*Ajánlott zene: (G)I-DLE
– Say no/Put it straight*
https://www.youtube.com/watch?v=uyyBdaSeIi0
Körülöttem mindenki ugrált és az együttes
nevét kántálta, ahogy csak bírta. A várakozás, az izgalom, a pillanat, amit
annyira vártak, teljesen lázba hozta a rajongókat. Szinte hallottam a felhevült
szívdobbanásukat, már-már kézzel tapintható volt a belőlük áradó szeretet és
őrület.
Valamiért mégsem tudtam azonosulni velük.
Álltam a tömegben, és bár én is izgatott voltam, mégsem tudtam eszeveszetten
tombolni.
Aztán felcsendült az első gitár húr, majd
a következő pillanatban egy dob ütése vert visszhangot. Hirtelen mindenki
elhalkult, és feszült izgalommal várakozott. Néhányan fel-felsikongtak a
csendben, mások pedig egymásba kapaszkodva szorították a másik kezét, miközben
megállás nélkül mosolyogtak, vigyorogtak.
Várakoztak. Már csak másodpercek
választották el őket attól, hogy legnagyobb álmuk beteljesüljön, egy álom, amit
régóta dédelgettek, amiről talán nem is hitték, hogy meg fog valósulni. És most
ott volt előttük, egy karnyújtásnyira, és ahogy végignéztem a mellettem
állókon, tisztán láttam arcukon, hogy egyszerűen képtelenek elhinni, hogy ez
megtörténik velük. Arra gondoltam, az én álmom vajon micsoda? Abban a
pillanatban semmit nem tudtam volna mondani, amire célomként tekintettem.
A srácok hivatalosan nem voltak még
elismertek. Ugyan volt pár daluk és videójuk, amiket ők maguk írtak, vettek fel
és osztották meg közösségi oldalakon, de valójában nem tartoztak egy zenei
céghez sem, sőt, még gyakornokok sem voltak. Egyszerűen csak az egyetem mellett
zenéltek, szabadidejükben, valahogy mégis rengeteg rajongót szereztek már
maguknak, igaz, a legtöbben azon az egyetemen tanultak, ahol ők.
Éppen ezért nem igazán értettem, mire fel
ez a lelkesedés. Még csak nem is híresek… Akkor miért kell ennyire megveszni?
Egy híres embernél még megérteném, akihez szinte lehetetlen közel férkőzni, de
őket bármikor meg lehetett keresni.
Gondolatmenetemet egy újabb gitárpengetés
szakította félbe. El kellett ismernem, azért értettek a fiúk ahhoz, hogy
fokozzák a hangulatot és az utolsó utáni másodperceket is meghosszabbítsák, még
inkább fokozzák az izgalmat.
Aztán hirtelen felgyúltak a fények, és
megpillanthattuk a tagokat a színpadot, akik egyből bele is csaptak a lecsóba.
A rajongók egy emberként kezdtek el őrjöngve sikítozni, még hangosabban, mint
eddig bármikor.
Gyeowoollal nagyjából a tömeg kellős
közepén álltunk, de az előttem ugráló lányoktól nem sok mindent láttam.
Seonghwa a színpad közepén állva énekelt, és ha jól láttam, az első sorban álló
lányokkal még flörtölgetett is.
Annak ellenére, hogy nem csíptem se őt, se
a többi tagot, egészen jól zenéltek. Még engem is elkapott a láz, és a tömeggel
együtt énekeltem a dalokat, már amennyire tudtam. Életemben talán először
éreztem magam igazán felszabadultnak. Annak, aki vagyok, annak, aki lehetnék,
vagyis aki lehettem volna. Azokban a percekben úgy éreztem, ha nem lennék
természetfeletti, akkor is tudnám élvezni az életet, és biztosan találnék
valamit, ami engem is képes ennyire éltetni. Azt hiszem, most először értettem
meg Sorát, hogy miért mindig olyan lelkes és hiperaktív. Ő igazán szerette az
életét, és kihasznált minden alkalmat, amit csak tudott; úgy élt, ahogy neki
megfelelt, és amihez éppen kedve volt.
Nekem erre sosem volt lehetőségem. Én
mindig azt tettem, amit mások elvártak, és ami meg volt írva. Persze, Gyeowool
is azt mondta, hogy azért, mert természetfeletti vagyok, még élvezhetem az
életemet, de ő könnyen beszélt több száz év eltelte után. Ráadásul nekem más
volt a képességem, és ha akartam volna, se tudtam volna minden hétvégén
szórakozni menni, miközben tudom, hogy emberek halnak meg. Nem menthettem meg a
világot, de ha volt már képességem, nem hunyhattam szemet felette, és nem
tehettem úgy, mintha nem lenne.
