30. rész

*Ajánlott zene: Ravi - Ghost*

https://www.youtube.com/watch?v=ArWlTyyFiLY

Kora délután volt, amikor megérkeztünk Busanba. Az egyik benzinkúton megálltunk egy kis pihenőre. Amíg Gyeowool megtankolta a kocsit, én vettem némi rágcsálni valót és üdítőt.

Az autóban ülve megejtettünk egy gyors ebédet, ami hozott szendvicsekből állt, majd sós mogyorót kezdtünk el eszegetni. 

- Szóval, hová megyünk pontosan?

- Felkeressük Taemint. Ha minden igaz, a Jagalchi halpiacon dolgozik.

- Az borzasztó nagy térség. Hogyan találjuk meg?

- Megérzésből? – Néztem rá egyértelműen.

- Mi van, ha Taemin előbb megérez minket, és elmenekül?

- Így is, úgy is megtaláljuk – vontam vállat. -  Amúgy egyszerűen megkérdezhetünk egy ahjummát, hogy hol találjuk azt a nagyon csinos fiatalembert, aki itt dolgozik. Szerintem tudni fogják, kire gondolunk.

- Ez már jobban hangzik – bólintott Gyeowool és belemarkolt a zacskóba, majd egy adag mogyorót a szájába tuszkolt. – És csak úgy rátörtünk?

- Persze. Mi mást kéne tenni? Nem hagyhatok időt neki a gondolkodásra, és a menekülésre.

- Tetszik a hozzáállásod, semmi felvezetés, egyszerűen csak lecsapsz rá – vigyorodott el, én meg csak megforgattam a szemeimet.

- Nem leszek vele kedves, azok után nem, amit velem tett, a barátaimmal és Nayounggal – ökölbe szorult a kezem, ahogy visszaemlékeztem barátnőmre, akit nem tudtam megmenteni. Még most is haragot éreztem magamban.

Gyeowoollal végül összekaptuk magunkat, kiszálltunk a kocsiból és elindultunk a halpiac felé. Mindössze tíz perc sétára voltunk, de már így is megéreztük messziről azt a jellegzetes halszagot. Orrom elé húztam a sálamat, mert rosszul voltam ettől a levegőtől. Utáltam minden hallal kapcsolatos ételt, már az illatát is nehezen tudtam elviselni.

Szerencsére egy idő után hozzá szoktam a szaghoz, így nem akartam minden percben elhányni magam.

A hideg miatt csak néhány stand volt nyitva a szabad ég alatt, így a hétemeletes, modern piaci épület felé vettük az irányt. Odabent zsúfolásig volt tele emberekkel a helyiség, szinte mozdulni sem lehetett, annyian voltak.

Összenéztünk Gyeowollal, és mindketten arra gondoltunk, hogy itt nehezebb lesz előkeríteni Taemint, mint gondoltuk. Nem hiába ez volt Korea legnagyobb halpiaca.

Ettől függetlenül szorosan egymás nyomában elindultunk az egyik irányba. Gyeowool néha-néha megállt nézelődni, de csak hogy ne keltsünk feltűnést. Én képtelen voltam ránézni bármelyik halra, kiterített polipra és rákokra. A hideg is kirázott a látványuktól. Egyáltalán nem szerettem a tengeri állatokat, valószínűleg azért, mert nem voltam hozzászokva. Nem Koreában nevelkedtem, nálunk a tengeri ételek ritkaságszámba mentek, itt viszont ez volt a mindennapos. Valószínűleg, ha itt nőttem volna fel, akkor én se finnyáskodtam volna, de egyelőre még mindig képtelen voltam felfogni, hogyan tudják ezeket megenni.

Miközben sétáltunk a sorok között, és próbáltuk magunkat átverekedni a kisebb-nagyobb tömegen, a figyelmünk nem lankadt. Reméltem, hogy valahol kiszúrom Taemint, de az volt az igazság, hogy még azt se tudtam, hogy jelenleg milyen hajszíne van, Gyeowool pedig még sohasem látta őt, így igazság szerint csak kóvályogtunk össze-vissza.

Végül erőt véve magamon, és a szagokon, odamentem egy idősebb nőhöz, aki előtt éppen nem kígyózott a sor.

- Jó napot, ahjumma! – Köszöntem, és magamra vettem legszebb mosolyomat.

- Szép napot, kishölgy. Mit adhatok? Szárított halat, vagy abból a tengeri herkentyűből szeretne? Az még nagyon friss, sokat visznek belőle, igazán zamatos az íze, semmiképpen ne hagyja ki. Akkor adhatok belőle egyet, ugye? – Már nyúlt is volna az egyik halért, de gyorsan megállítottam.

- Nem, nem, nem szeretnék most vásárolni semmit – az idős hölgy meglepődve, kissé mérgesen nézett rám, így folytattam. – Én csak afelől érdeklődnék, hogy esetleg nem ismer egy Taemin nevű fiatalembert, aki itt dolgozik?

- Taemin? – Ráncolta össze szemöldökét, miközben elgondolkozott. – Áh, a magas, fekete hajú fiatalember. De, de tudom, ki az.

- És esetleg nem tudja, hol lehet most?

- Miért keresi őt? – Nézett rám gyanakodva.

- Én csak egy régi barátja vagyok, és nemrégiben értesültem róla, hogy ide költözött. Tudja, Szöulban egy iskolába jártunk, és mindenképpen szerettem volna találkozni vele.

Az idős asszony hümmögött magában, majd ismét rám nézett.

- Annyira nem ismerem őt, de egy kedves barátnőmnek szokott segíteni. Az épület túlsó végén van a standja. Hamar meg fogja találni, közvetlen a bejárat mellett van, és egy díszes, arany-fekete sárkányos zászló lóg a falon. Arrafelé kell lennie.

- Nagyon köszönöm a segítséget – illedelmesen meghajoltam, majd távoztam, mielőtt még jobban megsértődne rám, amiért nem vettem semmit, esetleg ismét rám akarna tukmálni valamit.

Továbbítottam Gyeowoolnak az üzenetet, és együtt mentünk az irányba.

- Mintha tűt keresnénk a szénakazalban – csóválta meg a fejét.

Némi keresgélés után megtaláltuk a sárkányos zászló előtt álló standot, de Taemin nem volt ott. Megérdeklődtem a nénitől, ismeri-e Taemint, aki nagy mosollyal közölte, hogy igen, nála dolgozik és annyira jó gyerek, olyan erős karjai vannak és nagyon sok pénzt hoz a házhoz. Taemin olyan, mintha a saját fia lenne és nagyon büszke rá. Csak mosolyogtam rajta, miközben azon gondolkoztam, mennyire szomorú, hogy nem ismeri Taemin múltját.

Megtudtam, hogy Taemin éppen nincs itt, kiment a parthoz, hogy az új szállítmányt felvegye és elhozhassa. Ez pont kapóra jött, így legalább nem a tömegben kell elkapnom, és ha el is akar menekülni, kevesebb az esélye, hogy el tud rohanni. Ráadásul már kezdett elegem lenni a sok hal látványából és a szagokból, így gyorsan kimentünk a levegőre.

- Mégis merre lehet? – Kérdeztem.

- Váljunk szét, akkor gyorsabban megtalálhatjuk. Ha elkapod, tudni fogom, ha meg én kapom el, akkor megkereslek.

- Oké.

Én jobbra indultam el, Gyeowool pedig balra. Nem sokat sétáltam, amikor megláttam egy rozoga, fehér furgont, ami meg volt rakodva megannyi áruval. Valaki épp hátul pakolászott. Nem láttam az arcát, de sötét ruhában volt, fehér köténnyel a nyakában, valamint egy sötétkék baseball sapkát nyomott a fejére. Mégis, a testtartásából ítélve tudtam, hogy megtaláltam a célszemélyt.

- Üdv, Taemin. Régen találkoztunk – mellé léptem, és egy mosollyal az arcomon köszöntem neki.

Taemin felkapta a fejét neve hallatán, és amint meglátott, arcára ijedség ült ki. Ahelyett, hogy köszönt volna, vagy megpróbált volna megtámadni, hátrálni kezdett, majd eldobta a kezében lévő dobozt, és futásnak eredt.

Megforgattam a szemeimet, majd kezeimet zsebre dugva tettem néhány lépést, hogy megkerüljem az autót. A túloldalán ott térdelt Taemin, mögötte pedig Gyeowool állt, aki kitekerte Taemin kezét.

- Nem tanultad még meg, hogy előlem felesleges elfutnod? – Kérdeztem negédesen, és ez a helyzet annyira emlékeztetett a régi időkre.

