51. rész

*Ajánlott zene: Beast – Intro*

https://www.youtube.com/watch?v=DIrb--wsoP4

Hirtelen erős szédülés tört rám. Úgy éreztem magam, mint akit fejbe vágtak; végtagjaim zsibbadni kezdtek és enyhe remegés futott végig testemen. Fázni kezdtem, holott belül szinte forrtam, egész lelkem égett, mint a perzselő tűz. Erőtlen lettem, és mint egy tollpihe, elnyúltam a padlón. Fejem nagyot koppanva találkozott a csempével, és a hideg talaj jóleső ölelése egy pillanat alatt elringatott.

Mikor magamhoz tértem, még mindig egyedül voltam és ugyanúgy ott feküdtem. Hirtelen azt sem tudtam, mi történt, miért vagyok ott, de mikor sikeresen feltornáztam magam ülő helyzetbe és megláttam azt a rengeteg vért, már minden beugrott. Azt viszont nem tudtam megállapítani, mégis mennyi időre ütöttem ki magam. Egy órára? Vagy néhány percre? Az utóbbira tippeltem arra a bizonyítékra támaszkodva, hogy Hyunseung még sehol sem volt. De jobban érdekelt az a kérdés, hogy mégis hová tűnt testemből a fájdalom?

Már egyáltalán nem fáztam és remegtem, egyedül csak a szememből csöpögött még mindig a vér. Olyan volt, mintha most ébredtem volna fel egy kiadós alvás után, pedig alig pár percre ájulhattam el. Valahogy úgy éreztem, a képességem volt az, aki helyrehozott magától. Leállította egész testem és csinált egy újraindulást, mint ahogy a számítógépeknél szokás. Bármi is volt az igaz, nem igazán érdekelt.

Felálltam, mintha mi sem történt volna és elindultam. De nem a szobámba mentem vissza aludni. Lábaim átvették testem felett az irányítást, és egyenesen kivittek az udvarra. Hiába volt már nulla fok körül a hőmérséklet és hiába voltam egy fehér pólóban és egy piros rövidnadrágban, ami pizsamaként szolgált, egyáltalán nem fáztam. Kinyitottam Eungyeol autójának ajtaját a kulccsal, amiről fogalmam sem volt, hogyan került a kezembe, majd beültem és kigurultam az utcára. Életemben nem vezettem még autót, nem volt jogosítványom, de azokban a percekben mégis úgy vezettem, mint akiben benne van a több éves rutin.

Ha észnél lettem volna, nem teszek ilyet. Ha én irányítom magam, akkor megvártam volna, míg Hyunseung visszaér vagy legalább Eungyeolt felkeltem, hogy segítsen. Ha én lettem volna, akkor ésszerűen gondolkodom és cselekszem, és nem vágok bele vakon mindenbe. De nem én voltam, és éppen ezért nem tudtam megálljt parancsolni. A képességem irányított. Nem, nem fordult ellenem és nem akart nekem rosszat, egyszerűen csak tudta, hogy nincs időnk a várakozásra. Ha várok, talán Sora meghal. Valamiért úgy éreztem, Sora bajban van, és ha nem indulok én utána, akkor baja esik. Így hagytam, hogy a saját energiám vezessen oda, ahová tartunk. Mert tudatában voltam annak, hogy az erőm uralkodik a testem felett. Mintha skizofrén lettem volna, két énem lett hirtelen, de nem veszekedtünk azon, ki kerekedjen felül és mindketten tudtunk a másik létezéséről. Összedolgoztunk, hogy megmentsük Sorát, még ha ez a saját életünkbe is kerül.

Sötétség honolt mindenhol, csak az utcai lámpák adtak világítást. Emberek nem lézengtek az utcákon, csupán csak néhány másik jármű haladt el mellettem. Hogy merre tartottunk, arról fogalmam sem volt, de valami hívott. Haloványan éreztem egy enyhe vonzást, valamit, ami csalogatott. Nem volt hangja, nem szólongatott, csupán csak éreztem, belül, a lelkemben. Úgy vonzott magához, mint ahogy a mágnes szokta a fémet. Minél inkább közelebb kerültem hozzá, annál erősebb lett.

Nem tudtam, mi vár rám, nem tudtam, hol kötök ki, de valamiért úgy éreztem, többé nem térek vissza. Elfogott a rémület, és már nyúltam volna a telefonom után, de azt a nagy sietésben a szobámban felejtettem. Akkor estem igazán kétségbe, amikor megpróbáltam megnyitni a köteléket Hyunseung és köztem, de nem sikerült. Mintha elvágták volna a telefonzsinórt, csak a néma csend hallatszódott. Süket volt teljesen, és bármennyire is erőlködtem, nem jött létre a kettőnk közt lévő kapocs.