A pergős dalok teljesen átjárták minden
porcikámat, szinte a saját mellkasomban éreztem, ahogy dübörög a zene. A fiúk
nem voltak szégyenlősök, és bátran beszélgettek a rajongóikkal egy-egy dal
között. Irigyeltem őket, amiért ilyen lazán tudnak viselkedni vad idegenek
előtt. Bármennyire is tagadtam, és nehezen vallottam be még magamnak is,
valóban minőségi élményt nyújtottak. Nem gondoltam volna, hogy Seonghwa stílusa
és személyisége mögött meglapul némi tehetség is.
Az idő egész gyorsan elröppent, és azon
kaptam magam, hogy a fiúk bejelentik, hogy ez most már tényleg az utolsó daluk
lesz, miután kétszer is visszatapsolták őket. A koncert nem tartott tovább egy
óránál, amit még én magam is sajnáltam. Ha már kiadtam ennyi pénzt a jegyekért,
és ha már tényleg belekóstolhattam a szabadságba, akkor szerettem volna egy
kicsit tovább élvezni.
De sajnos az égiek sosem álltak mellettem,
így miután a srácok előadták a ráadás számukat, végleg elhagyták a színpadot,
és nem tértek már vissza, hiába várakozott és kiáltozott a tömeg még jó sokáig.
Végül lassan, de oszladozni kezdett a közönség. Hosszú időbe telt, mire a
színpadtér kiürült, és már csak a legkitartóbbak ácsorogtak ott.
Gyeowoollal mi is maradtunk, és egymásra
néztünk. Seonghwa egyáltalán nem úgy tűnt, mintha fogadni akarna minket. Vagy
direkt várakoztatott, vagy pedig el akart kerülni minket. Bármi is volt, nem
örültem neki, és kezdtem a türelmemet elveszíteni.
A koncert végeztével az én szórakozásom is
véget ért, és visszatértem az eredeti önmagamhoz. Nem volt több időm a
szórakozásra. Bármennyire is hangzott ez szomorúan, nem engedhettem meg
magamnak ennél több kiruccanást.
Gyeowool felé fordultam, és megköszörültem
a torkomat. Most, hogy nem üvöltött a zene és én se énekeltem már, akkor
éreztem csak, hogy a torkom fájdogál és a fülem is rendesen sípol. Zavaró volt,
mert nem szerettem volna, ha bárki is meghallja a beszélgetésünket, ezért
nagyon oda kellett figyelnem, hogy megpróbáljak ne üvöltve beszélni.
- Hogyan jussunk be a backstage-be? – Súgtam
Gyeowool fülébe, aki hirtelen elrántotta a fejét. Nyilvánvalóan nem találtam el
a megfelelő hangerőt, úgyhogy még halkabbra vettem magamat. – Nyilván nem a
színpadon keresztül akarunk bemenni, pont ott, ahol a legtöbben látnak minket,
ugye?
- Jelen esetben nem szeretnék én se feltűnősködni,
szóval… irány a rendes bejárat.
Kézen ragadott, és elindultunk a kifelé
haladó tömeg után. Azonban mielőtt felmentünk volna a kivezető lépcsőkön,
Gyeowool élesen balra rántott. Arrafelé egy ajtót pillantott meg, ahol egy
biztonsági őr állt - valószínűleg ezen az ajtón keresztül mentek be a srácok is
a backstage-be.
Amint odaértünk, a biztonsági őr beállt
elénk és távozásra invitált.
- Ne haragudjon, de beszédünk van
Seonghwával, az énekessel. Ha nem enged be… - kezdte volna Gyeowool, de a
biztonsági őr kicsinyesen elmosolyodott, és ismét arra kért, hogy távozzunk.
Gyeowool sóhajtott egyet, majd a következő
pillanatban csak annyit láttam, hogy belöki az őrt az ajtón, és hátulról
megragadva a nyakát addig szorítja, amíg az el nem ájul.
Gyorsan utánuk eredtem, és becsuktam az
ajtót, hogy ne lássanak meg mások. Csak reménykedni mertem, hogy senki nem
nézte éppen a biztonsági kamerákat.
- Elment az eszed? Meg is láthattak volna!
