*Ajánlott zene: SHINee
- Nightmare*
Jonghyun nem válaszolt. Továbbra is csak
értetlenül vizslatta arcomat, mint aki meg se hallotta, amit mondtam.
- Át kell változtatnod őt. Másként nem éli
túl.
Hirtelen izgatottá váltam, és minden
előbbi búskomorságom megszűnt létezni. Minden negatív érzésem, minden fájdalmam
elillant, ahogy arra gondoltam, hogy Young nem fog meghalni.
Csak Jonghyun tétovázott. Hol rám, hol
pedig Youngra tévedt tekintete, de nem szólt semmit. Végül, miután már
harmadszorra is szólásra nyitottam a számat, megszólalt.
- Nem teszem meg.
- Miért? – Értetlenül, és dermedten néztem
rá.
- Minseo, tudod te, mit kérsz tőlem? Nem
teszem őt vámpírrá, ez nem olyan egyszerű. És honnan tudjam, hogy ő mit akar?
Young sose akarna vámpír lenni.
- Young pontosan vámpír akar lenni. Soha
nem mondta ki, de tudom, hogy ha haldokolna, mint most, ezt akarná. Legutóbb,
amikor beszélgettünk, pontosan erre akart kilyukadni. Azt mondta, ne hagyjam
meghalni, hogy ő nem akar megöregedni mellettünk és feledésbe merülni. Még ő
sem tudta, mit akar, vagy csak ő maga sem merte mindezt elmondani, de tudom,
hogy ezt szeretné. Ismerem őt régóta, tudom, hogy ezt akarná – erősködtem, de
úgy tűnt, Jonghyunnak ez semmit sem ér.
- Meglehet, hogy ezt akarja, de ha erre
kérne, se tenném meg neki mindezt. Nehéz vámpírnak lenni, főleg az elején.
Fájdalommal jár, állandó éhséggel, irányíthatatlansággal, nyugtalansággal. Sose
tenném ki őt ennek.
- Tehát hagyod meghalni? Csak azért, mert
kellemetlenséggel jár?
- Mi mást kéne tennem? Minseo, nem neked
kellett átmenned azokon a szörnyűségeken, és bármelyik vámpírt megkérdezheted,
hogy ő mit tenne a helyemben. Ne akarj erről meggyőzni, ez nem egyszerű, mint
hiszed.
- Elhiszem, hogy nem az. De azok a
vámpírok mégis élnek, nem? Mégse ölték meg magukat, mert annyira borzalmas lett
volna az átváltozás, nem? Ha tényleg annyira elviselhetetlen, nem lennétek
ilyen sokan, és egyre többen, nem gondolod? – Néztem rá nagyot sóhajtva. – És
ott leszel te is neki. Még ha nehéz is lesz, te támogatni fogod és segíteni
fogsz neki átvészelni a helyzetet, ahogy mi is itt leszünk neki.
- De… nem. Én ezt nem akarom.
- Jonghyun, ne pöcsölj már! Haldoklik a
barátnőd, és te komolyan hagynád meghalni, mert… miért is? Ha nem működik az
átváltozás, és belehal, vagy ha nem akar vámpír lenni és inkább a halált
választja, ám legyen. De amíg nem adsz neki esélyt, addig ne merj elbúcsúzni
tőle! – Emeltem meg hangomat, szinte már-már kiabálva vele, amin nem csak én,
de ő is meglepődött. – Nézd… esélyt kell adnunk neki. Ő is megtenné értünk. Nem
hagyhatjuk, hogy ilyen halált haljon. Még alig élt, még előtte lenne egy csomó
év. Neki élnie kell.
- Tudom, mit akarsz mondani, de… a halál
természetes dolog. Nem avatkozhatom bele, hiba lenne. Ha meg kell halnia,
akkor… így kell lennie. Hány ember esik áldozatul a világon? Nem menthetünk meg
mindenkit, nem változtathatunk át valakit, csak azért, mert baleset érte, mert
haldoklik. Ha így tennénk, már réges-rég nem lennének emberek.
- Én is megértem ezt a felfogást, de
szerinted más nem tenné meg a helyedben? Szerinted a kórházban lévő orvosok,
akik betegeket mentenek meg, azok bűnt követnek el? Szerinted az helytelen?
Gondolj erre úgy, mint egy műtétre, egy gyógyszerre, egy gyógymódra. Még ha nem
is helyes eljárás, egyszer az életben lehetnél önző, és gondolhatnál magadra.
És amúgy is… én vagyok a rémálom, én tartom fent az egyensúlyt a holtak és az
élők között. Ha ebből bármi baj származna, majd én elintézem. De Young nem fog
meghalni, és ha nem te, majd Hyunseung vagy más megmenti.
Felkeltem az ágyról, de Jonghyun
megragadta a kezemet. Egy ideig még habozott, de végül bólintott.
- Rendben, megteszem – visszaültem az
ágyra, majd folytatta. – De tudnod kell, hogy nem sok esélye van a túlélésre.
Rengeteg vért veszített, sok a sérülése és a szervezete már legyengült.
Megpróbálhatom, de nem biztos, hogy elég erős lesz hozzá.
- Tudom, de ez csak rajta múlik. Ha Young
élni akar, akkor élni fog – bólintottam, majd felálltam. – Nem tudom, hogyan
működik ez az átváltozós dolog, de… azt hiszem, én nem akarok itt lenni.
Jonghyun nem állított meg. Elhagytam a
szobát. Én magam sem tudom, hogy gyávaságból tettem-e, vagy csak mert nem
akartam látni, ahogy meghal, de nem akartam végignézni a szenvedését.
- Minden rendben? – Kérdezte Hyunseung, és
elém lépett.
- Igen – bólintottam. – Young… nem fog
meghalni. Ő mostantól olyan lesz, mint ti.
- Hogy… mi? – Hyunseung kissé elkerekedett
szemekkel nézett rám, majd egy rövid pillanatra a csukott ajtóra.
Elgondolkozott azon, hogy bemegy és véget vet ennek, de végül nem mozdult. –
Young vámpír lesz? Biztos, hogy ezt akarjátok?
- Nincs más választásunk. Ha nem akarjuk,
hogy meghaljon, így kell lennie. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de Young inkább
lenne vámpír, semmint így hagyjon minket hátra. Talán nem helyes döntés, de…
Youngnak élnie kell. Nem csak azért, mert ő a legjobb barátnőm, mert ő olyan, akit
szeretünk, hanem mert talán ő az egyetlen szemtanúnk is.
Nagyot sóhajtottam, és lassan fújtam ki az
eddig bent tartott levegőt. Sokkal nyugodtabb voltam, mint korábban és
egyáltalán nem volt bennem már semmiféle félelem, vagy fájdalom. Tudtam, szinte
teljesen biztos voltam abban, hogy Young nem fog meghalni. Most inkább
bűntudatom volt, és kissé mocskosnak éreztem magam. Nem azért, mert
megmentettem Youngot, vagy azért, mert a saját feladataimat nem végeztem
rendesen. Sokkal inkább azért, mert tudtam, ha másról lett volna szó, egy
számomra idegen emberről, már nem biztos, hogy mindezt megtettem volna érte.
Megráztam a fejem, és Gyeowoolra néztem.
- Most már akkor mehetünk?
Válasz nélkül indultam el a kijárat felé.
Bármi mást jobban szerettem volna, mint most itt lenni és tehetetlenül
ücsörögni. Pontot akartam tenni ennek az egésznek a végére, és egy percre sem
akartam tétlenkedni. Talán jobb lett volna, ha én is pihenek egy kicsit, de úgy
éreztem, az elmúlt közel két hónapban bőven pihentem már és hogy minden perc
csak elvesztegetett idő. Nem akartam, hogy mások is meghaljanak.
Az autóban ülve megvártam, míg Gyeowool is
csatlakozik. Miután elindultunk, egy ideig csak csöndben üldögéltünk, amit
végül Gyeowool tört meg.
- Nem vagy kíváncsi arra, hogy mi történik
most éppen Younggal?
A kérdés félbeszakította
gondolatmenetemet, és mély levegőt véve néztem rá. Igazából már alig vártam,
hogy feltegye ezt a kérdést, mert legbelül borzasztóan aggódtam, hogy talán nem
sikerül az átváltozás, így hevesen bólogatva jeleztem felé, hogy kezdheti a
mesedélutánt.
- Először is szögezzük le, hogy ahhoz,
hogy vámpír legyél, nem kell meghalnod. Pontosabban nem halhatsz meg. Vagy
annak születsz, vagy azzá tesznek. Ha meghalsz, akkor meghalsz. Utána nem
tudnak vámpírrá tenni, mert ha a halálból visszajössz, akkor… zombi leszel –
magyarázta, majd egy fél pillanatra rám sandított. – Young haldoklik, de még
él, így tehát van esélye arra, hogy vámpír legyen. Nem történik semmi,
egyszerűen csak Jonghyun ad neki a saját véréből. Nem egy-két csepp vért, hanem
rengeteg vért.
