21. rész

*Ajánlott zene: Davichi – Days without you*
https://www.youtube.com/watch?v=BOBvYmPrdC4

A következő napok eseménytelenül teltek, afféle vihar előtti csend vette kezdetét. Szinte már éreztem a távolban gyülekező sötét felhőket, amik csak arra várnak, mikor csaphatnak le végre, de figyelmen kívül hagytam őket. Egyszerűen csak élvezni akartam a jelenlegi életemet, és eldönteni, mit is akarok igazán. Próbáltam megtalálni az arany középutat, és egy kicsit pihenni, mert tudtam, hogy a Sors bizony még rengeteg meglepetést tartogat számomra.

*

Kora este végeztem a munkahelyemen, ami ritkán adatott meg, és úgy terveztem, a mai nap én főzöm a vacsorát. De amikor hazaértem, a lakásban égett a villany. Lőttek a meglepetésnek.

- Halihó! – Köszöntem hangosan, de válasz nem érkezett. Levetkőztem, majd belebújtam a papucsomba, és ujjaimat dörzsölgetve a konyhába mentem.

Young szorgoskodott odabent; épp húst sütött a serpenyőben, és a felvágott zöldségeket keverte hozzá. Annyira belemerült, hogy észre sem vette, hogy ott vagyok, így amikor ismét ráköszöntem, ijedtében ugrott egyet.

- Basszus – kapott kezével a szívéhez, majd ahogy én, úgy ő is elnevette magát.

- Bocsi. Mi jót főzöl? – Kukkantottam bele a gáztűzhelyen lévő fazékba.

- Minek látszik?

- Zöldséges csirkének – állapítottam meg. – Ez itt meg ramen – tettem vissza a fazékra a tetőt.

- Így van, pontosan ezt csináltam – nevette el ismét magát.

- Segítsek valamiben? – Érdeklődtem.

- Á, nem kell, mindjárt a végére érek – legyintett mosolyogva.

- Kár, én is főzni szerettem volna ma, de megelőztél. Majd mondjuk azt a többieknek, hogy együtt csináltuk, jó?

- Hát, ha nem lesz finom, mondhatjuk ezt – vigyorodott el, mire csak szúrós pillantással néztem rá. – Mizujs egyébként? Régen beszélgettünk már, úgy mélyebben. Minden rendben veled?

- Persze, igen. Vagyis… Nem igazán találom a helyem a világban, de azt hiszem, sokkal jobban viselek mindent, mint régebben – sóhajtottam elgondolkodva, miközben helyet foglaltam az étkező asztalnál. – És veled? Te hogy vagy?

- Ennek örülök, valóban jobban nézel ki, mint régebben – mosolyodott el, majd arca lassan komorrá vált. - Én… ha őszinte akarok lenni, jól is vagyok, meg nem is – sóhajtott fel hangosan, és fakanállal a kezében nekidőlt a konyhapultnak. – Ami történt, azon már túltettem magam, és megmondom őszintén, örülök, hogy a mostani akcióban nem kell részt vennem. Mármint természetesen bánom is, hiszen szeretnék nektek segíteni, és így kicsit azt érzem, hogy távolabb kerültünk egymástól, de közben meg tudom, hogy ezzel a sok szörnyűséggel nem bírnék megbirkózni. Igazából nem is értem, hogyan tudod mindezt feldolgozni, ami körülvesz téged. Úgy értem… két évvel ezelőtt még mindketten teljesen átlagos emberek voltunk, fiatalok, akik azért jöttek ide, hogy új életet kezdjenek és megvalósítsák az álmaikat. De itt vagyunk most, egy teljesen más világban, és míg te természetfeletti lettél, én… én itt maradtam – fejezte be a végét elcsendesedve.

- Hogy érted, hogy te itt maradtál? Ezt nem igazán értem – néztem rá furcsán.

- Én magam se tudom pontosan. Vagyis ne értsd félre, nem hibáztatlak semmiért és féltékeny se vagyok rád, mert áldom az eget, hogy nem nekem kell mindezzel szembe néznem, de… azt mégis sajnálom, hogy én ennyire nem tudom túltenni rajta magam, és hogy igazából semmiben sem tudok segíteni. Körülöttem mindenki természetfeletti, van valamilyen képessége, de én… én ember vagyok – ismét elcsendesedett, majd megrázta fejét, hátat fordított és elkezdte kevergetni a húst, ami már hangosan sercegett.

- Olyan bolond vagy – csóváltam meg a fejemet mosolyogva. – El se tudod hinni, mennyire örülök, hogy te ugyanaz maradtál, aki mindig is voltál, mert így legalább van egy biztos pont az életemben. Számomra nem jelent semmit ez a természetfeletti, ettől még a kapcsolatunk ugyanolyan marad. És az, hogy valamin nehezen teszed túl magad, nem számít. Nem vagyunk egyformák.

- Tudom, csak ez… nem olyan egyszerű. Úgy értem, én tök sokszor bele se tudok szólni a beszélgetéseitekbe, mert nem értek hozzá, nem látom úgy a világot, mint ti. Én nem kényszerültem erre, hogy másként tekintsek rá, vagyis nem olyan mélyen, mint mondjuk te. Félre ne értsd, még mindig nem rád vagyok kiakadva, és nem is magamra, csak tudod, úgy érzem, hogy én csak teher vagyok számotokra, hogy én vagyok az, akit mindig meg kell védenetek, aki elől titkolóznotok kell, nehogy megtudjak valamit és ismét hetek kelljenek, mire feldolgozzam a hallottakat. És ez dühítő. Hogy szeretnék veletek lenni, de teljes igazából soha nem lehet, mert más vagyok, mint ti.

- Young, édesem. Túlreagálod a helyzetet. Megértem, hogy ez nem olyan egyszerű, és hogy nehéz, amiért más fajba tartozunk. De ha belegondolsz, egyikünk se egyforma. Hyunseungék vámpírok, Woobin zombi, ott van Jaehyo, aki farkas, itt vagyok én, mint rémálom, és itt vagy te, mint ember. Mindannyian mások vagyunk, más fajba tartozunk. Neked az a képességed, hogy nincs képességed, és ez teljesen rendben vagy. Még ha nem is értesz sok mindent a beszélgetéseinkből, még ha nehezen is dolgozod fel ezt a sok mindent, ez mind rendben van és nem is kell máshogy lennie. Mert te te vagy. A csapatunk része. Te, a megfigyelő. Aki úgy ad véleményt, hogy nem folyik bele a dolgokba. Te külső szemlélőként rengeteg olyan mindenre világítottál már rá, amit mi nem vettünk volna észre, azért, mert természetfelettiek vagyunk, és mindent túlságosan túlbonyolítunk. Megértem, hogy miért érzed magad kívülállónak, de biztosíthatlak róla, hogy ugyanolyan fontos vagy emberként, mint mindenki más.

áttal állt nekem, miközbenHáttal állt nekem, miközben hozzá beszéltem. Tovább kevergette a húst a serpenyőben, afféle pótcselekvésként, hogy elterelje figyelmét remegő kezéről és a szemébe gyűlő könnycseppekről.

- Ajh… Erre most nem tudok mit mondani, de örülök, hogy így gondolod. Csak tudod… ettől függetlenül semmi sem olyan, mint régen. Nem akartam, hogy így alakuljon az életünk. Neked nem nehéz így élni? Te felfogtad, hogy pontosan mi történt veled? Hogy nem vagy ember? Hogy minden hazugság? Hogy hazudni kell a többi embernek? Téged nem rémiszt meg ez a sok halál, a sok rossz? Te tényleg, igazán, mindent feldolgoztál magadban? – Fordult ismét felém, miközben elzárta a gázt.

- Én magam sem tudom, Young… Néha úgy érzem, hogy igen, máskor azt, hogy nem. Nem örülök ennek a világnak, nem örülök annak, amit látok, de tudod próbálom a jó részét is meglátni. Hogy segíthetek embereken. Hogy életeket tudok menteni. És ez az egész természetfeletti így már nem olyan borzasztó. Ez amolyan… valamit valamiért dolog. Nem én választottam, de ebben kell élnem, és ha ebben kell élnem, akkor megpróbálom a legjobbat kihozni belőle. Természetesen ettől függetlenül mindennap fel fogom tenni a kérdést, hogy vajon ezt az egészet meg tudom szokni? Egyáltalán fel lehet dolgozni ezt az egészet? De úgy vagyok vele, hogyha sok természetfelettinek sikerült, akkor nekem miért ne? Csak borzasztó sok idő kell hozzá. Nem tudok ezen változtatni, én se így terveztem, de… ezt a sorsot kaptam. Mit tudnék tenni?

Most Youngon volt a sor, hogy elgondolkozzon, és egy időre elhalkuljon. Eszembe jutottak Jongsuk, és Hyunseung szavai, és mindenki, akik arról biztattak, hogy idővel minden jobb lesz. Én már átestem azon korábban, amin most Young. Én is küzdöttem ezekkel a gondolatokkal, én is szerettem volna, ha ez az egész nem lenne a valóság, ha valahogyan mindent visszafordíthatnék, de végül nem maradt más, mint az elfogadás és megtanulni ezzel együtt élni. Most Youngon volta sor, hogy ezzel szembe nézzen.

- Mitől vagy ennyire megijedve, Young? – Tettem fel végül a kérdést. – Mi az, ami ennyire nyomaszt?

- Te nem vagy megrémülve? – Szólalt meg végül. Lassú léptekkel közeledett felém, majd leült velem szembe. Ölébe ejtette kezeit, vállai megtörten lógtak előre és a padlót pásztázta.

- Mitől lennék megrémülve?

- A következményektől. A jövőtől? Belegondoltál már abba, mi lesz, ha minden így marad?

- Mármint? Mire gondolsz pontosan?

- A halálra. Én ember vagyok. Én nem élek örökké, mint ti. Én meg fogok öregedni mellettetek, és meg fogok halni. Az éveim meg vannak számolva, és én ezzel a gondolattal nem tudok megbirkózni.

- Oh…

Hirtelen csak ennyit tudtam mondani, egyrészt, mert Young sírni kezdett, másrészt pedig olyan erőteljesen csattant rajtam ez a felismerés, hogy szinte éreztem, ahogy egy kicsit megingok.

Magamhoz öleltem Youngot, és szorosan tartottam karjaim között. Soha nem gondoltam arra, mi lesz, ha ő meghal. Hogy ő meg fog halni. Valahogy ez elkerülte a figyelmemet, talán azért, mert megszoktam, hogy körülöttem mindenki természetfeletti. Most már értettem, miért volt ennyire kiakadva, most már megértettem a félelmét, az aggályait, az összes kérdését. Mélyen belül ez nyomasztotta már hosszú ideje.

Felette el fog járni az idő, ő lesz az egyetlen, aki hátrahagy minket, és ő ezt nem akarta. Hogyan tudna így velünk élni?

- Mi lesz így velem és Jonghyunnal? Sosem lesz gyerekünk és nem sokáig lehetünk együtt. Nem fog szeretni idős koromban, és nem is várhatom el, hogy szeressen. Hogy néznénk már ki? Egy fiatal fiú és egy idős nagymama! Mit gondolnának rólunk? El kéne engednem őt, de hogyan tehetném ezt? És ő hogyan tenné túl magát a halálomon? Én ezzel nem vagyok képes megküzdeni – sírta el fájdalmát.

- Édesem… Ez… hogy is mondjam neked… – kerestem a szavakat, de nem igazán tudtam, mit is mondhatnék. Lehet erre egyáltalán rendes választ adni?

Abban a pillanatban nem tudtam, így csak hagytam, hogy először kisírja magát.

Hosszú idő után az én könnyeim is eleredtek. Idejét se tudtam, mikor volt utoljára, hogy én is sírtam, vagy legalább néhány könnycseppet ejtettem. Eszembe jutottak az évek, amikor szinte mindennap sírtam, vagy ha nem is minden nap, de viszonylag sűrűn. Bármin képes voltam elbőgni magam, egy megható filmen, egy szomorú jeleneten, szinte bármin. Most… most viszont mindent magamba tartottam, és bár legbelül szenvedtem, a világnak kifelé sose mutattam a fájdalmamat. Mikor váltam ilyenné? Mikor lettem ennyire erős? Mikor történt mindez velem?

Így hát hagytam, hogy ismét az legyek, aki voltam, miközben arra gondoltam, vajon van elég hatalmam ahhoz, hogy a halált megállítsam? Ha lenne is hozzá elegendő erőm, azzal felborítanám az egyensúlyt a világon. Úgy szerettem volna segíteni Youngon, de tudtam, ebben az egyben én is tehetetlen vagyok.

Még ha jelenleg rengeteg időnk is volt hátra, maga a tudat, hogy egy nap már nem lesz mellettem, rettenetesen kikészített. Akkor vajon mit érezhetett ő?

- Tudom, Young, hogy megrémít ez a gondolat, és erre sehogy sem lehet felkészülni. A legjobb lesz, ha erről beszélsz Jonghyunnal és majd a többiekkel is. Akkor talán könnyebb lesz megküzdeni ezzel a gondolattal. És nem mellesleg, még rengeteg időt tudunk együtt tölteni, arról nem beszélve, hogy az öregedés semmit sem jelent. Nem a kor számít, hanem a jelenléted. És te itt leszel velünk mindig, ugyanúgy fogunk bohóckodni és nevetni, mint most. Hogy mit fognak mások szólni, arra meg ráérünk akkor gondolni, amikor eljön az ideje, de amúgy meg kit érdekelnek mások? Mindenre találunk megoldást, tudod jól – próbáltam megnyugtatni, de valójában csak jól esett hangosan is kimondani ezeket a szavakat.

Öleltem Youngot, és azokban a percekben nem tudtam mást csinálni. Vele sírtam, mint régen. Tudtam, hogy ez valami olyan, amit én se tudok megakadályozni, és a tudat, hogy Young, a legjobb barátnőm meg fog halni, teljesen összezavart. Mi lesz velem, ha ő már nem lesz többé?

- Minseo… - kibontakozott ölelésemből, de továbbra se engedte el kezemet. Megtörölte szemeit, majd úgy nézett rám. – Én… rettenetesen félek a haláltól, úgyhogy kérlek, soha ne engedd, hogy meghaljak. Meg tudod nekem ezt ígérni? 

Könnyeim elhomályosították látásomat, így nem láttam tisztán Young meggyötört és szomorú arcát. Direkt nem is töröltem meg könnyeimet; nem akartam, hogy emlékeimbe ivódjon a nézése.

- Meg tudod nekem ígérni, ugye? – Megszorította kezemet, de én továbbra is csak tehetetlenül néztem rá.

Hazudnom kéne a legjobb barátnőmnek? Hogy tehetném ezt? Ha most meg is ígérem, mi lesz, ha végül sosem tudom betartani a fogadalmamat? Így is, úgy is én leszek az, aki rosszul jön ki ebből a helyzetből.

- Young, én… - Kezdtem volna bele, de ő csak hangosan felzokogott, és megrázta a fejét. Nem akarta hallani a válaszomat. Tudta, hogy a lehetetlent kéri tőlem, de én nem tudtam megmozdulni. Néztem, néztem őt, és egyre inkább csak sírtam vele együtt.

Átkoztam magam azért, aki voltam. Nem azért, mert jelenleg nekem volt a legerősebb hatalmam a földön, és mégis tehetetlen voltam. Mert ha akartam volna, és eleget kutakodok és kísérletezek, talán meg tudom akadályozni, hogy ne haljon meg. A gond az volt, hogyha tudtam is volna rá a módot, akkor sem hajthattam volna végre rajta, csak azért, mert ő a legjobb barátnőm. Mi lett volna a többi emberrel? Nem én döntöm el, ki marad életben és ki nem.

Ez volt a képességem hátránya. Hogy volt elég energiám, hogy megvolt az erőm ahhoz, hogy ilyen nagyszabású dolgokat végrehajtsak, mégis korlátozottan használhattam. Már így is túl messzire mentem azzal, hogy megígértem, hogy Woobint visszahozom az élők sorába.

Így csak a sírás maradt, és a beletörődés, hogy van, amit én se tehetek meg.

20. rész

*Ajánlott zene: ATEEZ – My way*

https://www.youtube.com/watch?v=LB_-Nxndm1g

Másnap reggel egyáltalán nem akaródzott felkelni. Most, hogy végre rendesen tudtam volna aludni, végre súlytalannak és gondolat-mentesnek éreztem magam, szerettem volna pihenni, de az ébresztő órám kitartó rikácsolása minden álomvilágomat szertefoszlatta.