– Néztem rá idegesen, majd a földön fekvő őrre. – Még hogy nem akarsz feltűnően
viselkedni…
- Tudom, de nem volt kedvem már győzködni
senkit. Utálom, ha szórakoznak velem – csóválta meg a fejét. – Seonghwa direkt
nem szólt senkinek, hogy vendégeket vár. Azt akarta, hogy saját erőből jussunk
be.
- Ebben igazad lehet – bólintottam, majd
elindultunk a folyosón.
Egészen addig sétáltunk, amíg meg nem
pillantottunk egy backstage feliratú ajtót. Azt hiszem, nagy mázlink volt,
hogy más nem jött velünk szembe.
- Én fogok beszélni Seonghwával. Te pedig
fedezz, hogy véletlenül se jöjjön majd be senki, oké?
Gyeowool bólintott, majd kopogtam. Válasz
nem érkezett a bent uralkodó hangzavar miatt, így nem próbálkoztam másodszori
kopogással. Egyszerűen csak benyitottam.
Döbbent tekintetek szegeződtek ránk. Az
együttes tagjain kívül néhány lányt, és egy idősebb fazont is megpillantottam,
akinek papírok voltak a kezeiben. Komolynak tűnt, ezért első gondolatom az
volt, hogy talán szerződést ajánlottak fel a srácoknak.
- Elnézést,
de megkérdezhetném, hogy ti kik vagytok…? – Kérdezte az egyik lány, és
fintorogva mért végig.
Figyelmen kívül hagytam a lányt. Seonghwa
és a bandája, még ha egyetemre is jártak, úgy viselkedtek, mint a tizenéves
gyerekek, így úgy gondoltam, bekeményítek.
- Húzás kifelé, most! Beszédünk van
Seonghwával! – Néztem egyenesen a kanapén terpeszkedő fiúra, aki csak halkan
nevetve megcsóválta a fejét.
- Mégis, hogy mersz így…? – Folytatta
tovább a lány, de közbevágtam.
- Küldd ki a kis barátaidat, mielőtt bajuk
esik! – Mondtam határozottan Seonghwának, majd a lányra néztem, aki ismét meg
akart szólalni: - A nővére vagyok.
Ezzel talán sikerült oldanom a
feszültséget, legalábbis az idős férfi mintha ettől megnyugodott volna. Talán
azt hihette, hogy tényleg a nővére vagyok és Seonghwa engedély nélkül jött el
koncertezni, én pedig itt vagyok, hogy elbeszélgessek vele.
A férfi biccentett egyet, felkelt, majd
elhagyta a termet. Seonghwa végül intett a lányoknak és a csapattársainak, hogy
menjenek ki nyugodtan, nem lesz baj. Kelletlenül ugyan, de végül távoztak.
Gyeowool becsukta utánuk az ajtót, de ott maradt, hátha valaki megpróbálkozna
bejönni.
- Nos… Remélem, nem akartál meglógni
előlünk – fordultam felé, kedvesen mosolyogva, még mindig egy helyben állva.
- Eszembe se jutott. Itt vagyok, nem? –
Tárta szét karjait nevetve. – Micsoda belépő volt. Akár a nővérem is lehetnél,
de hála az égnek nem hasonlítunk egymásra.
- Nem is lenne szükségem egy ilyen
puhapöcsű öcsire – forgattam meg szemeimet.
- Na, ez fájt a szívemnek – kapott
színpadiasan mellkasához, majd ismét nevetni kezdett. – Láttam, hogy élvezted a
koncertünket, úgyhogy nem kell megjátszanod magad. Egy egészen kicsit
megkedveltél, ugye?
- Elismerem, jó zenét csináltok, de
emberileg attól még egy senki vagy. Örülök, hogy ennyire vicces kedvedben vagy,
de valóban fontos dologról kell beszélnünk.
- Olyan hangulatromboló vagy – jegyezte
meg, majd a hátam mögött álló Gyeowoolra pillantott. – Bár felettébb érdekel,
egy embernek mégis minek testőr, aki ráadásul vámpír? Nem csípem a vámpírokat.
- Én meg az olyanokat, mint te – morgott
rá Gyeowool.
- Nem a mi hibánk, hogy ellenségek lettünk
– vont vállat Seonghwa.
- Dehogynem. Undorítóak vagytok egytől egyig.
Kapkodtam a fejem kettejük között, mégis
miről beszélnek, végül a tekintetem Seonghwán állapodott meg.
- Aha. Szóval te egy vérfarkas vagy –
állapítottam meg végül. Más különben miért utálnák egymást?
