*Ajánlott zene: The
Rose – Strangers*
Visszasétáltam az
autóhoz, majd beültem, és amíg Gyeowoolra várakoztam, zenét hallgattam. Arra
gondoltam, vajon helyes volt, amit Taeminnel tettem? Tudom, hogy ő egy gyilkos,
és már az is hiba volt, amikor elengedtem, de ettől függetlenül én jól
cselekedtem? Ha ilyenre vetemedek azok ellenére, aki vagyok, akkor én mennyivel
vagyok jobb nála? Az lenne a feladatom, hogy igazságot tegyek, hogy fenn
tartsam az egyensúlyt a két világ között, de nagyon úgy éreztem, hogy engem a
saját érzéseim és sérelmeim befolyásolnak, és azok alapján döntök, nem pedig az
alapján, amit a józan ész megkíván.
Nagyot
sóhajtottam, és csukott szemekkel élveztem a kellemes zenét, ami a rádióból
áradt, miközben a maradék sós mogyorót rágcsáltam.
Mégis, bármit is
tettem, nem éreztem bűntudatot miatta. Hogy lehetek ilyen nyugodt? Mégis mikor
váltam én ilyenné?
Néhány perccel
később nyílt a vezető felőli ajtó, majd Gyeowool is beszállt a kocsiba.
Kinyitottam a szemeimet, és szótlanul néztem, ahogy a véres kezeit és a kését
tisztogatja egy nedves ronggyal. Maga felé fordította a visszapillantó tükröt,
majd az arcát vette szemügyre.
- Áh, ez a kis
mihaszna, még az arcomat is összefröcskölte – ciccegett Gyeowool, majd
benyálazta ujját, és azt a pár csepp vért is letörölte.
Miután kellőképpen
megszabadította magát a vértől, és a koszos rongyokat is beledobálta egy
papírzacskóba, felém fordult.
- Azt hiszem, ma
jó munkát végeztünk – elégedetten sóhajtott egyet, és kibontott egy doboz
narancslevet.
- Remélem, hogy
így van – bólintottam egyet. – Túl fogja élni?
- Persze. Sok vért
veszített, de nem lesz baja.
- Akkor jó.
- Mit gondolsz, ez
nem fogja feldühíteni őt?
- De, biztosan.
Részben ezért is tettem ezt. Kíváncsi vagyok, hogy ezek után vajon lépni fog-e
valamit, vagy ugyanúgy csendben marad – átváltottam a csatornán, hogy valami
kevésbé lehangolt zene töltse meg a teret, na meg, hogy én magam is kevésbé
érezzem rosszul magam.
- És szerinted
igazat mondott? Köze van a gyilkosságokhoz?
- Nem tudom –
ráztam meg a fejem bizonytalanul.
- Mit súg a
megérzésed? – Gyeowool két pofára tömte magába az újabb adag sós mogyorót. Még
jó, hogy kettőt vettem. Irigyeltem tőle ezt a természetességet, hogy mindent
olyan könnyedén vett, és semmi nem akasztotta ki.
- Azt, hogy
szeretném, ha Taemin lenne az. Szeretném, ha ő állna minden mögött, mert így
lenne okom megölni őt. Meg akarom Taemint ölni. Halottnak akarom tudni, hogy
megnyugodhassak végre és ne kelljen azon aggódnom, hogy mikor tesz bármit is.
Taemin megérdemelné a halált.
- Miért nem ölöd
meg akkor? Nem is értelek. Azok után, amit tett, nem kérné senki számon, miért
tetted, amit.
- Mert megígértem
neki. Mert adtam neki egy esélyt, hogy helyrehozza a hibáit. Az én feladatom az
egyensúly fenntartása. Nem ölhetek meg akárkit, csak azért, mert én úgy látom
jónak, csak azért, mert nekem problémát okoz, és mert nem tudok miatta aludni.
Adtam neki egy esélyt, de nem azért, mert a testvérem, hanem mert reménykedem
benne, hogy csak a szüleink irányítása alatt állt. Reménykedem benne, hogy
észhez tér és új életet kezd.
- Szóval? Mit
mondasz akkor?
- Azt, hogy rohadtul
tennie kellene valamit, hogy megölhessem. Ez lenne a legegyszerűbb, mindenki
számára. De egyelőre nem úgy tűnik, hogy bármiben mesterkedne. Szóval… valaki
más lehet a háttérben.
- Ezek szerint
lehúzod a listádról?
- Nem, abszolút
nem, azért nem bízok benne annyira. Egyszerűen csak zárójelbe teszem a nevét.
- És mit tervezel,
hogyan tovább?
- Visszamegyünk
Szöulba, és… azt hiszem, újra el kell kezdeni nyomozni onnét, ahol elindultunk.
- Felkeresed
anyukád eltűnésének a helyét?
- Igen. Mi mást
tehetnék? Valami biztosan elkerülhette a figyelmemet.
Gyeowool
elindította az autót és visszaindultunk Szöulba. Őszintén, nem terveztem, hogy
ilyen gyorsan végezni fogunk. Még sötétedés előtt vissza is fogunk érni.
Csendben ültünk
egymás mellett, még Gyeowool is fáradtnak tűnt a sok utazás miatt.
A fejemben
rengeteg kérdés cikázott. Egyre inkább úgy éreztem, hogy hibát hibára halmozok,
és hogy nem rám kéne bízni ilyen nagymértékű feladatokat. Néha azon kaptam
magam, hogy arra vágytam, hogyan szabadulhatnék meg a képességemtől. Ugyanakkor
persze ezt azonnal el is vetettem, hiszen a képességem nélkül üresnek éreztem
volna magam.
Hirtelen ötlettől
vezérelve elővettem a telefonomat, és ismét felhívtam Jongsukot. Sokadszori
csengetésre vette csak fel.
- Minseo, minek
köszönhetem, hogy ilyen hamar hívsz megint? – Meglepődve vette fel a telefont,
ugyanakkor izgatottnak is tűnt.
- Nos… őszintén…
egy újabb szívességet szeretnék kérni tőled. Bár nem tudom, hogy azok után,
amit okoztam neked, mennyire szabad ezt nekem – a mondat végére elhalkultam,
várva, hogy esetleg Jongsuk elküld a fenébe, de nem így történt.
- Ne viccelj, így
is rengeteg mindent tettél értem – hangja ezúttal vidámabbnak tűnt. Most vagy
épp szex után lehetett, vagy ennyire feldobta a délelőtti hívásom. Kezdtem azt
érezni, hogy talán hiba volt hazudnom neki.
- Hát jó –
sóhajtottam kissé megkönnyebbülve, majd felvetettem kérésemet. – Szeretném, ha
még egy éjszakára odaadnád Woobint nekem.
- Mi? Azok után,
hogy…? – Jongsuk valószínűleg nem erre számított. Döbbenetét még telefonon
keresztül is tapintani lehetett.
- Tudom, tudom,
hogy rosszul sült el a múltkori eset, de nem tehetek mást. Vissza kell mennem
arra a helyre, ahol anyu eltűnt, csak most másfelé akarok menni. Tudom, hogy ez
nagy kérés, de szükségem van Woobinra.
- Minseo… tudom,
hogy fontos neked ez a dolog, de… nem. Ezúttal nem. Bármit kérhetsz tőlem, de
ezt az egyet nem. Nem akarok senkit veszélybe sodorni. Akkor azért mentem bele,
mert egy zárt helyre mentünk, ahol a legkevesebb volt az esélye annak, hogy
bárkibe is belefutunk és nézd meg, mi lett a vége. Meghalt egy ártatlan ember.
Ha a nyílt utcára megyünk… nem, én ezt nem kockáztatom. Se Woobint, se magamat,
se téged, se még több ártatlan embert. Elég, ha egy nő éppen havibajos, Woobin
azt is megérzi. Ezt nem tehetem. Sajnálom.
Mielőtt bármit is
válaszolhattam volna, Jongsuk letette a telefont.
Egy ideig még
hallgattam a vonal búgását, végül visszacsúsztattam zsebembe a telefonomat.
Reméltem, hogy nem
sértettem meg Jongsuk büszkeségét ezzel a kérésemmel. Tudtam, hogy nemet fog
mondani és én is tudtam, hogy ez veszélyes lenne, de mindenképp tenni akartam
egy próbát.
Ezúttal tényleg csak
saját magamra számíthatok.
Amint
visszaigazgattam magamon a ruhámat, és kényelmesen elhelyezkedtem, megszólalt a
telefonomon. Gyorsan előhalásztam, remélve, hogy Jongsuk meggondolta magát, de
a kijelzőn Hyunseung neve állt.
- Szia, Édes –
szóltam bele mosolyogva.
- Szia, Minseo –
hallottam hangján, hogy mosolyog. – Merre vagytok?
- Már úton
visszafelé. Elég gyorsan lezavartuk a dolgot. Otthon majd elmesélem, de nem sok
értelme volt Busanba utazni.
- Jól van,
rendben. Örülök, hogy nem maradtatok ott, hiányoztál volna – halkan elnevettem
magam, és abban a percben annyira szerettem volna magamhoz szorítani és addig
ölelni, míg minden probléma meg nem szűnik. – Viszont egyáltalán nem akarom rád
hozni a frászt, de úgy érzem jobb, ha tudsz róla, és felkészíted magad. Amíg
nem voltatok itt, történt egy kis baleset nálunk.
- Baleset? Miféle
baleset? – Kaptam fel egyből fejem, és még a mellettem ülő Gyeowool szemei is
kikerekedtek. Mindketten sokkal éberebbek lettünk, pedig már-már a kocsiban
uralkodó melegség elringatott.
- Youngot baleset
érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése