12. rész

*Ajánlott zene: VIXX - Fantasy*

https://www.youtube.com/watch?v=IuaRdAozUI0

Szombat reggelre virradt. Alig múlhatott nyolc óra, de a szobámban olyan sötétség uralkodott, hogy azt hittem, még fel sem kelt a nap.

Nagy nehezen kikecmeregtem az ágyból, embert faragtam magamból, majd fél órával később Hyunseunggal már úton is voltunk a kórházba, Sorához. Mivel szabadnapos voltam, rengeteg mindent terveztem aznapra, így nem lustálkodhattam.

Útközben beszámoltam Hyunseungnak a tegnap történéseiről.

- Szóval… A kérdésem annyi, hogy te ezekről mennyi mindent tudsz? – Pillantottam rá, aki csak halványan elmosolyodott. – Most mi az?

- Semmi, semmi, csak azt hittem, hogy kiabálni fogsz és teljesen kikelsz magadból, amiért nem számoltam be semmiről sem neked.

- Ami azt illeti, tegnap este már képzeletben adtam neked egy kisebb fejmosást, de tekintve az elmúlt időszakra, tudom, hogy csak nem akartál még inkább összezavarni, na meg nem lett volna fair tőlem sem, hiszen azt se tudom, te mégis mennyi mindent tudsz. Ha tényleg olyan fontos információid lennének, szerintem már tudnék róluk, szóval úgy döntöttem, megkímélem magunkat egy felesleges veszekedéstől és először meghallgatlak téged is – magyaráztam neki, amin csak még szélesebben mosolyogni kezdett.

- Annyira szeretem, hogy ilyen higgadt tudsz maradni. – Amíg a piros lámpánál várakoztunk, odahajolt egy pusziért, majd amint zöldre váltott, ráfordultunk a főútra. – Az igazság az, hogy valóban tudok az esetekről, sőt, jóval több eltűnésről is hallottam, mint amiről te most beszámoltál nekem. De én nem nyomoztam ezek után, a rendőrségtől hallottam ezt-azt.

- Attól az alakváltó rendőrtől, aki a kollégiumban is ott volt?

- Igen, tőle. Szeret beszámolni egy csomó ügyről, a beszélgetéseink nagy része csak ilyenekből áll. De úgy gondolom, ezek az eltűnések nem olyan fontosak.

- Hogy értve nem fontosak? Jonghyun tegnap azt mondta nekem, hogy az eltűnés az eltűnés, akár természetfeletti, akár nem. Én döntöm el, hogy segítek-e vagy sem – értetlenkedve, kissé meglepve néztem Hyunseungra.

- Igen, a te döntésed. De nekem is van saját döntésem – magyarázta. – Úgy vélem, ezek az eltűnések inkább emberrablások lehetnek. Szervkereskedelem, emberkísérlet, prostitúció, ilyenek. Kegyetlenül hangozhat, de ezek nem rám tartoznak. Eltűntek emberek, és ha valami gyanús lenne, ha úgy érezném, hogy természetfeletti, jobban belevetném magam a dologba, és addig nem nyugodnék, amíg meg nem találom a tettest. De semmi jel nem mutat arra, hogy köze lenne a mi világunkhoz. Én vámpír vagyok, ők emberek és vannak szabályok, amiket be kell tartanom. Nem segíthetek mindenhol mindenkinek. Nekem is vannak kötelességeim, amiket teljesítenem kell, ezer meg egy dolgom van ezenkívül is. Nem avatkozhatok bele mindig az emberek dolgaiba, mert akkor hol maradna az egyensúly? Az emberek se szólnak bele abba, hogyan rendezem le azt, amikor megtébolyul egy vámpír és több társát megöli. Akkor én miért tenném ugyanezt? Érted, mire akarok kilyukadni? – Vetett rám egy gyors pillantást, amíg egy újabb piros lámpánál ácsorogtunk.

- Igen, értem. Te vámpír vagy, én meg félig-meddig ember – sóhajtottam fel halkan, elgondolkodva.

- Így van – bólintott egy aprót. – Én ebbe nem folyhatok bele, ha akarnék, ha nem. Számomra nekem ez az eset nem furcsa, mert nem csak nálunk, hanem az egész világon tűnnek el emberek, ez nem először fordul már elő. Nekem pedig valahol meg kell húznom a határt. De ha te úgy érzed, hogy ennél többről van szó, akkor rád bízom, mit teszel. Természetesen, ha segítségre van szükséged, állok rendelkezésedre.

- Értem, persze, és nem baj. Így már teljesen világos minden, és megértem, miért nem mondtad el. Mondjuk, ha figyelmesebb vagyok, akkor rájöhettem volna én is magamtól, hiszen az internet is tele van ezzel és mindenki erről beszél – csóváltam meg a fejemet, és hátra söpörtem hajamat. – Ettől függetlenül, neked miért nem gyanús ez a sok eltűnés? Értem, hogy volt már erre példa és ez neked megszokott, de mégis…

- Pont ezért. Mert nincs benne semmi újszerű. Nincs konkrét nyom, és ez az emberekre annyira jellemző. Mármint ha valaki nagyon okos és ügyes, akkor el tud több embert is úgy tüntetni, hogy semmit nem hagy maga után, de végül, előbb vagy utóbb el fog bukni. De a természetfeletti más. A természetfelettiek, még ha ugyanolyan módszerrel is ölnek meg valakit, mint egy ember, akkor is hagynak maguk után nyomot. Két ugyanolyan gyilkosságból meg tudod állapítani, melyiket tette ember és melyiket más valaki. Mert a természetfelettieknek, hogy is mondjam… van egy egyfajta jellegzetes illatuk, kisugárzásuk, valami, amiből megérzed, hogy bizony ott járt egy természetfeletti. Ez különböztet meg minket az emberektől. Tény, hogy sok ilyen esetet kell látnod és tapasztalnod, de meg lehet állapítani az eltérést. Érted?

- Igen, azt hiszem. Ez olyasmi, mint amikor a kollégiumban megéreztem a hideg levegőt?

- Igen, olyasmi. De ezeknél az eseteknél nem volt ilyen. Nem voltam ott minden helyszínen, de egyértelműen látszott, hogy ember tette.

- Ahha. – Bólintottam, majd ismét hosszadalmasan elgondolkodtam, miközben tovább haladtunk a kórház felé. – Mi van, ha mégis természetfeletti az illető, de el tudja rejteni a nyomokat?

- Kizárt, hogy olyan lenne. Ez a természetfelettiek jellegzetessége, ezt nem tudod csak úgy eltüntetni.

- Mi van, ha mégis lehetséges? Talán azt akarja elhitetni a tettes, hogy emberek tették és ne nyomozzunk. A világ folyamatosan változik. Régen nem volt természetfeletti, most van. Mi van, ha valaki már eljutott olyan szintre, hogy ezt a jellegzetes „illatot” vagy mit meg tudja semmisíteni?

- Ne bizonytalaníts el, Minseo.

- Csak magamat akarom megerősíteni. Emlékszel, hogy a kollégiumban is csak én érzékeltem a testek körül a hideg levegőt, senki más nem? Mi van, ha most is ugyanez a helyzet? Az is lehetett már egy jel arra, hogy a természetfeletti is változik, fejlődik.

- De nincsenek holttestek.

- Az igaz, de vannak helyszínek, nem? Megnézhetném őket, nem gondolod? Hátha találok valamit.

- Elvihetlek oda, de a képességed nem működik. Nem lesz így gond?

- Igazság szerint működik, csak jelenleg emberként kell látnom a világot. Vagy legalábbis azt hiszem. De az is előfordulhat, hogy a helyszíneken ismét működésbe lép. Bárhogy is, ezt csak úgy tudhatjuk meg, ha odamegyünk.

- Jól van, rendben. Ha téged ez megnyugtat, akkor legyen így – sóhajtott fel halkan.

Hyunseung, mintha csak tudta, hogy ez a beszélgetés meg fog történni, kinyitotta a kesztyűtartót, és egy mappát húzott elő. Odaadta nekem, én pedig kinyitottam, és gyorsan átlapoztam a benne található papírokat. Az eddigi áldozatok személyes adatai és az eltűnésük körülményei voltak benne.

- Tegnap este elkértem a rendőrségtől. Valahogy éreztem, hogy neked szükséged lesz rájuk.

Halványan elmosolyodtam. Nem voltam benne biztos, hogy Hyunseung azért tette, mert valóban megérezte, hogy én biztosan rá fogok kapni erre az ügyre vagy azért, mert mélyen legbelül ő is tudta, hogy többről van itt szó, mint egyszerű eltűnésekről.

Eltettem a mappát a táskámba, és abban a pillanatban meg is érkeztünk a kórházhoz. Elbúcsúztunk egymástól, majd kiszálltam a kocsiból. Hyunseung megvárta, míg bemegyek az épületbe, majd tovább hajtott.

Amíg felértem Sora szobájához, megállás nélkül kattogott az agyam. Hogyan fogom kiszűrni, ki az, aki tényleg eltűnt, és ki az, aki természetfeletti áldozata lett? Már ha, tényleg van ki után kutatnom, és nem rossz úton járok.

Sora kórterme előtt aztán elhessegettem gondolataimat, és magamra vettem a széles mosolyomat, majd beléptem.

- Szép jó reggelt – köszöntem kedvesen, mire Sora álmos szemekkel pislogott rám. Egyből kivirult, ahogy kitisztult látása, és fel is ült az ágyban.

- Szia. Olyan régen voltál itt, azt hittem, már sosem jössz – nézett rám morcosan, én pedig leültem mellé és szorosan megöleltem.

- Ne haragudj, akartam jönni, csak lefoglalt a munka – vigyorodtam el szélesen. Sora szemei egyből felcsillantak és izgatott tekintettel nézett rám.

- Neee. Sikerült munkát találnod? Úristen, ez annyira jó – kezdett el ujjongani, majd ismét a nyakamba vetette magát.

Jó pár órán át beszélgettünk és újabb sétát tettünk kint az udvaron a csípős hideg ellenére. Hiába volt Sora beteg, valahogy mégis ő volt az, aki a rengeteg energiájával fel tudott dobni és el tudta feledtetni velem az élet problémáit. Mellette egyszerű ember voltam, egyszerű élettel és egyszerű gondolatokkal. És ez olyan megnyugtató volt számomra. Ezek a pillanatok voltak azok, amik segítettek abban, hogy két lábbal maradjak a talajon és ezek bizonyították számomra, hogy még nem őrültem meg teljesen.

Néha, amikor vele voltam, arra gondoltam, bár mindig így élhetnék. A képességem és a természetfeletti létezése nélkül is izgatott és pezsgő életem lehetne. Sora olyan volt, mintha csak egy tükör lenne. Megmutatta azt, milyen életet élhetnék, vagy éppen milyent érdemelnék, de ha pontos akarok lenni, akkor úgy fogalmaznék, hogy egy olyan képet mutatott nekem, ami lehetnék, csak éppen nem akarok olyan lenni. Vágytam az ő egyszerű és mégis mozgalmas életére, és ha jobban törekednék rá, talán sikerülne is, de valahogy mégsem vonzott annyira már…

Azok után, amik történtek, képtelen lettem volna mindent elfelejteni és úgy tenni, mintha mi sem történt volna, vagy egyszerűen csak továbblépni és nem figyelembe venni. De nekem nem ilyesfajta végzet volt megírva, és amikor Sorával voltam, tőle merítettem erőt ahhoz, hogy a saját sorsomat is beteljesítsem.

Pár óra múlva azonban tovább kellett állnom, így el is köszöntem tőle. Mielőtt azonban kiléptem volna a szoba ajtaján, még utánam szólt:

- Ne bízz benne…

Lemerevedtem és visszacsuktam az ajtót. Visszalépdeltem az ágya mellé, és úgy néztem rá.

- Kiben ne bízzak, Sora?

- Csak ne bízz benne… - suttogta, vagy inkább csak motyogta halkan. A szája alig mozgott, miközben beszélt, és szemei is csukva voltak. Mintha csak álmában beszélt volna.

- Kiben ne bízzak? – Tettem fel ismét a kérdést, de válasz már nem érkezett.

Sora mély álomba merült, én pedig nem akartam felébreszteni.

Nagy levegőt vettem és kiléptem a folyosóra.

Senki nem volt körülöttem, a kora délutáni békés nyugalom és a fojtott csend zengett a kopár falak között.

A magassarkú cipőm tompa koppanásai vertek visszhangot, miközben a fejemben (vagy ténylegesen hallottam?) ez az egy mondat ütemes suttogássá alakult és úgy éreztem, hogy minden egyes lépésemnél valaki figyel. Amint becsukódott mögöttem a lift ajtaja, egy újabb rekedt sóhajt engedtem ki magamból.

Ahogy várakoztam a buszra a kórház előtti megállóban, arra gondoltam, vajon kiben nem kéne megbíznom? Jaehyoban, mert talán hazudott arról, hogy nem talált semmit? Gyeowoolban? Vagy talán Hyunseungban, mert eltitkol információkat? Jongsukban, mert talán mégse akar segíteni nekem? A többiekben, mert olyan ritkán látom őket és valójában a hátam mögött ellenem dolgoznak? Vagy a munkatársaimban? Esetleg Sorában? Magamban?

Ötletem sem volt, kiben ne kéne bíznom. Mindenkinél találhattam volna kifogást, miért ne bízzak bennük, ugyanakkor annál is több indokot fel tudtam mutatni, miért is kéne megbíznom.

Talán Sorának ez csak egy nyelvbotlása lenne? Vagy valójában magához beszélt?

Nem találtam a választ, de nem is akartam keresni. Majd idővel megtudom, ki az, akire figyelnem kell, addig pedig csak azt tudom tenni, hogy még jobban nyitva tartom a szemeimet.

11. rész

 

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

Aznap este egyedül hajtottam álomra a fejemet. Részben megkönnyebbültem, hogy nem is volt olyan nehéz megkérnem Jongsukot, részben azonban még nagyobb súlyt éreztem rám telepedni. Mégis mi lesz ezután? Mi lesz, ha nem találom meg édesanyámat? Hol keressem, kinek a segítségét kérjem? És mi lesz, ha előkerül? Meg tudom őt ölni, el tudom majd őt engedni? Hogyan leszek minderre képes?

Sose gondoltam bele mélyebben a következményekbe, hogy mi vár még rám és mit kell még tennem. Csak abban voltam biztos, hogy bármennyire is próbáltam meg átlagos emberként élni, egyre inkább bonyolódtak az életemben a dolgok és rájöttem, hogy olyan terheket cipelek, amiket nem tudok sokáig elviselni.

*

Másnap reggel komótosan battyogtam be a munkahelyemre. A város még javában aludt, és nem csak az utca volt különösen fagyos, hanem a kis konyhában a hangulat is.

Sose szerettem a kávét, de aznap egy bögrével indítottam a reggelemet, és félrehúzódva az egyik sarokba kortyolgattam. Körbefuttattam a tekintetem a társaságon, és valami nagyon nem stimmelt velük. Hiába volt korán, ez eddig nem akadályozta meg őket abban, hogy viccelődjenek és egymással beszélgessenek. Most pedig még csak egymásra sem néztek, és az arcukra volt írva valamiféle megmagyarázhatatlan fájdalom.

Szólásra nyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mi történt, de egy belső hang inkább csendre intett. Talán jobb nem firtatni a dolgokat, elvégre is új vagyok, nem vagyunk annyira jóban, hogy megosszanak bármit is velem.

Nem sokkal később bejött a konyhába Ahri is, aki kivételesen talpig feketébe volt öltözve.

