50. rész

*Ajánlott zene: Beast - Black paradise*

https://www.youtube.com/watch?v=xDZ-lGbdS8M

Sora úgy nézett rám, mintha én lennék az utolsó reményszála. Azokban a percekben csak a félelmet és a zavarodottságot láttam a tekintetében, semmi mást. Remélte, hogy hiszek neki, és hogy tudok segíteni, de ott, akkor én sem tudtam, mit gondoljak.

- Hyu…! – kezdtem volna, de Sora a szavamba vágott.

- Minseo, kérlek! Hinned kell nekem! Tényleg nem én tettem! Nem én voltam! Kérlek, Minseo, higgy nekem! Nem én voltam… - ismét zokogni kezdett, olyan szinten, hogy egész teste beleremegett. Fejét ölembe hajtotta, és kezeivel görcsösen kapaszkodott karjaimba. Könnyei már nadrágomat is átázatták, de most ez volt a legkisebb problémám.

Vártam néhány másodpercet, amíg gyorsan átgondoltam a történteket. Hihetek Sorának? Mégis mi oka lett volna megölnie Hyorint? Hyorin fontos volt számára, nem hiszem, hogy képes lett volna ilyenre. Gyerekkoruk óta ismerik egymást, és mikor Nayoung meghalt, Hyorin volt az, aki támaszt nyújtott neki. Amikor Chanyeol meghalt, szintén ő volt ott és vigasztalta. Túl sok minden kötötte őket össze, és még ha Hyorinnal össze is vesztek volna, akkor sem lett volna ilyenre képes. Sora pontosan tudta, mennyire fájdalmas valakit elveszíteni és ő sosem tenné meg ugyanezt másokkal. Sosem kívánná Hyorin családjának és ismerőseinek azt az érzést, amin ő maga ment át csaknem egy éve.

De akkor mégis mit keresett a szobában, és hogy volt képes végignézni, ahogy Hyorin meghal? Ha valóban látta, ha valóban ott volt, miért nem tett semmit? Nem lehetett ő, még akkor sem, ha az ujjai meg vannak égve. Ha ő tette volna, nem lenne ennyire maga alatt.

Itt valami baromira nem stimmel.

- Hyunseung! – mondtam hangosan, és az illető néhány másodperc alatt ott is termett mellettünk.

Sora hangomra abbahagyta a zokogást, felemelte a fejét és először vádlón, majd kétségbeesetten nézett rám. Kezemmel megsimogattam arcát, majd magamhoz húztam, és vigasztalóan öleltem át.

- Történt valami? – kérdezte Hyunseung, és leült mellénk.

- Azt hiszem, valaki babrált valamit Sora agyával.

- Miből gondolod?

- Sora azt mondta, hogy bent volt a szobában, amikor Hyorint felgyújtották. Azt mondja, nem ő tette, és szerintem sem lenne képes erre. Nem tudom, miért, de a gyilkosunk szerintem valamilyen szinten megszállhatta, vagy átvehette a teste felett az irányítást, ezért nem tudott szólni nekünk. Lehetséges, hogy ez megtörtént?

- Igen, persze, egy ember elméje felett könnyen tud bármelyik vámpír uralkodni – mondta, majd Sora felé fordult, aki eddig hol engem, hol pedig Hyunseungot nézte. – Sora, emlékszel bármire is abból, ami a szobában történt?

- Nem… én… én csak azt tudom, hogy ott voltam bent… és néztem, ahogy… ahogy Hyorin… de nem én tettem, esküszöm. Nem én voltam! – tört ki ismét belőle a sírás.

- Hiszünk neked, Sora, ne aggódj – folytatta Hyunseung – Mit éreztél akkor? Amikor ott álltál és nézted őt, mit éreztél?