- Ez olyasmi, mint valami vérátömlesztés?
- Igen, olyasmi. De oda kell figyelni
nagyon. Nem szabad túl gyorsan, de túl lassan se adni, a mennyiség is számít,
valamint az is, hogy a szájába adod, és úgy nyeli le, vagy intravénásan. Ez
minden embernél más, éppen ezért borzasztó körülményes és marha nagy nyugalom kell
hozzá. Csak egy rossz mozdulat, és az illetőnek vége.
Gyeowool tartott egy kisebb szünetet, amíg
megemésztettem a hallottakat. Örültem, hogy eljöttem onnan, és nem kellett
mindezt végig néznem, mert biztosan rosszul lettem volna. Már így is kicsit
émelyegtem, ha eszembe jutott az a vérmennyiség, ami ezzel járhatott.
- Ezután jön csak a neheze. A következő
pár óra kritikus, hiszen ekkor dől el, hogy az illető szervezete elég erős-e és
hogy elfogadja-e az új vért. Aztán újabb napok telnek el, akár egy-két hét is,
mire az illető szervezete feldolgozza a vért, és teljesen átalakul,
átformálódik. Természetesen ebbe is bele lehet halni, de már kevesebb az
esélye.
- Tehát az is lehet, hogy Young akár két
hétig nem is tér magához, és hogy a következő hetekben bármikor meghalhat?
- Nem fogok neked hazudni, de csak valami
csoda folytán fogja túlélni. Ő már eléggé halál közeli állapotban van, az
esélye mindössze néhány százalék.
- Jonghyun, akkor…
- Igen. Jonghyun valószínűleg pont emiatt
egyezett bele olyan nehezen. Ezzel meghosszabbítja a szenvedéseit,
mindkettőtöknek és persze Young számára is.
-
Ezt úgy mondod, mintha te már eltemetted volna őt – néztem rá kissé
szúrósan.
- Mert én biztos vagyok abban, hogy meg
fog halni. Nézd, tudom, hogy nem ezt akarod hallani, de azért, mert most
eljöttünk és elmenekülték, attól még Young haldoklik. Semmi sem biztosítja,
hogy túl fogja élni, és én csak szeretném, ha tisztában lennél ezzel.
- Tudom – bólintottam egyet, de egyáltalán
nem akartam ezeket a szavakat hallani. – Mi történik azután, ha lejárt a pár
hét? Mi történik, ha felébred?
- Nos, az ébredés után jön a szenvedés,
mármint ami az átváltozott személyeket illeti. Az elején folyton-folyvást
éhesek lesznek, mint egy újszülött csecsemő. A változás és az elfogadás sok
energiát vesz igénybe, emiatt állandóan enniük kell, és a vér szaga sokkal
élénkebb és vonzóbb ezekben az időkben. Ezért veszélyes emberek közé menniük,
mert akkor még bárkit megtámadhatnak, mindenféle bűntudat és félelem nélkül.
Meg kell tanulni kontrollálni ezt az éhséget, azt, hogy ha vért látnak, nem
mindig a táplálékot jelenti, és ez borzasztó nehéz. Továbbá ugye ott van, hogy
nem mindegy, mennyi vért isznak, milyen típust és ehhez hasonlók.
Aztán ugye ott vannak a testi változások.
Egy vámpír valamivel erősebb, mint egy átlagember, tehát az erő is növekedik és
ezért sok mindent ismét meg kell tanulni. Például, hogyan egyen késsel és
villával anélkül, hogy azokat elhajlítaná. De sokkal rosszabb, hogy mivel a
testében más vér fog csörgedezni, ezért ez időnként fájhat. Sokszor feszítő
érzéssel jár, zsibbadással, szűnni nem akaró fájdalommal, amitől úgy fogja
érezni magát, mintha valami ki akarna törni belőle. Le akarja vetni a bőrét,
ezért előfordulhat, hogy a hisztérikus sírás és dühöngés mellett megpróbál majd
magában is kárt tenni, szétkarmolni a bőrét vagy felvágni az ereit. Megváltozik,
minden téren. Ez olyan, mintha új testet öltenél, mintha felvennél egy
vadonatúj ruhát, amiben aztán hol meleged van, hol fázol, hol szúr, hol kellemes,
hol pedig alig kapsz levegőt benne.