- Mit akarsz tőlem? Nem tettem semmit, esküszöm. Nem bántottam senkit! Azt mondtad, nem ölsz meg! – Taemin kétségbeesetten nézett rám, és vergődött Gyeowool karjai között, aki szilárdan tartotta őt.

Vettem egy nagy levegőt, majd körbenéztem, nem lát-e minket valaki. Egy lélek se volt idekint rajtunk kívül.

- Érdekes. Még semmit sem mondtam, de te máris azzal jössz, hogy nem bántottál senkit. Mintha tudnád, mi miatt keresnélek.

- Mi másért kerestél volna meg? Biztos nem a két szép szememért – nézett velem farkasszemet, de amint elkomorult a tekintetem, ő is lehajtotta a fejét. – Mit akarsz tőlem?

- Csak szimplán beszélgetni. Megtudni, mit csinálsz mostanság, hogyan élsz, miben mesterkedsz, esetleg…

- Esküszöm, nem csinálok semmit! Itt élek már jó ideje. Kérdezz meg bárkit! Még inni se szoktam, sose járok el sehová. Kérdezz bármit, mindenre van alibim és bizonyítékom.

- Úgy gondolod? Akkor meg tudnád mondani, hol voltál tegnap és tegnapelőtt? Meg mondjuk az elmúlt napokban?

- Itt voltam, hol máshol lettem volna? Jön a tavasz, egyre több stand nyit meg, és száll versenybe egymással. Mi sem tétlenkedhetünk, minél több árut kell előkészíteni és elhozni ide. Napok óta rengeteg halat pucoltam meg és készítettem el különböző módon. Kérdezd csak meg az ahjummát, akinél lakom. Ott van a sárkányos standnál. Ő mindent tud igazolni. Még közös képeket is készítettünk, nézd csak meg. Odaadjam a telefonomat?

Taemin remegett, miközben beszélt, és láthatóan ideges volt. Gyorsan pörgött a nyelve, minél több mindent akart elmondani, nehogy hirtelen indulatból megöljem.

Elgondolkodtam a szavain, és leguggoltam elé, majd a kezemet nyújtottam felé. Ő odaadta a telefonját, én pedig megnéztem a képeket. Tényleg ott voltak. A dátum stimmelt, és mivel rengeteg volt a fotókból, biztos lehettem abban is, hogy nem hamisította meg őket.

Visszaadtam neki a telefont, és kiegyenesedtem. Ezzel nem sikerült megfognom, de ez még mindig nem bizonyít semmit. Attól még éjjelente kilóghatott, és ölhetett meg embereket. Vagy ha nem ő, akkor felbérelhetett másokat, bár ez utóbbi egyáltalán nem jellemző rá. Taemin szereti maga intézni a dolgait. Ha tett is valamit, akkor ő maga tette.

Nem kérdezhettem rá, mit csinálhatott esténként, hiszen biztosan azt mondta volna, hogy aludt. És én magam sem tudtam, hogy egyes áldozatok esetében pontosan mikor ölték meg őket. Ráadásul ha éjjelente ki is járt, akkor sem juthatott fel Szöulba, és jöhetett vissza, hiszen az sok idő lett volna. Ha órákat van távol, biztosan feltűnt volna valakinek. Hacsak nem adott az illetőknek altatót, vagy… Hacsak nem állt mindenki az irányítása alatt.

Mégis hogyan deríthetném ki, hogy belemászott-e az emberek fejébe, avagy sem?

- És… milyen az élet itt Busanban? – Nekidőltem a furgon oldalának, és úgy néztem rá. Elemeztem a mozgását, a tekintetét, a reakciót, remélve, talán elkapok valamit, ami elárulja őt. De Taemin úgy vergődött a földön, mint egy törött szárnyú kismadár.

- Mégis milyen lenne az életem itt? Nézz csak körül. Mindenhol halak és idős nénik… Szerinted egy magamfajta fiatal erre az életre vágyik? – Taemin szánakozva, kissé mérgesen pillantott rám, végül ismét a földet kezdte pásztázni.

- Akkor miért vagy itt? Tervezel valamit?

- Mégis hová mehetnék? Nem emlékszel, hogy félholtra vertél? Maradandó sérülésem lett emiatt. Idő kell, amíg összeszedem magam és eldöntöm, milyen életet szeretnék. Itt pedig amellett, hogy sok a munka, van időm gondolkozni.

Összefont karokkal néztem Taemint. Olyan más volt, olyan esetlen és zavarodott. Mint egy tinédzser, aki előtt ott áll az élet, de nem igazán tudja, mihez kezdhetne. Valóban megtörtnek tűnt. Megváltozott. De nem voltam biztos abban, hogy csak játssza a szerepét, vagy tényleg más ember akar lenni.

- Biztos vagy benne, Taemin, hogy mostanság nem csinálsz semmit? Most még elmondhatod, és akkor talán megkímélem az életedet.

- Minseo, az istenért is! Tudom, ki vagy és hogy mire vagy képes. Múltkor már bebizonyítottad. Erősebb vagy nálam, és én csak egy vámpír vagyok. Miért szállnék veled szembe? Ha megfordulna ilyen a fejemben, nem most tenném, amikor egyáltalán nem vagyok jó állapotban.

Taemin kétségbeesetten próbálta bizonyítani, hogy ő nincs benne semmiben. Adtam neki egy újabb esélyt, amikor másodszor futni hagytam, és ahogy néztem őt, a földön fekve, volt egy olyan érzésem, hogy tényleg élni akart ezzel a lehetőséggel. Hülye lett volna, ha nem teszi.

Még mindig arra tudtam gondolni, hogy normális élete lehetett volna, ha nem kell átesnie azokon a szörnyűségeken. De vajon azok után, ami vele történt, és amit tett, képes lenne lemondani a gyilkolásról és egy egyszerű életet élni? Létezik olyan, hogy valaki ennyire gyökeresen megváltozik? A testvérem volt, és hinnem kellett volna ebben, de annyira nehezen tudtam róla ezt elképzelni. Összezavart a látványa, ahogy ujjait összekulcsolva könyörgött nekem, hogy ne öljem meg. Létezik, hogy Taemin ilyen szintre süllyedne?

Meg akartam kérdezni, mit tud anyánkról, de nem tehettem. Ha tud róla, tagadni fogja, ha pedig nem tud… jobb is, ha így marad. Nem szabad megtudnia, hogy anyánk él, és valahol a világban bolyong, különben még valami ostobaság jutna az eszébe.

Végtelenül dühös voltam, amiért nem találtam fogást rajta. A semmiért jöttem ide, pedig bíztam abban, hogy valamiért felelősségre tudom vonni. De semmit nem tudtam felmutatni ellene. Itt volt Busanban, szegényes életkörülmények között tengetve mindennapjait, amivel ő bármit alá tudott támasztani.

Szerettem volna üvölteni egy nagyot, majd ráugrani és megfojtani, de nem tehettem. Nem érhettem hozzá és nem mutathattam ki dühömet. Nem árulhattam el, hogy nemhogy ellene semmim nincs, de úgy általánosságban semmim sincs és ismét zsákutcába futottam.

- Rendben, hiszek neked – mondtam végül, és leeresztettem karjaimat. – Élj tovább normálisan és ne üsd bele az orrodat semmibe. Gyere, Gyeowool, menjünk.

Taemin hálásan nézett rám, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Miután Gyeowool elengedte, lassan feltápászkodott, és a nemrégiben eldobott doboz tartalmát próbálta összeszedegetni a földről. Hátat fordítottam, és elindultam.

- Ennyi? Komolyan, ennyiben hagyod? – Gyeowool értetlenül nézett utánam, hangján érződött a döbbenet és az értetlenség.

Megtorpantam, majd lassan visszafordultam.

- Igazad van, neked szórakozást ígértem – gondolkodtam el, majd egy sejtelmes mosolyt eresztettem meg.

Taemin észrevette a mosolyomat, és egyből leszűrte, hogy nem jelent jót. Ismét kiesett a kezéből a doboz, majd hol rám, hol Gyeowoolra nézett.

- Megígérted, hogy nem ölsz meg! Nem teheted ezt velem! – Hátrálni kezdett, minél messzebb akart kerülni tőlünk, de nem sok esélye volt a menekülésre, és ezt ő is tudta.

- Nem is foglak megölni, de… egy aprócska figyelmeztetést adhatok neked. Vámpírként a látásod fontos számodra, ezért most az egyik szemed elveszem tőled. Gyeowool, vakítsad meg a fél szemére.

Elvigyorodtam, majd hátat fordítottam és végleg otthagytam őket.

Még hallottam, ahogy Taemin kétségbeesetten könyörögni kezd, és hogy Gyeowool előveszi a bakancsába rejtett kést, végül már csak a hosszadalmas és őrjítően fájdalmas ordítás vert visszhangot a kinti csendben.