért mindent meg fog tenni, hogy mielőbb meggyógyuljon és visszatérhessen. Azt hiszem, rendbe fog jönni, csak idő kell neki.

- Ezt olyan jó hallani! Ugye majd valamikor meglátogatjuk?

- Mindenképp. Eungyeol hogyan viseli?

- Nem látszik rajta, de kicsit el van kenődve és hiányzik neki Sora. Aggódik érte, és nehezen viseli, hogy nem találkoznak mindennap, de azt hiszem, jól van. Tudjátok, milyen, sosem fogja kimutatni, ha valami bántja vagy zavarja. Ő még akkor is mosolyog, amikor nincs oka rá. Azt hiszem, az ő arcára ráfagyott a mosoly és még akkor sem tűnne el, ha behúznék neki egyet – felelte Hyunseung. Mondandója végén mindketten felnevettünk.

- Ahhoz képest, hogy nehezen viseli, egész éjjel Sorával telefonál. Sosem tudok aludni tőle – puffogott Young, amin ismételten felkuncogtam.

- Szóval ezért ilyen magas a telefonszámla? Na, megállj csak, Eungyeol, ezért most megfizetsz! – Hyunseung is becsatlakozott a fiúkhoz a bunyóba, Younggal pedig hosszú perceken keresztül néztük őket és jókat mulattunk rajtuk.

Ahogy néztem őket és átjárt a boldogság, arra gondoltam, ez egy fontos nap az életemben. Valami véget ért, de valami új is kezdődött. Ez a rövid idő elég volt ahhoz, hogy sok mindent másként lássak és megváltozzak. Azt egyelőre nem tudtam, hogy mit szeretnék kezdeni a jövőmben, legalábbis ami a tanulást illető. Mielőtt a kollégiumba kellett mennem, iskolába akartam menni és lakberendezést tanulni, de amint ez az egész lezárult, ez már közel sem volt olyan fontos, mint eddig.

Mert volt ennél egy sokkal nagyobb feladatom is, mielőtt nekikezdhettem volna a saját életemnek.

Anya ott volt valahol a világban. Azon a bizonyos napon ő is megszökött, de nem találtuk meg. Ott bolyong valahol a városban, felügyelet nélkül, irányítás nélkül és meg kell találnom, mielőtt még valaki más akad rá és ki tudja, mit tesz vele.

Meg kell találnom és el kell temetnem, mert neki ott van a helye.

- Minseo, gyere te is! – kiabált felém Jongsuk, én pedig megráztam a fejem és körbenéztem. Young már nem volt mellettem, és mindannyian a kert végében álltak és valami nagy fehér golyót gurítgattak.

Elindultam feléjük, és egyszerűen nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról. Nem akartam a jövőre gondolni, vagy akárcsak a holnapra: a mai napot akartam megélni, és élvezni minden egyes percét. Nem tudhattam, mi fog legközelebb történni, hogy mivel kell szembenéznem akár holnap, de a mai nap itt volt, csak értem, értünk, a barátaimért és emlékekkel akartam megtölteni ezt a kevés időt.

- Mi jót csináltok? – érdeklődtem, holott nagyon is valószínű volt.

- Hóembert építünk! – újságolta Jonghyun, miközben a hatalmas golyót Hyunseunggal görgették.

- Nem csak egy hóembert, hanem A hóembert! A neve Olaf lesz, ha elkészül – vigyorgott Jongsuk, és tapsolt egyet örömében. Eungyeol csak megforgatta a szemeit, és az orra alatt azt motyogta, hogy ez olyan buzisan hangzott. Jongsuk összeráncolt homlokkal mérte végig barátját, és egy hatalmas adag havat dobott az arcába.

- Még egy ilyen, és Olaf kezei helyén nem botok lesznek, hanem a te kezeid! – dünnyögte Jongsuk, amin megint csak jót nevettünk.

- Beszállhatok én is az építésbe? – kérdeztem.

- Persze, de csak ha nem erőlteted túl magad – mondta törődve Hyunseung, amin elmosolyodtam és segítettem Youngnak a hóember fejét megcsinálni.

    Boldog voltam, és azokban a percekben megfeledkeztem mindenről: a múltamról, a történtekről, a képességemről, a rengeteg halott lélekről és mindarról, ami még rám várt. 

*************************************************************

VÉGE