31. rész

*Ajánlott zene: The Rose – Strangers*

https://www.youtube.com/watch?v=__LByxmkPlQ

Visszasétáltam az autóhoz, majd beültem, és amíg Gyeowoolra várakoztam, zenét hallgattam. Arra gondoltam, vajon helyes volt, amit Taeminnel tettem? Tudom, hogy ő egy gyilkos, és már az is hiba volt, amikor elengedtem, de ettől függetlenül én jól cselekedtem? Ha ilyenre vetemedek azok ellenére, aki vagyok, akkor én mennyivel vagyok jobb nála? Az lenne a feladatom, hogy igazságot tegyek, hogy fenn tartsam az egyensúlyt a két világ között, de nagyon úgy éreztem, hogy engem a saját érzéseim és sérelmeim befolyásolnak, és azok alapján döntök, nem pedig az alapján, amit a józan ész megkíván.

Nagyot sóhajtottam, és csukott szemekkel élveztem a kellemes zenét, ami a rádióból áradt, miközben a maradék sós mogyorót rágcsáltam.

Mégis, bármit is tettem, nem éreztem bűntudatot miatta. Hogy lehetek ilyen nyugodt? Mégis mikor váltam én ilyenné?

Néhány perccel később nyílt a vezető felőli ajtó, majd Gyeowool is beszállt a kocsiba. Kinyitottam a szemeimet, és szótlanul néztem, ahogy a véres kezeit és a kését tisztogatja egy nedves ronggyal. Maga felé fordította a visszapillantó tükröt, majd az arcát vette szemügyre.

- Áh, ez a kis mihaszna, még az arcomat is összefröcskölte – ciccegett Gyeowool, majd benyálazta ujját, és azt a pár csepp vért is letörölte.

Miután kellőképpen megszabadította magát a vértől, és a koszos rongyokat is beledobálta egy papírzacskóba, felém fordult.

- Azt hiszem, ma jó munkát végeztünk – elégedetten sóhajtott egyet, és kibontott egy doboz narancslevet.

- Remélem, hogy így van – bólintottam egyet. – Túl fogja élni?

- Persze. Sok vért veszített, de nem lesz baja.

- Akkor jó.

- Mit gondolsz, ez nem fogja feldühíteni őt?

- De, biztosan. Részben ezért is tettem ezt. Kíváncsi vagyok, hogy ezek után vajon lépni fog-e valamit, vagy ugyanúgy csendben marad – átváltottam a csatornán, hogy valami kevésbé lehangolt zene töltse meg a teret, na meg, hogy én magam is kevésbé érezzem rosszul magam.

- És szerinted igazat mondott? Köze van a gyilkosságokhoz?

- Nem tudom – ráztam meg a fejem bizonytalanul.

- Mit súg a megérzésed? – Gyeowool két pofára tömte magába az újabb adag sós mogyorót. Még jó, hogy kettőt vettem. Irigyeltem tőle ezt a természetességet, hogy mindent olyan könnyedén vett, és semmi nem akasztotta ki.

- Azt, hogy szeretném, ha Taemin lenne az. Szeretném, ha ő állna minden mögött, mert így lenne okom megölni őt. Meg akarom Taemint ölni. Halottnak akarom tudni, hogy megnyugodhassak végre és ne kelljen azon aggódnom, hogy mikor tesz bármit is. Taemin megérdemelné a halált.

- Miért nem ölöd meg akkor? Nem is értelek. Azok után, amit tett, nem kérné senki számon, miért tetted, amit.

- Mert megígértem neki. Mert adtam neki egy esélyt, hogy helyrehozza a hibáit. Az én feladatom az egyensúly fenntartása. Nem ölhetek meg akárkit, csak azért, mert én úgy látom jónak, csak azért, mert nekem problémát okoz, és mert nem tudok miatta aludni. Adtam neki egy esélyt, de nem azért, mert a testvérem, hanem mert reménykedem benne, hogy csak a szüleink irányítása alatt állt. Reménykedem benne, hogy észhez tér és új életet kezd.

- Szóval? Mit mondasz akkor?

- Azt, hogy rohadtul tennie kellene valamit, hogy megölhessem. Ez lenne a legegyszerűbb, mindenki számára. De egyelőre nem úgy tűnik, hogy bármiben mesterkedne. Szóval… valaki más lehet a háttérben.

- Ezek szerint lehúzod a listádról?

- Nem, abszolút nem, azért nem bízok benne annyira. Egyszerűen csak zárójelbe teszem a nevét.

- És mit tervezel, hogyan tovább?

- Visszamegyünk Szöulba, és… azt hiszem, újra el kell kezdeni nyomozni onnét, ahol elindultunk.

- Felkeresed anyukád eltűnésének a helyét?

- Igen. Mi mást tehetnék? Valami biztosan elkerülhette a figyelmemet.

Gyeowool elindította az autót és visszaindultunk Szöulba. Őszintén, nem terveztem, hogy ilyen gyorsan végezni fogunk. Még sötétedés előtt vissza is fogunk érni.

Csendben ültünk egymás mellett, még Gyeowool is fáradtnak tűnt a sok utazás miatt.

A fejemben rengeteg kérdés cikázott. Egyre inkább úgy éreztem, hogy hibát hibára halmozok, és hogy nem rám kéne bízni ilyen nagymértékű feladatokat. Néha azon kaptam magam, hogy arra vágytam, hogyan szabadulhatnék meg a képességemtől. Ugyanakkor persze ezt azonnal el is vetettem, hiszen a képességem nélkül üresnek éreztem volna magam.

Hirtelen ötlettől vezérelve elővettem a telefonomat, és ismét felhívtam Jongsukot. Sokadszori csengetésre vette csak fel.

- Minseo, minek köszönhetem, hogy ilyen hamar hívsz megint? – Meglepődve vette fel a telefont, ugyanakkor izgatottnak is tűnt.

- Nos… őszintén… egy újabb szívességet szeretnék kérni tőled. Bár nem tudom, hogy azok után, amit okoztam neked, mennyire szabad ezt nekem – a mondat végére elhalkultam, várva, hogy esetleg Jongsuk elküld a fenébe, de nem így történt.

- Ne viccelj, így is rengeteg mindent tettél értem – hangja ezúttal vidámabbnak tűnt. Most vagy épp szex után lehetett, vagy ennyire feldobta a délelőtti hívásom. Kezdtem azt érezni, hogy talán hiba volt hazudnom neki.

- Hát jó – sóhajtottam kissé megkönnyebbülve, majd felvetettem kérésemet. – Szeretném, ha még egy éjszakára odaadnád Woobint nekem.

- Mi? Azok után, hogy…? – Jongsuk valószínűleg nem erre számított. Döbbenetét még telefonon keresztül is tapintani lehetett.

- Tudom, tudom, hogy rosszul sült el a múltkori eset, de nem tehetek mást. Vissza kell mennem arra a helyre, ahol anyu eltűnt, csak most másfelé akarok menni. Tudom, hogy ez nagy kérés, de szükségem van Woobinra.

- Minseo… tudom, hogy fontos neked ez a dolog, de… nem. Ezúttal nem. Bármit kérhetsz tőlem, de ezt az egyet nem. Nem akarok senkit veszélybe sodorni. Akkor azért mentem bele, mert egy zárt helyre mentünk, ahol a legkevesebb volt az esélye annak, hogy bárkibe is belefutunk és nézd meg, mi lett a vége. Meghalt egy ártatlan ember. Ha a nyílt utcára megyünk… nem, én ezt nem kockáztatom. Se Woobint, se magamat, se téged, se még több ártatlan embert. Elég, ha egy nő éppen havibajos, Woobin azt is megérzi. Ezt nem tehetem. Sajnálom.

Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, Jongsuk letette a telefont.

Egy ideig még hallgattam a vonal búgását, végül visszacsúsztattam zsebembe a telefonomat.

Reméltem, hogy nem sértettem meg Jongsuk büszkeségét ezzel a kérésemmel. Tudtam, hogy nemet fog mondani és én is tudtam, hogy ez veszélyes lenne, de mindenképp tenni akartam egy próbát.

Ezúttal tényleg csak saját magamra számíthatok.

Amint visszaigazgattam magamon a ruhámat, és kényelmesen elhelyezkedtem, megszólalt a telefonomon. Gyorsan előhalásztam, remélve, hogy Jongsuk meggondolta magát, de a kijelzőn Hyunseung neve állt.

- Szia, Édes – szóltam bele mosolyogva.

- Szia, Minseo – hallottam hangján, hogy mosolyog. – Merre vagytok?

- Már úton visszafelé. Elég gyorsan lezavartuk a dolgot. Otthon majd elmesélem, de nem sok értelme volt Busanba utazni.

- Jól van, rendben. Örülök, hogy nem maradtatok ott, hiányoztál volna – halkan elnevettem magam, és abban a percben annyira szerettem volna magamhoz szorítani és addig ölelni, míg minden probléma meg nem szűnik. – Viszont egyáltalán nem akarom rád hozni a frászt, de úgy érzem jobb, ha tudsz róla, és felkészíted magad. Amíg nem voltatok itt, történt egy kis baleset nálunk.

- Baleset? Miféle baleset? – Kaptam fel egyből fejem, és még a mellettem ülő Gyeowool szemei is kikerekedtek. Mindketten sokkal éberebbek lettünk, pedig már-már a kocsiban uralkodó melegség elringatott.

- Youngot baleset érte.