Se kötelék, se telefon, de még egy cetlit sem írtam, hová megyek – bár ez utóbbiról nekem sem volt fogalmam. Senki nem tudta, hol vagyok. Senki nem tudott sehogyan se a nyomomra bukkanni. És ez volt az, amitől teljesen bepánikoltam. Magamra voltam utalva, és bármivel is álltam szemben, egyedül kellett megküzdenem.

*

Nem tudom, mennyi ideig vezettem azt az autót, de azon kaptam magam, hogy hirtelen megállítottam és minden elcsendesedett. Csak a saját lélegzetvételemet hallottam és azt, ahogy odakint halkan csöpörögni kezd az eső. Hideg volt, számból a leheletem fehér ködpáraként távozott, mindkét karomon végig libabőrös lettem, de még ekkor sem éreztem úgy, hogy fázom. Az energiám, mely bensőmben tombolt, melegen tartott.

Hosszú másodpercek teltek el, amikor végre elengedtem a kormányt és megmozdultam, Letöröltem az ablaküveget, és kinéztem rajta. A hely, ahol leparkoltam, ismerős volt, de egyszerűen nem akartam elhinni és feldolgozni a látottakat.

Mégis mit keresek én itt?

Mi dolgom van nekem az iskolában?

Mert ott voltam. Abban az iskolában. Igen, ott, ahol minden elkezdődött még egy évvel ezelőtt. Az iskolában, mely pokollá tette az életemet, és ami által ugyanakkor új emberré váltam.

Még most is olyan hatalmas és sötét volt, mint akkor. Az udvara tele volt szeméttel, az ablaküvegek betörve, a falakról lekopott a vakolat, néhol hiányzottak a téglák, a lámpák egyáltalán nem égtek. Az egész néma volt és ijesztő. Mintha egy alvó szörnyeteggel néztem volna farkasszemet. És ezt a kísérteties hangulatot az is tetőzte, hogy az udvaron álló fák hatalmasra nőttek, de csupaszok voltak, és úgy tornyosultak az iskola fölé, mintha két testőr lettek volna. Az időközben feltámadó szél bele-belekapott a haldokló ágaikba, melyek ennek hatására recsegtek, nyikorogtak.

Szívem kihagyott egy ütemet, és döbbenetemben – és ijedtemben – könnybe lábadt a szemem. Végtagjaim megremegtek, és abban a pillanatban el akartam tűnni. Megfogtam a kormányt, de végül mégsem indítottam el az autót. Minden porcikám el akart menni innen, de az energiám nem engedte.

Ide kellett jönnöm.

Okom volt, hogy itt vagyok, és bármennyire is rühelltem ezt a helyet, nem mehettem el.

Volt itt valami, és nekem ezt meg kellett találnom.

Kiszálltam a kocsiból, és lassú, bizonytalan léptekkel megindultam a kapu felé. Már egy éve, hogy bezárták az iskolát, de még mindig itt állt. Olvastam róla, hogy a közeljövőben le akarják rombolni és egy új épületet, talán egy kisebb bevásárlóközpontot vagy egy irodát akarnak a helyére, de ezekből a tervekből még semmi sem volt meg.

Megfogtam a kilincset, de amaz zárva volt, így gondolkodás nélkül másztam át rajta. Magas volt, de könnyen vettem az akadályt, és azon kaptam magam, hogy már a túloldalon állok. Egyre közelebb értem a bejárati ajtóhoz, és ugyanolyan rettenetesen éreztem magam, mint azon a bizonyos első iskolai napon. Csak az volt a különbség, hogy akkor még nem tudtam, mi vár rám; most azonban biztos voltam abban, hogy ami történni fog, nem lesz kellemes.

Az ajtó előtt egy sárga szalag jelezte, hogy tilos a bejárás. Felesleges volt odatenni, amúgy sem szerette senki és mindenki nagy ívben elkerülte ez a helyet. Nekem is el kellett volna mennem, de csak egy mozdulattal átbújtam alatta, majd lenyomva a kilincset, beléptem a sötét aulába. Olyan érzésem támadt, mintha most sétáltam volna be a Pokol kapuján – és valamilyen szinten így is történt.

Felkattintottam a zseblámpát, ami a kezemben volt, és amire szintén nem emlékeztem, hogyan került oda. Talán Eungyeol kocsijából hozhattam el vagy még otthonról - hogy melyik volt az igaz, az most nem számított.

Megindultam befelé, miközben minden egyes lépésemnél a talpam alatt megnyikordult a parketta. Mindent por és kosz borított, büdös, dohos és áporodott szaga volt a levegőnek. Kénytelen voltam aprókat lélegezni, hogy ne kezdjek el köhögni és fulladozni. Ez az egész csak rosszabb lett azóta, hogy itt jártam. Nem is értem, hogyan nem dőlt még össze az épület.

Akaratlanul is, de megindultam előre, az emelet irányába. Még véletlenül sem világítottam meg a jobbra és balra elterülő hosszú folyosókat; féltem, hogy esetleg egy véres arc, vagy egy oszladozó hulla hirtelen ott terem előttem. Persze tudtam, hogy ezek csak a horrorfilmekben történnek meg, de mégis… amikor az ember egyedül van egy ilyen sötét és fájdalommal teli helyen, egyszerűen képtelen másra gondolni és kiverni a fejéből ezeket a rémképeket.

Lassan felértem az emeletre, és pont úgy, mint az első napon, megálltam a tanári ajtaja előtt. Újabb rettegéshullám futott végig rajtam, és nem sok kellett ahhoz, hogy hátat fordítsak és sikítva elhúzzam a csíkot. Menekülni akartam, minden zsigerem készen állt arra, hogy rohanjak, ha kell.

De nem tehettem.

Túl nagy volt a csend. Szinte már sípolt a fülem a némaságtól, és ez megőrjített. Abban a pillanatban még annak is örültem volna, ha valami megmozdul a sötétben, de nem történt semmi. A hátam mögött lévő, hatalmas és tátongó ürességtől borsódzott a hátam, így lenyomtam a kilincset, de az nem akart kinyílni. Megrángattam párszor, mire a hatodik próbálkozásra megadta magát és olyan erősen vágódott ki, hogy sokáig visszhangzott az egész épületben.

Mielőtt bementem volna, megpróbálkoztam még egyszer a kötelék létrehozásával, sikertelenül. De nem estem pánikba. Még ha úgy is éreztem, hogy meg fogok halni, nyugodt voltam, de nem tudtam megmondani, miért. Egyszerűen csak… beletörődtem volna abba, hogy ez a feladatom? Hogy ez vár rám, hogy a képességem miatt erre kényszerülök? Valahol legbelül mindig is tudtam, hogy egy napon vissza kell ide térnem. Ez a hely addig él, amíg valaki le nem rombolja, és el nem tünteti a múltat. Márpedig a múlt még itt volt, hisz éreztem azt a rengeteg halott lelket, akiket akkor megöltek. És én eljöttem, itt voltam, hogy mindezzel leszámoljak és véget vessek neki… még akkor is, ha ez az életembe kerül. Azt hiszem, fel sem fogtam igazán, hogy mit művelek, hogy talán tényleg ez az utolsó napom.

Lehunytam szemeimet és felidéztem a barátaim arcát. Erőt és bátorságot vettem belőlük, majd bementem és elindultam balra. Végigmentem az ismerős szobákon, majd eltoltam a könyvespolcot is, ami mögött a titkos lépcső vezetett le a pincébe.

Az energiám arra húzott. Bármi is várt rám, ott volt lent, és egyre inkább éreztem. Az erőm már teljesen felbuzdult, a tüzes golyó ott pattogott a lelkemben és olyan forró volt, hogy szabályosan izzadtam tőle.

Talpam alatt éreztem a hideget, amint találkozott a betonlépcsővel. Nyirkos volt és fagyos, mintha csak jégkockákon sétálnék. A csend még most is nagy volt, de egyre jobban hallottam a szívverésemet és az ereimben száguldozó vért.

Óráknak tűnt, mire leértem, és megpillantottam azt a helyet, ahol álmomban jártam. A helyet, ahol először megkínoztak és ahol először találkoztam egy vámpírral. Ahogy ott ácsorogtam, egyre több emlékkép hasított elmémbe, amikről azt hittem, elfeledkeztem. De nem engedhettem meg, hogy most nosztalgiázzak és bevallom, nem is akartam a rémálmaimat felidézni.

De akkor mégis mit tegyek? Itt vagyok, de mit csináljak? Mit keressek? Miért is vagyok itt pontosan?

Mielőtt azonban megszólalhattam volna, a levegő megmozdult körülöttem, és a falakon lévő fáklyák hirtelen kigyúltak. A padlóra egy árnyék vetült, ami közelíteni kezdett felém, és ekkor láttam meg, hogy a szemközti fal felől valaki közelít hozzám.

- Hello, Minseo!

Hangja ismerősen csengett, és szabályosan kirázott tőle a hideg. Rekedtes volt, mégis fiatalos és gúnyos. Hunyorogtam, hogy jobban lássam, de csak akkor láttam meg teljesen arcát, mikor előjött a sötétségből és a fény rávetült. Ekkor teljesen megrökönyödve csak ennyit bírtam mondani:

- Taemin?