Egy hatalmas ásítás közepette felültem az ágyban, és nyújtózkodtam egyet. A tőlem telhető leggyorsabban embert varázsoltam magamból, majd kibattyogtam a konyhába.

Egyedül csak Hyunseung volt ott, aki már egy adag pirítóssal várt rám. Jongsuk és Woobin még valamikor a napfelkelte előtt visszamentek a saját otthonukba.

- Mizu? – Kérdeztem, ahogy leültem az asztalhoz, és falatozni kezdtem. – Hogy sikerült a tegnap?

- Azt hiszem, egész jól. Nem vágtunk egymáshoz vázákat és nem verekedtünk, szóval azt hiszem, jól – válaszolta egy féloldalas mosoly kíséretében, miközben újabb adag kenyeret helyezett a pirítóba.

- Hülye – csóváltam meg szemforgatva a fejemet. – Most komolyan? Megbeszéltetek mindent?

- Nagyjából. Nem mindenben egyezik a véleményünk, de legalább beszéltünk arról, amiről kellett. Azt hiszem, el fog még tartani egy ideig, amíg újra összekovácsolódunk, de a kezdő lépéseket megtettük.

- Nagyon helyes, örülök neki. A beszéd csodákra képes, ha nem tanultad volna meg az elmúlt ezer éved alatt – vigyorogtam rá, mire Hyunseung meglökte a fejemet, emiatt pedig belefejeltem a lekváros kenyerembe.

- Nem szabad az idősek orra alá dörgölni, ha néha okosabb vagy náluk, ha nem tanultad volna meg az elmúlt huszonakárhány éved alatt – nevetett fel ezúttal Hyunseung, mire csak fogtam a lekváros kenyeret és egy jól irányzott mozdulattal hozzávágtam. Nagy csattanással landolt a hófehér ingjén, mire Hyunseung teljesen lemerevedett és aggódva nézett az említett ruhadarabra. – Az ingem!

- Mit vagy úgy oda, ez csak egy ing. Van még jó pár darabod belőle.

- De a kedvenc ingem!

- Van még jó pár darab a kedvenc ingedből.

- De nincs időm átöltözni.

- Elég időd van még, tekintve, hogy vámpír vagy és mennyire koros is.

- Fhú, Minseo – sóhajtva kapott fejéhez Hyunseung, mire csak hangosan nevetni kezdtem.

- Bocsi. Nekem viszont nincs időm, mert el fogok késni a munkából, úgyhogy már itt sem vagyok – pattantam fel, mielőtt egy újabb adag pirítóst nyomott volna az arcomba.

- Várj meg, elviszlek – törölte meg az ingjét Hyunseung, majd kikapcsolta a gépet is.

- Mi lesz a reggelivel?

- Jonghyunék tuti megeszik. Pár perc és itt lesznek.

- És az inged?

- A kocsiban átöltözöm.

- Akkor nyomás.

Hyunseungnak valóban volt egy pótingje az autójában, sőt, igazából egy egész sporttáskányi váltó ruhája volt a csomagtartóban. Mint egy női ridikül.

Semmi kedvem nem volt dolgozni menni, de a kötelesség mindig az első. Bármennyire is nehéz elindulni egy nap, végül vagy így, vagy úgy, de elkezdődik egy újabb nap.

Útközben nem szóltunk egymáshoz Hyunseunggal. Élveztük a csendet, ami oly ritkán adatott meg nekünk, többnyire csak akkor, amikor együtt voltunk. És ez többet ért jelenleg mindennél. Végül azonban mégis beszélgetésbe kezdtünk.

- Bocsánatot szeretnék kérni a tegnap esti viselkedésemért. Biztos nagyon megijedtél – sóhajtott fel halkan Hyunseung.

- Ugyan, nem probléma. Láttam már ennél durvább dolgokat, és mindenkinek lehetnek néha dühkitörései – vontam vállat egy mosoly kíséretében.

- Tudom, de ez nem rám vall. Lehettem volna megfontoltabb és gondolhattam volna rád előbb is. Tényleg ne haragudj – adott egy puszit az arcomra, amikor épp egy piros lámpánál ácsorogtunk.

- Tényleg nem gond, már el is felejtettem. Ne aggódj ezen, mindenki hibázhat. A lényeg, hogy megbeszéltétek a dolgot – mosolyodtam el, és megfogtam kezét, majd megszorítottam azt.

- Jól van – bólintott, majd tovább haladtunk az úton. – És találtál valamit? Jutottál előrébb?

- Őszintén? Nem, nem igazán. Woobin nem talált semmit a környéken. Illetve egyszer szagot fogott, de befelé akart menni, és nem kifelé. Odabent pedig nem volt semmi. Valószínűleg azt érezte, amikor még anyu ott tartózkodott, de a kifelé vezető nyomokat már ő sem érzékelte.

- Ez nem hangzik túl biztatóan. Szerinted mi lehet az oka?

- Nem tudom. Reménykedem benne, hogy már nem él, és a túlvilágon van, azért nem érzi senki. Jó lenne, ha kapcsolatba tudnék lépni a halottakkal, de egyelőre még nem megy.

- Idővel biztosan menni fog – biztatott Hyunseung.

- Meglehet, de addig nem tudom, hogyan tovább. Attól még meg fognak halni emberek, és semmit sem tehetek.

- Még mindig úgy gondolod, hogy köze van anyukád eltűnéséhez ez a sok eset?

- Szerinted véletlen lenne? Nem hiszem.

- Nekem semmi furcsa nincs benne. Mindig is haltak meg és tűntek el emberek, ez nem újdonság. De ha te így érzed, akkor az nem lehet véletlen. Amit tanácsolni tudok, hogy hagyd, hogy a dolgok maguktól oldódjanak meg. Ha túlságosan rákoncentrálsz, és betegre aggódod magad, nem fogod látni a válaszokat magad előtt.

- Észben tartom.

Miután Hyunseunggal elbúcsúztunk egymástól, kiszálltam és besétáltam a munkahelyemre. Lepakoltam a cuccaimat, és nekiálltam a reggeli takarításnak.

Miközben az emeleten mostam fel a padlót, elgondolkoztam, mi mindent kell megtennem. Egyrészt meg kell keresnem anyukámat, másfelől ki kell derítenem, miért tűnik el ennyi ember mostanában, és természetesen megtudni, valóban összefüggésbe hozható-e mindez. Aztán ott volt a túlvilággal kapcsolatos aggodalmam is, mielőbb módot kell találnom rá, hogy kiderítsem, mi történik ott. Ott volt Woobin, akit valahogyan, de vissza kellett hoznom az élők sorába és ott volt Sora is, akinek a kétes kijelentései sem hagytak nyugodni. És legvégső soron, ott kullogott alig észrevehetően egy aprócska árny, egy alig hallható hangocska, aki azt súgta, hogy Taeminre is oda kéne figyelnem.

Teendőm tehát volt bőven, miközben nem ártott volna az se, ha a saját életemet is rendbe hozom és megtalálom a saját boldogságomhoz az egyensúlyt.

Szerettem volna minden problémát úgy eltörölni, mint a padlón a sáros lábnyomokat, de sajnos az élet nem volt ilyen egyszerű. Jelenleg viszont nem tehettem mást, minthogy a munkámra koncentráltam, és hagytam, hogy a dolgok leülepedjenek és az én gondolataim is rendeződjenek.

*

A mai nap kicsit mozgalmasabb volt, mint úgy általában, így munka is adódott rendesen. Kivételesen örültem neki, mert legalább a gondolataim nem csapongtam mindenfelé, és rá tudtam hangolódni a feladatomra.

Az emberek jöttek és mentek, rengeteg mennyiségű ruhát próbáltak fel, és fel is halmozták a fülkében, mert olyan nehezükre esett visszavinni a helyükre. Arról nem beszélve, hogy a levetett ruhákat sokszor a földre dobták, aztán meg azon tapostak, hogy majd mások reklamálhassanak, hogy koszos ez a nadrág, foltos az a póló és kedvezményt kérnek. Egyesek még az asztalokra hajtott pulóvereket is úgy összetúrták, hogy lehetetlen volt kivenni, mi hová tartozik, és azt is természetesnek tartották, hogy amit levertek ruhát, azt szépen ott is hagyják, hogy aztán mások megint csak bosszankodjanak, hogy itt senki sem tart rendet és az eladók semmit se csinálnak. Egy fiatal házaspár buta kérdéseikkel zaklattak, és azon gondolkoztam, ezek vajon hogyan maradtak életben eddig?

Aznap az emberek sokféle arcát láttam, főként a rosszabbik felét. Arra gondoltam, vajon biztos jó, ha én tartok egyensúlyt a világon? Mert azon a napon körülbelül minden második ember életét képes lettem volna kioltani, annyira dühítően viselkedtek. Szerencsére meg tudtam őrizni a hidegvérem, és egy sóhaj kíséretében túl is tettem magam mindenen, de az biztos, hogy erősen elgondolkoztam azon, hogy valóban ezt a munkát akarom-e majd mindig csinálni.

Természetesen adódtak kedves vásárlók is, akik megköszönték a segítséget, nem hagytak maguk után kuplerájt, és szép napot kívántak, mindezt mosolyogva, egy csepp rosszindulat nélkül. Érdekes volt szemlélni őket; ki hogyan jön oda hozzám, köszön-e vagy sem, hogyan fogalmazza meg a kérdését, rám néz-e, miközben beszél, vagy a telefonját nyomkodja, hogyan reagál a válaszomra, és hasonlók. Miközben végeztem a munkámat, és figyeltem a mozdulataikat, egészen úgy éreztem, mintha az anyjuk lennék. Vagyis felettük állnék. És igazából felettük is álltam.

Akkor először éreztem azt, hogy nem baj, hogy nem tudják, ki vagyok. Jó érzés volt úgy járkálni közöttük, hogy azt hitték, egyenlő vagyok velük – leszámítva, hogy talán egyesek le is néztek, de jelenleg ez sem zavart. De ott voltam, és semmit nem tudtak rólam, és nekem emiatt nem nehezedett teher a vállaimra. Ha tudták volna, talán elkerülnek, talán féltek volna tőlem, talán rám se néznek, és ezt sokkal nehezebben viseltem volna. De akkor, ott, kivételesen jó érzéssel töltött el. Én is ember voltam. Átlagos. Hétköznapi.

Elmosolyodtam ezen. Arra gondoltam, hogy rendben van ez így, hogy van egy titkos felem. Mert ők nem tudják, mire vagyok képes. Ők azt hiszik, jobbak nálam, és én tudom, hogy tévednek. Az pedig jó dolog, ha tudod, hogy a másik téved, és magadban elmosolyodsz. Ő meg felhúzza magát azon, hogy nem tudja, mire gondolsz és a szidásait nem veszed magadra.

Eleinte félelmetesnek gondoltam a világot. Féltem az emberek közé menni, mert rettegtem attól, mit gondolnak rólam. De valójában sokkal rettenetesebb volt az, amit én véltem róluk. És ez valamelyest megnyugtatott.

Miután vége lett a munkának, és bezártuk az üzletet, elégedetten nyújtóztam egyet. Végre egy hasznos nap, anélkül, hogy aggódtam volna bármiért is.

A hátsó kijáraton távoztunk. Az odáig vezető hosszú és sötét folyosó kissé ijesztő látványt nyújtott, még ha tudtam is, hogy az egyik oldalon a zsákokban a vállfák vannak összekötözve, a másik oldalon lévő kartondobozok pedig a még ki nem bontott árukat tartalmazzák. Meg is ijedtem, amikor a két fiú kollégám bohóckodtak és az egyikőjük belelökte a másikat a zsákok közé, amik hangosan pukkantak egyet.

Vicces volt nézni, ahogy szórakoznak, és hogy ennyi munka után még volt energiájuk ilyenekre. Nekem minden végtagom fájt, az egész testem fáradt volt és örültem, hogy Hyunseungnak volt erőm üzenetet küldeni, hogy végeztem és úton vagyok haza. Ám a tompaság és a fáradtság ellenére is úgy éreztem, hogy egészen lelkes vagyok és hogy végre élni kezdtem.

De bármennyire is voltam kimerült, és hiába is ásítoztam, aminek következtében könnybe lábadt a szemem, amikor kiléptünk az ajtón, még visszanéztem a raktárba, és meg mertem volna esküdni, hogy láttam egy sötét foltot elsuhanni odabent.