- Sziasztok – köszönt halkan, majd vett egy nagy levegőt, és bele is kezdett mondandójába. – Mint azt tudjátok, a tegnapi nap folyamán Dahye nem jött be dolgozni, és bizonyára láttátok már a hírekben is, hogy a rendőrség eltűnt személyként keresi. Tudom, hogy mindenkit letaglózott a hír, de szeretnélek arra kérni titeket, hogy azért próbáljátok meg összeszedni magatokat és bízni abban, hogy meg fogják találni.

Ezután még mondott valamit, de azt már nem hallottam. Elmerültem a gondolataimba, és különösebben nem is foglalkoztatott a dolog. Azt se tudtam, kiről van szó, és mivel főként alig húsz évesekkel voltam körülvéve, elkönyveltem magamban, hogy biztosan csak behisztizett és elment otthonról.

Miután Ahri lelépett, a többiek továbbra is csendben ücsörögtek egy darabig.

- Szerintem Dahye se fog előkerülni – motyogta maga elé az egyik narancssárgára festett hajú lány, majd kelletlenül felkelt a székről és a reggeli maradékát a kukába dobta.

Mindenki lassan készülődni kezdett, hiszen alig öt perc volt a nyitásig. Belőlem azonban egy csettintésre eltűnt az álmosság és sűrűn pislogva néztem magam elé. Olyan érzésem támadt, mintha felkapcsoltak volna bennem egy bizonyos lámpát, ami egy fél pillanatra ugyan, de bevilágított mindent és ezáltal egy aprócska kivezető utat fedeztem fel a jelenlegi kavalkádból, ami mind bennem, mind pedig körülöttem tombolt.

Egyre csak egyetlen egy kérdés vert visszhangot a fejemben: hogyan értette, hogy Dahye se fog előkerülni? Más valaki is tűnt már el?

Gyorsan kiöntöttem a csapba a maradék kávémat és én is összekaptam magam, majd a többiek után indultam. Akartam váltani pár szót ezzel a narancshajú lánnyal, de sajnos nem sikerült ketten maradnunk a konyhában, ráadásul azt se tudtam, hogyan faggassam ki minderről, hiszen valljuk be, elég tapintatlannak tűntem volna, ha kérdésekkel kezdem el bombázni.

Nem maradt más választásom, mint egy B tervet kieszelni, ami szinte már meg is fogalmazódott a fejemben.

Normál esetben nem törődtem volna ezzel az apró információval, de egyrészt megtanultam az elmúlt jó egy év alatt, hogy szinte mindennek jelentősége van, másrészt itt volt édesanyám, akit szintén nem találtunk. Eltűnt ő is, ez a Dahye lány is, és ezekszerint más is. Na, de mégis hányan pontosan? És mióta történik ez? Összefüggésbe lehet mindezt hozni, vagy pusztán a véletlen műve lenne? Az utóbbi időben annyira bele voltam temetkezve anyukám megtalálásába és a sebeim nyalogatásába, hogy eszembe se jutott, hogy talán nem ő az egyetlen, akit elnyelt a föld.

Őszintén, nem hittem a véletlenekben. Persze, nem voltam abban se biztos, hogy az esetek összefüggnek, de nem akartam szó nélkül elmenni a dolog mellett. Ha nem is állnak kapcsolatban egymással az eltűnések, attól még lehet, hogy ez egy újabb nyom, ami anyukámhoz elvezethet.

Szerencsére az emeletre kerültem, távol mindenkitől, így volt egy kis nyugalmam gondolkodni és akcióba lépni. Próbáltam a próbafülkéknél lévő pultban úgy állni, hogy kiessek a kamerák látószögéből, ugyanakkor belássam én is a fenti területet, majd elővettem a zsebemből a mobiltelefonomat. Noha nem lehetett volna nálunk, én észrevétlenül elraktam a pulóverem belső zsebébe. Megnyitottam az internetet és utána kerestem Dahye eltűnésének.

Annyira koncentráltam arra, hogy átlagos legyek, hogy tulajdonképpen teljesen elfelejtettem átlagos dolgokat tenni, mint például céltalanul lézengeni a különböző honlapokon és értelmetlen képeket és cikkeket olvasgatni, nézegetni. Nem mintha ez hiányzott volna, de talán ha előbb eszembe jut, mostanra már tudnék ezekről az esetekről.

Nem is kellett keresgélnem, az első bejegyzések mind erről szóltak, szinte minden hírportálon erről a rejtélyes eltűnésről írtak. Bele-beleolvasgattam a cikkekbe, de első ránézésre semmi érdekeset nem vettem észre. Egy lány, aki munka után hazaindult, ám sose érkezett meg és azóta nem lehet elérni.

Többen is lehozták az egyik fényképét, hátha valaki látja valahol, és akkor tudatosult bennem, hogy ő volt az a lány, akivel az első napomon fent voltam az emeleten. Nem fűzött semmiféle érzelem ehhez a lányhoz, de egy egészen kicsit mégis megérintett és elszomorított, elvégre mégiscsak „ismertük” egymást.

Ezután elkezdtem a kapcsolódó cikkek között keresgélni, elolvastam mindent, amiről úgy gondoltam fontos lehet. Próbáltam kiszűrni és rákeresni az elmúlt másfél hónap eltűnéseire, amik esetleg a környéken történtek, de nem volt egyszerű feladat. Közel tíz eltűnésről érkezett bejelentés, amikről cikkeztek is, ebből négy ember előkerült teljesen épségben. A másik hat emberről a mai napig nem tudtak semmit, és Dahyehoz hasonlóan, teljesen elnyelte őket a föld. Ennek a hat embernek a nevét feljegyeztem magamnak a délelőtt folyamán.

Rengeteg gondolatom támadt hirtelen, többek között az, hogy ez a hat áldozat valószínűleg összefüggésben állhat. Nem tudtam megmondani, miért, ez afféle megérzés volt részemről. Viszont a probléma az volt, hogy ezek az eltűnések nem csak itt, a munkahelyem közvetlen közelében történtek, hanem szerte Szöulban. Ez némiképp elbizonytalanított, ugyanakkor megerősítette bennem az érzést, és magát a tényt is, hogy emberek tűntek el nyomtalanul, ez pedig nem lehet véletlen.

Mivel megérkeztek a délutános kollégáim, fel kellett hagynom a magánnyomozással, és kénytelen voltam elrakni a telefonomat. Nem bántam, mert így legalább volt időm átgondolni az eddig szerzett információkat, és kitalálni, hogyan folytassam.

Ebédszünetben ki is ugrottam az egyik gyorsétterembe, leültem egy félreeső sarokba és miközben lassan megebédeltem, tovább böngésztem a neten.

- Azt mondta a lány, hogy Dahye se fog előkerülni... A hangsúly a „se” szón volt. Akkor lehet, hogy más is volt már, aki korábban itt dolgozott és nyoma veszett? – Gondolkodtam félhangosan, majd úgy döntöttem, hogy az eddigi hat eltűnt nevére is rákeresek a közösségi oldalakon.

Sose gondoltam volna, hogy ezek a honlapok, mint például a Facebook még hasznomra válhatnak. Sokkal könnyebben találtam meg mindenkit, és minden információt, mint hittem volna, talán többet is, mint akartam.

Nem kellett sokat nézelődnöm, hamar megláttam, hogy Dahyen kívül volt még egy lány, aki itt dolgozott, és eltűnt. Őt már közel egy hónapja keresték. Ez már felettébb felkeltette az érdeklődésemet.

Gyorsan elreppent az ebédidőm is, ezért visszamentem dolgozni. A délután folyamán akadt jó pár vásárló és ezáltal munka is, és nagyon kellett igyekeznem, hogy rendesen végezzem a feladatomat. Mégis, folyton a cikkeken és az eltűnt személyeken kattogott az agyam.

Mégis mi folyik itt? Tényleg természetfeletti van emögött, vagy egyszerű embercsempészetről, esetleg szervkereskedelemről lenne szó? Hogy őszinte legyek, a mai romlott világban nem lepődtem volna meg az utóbbin, vagy ha valami hasonló lenne a dologban és nem is figyeltem volna fel rá, ha nem lenne itt édesanyám… De ez a gondolat akkor sem hagyott nyugodni. Kapásból összefüggésbe hoztam a két esetet és nem akartam erről letenni, bármennyire is próbáltam elvonatkoztatni tőle és bármennyire is tisztában voltam azzal, hogy ez nem helyes. Én csak meg akartam találni anyukámat.

Hazafelé úton, a buszon ülve is a telefonomat nyomkodtam, ezúttal a kommenteket olvasgattam, de azok tényleg nem vezettek sokra. A legtöbben sajnálkoztak, és remélték, mihamarabb előkerülnek, de voltak, akik már gyászolták őket, megint mások úgy gondolták, megérdemelték, mert biztos erkölcstelenül viselkedtek. Sokan hibáztatták a rendőrséget, amiért még mindig nem fogták el a tetteseteket és emiatt sokan vitába szálltak, merthogy egy szervkereskedelmet nem olyan egyszerű megtalálni és felszámolni. Egy szó, mint száz, a hozzászólók között nem volt semmi gyanús.

Amikor hazaértem, Jonghyunnal futottam össze. Kis híján fellöktem, annyira belemélyedtem a telefonozásba.

- Neked is, szia – lengette meg előttem kezeit mosolyogva, majd mivel nem reagáltam, a mobilomat egy mozdulattal kivette a kezemből és gyengéden megütögette vele a fejemet.

- Ó, szia – eszméltem fel, és zavartan elmosolyodtam, majd Jonghyun visszaadta a telefont, én pedig el is tettem. - Ne haragudj, csak annyira el vagyok merülve a gondolataimba… - magyarázkodtam, miközben gyorsan levettem a kabátomat és a cipőimet, majd nagyot szusszanva leültem a kanapéra. – Hyunseung nincs itthon?

- Nem, még nincs. De mi történt? Olyan aggodalmasnak tűnsz – ült le velem szembe és kíváncsian fürkészni kezdte az arcomat.

- Ma igen furcsa dologra bukkantam – sóhajtottam fel, és rá emeltem tekintetem. Keresztbe tettem a lábaimat, majd az egyik kezemet a kanapé háttámlájára támasztottam, és két ujjammal a homlokomat kezdtem el masszírozni. – Az egyik munkatársam tegnapelőtt eltűnt, és utána kerestem a neten az eltűnésének. Kiderült, hogy az elmúlt időszakban nem ez volt az első eset, egyelőre hat embert találtam biztosan, és ebből ketten abban az üzletben dolgoztak, ahol én. Ez pedig nem hagy nyugodni. Nem csak azért, mert anyu is nyomtalanul tűnt el, hanem mert mekkora az esélye, hogy egy hónapon belül ugyanannak az üzletnek a két dolgozója is áldozatul esik?

Láttam Jonghyunon, hogy nehezen követi a gondolataimat, de végül felvette a fonalat, összerakta magában és utána válaszolt csak.

- Áh, igen, igen, tudom, miről beszélsz. Hallottam az eltűnésekről, de én nem tulajdonítottam ennek nagy figyelmet – vonta meg egyszerűen vállát.

- Ezt most azért mondod, mert Hyunseung azt mondta, hogy mondd ezt, vagy tényleg így gondolod? – Néztem rá gyanúsan, homlokráncolva.

- Ne nézz így rám, nem tettem semmit – nevette el magát, miközben védekezően megrázta maga előtt kezeit. - Tényleg így gondolom. Nem folytam bele mostanság semmiféle nyomozásba vagy vámpíros ügyekbe, tudod, hogy a legtöbb időmet főként Younggal töltöm. De kérdezd meg Hyunseungot, szerintem ő jobban megvizsgálta az eseteket.

- Az lesz, azért is kerestem az előbb. De igazából én se tudom, mit gondoljak. Kétes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Egyfelől nem akarom bemesélni magamnak, hogy márpedig ezek összefüggnek anyu eltűnésével, mert ha kiderül, hogy mégsem, akkor nagyot fogok csalódni. Másfelől pedig nem brutálisan ölték meg őket, ezek nem gyilkosságok, mint anno a kollégiumban vagy az iskolában. Ez az egész… nem is tudom. Gyanús és bűzlik, mint a pöcegödör, de valahogy mégsincs olyan tiszta megérzésem, mint korábban szokott lenni.

- Ez szerintem inkább azért van, mert ott volt konkrét, kézzel fogható nyom, amin el tudtál indulni. Akkor meg tudtad vizsgálni a testeket, most meg csak a nagy semmi van. Plusz, jelenleg a képességedre se számíthatsz. Szerintem emiatt érezheted úgy, hogy valami nem oké. Most… most egy hétköznapi ember szemével tapasztalod meg a dolgokat, most saját magadra vagy utalva, azonban ne felejtsd el, hogy az eltűnés, az eltűnés. Hogy köze van-e anyukádnak ehhez, vagy, hogy természetfelettiről van szó, az édes mindegy. Valakik eltűntek, és meg kell őket találni.

- Úgy érted, nekem? – Mutattam félve magamra és szerintem Jonghyun is észrevette azt a rémületet, ami egy pillanatra kiült az arcomra.

- Ha akarod, akkor neked is. A rendőrség már nyomoz az ügyben. A te döntésed, hogy ha kiderül, hogy semmi köze anyukádhoz, akkor segítesz-e vagy annyiban hagyod.

Elgondolkodtam Jonghyun szavain, de végül nem fűztem hozzá semmit. Ő csak bátorítóan rám mosolygott, végül felkelt és ott hagyott gondolkodni.

Nagyot sóhajtva dőltem el a kanapén, és arcomat az egyik díszpárnába fúrtam, majd néhány másodperc múlva a kandallóban pattogó tüzet kezdtem figyelni.

Valahogy úgy tűnt, a Sors nem akarja, hogy normális, hétköznapi életet éljek és ennek valamiért nagyon örültem. Én magam nem is tudtam és nem is akartam átlagos lenni, unalmasnak és értelmetlennek tartottam, ugyanakkor természetfelettiként sokkal kimerítőbb és ijesztőbb volt szemlélni a világot. Nehezen találtam meg az arany középutat, de tudtam, amíg nem találom meg édesanyámat, nem is lesz erre esélyem.

Arra gondoltam, talán a képességem sosem tűnt el. Nem azért nem jelentkezett, mert ő is elfáradt és azt akarta, hogy pihenjek egy kicsit. Talán direkt, önszántából vonult félre, talán szándékosan akarta, hogy egy kicsit emberi szemmel lássam a világot. Mert most, hogy láttam, új nyomra bukkantam. Ha nem vonul vissza, sose kezdik el a többiek azt szajkózni, hogy éljek átlagosan, és ha ők ezt nem kezdik el, akkor nekem sem lesz sosem munkahelyem. És láss csodát, véletlenül nem egy olyan helyre vettek fel, ahonnét már két személy is eltűnt?

A képességemnek végig ez volt a célja. Ő talán már sokkal előbb megérezte, hogy valami nincs rendjén és így próbált meg segíteni, a helyes útra terelni.

A hátamra fordultam és plafont kezdtem el nézni.

- Azt mondtam, hogy semmi érdekeset nem találtam az eltűnések miatt. De ha van képességem, ha mégsem vonult félre, akkor az azt jelenti, hogy talán pont ez a semmi az, ami igazán számít – motyogtam halkan, magam elé, ám egyelőre nem tudtam, hogy ez mit akar jelenteni.

Eléggé zavaros volt minden, és tekintve, hogy semmiben sem lehettem százszázalékos, így a találgatások jelen esetben nem sokat értek.

Arra a döntésre jutottam, hogy a mai napra hagyom az egészet, és majd miután Hyunseunggal is beszélgettem erről, akkor meglátom, hogyan legyen tovább. Talán ő tud még plusz információval szolgálni, vagy talán ő már sokkal előrébb jár a nyomozásban, mint én.