És akkor még nem beszéltem a lelki
változásokról. Egy újonc vámpírnak megváltozhat a személyisége, a viselkedése, egyes
dolgokat, amiket szeretett, most utálni fog vagy fordítva. Megváltozhat a
véleménye, az ízlése, a stílusa, minden. Ha eddig végtelenül kedves volt,
lehetséges, hogy most szúrósabb és bátrabb lesz, ha alapból egy tapló volt,
lehet, hogy most még jobban az lesz. Természetesen ez is embertől függ, nem
mindenki él meg ekkora változásokat, de kisebbek előfordulhatnak. A teljes
személyisége természetesen nem fog az ellenkezőjére változni, így ha normális
volt, nem valószínű, hogy velejéig romlottá válik. És ugye ezeket a lelki
változásokat még nehezebb elfogadni, ami hangulatingadozást idézhet elő.
Egyszer jó kedve lesz, utána meg zokogni fog, majd dühöng és ordibál, csapkod,
aztán nevetni kezd, majd a sarokba kuporodva retteg, hogy aztán megint sírjon
és ismét jó kedve legyen. Percről-perce is, akár.
- Ó, te jó ég… - nyögtem fel halkan, ahogy
Gyeowoolt hallgattam. Elképedve néztem rá, és ha lehet, még jobban aggódni
kezdtem Youngért. Nem akartam, hogy kárt tegyen magában, hogy fájdalmat
érezzen, hogy mindezeken át kelljen esni. Most már megértettem, miért nem
akarta ezt az egészet Jonghyun, ugyanakkor még mindig úgy gondoltam, hogy
mindez megérte. – Mégis mennyi ideig tart ezt az állapot? Mennyi idő, még
mindezek a változások végbe mennek és sikerül elfogadnia önmagát?
- Természetesen ez is embertől függ.
Átlagban olyan fél-egy év szokott lenni, de láttam olyan esetet is, amikor közel
öt évig elhúzódott az átváltozás.
- Istenem… ez szörnyű.
- Igen. Mivel ilyenkor az illető veszélyes
önmagára és másokra is, ezért egy erősebb vámpírral, általában azzal, aki
átváltoztatja, elvonulnak messzire, elzárkóznak a külvilágtól, amíg a teljes
változás végbe nem megy.
- Most azt akarod mondani, hogy jó ideig
nem fogom Youngot látni?
- Igen. Hidd el, jobb neked is és neki is.
Ebben az állapotban nem érdekelné, hogy a legjobb barátnője vagy, simán rád
támadna. Lehetséges, hogy néha meg se ismerne, ha az éhség eluralkodik rajta.
Még ezek után is úgy gondolod, hogy mindez megérte?
- Igen. Tudom, hogy fájni fog neki, de
ugyanakkor azt is tudom, hogy ezt akarta. Mindent megtett volna azért, hogy ne
haljon meg, hogy ne most haljon meg. Talán önzőségnek tűnhet, de ha valaki,
akkor ő nem ilyen halált érdemel.
- Ugye azzal is tisztában vagy, hogy ha át
is változik, közben is bekattanhat, megőrülhet és akkor végezni kell vele? Ugye
tudod, hogy a következő egy évben bármikor meghalhat?
Csak ekkor tűnt fel, hogy már régen nem
megy az autó, hanem valahol a belvárosban, félrehúzódva beszélgetünk. Nem
emlékeztem, mikor álltunk meg, vagy hogy egyáltalán mennyit kocsikáztunk
körbe-körbe.
- Most már tudom. De nem kell aggódnod
miattam, ki fogom bírni ezt a gyötrődést. Ez a fajta aggodalom és félelem
szinte semmi Young szenvedéséhez képest, és ha ő mindezt képes elviselni, akkor
én is képes leszek kibírni. Young borzasztó erős személyiség, és pont emiatt
kell kitartanom nekem is.
- Jól van. Akkor most már tisztában vagy
mindennel. Mélyen remélem, hogy neked lesz igazad, és nem nekem – sóhajtott fel
halkan, és most először láttam, hogy kissé őt is megviseli ez a dolog. – Akkor
most már elárulod, hogy merre kéne menni? Mert azt elfelejtetted közölni velem.
Hamarosan megérkeztünk
az iskolához, ahol édesanyám eltűnt. Mindketten kiszálltunk a kocsiból és
bevetettük magunkat az éj sötét rejtelmeibe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése