29. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

Felsóhajtottam, de továbbra se néztem oda. Még mindig mélyen élt bennem a délelőtti hullának a látványa, és nem voltam felkészülve egy újabbra.

- Nagyon durva? – Kérdeztem.

- Abszolút nem. Réginek tűnik. Mondhatni már csak egy csontváz maradt belőle.

Összeszedtem a bátorságomat, és közelebb mentem. Szerencsére nem volt már szaga, és valóban nem nézett ki olyan undorítónak. Igazság szerint egyáltalán nem tűnt valódinak; mintha csak egy filmkellék lenne.

- Nagyszerű – sóhajtottam ismételten.

- Nem érzel semmit? A képességed nem lépett működésbe?

- Nem. Bármi is történt vele, az régen volt, amit már én sem érzékelek – csóváltam meg fejemet.

Visszaindultunk az elágazáshoz, hogy a többi helységet is átvizsgáljuk. Többet nem tehettünk jelenleg. Ha végeztünk, értesítjük Hyunseungékat, akik intézik a továbbiakat.

Eljutottunk a raktárba is, ahol az összes ruhát tároltuk. Átkutattunk minden polcot, szekrényt, kartondobozt, de itt is zsákutcába futottunk. Volt egy kis helyiség, a leghátsó sarokban, ahol a saját részre megvásárolni kívánt ruhákat félre rakhattuk, de itt sem volt semmi gyanús. Noha kifejezetten hideg volt a levegő, és libabőrös is lettem, mindez nem tűnt furcsának, hiszen itt nem volt fűtés.

- Nem azért, de elég barátságtalan ez a raktár. Olyan életunt. Kísérteties. Rideg – sorolta Gyeowool, miközben épp az egyik polc tetején kotorászott.

- Hogy őszinte legyek, az egész üzlet az. Az egész alagsor, maga a személyzeti részleg is.

- Szerinted a vezetőségnek köze lehet az eltűnésekhez?

- Nem hinném. Ez inkább csak azon múlik, hogy nem jó a csapat, és az irányítás. A vezetőnk eléggé irritáló személyiség, maga a hanghordozása is borzalmas. Mindenért pampog, nem tetszik neki soha semmi, azt hiszi magáról, hogy ő az atyaúristen, de soha semmit nem mond el rendesen, és a kisujját se mozdítaná meg, ha bármiben segítség kellene. Szerintem inkább ettől ilyen minden. Okosnak mutatja magát, de valójában nagyon buta a nő – húztam el a számat, Gyeowool pedig csak felnevetett, majd egy ugrással a földön termett.

- Úgy érzem, nagyon szeretsz itt dolgozni.

- Így van. Egyenesen gyűlölök itt lenni.

Mivel itt is véget ért a nyomozásunk, tovább mentünk a harmadik helyiségbe, abba a raktár részbe, ahol még a bontatlan, bezacskózott és kartonozott árukat, ruhákat és vállfákat tároltuk. Összenéztünk Gyeowoollal, és szinte ugyanarra gondoltunk: rengeteg időt fog mindez igénybe venni.

Nekileselkedtünk hát a feladatnak, és egyesével, minden zsákot, és dobozt átnéztünk. Hátráltatott minket, hogy lámpát nem kapcsolhattunk, így az egyetlen zseblámpával kellett beérnünk. Mindeközben rengeteget beszélgettünk egymással. Rájöttem, hogy még annál is jobban eltér a személyiségünk, mint hittem, de valahogy mégis sok mindenben egyetértettünk. Talán pont ez volt az, ami úgymond vonzott minket egymáshoz. Őszintén, örültem, hogy végre egy lány is került a csapatba, és tudok lányos dolgokról is beszélgetni. Ettől kicsit felszabadultabbnak éreztem magam, és egészen frissítően hatott rám.