- Épp időben esett le, drága – vigyorogva
nézett rám ismét Seongwha, majd tapsolt kettőt, hogy még inkább kifejezhesse
iróniáját.
Arra gondoltam, vajon Gyeowool ezt eddig
miért nem mondta? Talán neki is most vált egyértelművé? Mindenesetre ez most
nem volt lényeges, de az, hogy Seonghwa vérfarkas volt, sok mindent
megmagyarázott.
- Most már értem, honnan ered ez a hatalmas
egoizmusod - válaszoltam.
- Igazad van, részben tényleg emiatt van
ekkora arcom. Sármos vagyok, jóképű, a testem is kidolgozott, és mindemellett
még természetfeletti is vagyok, akinek hatalmas ereje van. Még szép, hogy
büszke vagyok erre és ezt ki is használom, különben mi másért kaptam volna
ekkora áldást, tehetséget? – Nevetett fel ismét, és hajába túrt. Egy
törölközővel megtörölte arcát, majd felkelt a kanapéról, és levette izzadt
pólóját.
Szemforgatva fordítottam el a fejemet, nem
véletlenül mutogatta magát.
- Remélem, nem hiszed, hogy le fogok
hidalni tőled, vagy rosszabb, félni fogok.
- Ugyan, egy lányt sosem bántanék –
fordult felém, és közelebb sétált, hogy inzultáljon.
Végül rá néztem, és alaposan végigmértem.
Valóban jól nézett ki, de őszintén, nem hozott zavarba. Vagy legalábbis nem
hagytam, hogy ő ezt lássa. Mert a fenébe is, melyik nő ne pirulna el kicsit is
egy jó pasi látványától?
- De rólad még semmit sem tudok. Ki vagy
te, hogy egy vámpírral összeállj?
Seonghwa felvett egy másik felsőt, majd
vigyorogva visszaült a kanapéra.
- A legnagyobb rémálmod – jelentettem ki,
mire hangosan felnevetett, hangosabban, mint az előbb.
- Édesem, a humorod elég bénácska. Vagy ez
most fenyegetés akart lenni? – Nevetett megállíthatatlanul. – Nekem nincs mitől
félnem, rémálmaim meg pláne nincsenek.
- Úgy gondolod? – Mosolyodtam el
halványan. – Akkor hadd fogalmazzak másként: én vagyok a rémálmod.
- Te maximum csak olyan vagy, mint egy
rémálom. Olyan ronda és ijesztő külsőleg – nevetett saját poénján.
Figyelmen kívül hagytam ezúttal is;
hagytam, hadd szórakozza ki magát.
- Akkor harmadszor is megismétlem, és
elmondom másként, hátha eljut a csöppnyi agyadig, ha már nem az eszedért
szeretnek – léptem egy lépéssel közelebb hozzá. – Én-vagyok-a-Rémálom –
ismételtem meg lassan, külön hangsúlyozva minden szót.
Seonghwa ismét nevetni kezdett, majd amint
találkozott tekintetünk, lassan abbahagyta a nevetést. Arcán átfutott az
értelmetlenség halvány szikrája, de továbbra is mosolygott. Zavartnak tűnt, így
kaptam az alkalmon, és folytattam:
- A Rémálom. Tudod, akitől mindenki
annyira fél, aki bárkit képes megölni akár egy csettintésre. Biztosan hallottál
már rólam, igaz? Hiszen pont te lennél az, aki ne tudna egy ilyen fontos
dologról?
Seonghwa arcáról egy pillanat alatt eltűnt
a maradék mosoly, és az eddigi hanyag testtartása most feszült lett és ideges.
Kihúzta magát a kanapén, és ajkát kissé beharapva nézett rám.
- Nos, úgy látom, most már figyelsz rám.
Nagyszerű!
Közelebb léptem hozzá. Odahúztam egy üres
széket elé, majd leültem rá. Kényelmesen keresztbe tettem lábaimat, bal karomat
a szék karfájára helyeztem, amivel megtámasztottam fejemet. Rövid ideig
Seonghwát méregettem, hogy érezze, pontosan az történik, mint kora délután az
iskolában, amikor ő és a haverjai próbáltak nyomást gyakorolni rám.
- Akkor rátérhetünk a
tárgyra, ugye? – Olyan szélesen elmosolyodtam, ahogy ő az előbb. Seonghwa alig
láthatóan nyelt egy nagyot. - Mesélhetnél végre erről a névtábláról nekem –
mutattam fel az említett tárgyat. – Hol jártál pontosan tavaly november 26-án
és 27-én?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése