19. rész

*Ajánlott zene: EXO – For life*
https://www.youtube.com/watch?v=DTiZ0aCm3rs

Mire hazaértünk, a lakásban már nem égett a villany. Biztos voltam abban, hogy Gyeowool és Young már nincsenek otthon, az én kérésemre. Felhívtam őket, hogy az éjszakát töltsék egy szállodában, vagy bárhol máshol, így Gyeowool elvitte magához. Természetesen egyikük sem örült ennek, főleg, hogy már éjfél is elmúlt, amikor szóltunk nekik, de akkor se szerettem volna, ha látják Woobint. Young nem biztos, hogy felfogta volna a látottakat.

Jonghyun, Eungyeol és még néhány másik vámpír a biztonság kedvéért kint maradt az éjszaka fedezni minket, vagy csak azért tettek így, mert ők is érzékelték a feszültséget Jongsuk és Hyunseung között.

Néma csendben mentünk be a lakásba. Egy idő után kezdett ez kínossá válni, így én szólaltam meg először.

- Erre van egy vendégszoba, Woobin lepihenhet addig – mondtam, majd megindultam az egyik üres szoba felé. Néha még én magam is meglepődtem, hogy mennyi felhasználatlan és számomra is ismeretlen része van a háznak, pedig én itt éltem már egy jó ideje.

Jongsukék követtek, egy szó nélkül. Miután bementek, magukra hagytam őket. Woobin fáradtnak látszott, szemei alatt hatalmas karikák éktelenkedtek. Elvégre is, a szervezete egy öt éves gyermekével ért fel, nem csoda, ha elálmosodott a kis éjszakai túránktól.

Hyunseung a nappaliban ücsörgött, egy üveg bor és két üres pohár társaságában. Lélekben készülődött egy hosszas beszélgetésre. Csendben leültem mellé, majd hozzá bújtam, ő pedig átölelt. Most nem volt szükségünk szavakra, csak egymás jelenlétére. Mindkettőnk feje tele volt gondolatokkal, rengeteg kérdéssel és megannyi zavarral. De mindezek ellenére tudtuk, hogy egymásra bármilyen körülmények között számíthatunk.

- Azért jól vagy? – Kérdezte meg végül Hyunseung.

- Persze, minden rendben. Csak még át kell gondolnom pár dolgot – feleltem halkan. – Azt hiszem, jól jönne egy kevés alvás nekem is.

- Menj csak nyugodtan. Majd holnap beszélünk – hosszan megcsókoltuk egymást, majd felálltam és felmentem az emeletre.

Még láttam, ahogy Jongsuk csatlakozik Hyunseunghoz és egy ideig csak ülnek egymással szemben, majd bevonultam a szobámba. Nem akartam hallani őket, mert egyáltalán nem rám vonatkozott a beszélgetésük. Ez a kettőjük dolga volt, és nyugalomra volt szükségük, ahogy nekem is.

Vettem egy forró fürdőt és igyekeztem kikapcsolni az agyamat. Testem minden porcikája fáradt volt, sajgott és gyengének éreztem, de a fejemben a gondolatok mindezek ellenére fáradhatatlanul csapongtak. Csak pár perc nyugalmat szerettem volna, csendet, némaságot, minden téren.

Nem tudom, mennyi ideje feküdhettem a kádban, de amikor már kellően átázott mindenem és a víz is kihűlt, úgy gondoltam, ideje nyugovóra térnem.

A testem egy fokkal jobban volt, de lelkileg nem változott semmi. És az volt az igazság, hogy aludni se igazán tudtam. Így miután eltelt egy forgolódással teli óra, úgy döntöttem, meglátogatom Woobint.

Halkan, észrevétlenül osontam le a földszintre, és mentem be a vendégszobába, majd csuktam be magam mögött az ajtót.

Sötét volt, csak a kintről beszűrődő utcai lámpa adott némi világosságot.

Woobin hason aludt, hüvelykujját rágcsálva, mint egy óvodás kisfickó. Csak néztem őt, az ajtóban állva, és még mindig próbáltam felfogni, hogy mi is ő valójában.

Egy élőhalott… Egyszer már meghalt, járt a túlvilágon, de most mégis itt volt a földön. Lélegzett, evett, mozgott és gondolkozott. Olyan volt, mint egy gyerek, mégis, valójában fejben felnőtt volt, a valódi önmaga. Bele se akartam gondolni, mennyire rossz lehetett neki, hogy sosem mondhatta el a gondolatait, a vágyait. Mintha összevarrták volna a száját, vagy mintha elvágták volna a hangszálait, és bármennyire is akart volna kiáltani, vagy csak kiadni egy hangot, nem volt rá képes. Akarta, de nem tudta.

Végül leültem mellé, az ágy szélére és néztem, ahogy alszik. Arca már koránt sem volt olyan fényes és ép, mint néhány órával ezelőtt. Sápadt volt, szürkés színű, kissé beesett és soványka. Kezdett elmúlni a vér hatása, emiatt pedig a teste lassacskán elkezdett oszlani. Ha nem jutna táplálékhoz, ismét halott lenne. Hamarosan ismét ennie kell.

Mellette ülve felrémlett az a mondat, amikor Jongsuk azt mondta, hogy Woobin csak egy gyerek és nem lenne képes megölni őt. Most értettem meg igazán, milyen érzés ez. Még ha kívülről nem is tűnt így, attól még ő egy gyerek volt, és én nem hagyhattam meghalni. Azok után meg pláne nem, hogy megkért arra, hogy mentsem meg.

Azt azonban egyelőre nem tudtam, mégis mindezt hogyan tehetném meg.

Magamra gondoltam és a képességemre. Természetfeletti voltam. Nekem kellett fenntartanom az egyensúlyt a világban, habár pontosan még mindig nem tudtam, hogy ez mit is jelent. De megvolt hozzá az energiám, hogy megöljek bárkit, ugyanakkor fel is támasszam. Vagy legalábbis tudtam érintkezni a halott lelkekkel, a saját energiámmal tudtam őket irányítani és valamennyire élővé varázsolni őket. Ha csak Woobinra vetíteném az összes energiámat, vajon működne a dolog? Vagy ez is csak ideig-óráig sikerülne?

Túl egyszerű lett volna, ha csak ennyiből állna. Akkor akárkit vissza tudnék hozni az élők sorába.

És ez volt az, ami miatt lelkifurdalásom volt, és amitől meginogtam. Mégis ki vagyok én, hogy csak úgy valakit visszahozzak az élők közé? Aki meghalt, az meghalt. Halottnak kell maradnia. Senki nem élhet örökké, és ha vissza is hozom Woobint, majd máskor meg fog halni, ahogy egyszer Jongsuk is. Ahogy Hyunseung is, és én is. Talán nem most. Talán majd csak ezer évvel később, de semmi nem tart öröké.

Valóban van értelme visszahoznom őt? Arról nem beszélve, hogy mi lesz így a többi halott lélekkel? Mit fognak gondolni rólam, mit fognak tenni ellenem, ha azt mondom, hogy őket nem hozom vissza? És mit fognak mondani az élők, a többi természetfeletti lény? Az ő szeretteiket miért nem hozom vissza, és miért csak azt, aki nekem fontos? És az emberek? Ők is ugyanúgy meg fognak keresni, és meg fogják kérdezni: miért nem segítek nekik? Mert ha egy természetfelettinek segítek, akkor kötelességem az embereknek is, ha már én tartom fenn az egyensúlyt.

Én nem vagyok se ember, se természetfeletti. Én mindkettő vagyok.

De mégis ki dönti el, kinek kell élnie és kinek kell halottnak maradnia? Ez nem az én felelősségem volt. Még ha jelenleg talán nekem volt a legnagyobb erőm a világon, akkor se én voltam a mindenség, hogy ilyenekben döntsek.

Akkor mégis hogyan fogom visszahozni Woobint? És mi lesz, ha más halott lélek is megkér, hogy tegyem őt is élővé? Mondjuk Heeyeon.

Abban a percben egy újabb részem szakadt fel, ahogy rá gondoltam. Idejét se tudtam, mikor nem beszéltem vele, mikor nem láttam őt utoljára. Vajon hogy van? Vajon mi lehet most a túlvilágon? Vajon mikor leszünk képesek ismét kapcsolatba lépni egymással? Vagy mivel már nincs szükségem rá, már sose fog működni a tükrös dolog?

Biztos voltam benne, hogy amint jobban leszek és visszanyerem a régi formámat, találkozni fogunk. De egy egészen kicsit elbizonytalanodtam, hogy talán az se lesz olyan, mint régen.

Mindenesetre ott ültem az ágyon, Woobint néztem, és miközben lassacskán hullani kezdtek könnyeim, kétségbeesetten kutattam magamban a válaszokat. Olyan keveset tudtam még a világról, fogalmam sem volt, hogyan tudom az ígéreteimet teljesíteni.

Kinéztem az ablakon. Odakint nagy pelyhekben hullott a hó. Vad táncot jártak, és a szél messze röpítette őket. Felkapta őket, megfogta kezüket, nagyot perdített rajtuk, majd hirtelen elengedte őket, nem törődve azzal, merre sodródnak vagy éppen minek csapódnak neki. Az pedig még annyira sem érdekelte, hogy ezzel milyen messze kerülnek egymástól.

Én se tudtam, hogy mennyire messzire kell mennem, és milyen mélyre kell süllyednem, hogy a végén mindenki a lehető legjobbat kapja. Abban viszont biztos voltam, hogy én leszek az egyetlen, aki a legtöbbet fog szenvedni.

Végül magára hagytam Woobint, és visszamentem a szobámba. Még hallottam, ahogy a nappaliban Hyunseung és Jongsuk koccintanak a pohárral, amit jó jelnek tekintettem. Aztán becsuktam a szobám ajtaját, befeküdtem az ágyba, és egy pillanat alatt álomba szenderültem.

18. rész

*Ajánlott zene: TST – Paradise*

https://www.youtube.com/watch?v=1bjxzvMgt_c

Soha nem érzékeltem olyan frissnek a hideg levegőt, mint most. Szabályosan éreztem, ahogy kitisztul a légutam, és egy fokkal könnyebb lesz a tüdőm. Végre fellélegezhettem, habár belül sokkal mocskosabbnak éreztem magam, mint amikor idejöttünk.

Átmásztunk a kerítésen, és elindultunk vissza a pláza parkolójába.

Ismét havazott. Az apró hópelyhek szállingózva, lassú táncot járva hulltak alá. Könnyedén, súlytalanul karolták át egymást, és körbe-körbe forogva egyre lejjebb ereszkedtek. Felemeltem kezemet, hogy elkaphassam őket, de bőrömhöz érve megszűntek létezni. A testem melege miatt elolvadtak, majd vízcsepp formájában lecsöppentek és elnyelte őket a mélység.

Szerettem volna segíteni rajtuk, betakarni őket kezemmel, mintha csak egy pokróc lenne, hogy ne fázzanak, de valójában csak ártottam nekik. Ők mégis, mindezek ellenére igyekeztek utolsó leheletükkel megszabadítani engem a hozzám tapadt vértől. Feláldozták magukat, hogy lemossák rólam a bűnt, a fájdalmat.

Beleavatkoztam a természet szépségébe, megöltem megannyi hópihét, ők mégse ítélkeztek felettem. Rám mosolyogtak, megsimogatták kezemet és azt suttogták, nincsen semmi gond. Vajon megőrültem?

Arra gondoltam, hogy én is ezt teszem a körülöttem állókkal. Hiába szeretnék segíteni, hiába szeretnék jó emberré válni, mégis, valahogy mindig rosszra fordulnak a dolgok. Mindig fájdalmat hagyok magam után. Valahogy bármerre is járok, nincs olyan, hogy ne kapcsolódna hozzám valamiféle búskomorság. Ez lenne az Élet, a valóság? Nem lehetünk boldogok fájdalom és sírás nélkül? Szenvednünk kell, hogy a végén boldogok lehessünk?

Megálltam. Leeresztettem kezemet. Az égre néztem, és lehunyt szemekkel hagytam, hogy a hóesés beborítsa arcomat. Lecsendesítse a bennem fortyogó vulkánt, a perzselő bűntudatot, melyet azokban a percekben éreztem. Ehhez azonban se nekik, se senkinek nem lett volna elég ereje. Nem hatolhattak be a felszín alá.

Észre se vettem, hogy könnyeim ismét utat törtek maguknak, és halvány, vékonyka csíkban folytak végig arcomon. Meg akartam halni. Abban a percben szerettem volna térdre esni, és üvöltve sírni. Kiadni magamból mindent, addig ordítani és zokogni, amíg a fájdalom ki nem ürül.

De végül nem tettem semmit. Néma maradtam.

Jongsuk átkarolta derekamat szabad kezével, és segített, hogy ismét elinduljak. Lassú, nehézkes léptekkel sétáltunk tovább. Úgy vonszoltuk magunkat a sötét és kietlen utcán, mint akik épp egy háborúból menekültek meg. Magunkban, mélyen belül valóban nagy csatákat vívtunk, de erről senki nem tudott. Csak mi hárman.

Az utca végére érve megpillantottam a pláza neonfényes feliratát, mintha csak egy alagút végére értünk volna. Visszatértünk a valóságba. Magunk mögött kellett hagynunk a fájdalmat, a gyötrelmeket, és magunkra kellett öltenünk a megszokott álarcunkat.

Mert mind a hárman álarcot viseltünk, ami lassan eggyé vált velünk. Úgy viselkedni és elhitetni másokkal, hogy jól vagyunk, ez volt az életcélunk. Az életünk egy színpaddá vált, és a barátaink voltak a nézőközönség, akik előtt mára már tökéletesen játszottunk a ránk szabott szerepet.

A parkolóba érve mégis valamelyest megkönnyebbültem. Legalábbis abban a pillanatban. Tudtam, hogy a neheze még csak ezután jön, de legalább mára vége volt a megrázkódtatásoknak.

Jongsuk betessékelte Woobint az autóba, és be is kötötte a biztonsági övét. Pont ekkor gyúltak fények a távolban, és egy másik jármű jelent meg. Hyunseungé volt az. Leparkolt mellettünk, és leállította a motort.

Borzasztóan örültem, hogy végre láthatom őt. A karjaiba akartam bújni, de ahelyett, hogy megölelt volna, elsétált mellettem és Jongsukhoz ment.

- Te teljesen idióta vagy! Mégis mi a fenét képzelsz magadról? Mégis mi a fenét műveltél? – Üvöltve rohant oda hozzá, majd egy hatalmasat húzott be neki.

Jongsuk megtántorodott a hirtelen jött agressziótól, és nekiesett az autójának. Hyunseung tovább ütötte az arcát, aminek következében a földre csúszott. Nem védte arcát, meg se próbált ellenkezni. Csak hagyta, hogy Hyunseung őt verje, ahogy neki jól esik.

- Eszednél vagy te? Megöltél egy embert! A nyamvadt kis vadállatod széttépett egy ártatlant! Kurvára nem érdekel, hogy rád ez milyen következményekkel lesz, de baszd meg! Veszélybe sodortad Minseot is!

Jongsuk nem mondott semmit. Elterülve a földön feküdt, és nem reagált az őt ért ütésekre. Észnél volt, de nem szándékozott védekezni. Mintha csak erre vágyott volna, mintha ő magát is bűnösnek tartotta volna.

Lesokkolódtam ettől a látványtól, és nem mertem közbe lépni. Jongsuk arca lassan eltorzult a sok vértől. Tekintetem az autóra emeltem, ahol ott volt Woobin, és nyüszítve, rángatózva próbált szabadulni a biztonsági öv fogságából. Úgy viselkedett, mint egy kisgyerek. Megérezte, hogy rossz történik, de nem tudott felnőttek módjára viselkedni. Legbelül viszont felfogta, mi történik, mégsem tudott segíteni.

- Elég volt! – Kiáltottam fel én is, majd odamentem a verekedő pároshoz, és Hyunseungot erősen megragadva megrántottam. – Elég volt! Hyunseung, fejezd be!

A kabátjánál fogva ráncigáltam le róla. Hyunseung dühösen állt arrébb, de továbbra is megvetően nézett Jongsukra. Néhány csepp vér a kezére tapadt, amivel aztán a hajába túrt mérgében. Kissé csapzottan, az idegtől zilálva lépkedett nagyjából ugyanazon a helyen.

Letérdeltem Jongsuk mellé és segítettem felülni neki. Előkotortam a zsebemből pár darab zsebkendőt és óvatosan letörölgettem a vért az arcáról.

- Kurvára ne gyere hozzám segítségért, ha ezek után téged és azt a korcsot is meg akarják ölni. Nyugodt szívvel fogom végignézni a halálotokat! - Őrjöngött megállás nélkül Hyunseung, majd bele is rúgott a saját autójának kerekébe.

- Fejezd be és ne beszélj így róluk! – Kiabáltam rá én is. Egyfelől megértettem dühének okát, másfelől fogalma sem volt, hogy mi történhetett odabent pontosan.

 - Úgy beszélek róluk, ahogy akarok!

- Ezt az egészet nem itt fogjuk befejezni, oké? – Álltam fel Jongsuk mellől, majd nagyot sóhajtottam. – Gyertek át hozzánk.

- Na, persze, meg még mit nem. Nem fognak a lakásomba jönni, világos? – Akadékoskodott Hyunseung.

- Pofa be és szállj be a kocsiba! – Szóltam rá erőteljesen, majd én magam kinyitottam az autó ajtaját. – Most! – Kiáltottam rá, majd beültem, és hangosan becsaptam magam mögött az ajtót.

Hyunseung habozva, de végül engedelmeskedett. Beszállt mellém, de nem szóltunk egymáshoz.

Végignéztem, ahogy Jongsuk letörölgeti a vér nagyját az arcáról, majd végül ő is beül az autójába. Nyugtatgatni kezdte Woobint, aki megrémült Jongsuk kinézetétől. Úgy sírt, mint aki elveszítette kedvenc plüssmaciját. Végül miután Jongsuk elég hosszadalmasan ölelte és puszikkal halmozta el, úgy tűnt, végre megnyugszik.

Csak ezután indította el Hyunseung a motort, és hagytuk el a parkolót. Valamennyire lemaradva követtek minket Jongsukék.

Jól esett az autóban uralkodó csend. Csak a motor monoton és álmosító zúgását lehetett hallani. Jól esett a meleg is, a kellemes fahéj illat, mely belengte a teret. Nyugtató volt. Az otthon érzését keltette bennem. Szerettem volna aludni egy jót, de legbelül még nem voltam kész erre.

Arra gondoltam, ami bent a négy fal között történt. A halott férfira, és Woobin szavaira. Arra, hogy nem csak én hazudok, hanem Woobin is. Talán Jongsuk is. Talán mindenki. Arra, hogy a természetfeletti élet sem olyan egyszerű, mint egy átlagos hétköznapi ember élete. Mindenhol vannak problémák, amiket meg kell oldani, és most ez egy olyan helyzet volt.

- Nem kéne haragudnod Jongsukra – törtem meg végül a csendet. Jobb könyökömet az ablaküveg szélére támasztottam, és a tenyerembe hajtottam a fejem, miközben ujjaimmal a hajtincseimmel játszogattam.

- Ne mond meg, mit csináljak. Túl messzire ment! Túlságosan is! – Csapott egyet öklével a kormányba, mire csak halkan felsóhajtottam.

- Nem tudom, mit értesz az alatt, hogy messzire ment. Hogy megölt egy hajléktalant? Igen, megölte. Igen, elvitte és elrejtette valahol. Igen, hagyta, hogy Woobin egyen belőle. De mit kellett volna tennie? Ő is bepánikolt, ahogy én is. Valamit cselekednie kellett. Ha nem teszi, talán Woobin engem öl meg.

- A fenébe is, Minseo, ne próbáld meg az ő pártját fogni és a vétkeit enyhíteni! Ő egy több száz éves vámpír! Nála már nem lehet olyan, hogy „váratlan helyzet” lépett fel, és nem tudta kezelni. Tapasztalt. Neki készen kell állnia mindenre! És igen, majdnem megölt téged az a korcs! Még szép, hogy ki vagyok akadva!

- Hyunseung, nagyon kérlek szépen, ne nevezd még egyszer őt korcsnak vagy hasonlónak. Ő egy zombi. Neki is lehetnek érzései.

- Ugyan már! Egy élőhalottnak mióta vannak érzései? – Horkant fel. – Mindenki tudja, hogy egy zombi mindent elfelejt, ami vele történik.

- Woobin is élőlény. Minden élőlény érez – vágtam rá azonnal. – És honnan tudod, hogy elfelejti? Bizonyította ezt valaki? Beszélgettél valaha zombival? Mondta neked, hogy elfelejti, ami történik körülötte? Ha mondta, honnan tudod, hogy nem hazudott? Kérlek, amíg nem tudsz semmit sem felmutatni, hogy ez tényleg így van, addig ne beszélj róla így!

Hyunseung erre nem mondott semmit. Annyira szerettem volna elmondani neki, hogy én mindezt megtapasztaltam, de nem tehettem. Woobin ugyan nem mondta, de nem véletlenül hazudott Jongsuknak. Ha neki nem volt képes elmondani, akkor bizonyára azt akarta, hogy senki ne tudjon róla. Így én sem árulhattam el a titkunkat.

- Ne hibáztasd Jongsukot. Én kértem meg rá, hogy segítsen. Én erőltettem, hogy adja kölcsön Woobint. Én vittem ki őket az utcára. Én vittem őket oda. És se én, se te nem ellenőriztük azt az iskolát. Azt mondtad, biztosítva van a helyszín. De nem mentetek be az épületbe és néztetek körbe. Ez vajon kinek a hibája? Ki nem járt el alaposan? Jongsuk? Én? Vagy te?

- Ne próbáld meg rám kenni az egészet, és ne akard elvinni a balhét helyette!

- Hyunseung, kérlek. Miért is haragszol most Jongsukra? Te mondtad, hogy ezt az ügyet nekem kell megoldanom, hogy én irányítok. Ha bármi történik, az én felelősségem.

- Nemet kellett volna mondania neked. Nem kellett volna veled mennie! És különben is… mi a fenének kellett visszahoznia azt a k… Woobint?

- Ebbe szerintem ne menjünk bele, ezen már egyszer átrágtuk magunkat. Te is megtetted volna, ha rólam lett volna szó.

- Meglehet. De akkor is! Megölt egy ártatlan embert és eltemette, mintha mi sem történt volna, mintha soha nem létezett volna! Komolyan, ez kurvára felelőtlen, undorító, szégyentelen és nem utolsó sorban annyira amatőr! Rohadt nagy mázlija van, hogy senki nem látta meg!

- Elismerem, ez talán nem a legjobb megoldás volt a részéről. De próbáld már egy kicsit beleképzelni magad a helyébe. Te mit tettél volna, ha valaki, akkor támad rád, amikor ott vagyok én is, és mondjuk Jonghyun is? Érdekelt volna, hogy egy ártatlant ölsz meg? Vagy hagytad volna, hogy vagy én vagy Jonghyun haljunk meg helyette? És ne gyere azzal, hogy de Jongsuk vámpír, nem hozhat rossz döntést. Azért, mert valaki természetfeletti és több száz évet élt, még hozhat rossz döntést. Bárki megijedhet, és reagálhat rosszul egy adott helyzetre. Azt ne mond nekem, hogy te sosem tettél még ilyet, mert az nem hiszem el.

Hyunseung nem válaszolt. Erősen kapaszkodott a kormányba, és elgondolkozott a szavaimon. Vetettem egy futó pillantást rá, majd folytattam.

- Nem védeni akarom Jongsukot. Én csak azt akarom mondani, hogy ne ítéld el és hord el mindennek, mert fogalmad sincs, hogy mit érezhet, hogy min ment keresztül. Elzártan élt már jó ideje, lehet, hogy kicsit alább hagyott a figyelme.

- Ez nem mentség akkor sem.

- Hyunseung… van fogalmad róla, mit élt át Jongsuk az elmúlt száz évben? Szerinted mennyire volt nehéz kísérleteznie Woobinon, hogy életben tartsa? Azon az emberen, akit oly régóta szeret? Szerinted mit érzett, amikor meghozta ezt a döntését? Szerinted melyik volt neki nehezebb: elengedni és egyedül élni Woobin nélkül, vagy visszahozni és úgy élni vele, hogy semmire nem emlékszik? – Itt egy pillanatra elhallgattam, de hogy ne legyen túl feltűnő, inkább gyorsan folytattam.

- Szerinted, amikor megölt valakit, hányszor gondolt arra, hogy ez nem helyes? Távol volt mindentől, teljesen egyedül. Szerinted nem őrlődött nap, mint nap eleget? A szíve kettéhasadt és elmenekült. Te a legjobb barátja vagy, mégsem kerested fel sose. Jongsuk elmenekült, de te utána mentél valaha is? Még ha magányra is volt szüksége, meg kellett volna keresned és mellé állnod. Megkérdezni, hogy van, és hogyan tudsz segíteni. Azt mondani neki, hogy „Jongsuk, ne, ne hozd vissza Woobint, mert ez nem helyes, inkább gyere velem, és segítek túllépni ezen”. Vagy azt mondani, hogy „Rendben, segítek neked visszahozni, de légy türelemmel, mert ez hosszú folyamat és egy biztosabb megoldást kell találnunk rá”. Gondoltál valaha ilyenekre? Talán Jongsuknak csak erre lett volna szüksége, egy támogató barátra. Szóval, amit mondani akarok, hogy ne hidd azt, hogy ő mindezt olyan könnyedén vette, mert nem. Csak te sosem kérdezted őt erről. Talán neked ez volt a rossz döntésed az életedben, hogy amikor kellett volna, nem álltál mellé. Hogy amikor azt hitted, Jongsuknak jót fog tenni, hogy elmenekül és egy ideig egyedül lesz, akkor kellett volna igazán magad mellett marasztalnod.

Hyunseung ismét nem szólt semmit. Láttam rajta, hogy mélyen elgondolkozott. Biztos voltam abban, hogy ő maga is gondolt erre, csak sosem tette meg ezt a lépést és úgy vélte, majd idővel minden rendbe jön. De csak most eszmélt rá, hogy ha akkor nem hagyja elmenni Jongsukot, akkor talán most nem tartanánk is.

- Jó, lehet, igazad van. Kicsit túlreagáltam a helyzetet.

- Kicsit?

- Egy kicsit nagyon. Nem kellett volna megütnöm. De értsd meg, rohadtul féltelek. Nem akarlak elveszíteni és az az idióta... Fhú.

- Jongsuk sose hagyná, hogy bajom essen. A legjobb barátja vagy – mosolyodtam el halványan. – Üljetek le beszélgetni, oké? Úgy érzem, hogy ez a szünet a kapcsolatotokban hagyott némi szakadékot köztetek.

- Jól van. De nem fogok bocsánatot kérni tőle.

Most én voltam az, aki nem válaszolt. Úgyis tudtam, hogy így lesz. Megértettem Hyunseungot is, hogy miért cselekedett ilyen indulatosan. Ő talán így fejezte ki, mennyire hiányzik neki Jongsuk. Oké, nem ez a legmegfelelőbb mód rá, de talán másként nem tudta a tudtára adni. Amikor nekiesett és üvöltözött, valójában nem csak azért volt kiborulva és nem csak azért volt dühös, mert engem veszélybe sodort, hanem azért, mert félt, hogy Jongsukot is elveszítheti.

17. rész

*Ajánlott zene: Block B – Don’t leave*
https://www.youtube.com/watch?v=j0FrZ40fPiA

Ösztönösen hátrébb húzódtam, mert azt hittem, hogy meg fog támadni, és már éppen sikítottam volna, amikor Woobin rám szólt.

- Ne, ne sikíts, nagyon kérlek! Nem foglak bántani, ígérem! – Emelte mutató ujját szája elé, miközben másik kezével lelegyintett.

Csöndben maradtam, és furcsállva néztem rá. Nem csak az lepett meg, hogy egészen emberinek nézett ki és úgy is viselkedett, hanem, hogy beszélt. Woobin soha nem szólt egy szót sem. Most először hallottam a hangját, és most először kommunikáltunk egymással. Pontosabban csak ő, mert én egyelőre teljes sokkban voltam.

Miután látta, hogy nem fogok egy hangot se kiadni, ellágyultak vonásai, és megeresztett egy mosolyt. A maga módján, de megpróbált mosolyogni.

- Mindig is el szerettem volna mondani, hogy mennyire csodállak és hogy milyen szép vagy. El se hiszem, hogy végre beszélhetek veled.

Nagyokat pislogva néztem rá. Egyszerűen nem tudtam megmondani, mi történik. Beszélt hozzám. Kedves volt. Ő olyan volt, mint bármelyik ember a világon. Nyoma se volt annak, hogy valójában már meghalt egyszer.

- Én… ez hihetetlen… - csak ennyit bírtam mondani elsőre. Kerestem a saját hangomat, a szavakat, de nem tértem magamhoz.

 - Tudom, hogy hihetetlen. Hidd el, nekem is az. Olyan ritkán tudok önmagam lenni. A vér, a hús csak rövid időre tart ébren, utána olyan leszek, mint egy kisgyerek. Buta leszek és érzéketlen, nem tudok megszólalni és nem tudom irányítani magamat. Olyan jó érzés, amikor érezhetem azt, aki voltam.

Woobin teljes beleéléssel és rettentő gyorsan beszélt, mint aki attól fél, hogyha egy fél pillanatra is elcsendesedik, akkor végleg elveszik a hangja. Bár tény, hogy ritkán beszélhetett, és talán pont ezért volt neki ez olyan felemelő érzés.

- Hogyan… Hogyan emlékezhetsz arra, hogy ki vagy? Mármint… Jongsuk azt mondta, hogy rövid időkre tudsz csak önmagad lenni, de most úgy beszélsz, mint aki mindvégig tisztában volt azzal, hogy mi zajlik körülötte. Nem értem.

Zavartan pislogtam rá, és próbáltam követni, amit mond. Szinte még fel se tettem a kérdéseimet, de már meg is válaszolta azokat. Lehetséges, hogy annyira egymásra hangolódtak Jongsukkal, hogy az évek múlásával eltanulták egymás képességeit? Hiszen Jongsuk is remekül olvasott a gondolataimban vagy bennem.

- Mert Jongsuk előtt így viselkedem, és ezért ő ebben a tévhitben él. Úgy teszek, mintha mindig mindent elfelejtenék, mert így kevésbé van bűntudata – magyarázta, de én egyáltalán nem értettem, hogy ez mit takar, ezért egy nagy levegővétel után folytatta. – Tudod, Jongsuk sose hozott volna vissza az élők sorába, ha megtudja az igazat. Mármint érted. Száz éve élek így, és ő azt hiszi, hogy minden emlékem eltűnik. Így nekem nem fáj, és neki se. De ha tudná, hogy minden pillanatra emlékszem, szerinted életben hagyott volna? Ha tudná, akkor ő maga ölt volna meg, hogy ne okozzon nagyobb fájdalmat.

- Nem értelek. Miért hazudsz neki?

- Mert élni akarok, Minseo. Mert csak így lehetek vele. Még ha nem is tudom se önmagamat, se a gondolataimat, se az érzéseimet irányítani, az emlékeim megmaradnak. Olyan ez, mintha be lennék zárva egy testbe, ami nem az enyém. Tudom, mi történik körülöttem, tudom, hogy amit teszek, nem helyes, mindent felfogok, de nem tudok cselekedni. Nem tudom megakadályozni. Nem tudok megszólalni. Mintha az agyam két részre esett volna. Olyan, mintha néznél egy filmet, de nem lenne beleszólásod. Mintha egy ablakon keresztül szemlélnéd a saját életedet, de bármennyire hangosan is kiabálsz, vagy ütöd az üveget, nem tudod megakadályozni a történéseket. Te vagy az, de közben mégsem.

Nem válaszoltam. Eddig is zavart állapotban voltam, de ha lehet, most még inkább összekuszálódtak a dolgok. Mindvégig úgy kezeltem Woobint és úgy tekintettem rá, mintha egy tárgy lenne. Sose gondoltam bele, hogy vajon mit érezhet, vagy hogy egyáltalán lehet-e neki bármiféle érzése. De voltak. Mindig is voltak. Ez pedig sok mindent megváltoztat.

Woobin nagyot sóhajtott, és leült mellém, nekidőlve a falnak. Felhúzta lábait, és egyik kezét térdére helyezte, míg másikkal hajába túrt. Ember volt. Azokban a pillanatokban ember volt.

- Meg kell mentened, Minseo – mondta halkan, miközben a sötétségbe révedt. Én egy pillanatra se vettem le róla a szemem, minden mozdulatát követtem. Amikor ismét rám nézett, folytatta. – Le kell beszélned Jongsukot arról, hogy lemondjon rólam. Nem teheti. Élni akarok. Vissza kell hoznod az élők sorába. Nem a semmiért szenvedtem száz éven át. Elviseltem mindent, annak reményében, hogy egy napon ismét együtt lehetünk. Nem mondhat le most rólam.

- Tudom, Woobin. Még ha Jongsuk fele annyit se szenvedett, mint te, azért az se volt piskóta. Nem véletlenül ígértem meg neki, hogy visszahozlak… valahogyan… - bizonytalanodtam el a végére, és eszembe jutott, hogy nemrég én is kételkedni kezdtem magamban, és abban, hogy mi a helyes.

- De neked is akarnod kell. Te sem adhatod fel. Rád vártam, Minseo.

- Hogy értve rám vártál?

- Nehéz lenne megmondani. Amikor először megláttalak Jongsuk lakásánál, tudtam, hogy te leszel az, aki megment. Éreztem egyfajta energiát belőled áramlani. Azóta akarok veled beszélgetni.

- Olyan régóta…? – Képedtem el. Az már majdnem egy éve volt. Az ő esetében ez rettentő sok idő.

- Igen. A másik pedig, hogy még meg sem születtél, de már tudtam rólad.

- Hogyan?

- Egyszer már meghaltam. Jártam a túlvilágon, egy rövid időre. Már akkor beszéltek valami Rémálomról, aki fenntartja az egyensúlyt. Aztán átkerültem ebbe a félholt állapotba.

- És csak emiatt tartottál ki?

- Igen.

- Honnan tudtad, hogy találkozni fogsz az illetővel? Erre alig volt esélyed.

- Tudom. De szeretem Jongsukot és sose hagytam volna magára. Bármeddig elmentem volna azért, hogy valamilyen formában, de vele maradjak.

- De… mi lett volna, ha meghalsz? Ha lebuktok, és megölnek?

- Az már nem számít. Meg kellett próbálnom. Sikerült, te is láthatod. Ha nem teszem, esélyt se adok magunknak.

Beszélgetésünket a távolból érkező léptek zavarták meg. Ijedten néztünk össze.

- Ígérd meg nekem, hogy segítesz. Kérlek.

- Megígérem.

Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy helyes, amit cselekszem, hiszen nekem kell fenntartanom az egyensúlyt, most mégis egy halottat akartam visszahozni az élők közé. De nem tudtam nemet mondani. Ha már ennyit várt rám, akkor nem az a minimum, hogy ezt valóban meghálálom?

Woobin felpattant, és odamászott a rajzokhoz, majd megfogta a festéket, kissé összemaszatolta magát, és nekiállt festeni. Úgy tett, mint aki ismét gyerekké vált, és ahogy néztem a mozdulatait, a testtartását, lassacskán valóban visszasüppedt az eddigi állapotába.

Mire Jongsuk visszaért, már nyoma se volt annak, hogy az előbb még értelmesen beszélgettünk.

- Minden rendben? Nem bántott? – Kérdezte aggódva Jongsuk.

- Nem, nem bántott – ráztam meg a fejemet. – Sokat evett Woobin?

- Nem, pont annyit, hogy normális állapotba kerüljön – sóhajtott fel, és Woobinra nézett, aki megállás nélkül festegetett.

- Mi lett a férfival? Hová vitted?

- Jobb, ha nem tudod. Nem akarlak még inkább leterhelni. Túl sok volt neked ez mára. Sajnálom – fordult felém Jongsuk, és arcára volt írva, hogy túlságosan kétségbe van esve. Jobban, mint én. – Találtál valamit, ami segíthet neked?

- Nem, sajnos nem.

- Sajnálom, hogy nem tudtam, vagyis tudtunk segíteni.

- Ne kérj még egyszer bocsánatot. Sokkal többet segítettél így is, mint azt gondolnád – eresztettem meg egy halovány mosolyt.

Jongsuk bólintott, majd felkelt mellőlem, és kezét nyújtotta. Felhúzott a földről, majd még egyszer körbenéztem az alagsorban. Mindig is gyűlöltem ezt a helyet, emlékeztetett a sok rosszra, ami történt velem. Itt törtem meg elsőként, itt éltem át életem legnagyobb fájdalmait és itt kezdődött minden rossz.

De most arra gondoltam, hogy ez a hely az új lehetőségekké is vált. Itt beszéltem először egy zombival, itt beszéltem valakivel először, aki immár száz éve tartotta magában a gondolatait, a kívánságait. Száz évig élt úgy, mint akit bezártak és örök némaságra ítéltek, és most végre megszólalhatott. Ahol én szenvedtem, ott valaki végre megkönnyebbülhetett és segítséget tudott kérni.

- Jobb lesz, ha megyünk – mondta Jongsuk.

- Jól van – bólintottam, és kimásztam a kis résen.

- Gyere, Woobin, ideje hazamenni.

Néma csendben tettük meg visszafelé az utat. Jongsuk azt hitte, hogy a rémület és a harag miatt váltam szótlanná, de valójában az új titok volt az, ami erre késztetett. Az, hogy beszéltem Woobinnal, egy olyan titok lett, amit soha senkinek nem említhettem.

Az életem olyanná vált, mint egy csőcsúszda: az elején, amikor elindultam, még minden világos és tiszta volt, egészen izgalmas, de ahogy egyre lejjebb értem, egyre sötétebb és fojtogatóbb lett minden. Nem láttam semmit, nem tudtam, hol tartok, és az arcomba csapódó víztől se kiáltani, se levegőt venni nem voltam képes. De legfőképpen fogalmam sem volt róla, mikor érek a végére és hogy ott egyáltalán ismét fellélegezhetek-e.