Már a felénél jártunk, amikor egy furcsa zsákba botlottunk. Elsőként a szag volt az, ami megcsapott minket, majd a nedves állaga. Rávilágítottam és akkor megláttuk, hogy ebben bizony nem ruhák vannak, hanem… vér. Rengeteg mennyiségű vér… És mivel volt súlya a zsáknak, ezért tudtuk, hogy abban van valami… vagy valaki.

- Ugye ez nem az, amire gondolok? – Lemerevedtem, és egy lépést tettem hátrafelé.

- De, nagyon is úgy tűnik, hogy valakit feldaraboltak.

- Néha nem tudnád egyszerűen magadban tartani a nyilvánvalót?

Távolabb másztam, és nagyokat lélegeztem. Egészen megszédültem magától a tudattól, hogy mire bukkantunk.

- Azt hiszem, ez a másik áldozathoz képest eléggé friss… Pár napos lehet.

- Oké… Nekem ez tényleg sok – szabadkoztam, és nem akartam ennél többet hallani.

Bőven elég volt már az, hogy két holttestet is találtunk egy éjszaka leforgása alatt, sőt mi több az egyik már jó ideje itt volt. Én pedig itt dolgoztam. Az egész olyan bizarrnak tűnt. Ráadásul ez a másik… hogy kerülhetett ide, észrevétlenül, bezsákolva? A nappal megtalált áldozat előtt történhetett, vagy vele egy időben? Mégis ki tenne ilyen szörnyűséget?

És ami még ennél is borzasztóbb, hogy mostanra ez volt a harmadik halottunk ugyanazon a helyen. Ez vajon véletlen egybeesés lenne?

- Ez még nem minden. Valamiért a te neved is rá van írva a zsákra.

Ránéztem Gyeowoolra, aki szintén rám pillantott. Eszembe jutott a kollégiumi eset, amikor az egyik áldozat a nevemet kaparta bele az ajtóba. Bár ezúttal valószínűleg a tettes írhatta rá, de még így is kísértetiesen hasonlított egymásra a két eset. Valaki olyan tehette, akivel korábban már találkoztam… vagy legalábbis látásból ismert.

Eléggé kikészülhettem a mai események után, mert Gyeowool úgy döntött, itt az ideje pontot tenni az este végére, még ha nem is végeztünk mindennel.

Visszamásztunk a szellőzőbe, majd ki a szabad levegőre. Sokkal jobban éreztem magam, és egyenesen megszűnt a fojtogató érzés is. Még pont azelőtt tűntünk el az utcából, hogy megkezdődött volna az újabb járőrözés.

Csak azután kezdtünk beszélgetni, miután beültünk a kocsiba, és Gyeowool értesítette Hyunseungékat.

- Jól vagy? – Érdeklődött, és bekapcsolta a fűtést. Láthatóan érzékelte, hogy éppen megfagyni készülök.

- Persze, csak… borzalmas, hogy valakivel ilyen történhet. Mi van, ha az egyik munkatársam? Nem tudom ezt megemészteni. Mindez ráadásul itt, a munkahelyemen. Természetfeletti vagyok, mégsem vettem észre.

- Ne okold magad, te sem vehetsz észre mindent és nem akadályozhatsz meg mindent.

- Nem okolom magam, tudom, hogy nem tehetek róla. Csak bosszant, hogy valaki rohadtul szórakozik velem.

- Úgy gondolod?

- Naná. Biztos, hogy nekem címezték azt a zsákot, és nem az áldozatot hívták így. Valaki pontosan tudja, hogy itt dolgozom, tudja, hogy ki vagyok, és valószínűleg azt is tudja, hogy nyomozok az eltűnések kapcsán. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy azt is tudta, hogy mire készülünk ma este, és hogy ide fogok jönni.

- Van benne valami. Sejted, ki lehet?

- Van egy fél tippem, de utána kell járnom. Ha viszont nem az, akire gondolok, akkor van egy haragosom, és ha egy van, akkor nagyon sok lehet még.

Hátradőltem az ülésen, nagyokat sóhajtoztam. Érzelmileg kimerített ezt az este, és rengeteg kérdés merült fel bennem, emiatt pedig még fáradtabbnak éreztem magam. A testem is vágyott már egy kiadós alvásra, így Gyeowool el is indította az autót, és hazafelé vettük az irányt.

*

Másnap aztán egészen délig aludtam. Nem kellett bemennem dolgozni, és mint megtudtam, Hyunseungék újabb helyszínelést tartottak az üzletben, ahol ráakadtak a két áldozatra. Ez elég volt ahhoz, hogy bezárják az üzletet, előre láthatóan nem tudni, mennyi időre. Ennek kifejezetten örültem, hiszen úgy voltam vele, egy rövid, de annál utálatosabb szakasz lezárult az életemben. Még ha ki is nyitnak, biztosan nem oda fogok visszamenni dolgozni.

Lebattyogtam a konyhába enni néhány falatot, és miközben a rántottámat eszegettem, ismét Young jutott eszembe. Hogyan tudnám megmenteni őt? Hogyan tudnék a félelmén enyhíteni? Mielőtt túlságosan is belemerültem volna a gondolataimba, Gyeowool csörtetett be hozzám.

- Szép jó reggelt, Virágszál! – Vigyorgott rám, mire csak szemforgatva intettem neki egyet. – Jobban vagy már?

- Ahha, fogjuk rá.

- Mi a terved mára? Gondolom, most, hogy lett egy rakat szabadidőd, több mindennel tudsz foglalkozni.

- Nos, igazából van ötletem, hová mehetnék ma.

- Akkor? Mire vársz? Mondd az úticélt, és elviszlek oda.

- Te lettél az új babyszitterem?

- Úgy néz ki, velem kell beérned. És ha hiszed, ha nem, ez annyira nem is tűnik rossznak.

- Nos, én se bánom, hogy te vagy a sofőröm. Annyira nem vagy idegesítő – nevettem el magam. – Egyébként úgy néz ki, egy két napos utazással kezdünk.

- És hová megyünk?

- Busanba.

- Busanba? A tengerparthoz? Jól hangzik, régen voltam már ott – csillantak fel a szemeim, de a következő mondatommal el is tűntettem a mosolyt az arcáról.

- Nem kikapcsolódni megyünk, bocsi.

Gyorsan felöltöztem én is, és összepakoltam egy napra elegendő ruhát, és némi pénzt. Bár nem terveztem, hogy több napra megyünk, de nem tudhattam, mi fog történni, és Busan nem volt éppen közel, így ha maradni kell egy vagy több napot, nem akartam felkészületlenül ott lenni. Ki tudja, hogy a Taeminnel való találkozás milyen hosszúra fog nyúlni…

*

Induláskor még felhívtam Hyunseungot, hogy hová megyek, és mit tervezek, aki áldását adta ránk. Azt hiszem, Hyunseung kezdett beletörődni abba, hogy ha valamit a fejembe veszek, akkor nem állíthat meg, bár az is igaz, ha Gyeowool nem jött volna velem, akkor nem engedett volna el.

Ezután Jongsukot tárcsáztam, aki csak sokadszori csörgés után vette fel a telefont. Egy ideig egyikünk sem szólt bele a készülékbe, végül nagyot sóhajtottam, és megtörtem a csendet:

- Hogy vagy?

- Azt hiszem, megvagyok – hangja szomorúan csengett, és fáradtnak hatott, mint aki már napok óta nem aludt. – És te? Hallottam, mi történt a munkahelyeden. Sajnálom.

- Jól vagyok én is, a körülményekhez képest – fejemet az ablaküvegnek döntöttem, és a mellettem elsuhanó tájakat figyeltem. – Nem kell aggódnod, minden rendben lesz.