- Én… - kezdte néhány perc után, miután kissé megnyugodott és összeszedte annyira magát, hogy beszélni tudjon. – Én segíteni akartam neki… el akartam oltani a tüzet, de… nem bírtam mozdulni. Csak álltam ott, és néztem… mintha… mintha le lettem volna bénulva… mintha odaragasztottak volna a padlóhoz. Épphogy levegőt tudtam venni. Sikítani akartam, de képtelen voltam rá. Hyorin pedig csak állt és égett és nem mozdult és nem tett semmit, mint ahogy én sem tudtam. Én nem tudom, mi történt, én nem… - újból zokogásban tört ki, de ezúttal már végleg nem tudta abbahagyni a sírást. Magamhoz öleltem, és hagytam, hadd sírjon. Hyunseunggal összenéztünk, és nem kellett megszólalnunk ahhoz, hogy tudjuk, mire gondol a másik. Mindketten egyetértettünk abban, hogy a gyilkosunk lecsapott és ő volt az, aki mind Sorát, mind Hyorint kényszerítette arra, hogy ne tudjanak mozdulni. Hyorint azért, hogy ne sikítson, Sorát pedig… Nos, ez volt az, amit nem igazán értettünk. Mégis miért akarta a gyilkos, hogy Sora mindezt végignézze? Mert ez volt a célja, különben mi másért kellett volna ott lennie? Mit tett Sora Hyorinnal, amiért ez volt a büntetése? Mit tett Sora a gyilkossal, aki így állt bosszút rajta? Vagy talán… Hyorin kapcsolatban állt a gyilkosunkkal? Mi volt az oka ennek?

Kérdések ezrei cikáztak a fejemben, de egyikre sem érkezett válasz. Kezdtem azt hinni, lassan a dolog végére járunk, de nem. Most, hogy Sora is belekeveredett ebbe, már közel sem tűnt ilyen egyszerűen és közelinek a vég.

Miután Sora elaludt, lassan kimásztam alóla, és csatlakoztam a többiekhez a konyhába. Eungyeol átvette a helyem, aminek örültem, mert már elzsibbadt minden végtagom és kissé kimerített a sok vigasztalás.

- Jutottatok valamire? Esetleg új hír a kollégiumból? – ültem le a székre, és kezdtem el enni a vacsorából, ami ugyan már kihűlt, de annyira éhes voltam, hogy nem pazaroltam időt arra, hogy megmelegítsem.

- Semmi új. A kollégiumban megint mindenki agyát átmosták, és minden olyan, mint eddig. Ami pedig Sorát illeti… jobb, ha nem megy oda vissza egy ideig – fogta rövidre Hyunseung, amivel egyet is értettem. Sorának a legbiztonságosabb az, ha itt marad közöttünk.

- És valami elképzelés, miért pont Sora és miért történt ez vele?

- Újabb figyelmeztetés nekünk? Talán, én legalábbis erre tudok gondolni – osztotta meg elméletét Jonghyun.

- Én is hasonlóra gondoltam, de minek figyelmeztetne titeket az illető? Minek ad esélyt arra, hogy visszalépjetek? – most Youngon volt a sor, hogy elmondja gondolatait. - Ha annyira erősnek hiszi magát, akkor miért nem személyesen jön el, és végez veletek? Ha pedig tudja, hogy nem erősebb nálatok, akkor meg minek próbálkozik? Előbb-utóbb elkapjátok és ti ölitek meg őt. Csak én nem látom ebben az értelmet?

- Nem csak te vagy így, ne aggódj. Igazad van, ez így hülyeség. De ha nem figyelmeztetés… akkor miért történt meg ez?

- Talán… talán rosszkor volt rossz helyen? Talán a gyilkos épp akkor csapott le Hyorinra, amikor Sora betoppant, és hogy ne bukjon le, lebénította, hogy ne tudjon segítségért kiállítani. – ismét Jonghyun volt az, aki egy újabb elméletet hozott fel.

- Ez még így elfogadható is lenne, de nem lett volna egyszerűbb törölni Sora emlékeit? Ha az egész kollégiumot képes az irányítása alatt tartani, akkor Soránál miért nem érte el, hogy ne emlékezzen semmire? Ha akkora erővel bír, hogy ennyi embert irányít, egy kis agymosás nem esett volna nehezére, nem? – szólaltam meg végül én is.

- Én arra gondolok, hogy lehet, akit keresünk még nincs tisztában az erejével. Úgy értem, nemrég fedezhette fel és még csak próbálgatja, ezért sem mutatkozik meg előttünk. Lehet, még nem olyan erős, de ha eléri, amit akar, akkor talán… erősebb lesz, mint mi – vette át a szót Hyunseung. – Minseo és Jongsuk rájöttek arra, hogy talán ez a sok gyilkosság azért történik, mert valakit fel akarnak támasztani. – Jonghyun és Young értetlen arcán hozzátette – Hosszú történet, ezt majd máskor elmeséljük, de ha igazuk van, akkor talán olyan valakit akar feltámasztani, akinek elszívhatja az erejét.

- Mondjuk Minseo álszüleiét? – vetette közbe Young, majd bocsánatkérően nézett rám. Tudta, hogy mennyire utálom ezt hallani, és bár reméltem, ők többé nem kerülnek szóba, mégsem felejthettük ki őket sem.

- Akár. Ők voltak a másik legerősebb klán – emlékeztetett minket Hyunseung. – Ha valaki átveszi az erejüket, lehet, nem sikerül másodszor megint legyőzni őket.

- Igaz. De mi van, ha nem is az erejüket szívja el? Elvégre is én öltem meg őket, és úgy tudom, hogy a haláluk után az az energia megszűnik. Mi van, ha a gyilkosunk abból veszi az erejét, hogy embereket öl?

- Akkor szerintem nem válogatna annyit az áldozatok között és egyszerre végzett volna az egész kollégiummal. Ha kell az ereje, nem hiszem, hogy ennyit tökölne – cáfolta meg Jonghyun az ötletemet.

- Ez is igaz. Egyikben sem lehetünk biztosak, és mindegyik elméletben van valami, ami nem állja meg a helyét. Szóval? Mit teszünk most? – tettem fel a legfontosabb kérdést mindegyik közül.

- Te lefekszel aludni, mert eléggé megviselt fejed van – utasította Young, én pedig vigyorogva bemutattam neki egyet.

- Jonghyunnal pedig visszamegyünk a kollégiumba őrködni, bár nem hiszem, hogy történne ma valami. De jobb lesz késő este is körbejárni ott, hátha rábukkanunk valamire. – állt fel az asztaltól Hyunseung – Holnap megnézed a tetthelyet?

- Mindenképp, bár nem hiszem, hogy sok értelme lenne.

- Rendben.

A srácok elköszöntek tőlünk, mi pedig Younggal elmentünk aludni. Akkor még egyikünk sem tudta, hogy a holnap nem fog eljönni.

*

Az éjszaka közepén felriadtam. Hangosan ziláltam, mintha kilométereket futottam, vagy rosszat álmodtam volna, de ez egyszer nyugodt éjszakám volt. Ami miatt felébredtem, az belőlem jött. Éreztem, hogy belül, a lelkemben, valahol, ahol az energiám rejlik, nem stimmel valami.

Magam mellé pillantottam: Young békésen és mélyen aludt. Gondosan betakargattam, majd lassan kimásztam az ágyból, és úgy döntöttem, megnézem Sorát is. Bár tudtam, hogy nem eshet baja, hisz Eungyeol mellette van, én a saját szememmel akartam meggyőződni róla.

Kiléptem a sötét folyosóra, és elindultam a szobák felé, miközben a telefonommal világítottam magam előtt. De alig tehettem meg néhány lépést, amikor is olyan hirtelen tört rám a hányinger, hogy utam inkább a fürdőszoba irányába vezetett. Lerogytam a wc elé, és kiadtam magamból a vacsorámat. Gyomrom égett, a fejem iszonyatosan lüktetett, és remegni kezdtek a kezeim. Mi a fene történik velem?

Lehúztam a wc-t, és nagy nehezen álló helyzetbe tornáztam magam Odaléptem a csaphoz, megnyitottam azt és hideg vízzel kiöblítettem a számat, majd megmostam az arcomat.

Minden energiám elhagyott. Nem tudtam megtartani magam, és ismét a földre estem. Ezúttal nem tudtam felkelni onnan.

Most már az egész testem remegett. Belül majd szétvetett a forróság, mintha lángoltak volna a szerveim, de kívül rázott a hideg és libabőrös voltam. Izzadtam, alig kaptam levegőt, zsibbadt a fejem, és a szemeim is fájni kezdtek.

Segítségért akartam kiáltani, de egy hang sem jött ki torkomon. A fürdőszobaajtót félig nyitva hagytam, és amint kinéztem rajta, Sorát pillantottam meg. Megállt az ajtóban, vetett rám egy pillantást, majd elfordult és tovább sétált. Nem tudtam, mire vélni ezt, de amikor tekintetünk találkozott, tudtam, hogy vele sincs rendben valami.

Könnyeim akaratlanul is útra indultak, a fájdalomtól pedig szinte ordítani tudtam volna. Megkerestem magamban a köteléket, majd kieresztettem minden hangomat, és Hyunseung nevét kezdtem el kiáltani olyan hangosan, hogy egész testemben beleremegtem.

Ujjaimmal megtöröltem arcomat, mert könnyeimtől már nem láttam semmit, de ahogy elemeltem kezeim és rájuk pillantottam, azok vörös színben pompáztak. Annyira megijedtem, hogy abban a pillanatban még sírni is elfelejtettem.

A szemeimből ezúttal ömlött a vér.