- Tudom, csak sajnálom, hogy nem vagyok most ott melletted, és nem tudok segíteni, mint a múltkor.

- Semmi probléma, érthető. Amúgy is van egy új babyszitterem – halványan elmosolyodtam és Gyeowoolra pillantottam.

- Üdv, Jongsuk, régen hallottam felőled! – Szólalt meg Gyeowool hangosan, hogy biztosan hallja Jongsuk is a vonal túloldalán. – Ígérem, csak ideiglenesen helyettesítelek, nem nekem való ez a szerep. De jó lenne már végre látni azt a csinos kis pofidat.

Jongsuk elnevette magát a vonal végén, és ez engem is nevetésre késztetett.

- Hallom, jó kezekben vagy.

- Az egyszer biztos – válaszoltam, majd ismét kinéztem az ablakon. – Tényleg nem kell aggódnod semmi miatt, és arra szeretnélek kérni, hogy tarts még ki. Nem szeretném, ha feladnád.

- Minseo… Tudom, hogy ígéretet tettél nekem, de azt hiszem, ez hiba volt. Én se kérhetlek arra, hogy mindent kockáztatva olyat tegyél értem, ami lehetetlen. Nekem se jó, és Woobinnak se. Hülyeséget csináltam akkoriban, és ezt le akarom zárni. Így is van elég bajod, nem akarom, hogy te is belekeveredj ebbe még jobban. Majd én gondoskodom erről, és kérlek, te is foglalkozz a saját dolgaiddal. Ne cipeld az én terheimet is – Jongsuk hangja nagyon komolynak és határozottnak tűnt, és ez megrémisztett. Mintha már teljesen lemondott volna Woobinról, mintha már kész tervei lettek volna.

- Jongsuk – szóltam én is határozottan, majd kis szünet után folytattam. – Bízol bennem, ugye? Akkor ne add fel. Nem véletlenül ígértem meg neked, hogy visszahozom Woobint.

A vonal végén egy időre néma csend keletkezett, majd amikor Jongsuk megszólalt, szinte tapintható volt a zavara.

- Ezt hogy érted?

- Gondolj Woobinra is – kerültem ki a kérdését. – Ő is szenvedett eleget. Mi van, ha ő élni akar? Szerinted a helyedben ő lemondana rólad?

- Van megoldás a helyzetünkre? Van bármiféle terved?

Most Jongsuk volt az, aki kitért a kérdésem elől, én pedig lehunytam szemeimet és vettem egy nagy levegőt.

- Igen, Jongsuk, van tervem.

- Mi az? Mondd el, mi az!

- Nem tehetem. Még nem – válaszoltam halkan. – El fogom mondani, ha itt az ideje. Bízol bennem, ugye?

Jongsuk nem válaszolt, de ezt egy félig igennek vettem. Köszönés nélkül tettem le a telefont, és csak ezután nyitottam ki ismét a szemeimet.

Nagyot sóhajtottam, és továbbra is a mellettünk elsuhanó fákat, és házakat néztem. Bárcsak így múlnának el az én gondolataim, gondjaim is és bárcsak ilyen gyorsan túllehetnék minden nehéz dolgon.

Gyeowool láthatóan kényelmetlenül érezte magát mellettem, amiért mély némaságba burkolództam, így végül megtörte a csendet.

- Nem egészen tiszta nekem az előző beszélgetésetek. Úgy értem, Hyunseung elmondta, mit tett Jongsuk Woobinnal és hogy milyen helyzet áll most fent, de… te megígérted neki, hogy visszahozod élete szerelmét?

- Igen, így van.

- Hogyan? Illetve… tényleg van terved, ahogy mondtad?

Gyeowoolra néztem, majd csak megráztam a fejemet.

- Dehogy van. Semmiféle tervem nincs.

Borzalmas embernek éreztem magam azokban a percekben. Egyik hazugságból a másikba csöppentem. Mégis ki lettem én?