34. rész

*Ajánlott zene: ATEEZ - Answer*

https://www.youtube.com/watch?v=GebMoTIS_pg

Kérdésemre egy ideig nem jött válasz. A többiek Jongsukot nézték, aki ráérősen levette a cipőjét, és a kabátját, majd csak azután ült közénk.

Azalatt a rövid idő alatt megannyi kérdés és gondolat rohamozott meg; hirtelen megint minden olyan szédítően gyorsnak tűnt és teljesen összezavarodtam. Nagy volt a valószínűsége annak, hogy amit Jongsuk mondott, az úgy is van. Ha édesanyám zombi lett, vagy legalábbis ahhoz közeli állapotban van, akkor lehetséges, hogy felismerte Youngot. Hiszen ki más ismerhette volna fel? Biztos voltam abban, hogy Youngnak senki nem akarna ártani, főleg nem egy természetfeletti, így csakis édesanyám lehetett a támadója. Ha a vér hatására ő is magához tért, mint Woobin szokott, akkor lehetséges, hogy emiatt nem ölte meg. Így világos lenne, miért hagyta életben.

De ott volt a másik véglet, hogy mi van, ha mégsem anya volt, hanem valaki más? Mi van, ha több gyilkos van? És ha mégis ő volt, az azt jelenti, hogy anyukám gyilkos.

- Tapasztalataim alapján a támadó biztosan zombi – törte meg gondolatmenetemet Jongsuk hangja. Ráemeltem tekintetemet, és szája mozgását néztem. Azokban a percekben sokkolva éreztem magam, és szinte nem is hallottam, amit mond. – Woobin is így viselkedik. Ha vért lát, megvadul, és addig nem nyugszik, amíg jól nem lakott. Ha elég vér kerül a szervezetébe, akkor normális lesz, felismeri a dolgokat, az embereket maga körül, tisztán és érhetően is tud beszélni. Megnéztem a holttesteket én is, és semmi rendszer nincs bennük. Pontosan úgy tépték őket szét, mint a vadállatok a zsákmányukat; ott harapták és cibálták, ahol érték. Woobin is ölt már meg embert, és az pontosan ugyanilyen volt.

- Tehát… tényleg Minseo édesanyja lenne a tettes? – Törte meg Hyunseung a csendet, és kissé aggódva pillantott rám.

- Nem tudom. Én csak azt mondom, hogy zombi a támadó. Ha Youngnak nincs ellensége, elég valószínű, hogy Minseo édesanyja.

- Nem értem… Miért pont Youngot hagyta életben? Függetlenül attól, hogy kicsoda a tettes, ha a vér hatására észhez tért, miért nem állt le? Mégiscsak ártatlanokat ölt, ez nem riasztotta el? Nem feltétlenül kell, hogy Youngot ismerje, hisz ott a többi áldozat. Őket miért szedte darabokra? – Kérdezte Eungyeol.

- Nem tudom. Talán mert a való életben is gyilkos lehetett.

- De Minseo édesanyja nem gyilkos.

- Senki nem mondta, hogy ő az. Lehet, hogy más tette. Lehet, hogy több zombi is van. Az is lehet, hogy mire észhez tért, már megölte az áldozatokat, és Youngnak csak piszok nagy mázlija volt, hogy ő nem halt meg.

Ahogy körülöttem beszélgettek a többiek, úgy lassan elhomályosult minden, amit mondtak. Képtelen voltam befogadni a hallottakat.

Nemrégiben még azért sírtam, mert találkozni akartam édesanyámmal, akit sosem láttam és őrületesen hiányzott, és most egy szempillantás alatt gyilkost faragtunk belőle. Hihetetlen, hogy a dolgok hogy meg tudnak változni.

Aggódtam azért, hogy talán anyukám már csak holtan fog előkerülni, és azt még nehezebben viseltem volna, de sosem gondoltam arra, hogy talán azért, mert zombi lett, gyilkossá fog válni. Mert hiába is tagadtam volna, ő gyilkos volt. Mindegy, hogy azokat az embereket ő tépte-e szét, vagy más, mindegy, hogy ő bántotta-e Youngot, vagy sem… Ha élt, valahogyan életben kellett maradnia, és ahhoz ölnie kellett.

Egy pillanat dőlt össze bennem minden róla alkotott idilli képzelgésem. Azt reméltem, hogy majd egy napon szemtől szemben állhatunk egymással, és könnyekben kitörve öleljük át egymást, szorosan kapaszkodunk a másikba, erőteljesen, hogy soha el ne múljon karjainak érzése derekam körül. Szavak nélkül oltalmazzuk a másikat, teret adunk az érzéseinknek, és megragadunk abban a pillanatban. Egymásra nézünk, hogy a másik arcát örökre magunkénak tudhassuk, soha el ne felejtsük, és hogy ez a pár perces pillanat, érzés felejthetetlenné váljon, örökké elkísérjen minket.

És most… ott ültem a nappalinkban, miközben arról beszélgettek körülöttem, hogy édesanyám gyilkos. Most már el nem tudtam volna képzelni, hogyha találkozom is vele, miként fogok reagálni. Meg fogom tudni ölelni azok után, hogy bántotta Youngot? Azok után, hogy annyi emberrel végzett? Még ha nem is ő tehetett róla, még ha nem is ő akarta ezt… attól még megtette. Mit fogok kezdeni ezzel az érzéssel, ha előttem fog állni?

Egyáltalán… el fog jönni ez a pillanat?

Csak most kezdtem jobban belegondolni abba, hogyha találkozunk is, nekem kell majd vele végeznem. Nem tudtam, hogy képes leszek-e mindezek után megtenni. Fogalmam sem volt, hogy mit kezdek ezek után.

Rettentő kimerültnek és fáradtnak éreztem magam. Most először tört rám erőteljesen ez az érzés, és azokban a percekben nem akartam felkelni. Úgy éreztem, hogy én ezt nem akarom tovább csinálni. Nem akarok többé természetfeletti lenni, nem akarok többé erőt birtokolni magamban, nem akarok dönteni senki sorsa felett, nem akarok még több embert elveszíteni és úgy őszintén, visszavágytam a hétköznapokba. Az a valaki akartam lenni, aki nem tud ezekről a dolgokról, aki még az iskolapadot koptatja, és az unalmas tanórákon ábrándozik mindarról, milyen lenne egy másik, sokkal izgalmasabb világba kerülni.

Azt akartam, hogy minden legyen olyan, mint régen. Még az se érdekelt volna, hogy a nevelő szüleim bántanak, és folyton kínoznak, az se érdekelt volna, ha vissza kellett volna költöznöm a szülőföldemre. Egyszerűen csak azt akartam, hogy ami most történik, az ne történjen, mert a jelenlegi helyzet sokkal fájóbb és elviselhetetlenebb volt, mint azok az ütések és sérülések, amiket otthon kaptam.

Azt kívántam, bárcsak meg tudnék szűnni valahogyan létezni.

Nagyot sóhajtottam, és megráztam a fejem.

Young haldoklott odafent, és én nem tehettem semmit. Magamat hibáztattam, amiért annyira ragaszkodtam ahhoz, hogy elköltözzünk Koreába, hogy elmenekülhessek a szüleim elől. Ha el tudtam volna viselni a fájdalmat, ha csak egy kicsit is tovább bírom és tovább kitartok, ha nem futamodok meg és rángatom magammal őt… akkor most nem lennénk itt. Akkor most nem haldokolna.

Az én hibámból jutottunk most idáig.

Persze tudtam, hogy csak a keserűség és a tehetetlenség miatt gondolom mindezt, hiszen ki tudja, mi lett volna, ha nem költözünk ide. Talán akkor is minden megtörtént volna, az is lehet, hogy akkor már korábban meghalt volna. Talán bárhogy is döntöttünk volna, ez az egész akkor is bekövetkezett volna. Nem lehetett az én hibám, hiszen Young ragaszkodott hozzá, hogy velem jöjjön, de mégis… könnyebb volt magamat hibáztatni, és a sötét fájdalom fullasztó felhőiben fuldokolni, mint erőt venni magamon, és helyre hozni a dolgokat.

Ebből a letargikus állapotból az ajtó csapódása hozott vissza. Young szobája felé fordultunk mindannyian, ahol Jonghyun állt.

Száradt vér tapadt kezeihez, amivel most zavartan túrt szőke hajába.

- Young… Youngnak lassul a szívverése. Azt hiszem… most már tényleg csak órái vannak hátra.

Jonghyun szavai hallatán szemeimből akaratlanul törtek elő a könnycseppek. Észre se vettem, de halkan zokogni kezdtem. Csak néztem a csukott ajtóra, és arra gondoltam, hogy az idő még rövidebb, mint hittem. Újra megrohamoztak az emlékeink, a boldogságunk, amikor felszálltunk a repülőre, és arra gondoltam, bár ne tettük volna. Bárcsak nyaralni jöttünk volna ide, és nem egyből költöztünk volna.

Éreztem magamon az aggódó tekinteteket, de senki nem szólt semmit. Nem akartam, hogy sajnáljanak, nem akartam ezt a megalázó és feszült csendet hallgatni.

Felálltam, és lassan besétáltam Young szobájába.

Még mindig ott feküdt, mozdulatlanul. Nem szólt semmit, meg se moccant, csak feküdt ott békésen, mintha éppen arról álmodna, milyen életünk lesz majd itt Koreában.

Óvatosan megfogtam a kezét, és szinte én is érzékeltem, hogy egy fokkal már hidegebbek ujjai. Tudtam, hogy már nincs sok hátra. Órák, percek kérdése.

- Jonghyun…

Nem néztem rá, de tudtam, hogy az ajtóban áll. Nem tudtam, mit mondhatnék. Nem hagyhattam meghalni. Ez az egy forgott folyamatosan a fejemben.

Eszembe jutottak az emlékeink, a beszélgetéseink, minden pillanatunk, mintha csak egy filmet néznék. Nem lehet ilyen hamar vége. Youngnak nem most kell ilyen fiatalon meghalnia, nem most jött el az ideje. Ő fel akart nőni, gyerekeket akart, és megöregedni, hogy idős néniként folyton másokat bosszanthasson.

Nem adhatom fel ilyen könnyen. Ő se adná fel.

- Jonghyun… Young nem halhat meg. Ő… nem akar meghalni.

- Tudom.

Jonghyun bólintott, majd odajött és leült az ágy melletti székre. Kisöpörte Young arcára tapadt kósza hajtincseket. Keze remegett, ahogy megérintette bőrét.

Sose láttam Jonghyunt ennyire megviseltnek.

Nem hagyhattam, hogy elveszítse Youngot.

Aztán eszembe jutott Younggal való legutolsó beszélgetésünk. Amikor arról beszélgettünk, hogy fél a haláltól, hogy meg fog öregedni, és el fogják felejteni. Visszaidéztem minden szavát, újra és újra, és csak akkor jöttem rá valódi jelentésére. Csak ott ülve jöttem rá, mit is akart annyira elmondani.

- Nem érted, Jonghyun. Young nem akar meghalni. És nem is fog meghalni.

- Nem értelek.

Jonghyun kissé reményteljesen, mégis elveszetten nézett rám. Szemei már nem csillogtak a boldogságtól, mégis volt bennük valami szikra, valami, ami arra várt, hogy felélesszék, és minden olyan legyen, mint régen.

- Változtasd át Youngot vámpírrá.

33. rész

*Ajánlott zene: G)I-DLE – Say no/Put it straight*

https://www.youtube.com/watch?v=uyyBdaSeIi0

Egy ideig még ott ücsörögtem Young mellett, majd összeszedtem magam, és kimentem a szobából. Jonghyunnal kettesben hagytam őket, hogy elbúcsúzhasson tőle. Neki nagyobb szüksége volt erre. Én azzal nyugtatgattam magam, hogyha Young meghal és sikerül helyreállítanom az egyensúlyt köztem és a halottak között, akkor én bármikor látni fogom őt.

Visszamentem a nappaliba, majd némán helyet foglaltam Hyunseung mellett. Szó nélkül ölelt magához, én pedig egy nyikkanás nélkül viseltem el a fájdalmat.

Eszembe jutottak az idők, amikor szinte mindenen elsírtam magam. Most pedig a legjobb barátnőm haldoklott, és a könnyeim elapadtak. Ez vajon minek lenne a jele? Hogy megerősödtem? Vagy érzéketlenné váltam a világ nyomorúságai iránt?

Bármi is volt az, belül ettől függetlenül szenvedtem. Jobban, mint bármikor. Régen, ha sírtam, a veszteség miatt sírtam, azért, mert tehetetlen voltam. Most azonban hatalmas erővel rendelkeztem, ez mégis kevésnek bizonyult a Halál ellen. Most megvolt mindenem, mégse tehettem semmit.

Senki nem szólt egy szót sem. Az óra vészesen ketyegett, a Halál már-már ott kopogtatott az ajtón, éreztük a jelenlétét, mi mégis csendben várakoztunk. Minden perc megtelt fájdalommal, a levegő hideggé és rideggé vált, mi pedig ott ültünk a közepén és nem tettünk semmit.

Lassan csordogált ereimben a fájdalom. Minden lélegzetvétellel ez a fájdalom erősebb lett, erősen nyílalt belém, átcikázott egész testemen, majd elhűlt. Aztán egy újabb sóhajjal ez megismétlődött.

Nem tudtam eldönteni, mi tesz szomorúbbá: a tehetetlenség vagy tétlenség. Itt liheg a Halál az ajtó előtt, bármelyik pillanatban betoppanhat, még csak ki se kell nyitnom azt az átkozott ajtót, én pedig csak úgy vagyok… Még csak gondolni se gondolok Youngra, a jövőre, vagy akár arra, hogy bármiféle módon megmenthessem.

Egyszerre csak beletörődtem az elvesztésébe.

Vagy inkább beletörődtem volna a folytonos harcba? A küzdelembe?

Ártatlanokat mentettem meg, de a szeretteim körülöttem mind meghaltak.

Őket nem tudnám legalább egyetlen egyszer megmenteni?

A düh és a szomorúság versenyeztek bennem, hol egyikük, hol a másikjuk jutott előrébb. Végül egy aprócska hang, mely mélyen megbújt, mégis feltette a kikívánkozó kérdések egyikét.

- Mi tehette ezt vele?

Hyunseung megmoccant mellettem, valószínűleg hangom hozta vissza a valóságba.

- Nem tudom… Valamiféle állat, talán.

- Valószínűleg. Kétlem, hogy ember tette volna – szólalt meg először Eungyeol, csakhogy hallassa a hangját.

- Olyan ismerős…

Észre se vettem, hogy immár Gyeowool is ott csücsült a kanapén. Nem emlékeztem, mikor jött be, vagy hogy mióta ült a társaságunkban. Most először az ő arcán is lehangoltságot véltem felfedezni, pedig ő még csak nem is ismerte Youngot.

- Hogy érted? – Tettem fel később a kérdést.

- Young sérülései. Olyan ismerős, mintha láttam volna már ehhez hasonlót.

Ahogy Gyeowool kiejtette ezeket a szavakat, valamiért beugrott a konténer mögötti hulla, akit darabokra szaggattak. Megjelent előttem a véres tetem, a kilógott belek, és a megrágott végtagok. Kétségtelenül így végezte volna Young is, ha a támadója befejezi, amit elkezdett.

Összeszorult a gyomrom, és majdnem elhánytam magam, de igaza volt.

- A sebei… hasonlítanak ahhoz a holttesthez, amit az üzlet mögött találtunk, ugye?

- Igen, igazad van. Tényleg ott láttuk ezt.

- Azt akarjátok mondani, hogy aki megölte azt az embert, és aki megtámadta Youngot, az ugyanaz a személy volt? – Felváltva nézett ránk Hyunseung.

- Meglehet.

- De miért nem ölte meg őt?

- Talán megzavarhatta valami vagy valaki – mondtam elgondolkodva.

- Vagy mi van, ha felismerte őt? Mi van, ha olyan támadta meg, aki ismerte őt, és miután ez tudatosult benne, életben hagyta?

- Ha ez így volt, az azt jelentheti, hogy aki megtámadta Youngot, nem volt tisztában azzal, hogy kit támadott meg – kiegyenesedtem a kanapén ülve, és keresztbe tett lábaimra könyököltem jobb kezemmel, miközben folytattam Gyeowool gondolatmenetét. - Ha így volt, akkor az áldozatok véletlenül lettek kiválasztva, vagyis a gyilkos nem személyiség, nem adott séma alapján választ, vagy bármi hasonló, hanem egyszerűen arra támad, akire éppen kedve van, vagy aki éppen ott van a közelben.

- És mi van, ha nem így volt? Mi van, ha nem ismerte a támadó Youngot? Akkor miért hagyta életben? – Vetette közbe Eungyeol.

- Arra még mindig ott van az az eshetőség, hogy valaki vagy valami megzavarta.

- Ha valaki megzavarta, akkor feltételezhetjük, hogy van egy szemtanúnk. Nem kellene megkeresni őt?

- Igazad lehet. De mégis hogy találjuk meg? Egyáltalán… hol támadták meg Youngot? – Kérdeztem.

- Hazafelé menet jött, a parkon keresztül.

- És senki nem volt arrafelé? Biztonsági kamerák vagy bármi?

- Utána jártunk, de nem működnek tegnap este óta. Még nem hozták helyre a problémát.

- Nagyszerű – sóhajtottam fel. – Tehát valaki megtámadta Youngot, és nem tudjuk, hogy látta-e ezt bárki avagy sem.

- Biztosak vagytok benne, hogy ez a támadás azonos lehet a többi áldozat eltűnésével? – Tette fel a kérdést Hyunseung.

- Szerinted nem egyértelmű? – Néztem rá értetlenül.

- Nos… nem tudom. Úgy értem, tűnnek el emberek, nyomtalanul. Mindig is volt ilyen. Aztán egyszer csak találunk a semmiből egy hullát, amit széttépett valami, majd megtámadják Youngot. Miért? Ha ugyanaz a tettes, miért változtatott? Az eddig áldozatok hová lettek, az ő testük miért tűnt el? A mostani miért van itt, és Youngot miért hagyta életben?

- Nem tudom. Talán valaki szórakozni akar Minseoval. Elvégre is, amit találtunk zsákban emberi maradványokat, arra rá volt írva Minseo neve. Biztosan neki címezték. Talán figyelemfelkeltésként, hogy álljon le, és ne kutakodjon, különben a szerettei bánhatják. Nem állt le, és ez lett a vége. Talán lehet, Minseo a következő célpont.

- Mégis kinek ártottam én? Miért fenyegetne engem bárki is ilyennel? Ha akar tőlem valamit, miért nem keres meg?

- Talán fel akar bosszantani, vagy mint mondtam, csak szórakozni akar veled, talán feszegeti a határaidat. És majd valamikor lépni fog.

- De mikor? Mégis mit kellene csinálnom addig? Álljak le, és hagyjam, hogy még több embert öljön meg?

Gyeowool vállat vont, míg Eungyeol kissé zavartan lesütötte szemeit. Senki nem tudta megmondani, mit kellene tennem. Utáltam ezeket a pillanatokat, amikor úgy éreztem, egy lépésre vagyunk attól, hogy a végére járjunk a dolgoknak, mégis, valahogy tétlenül ültünk és nem tudtuk, hogyan tovább.

Nem haragudtam rájuk, inkább maga a tény bosszantott, hogy itt vagyunk, képességekkel megáldva, ráadásul mind a hárman idős vámpíroknak számítanak, rengeteg tapasztalattal, de valahogy valaki mégis keresztbe tesz nekünk és olyan helyzet elé állít, amiből nem tudunk kijönni. Mégis ki képes erre? Valaki, aki sokkal hatalmasabb még Hyunseungnál is?

- Na jó, srácok – megdörzsölgettem arcomat, majd egy ásítás kíséretében törökülésbe ültem a kanapén. Fáradt voltam, de addig nem tudtam volna aludni, amíg nem jutunk előrébb a jelenlegi helyzetnél. – Tudnom kell, hányadán állunk most. Young haldoklik, és muszáj tennünk valamit, mert ha ez így folytatódik, lehet, hogy másnak is baja esik. Jonghyunra jelenleg nem számíthatunk, ahogy szerintem most Jongsukot is ki kéne ebből hagyni. Így itt maradtunk mi négyen. Szóval a kérdésem a következő: egyetértetek abban, hogy a sok áldozat, akik eltűntek, hogy Young megtámadása és anyukám eltűnése összekapcsolható valamilyen módon? – A kérdés után egyenesen Hyunseungra néztem. A többiek felől nem volt kétségem, de ő volt az, aki folyton megkérdőjelezett, és aki nem mondta ki, hogy mi lehet a dolog hátterében.

Hyunseung értette a célzást, mert válaszolt is.

- Nagy valószínűséggel közük lesz egymáshoz. Vannak erre utaló bizonyítékok és az is fontos, hogy túl sok minden történt rövid időn belül – bólintott egyet, ezzel megerősítve engem is.

- Nagyszerű. Akkor a következőt fogjuk tenni: ti ketten kiderítetek még több mindent az áldozatokkal kapcsolatban – néztem Hyunseungra és Eungyeolra felváltva. – Tudni akarom, kik tűntek el, mikor és hol, milyen körülmények között, valamint keressetek még több ilyen esetet, ha lehetséges. Le akarom szűkíteni azt a kört, ahol a tettes tartózkodhat.

- Rendben.

- És mi mit csinálunk? – Nézett rám Gyeowool.

- Mi visszamegyünk oda, ahol anyukám eltűnt és alaposabban megvizsgáljuk, merre szökhetett el. Valamit biztosan hátrahagyott.

- És mi lesz Younggal? – Kérdezte Eungyeol, immár a kanapé mellett állva, indulásra készen. – Úgy értem, ő haldoklik. Most akkor… hagyni fogjuk, hogy ez megtörténjen? Nem teszünk semmit ellene?

- Igaza van Eungyeolnak. Ha nem is tudunk mit tenni, legalább el kellene búcsúzni tőle. Neked, Minseo, különösképpen – Hyunseung kezembe csúsztatta kezét, de én csak megráztam a fejemet.

- Nem akarok tőle elbúcsúzni. Nem menne – suttogtam halkan, és éreztem, hogy lassan könnyek szöknek a szemembe.

- Megértjük, de a többi várhat még. Youngnak lehet, hogy már csak órái vannak hátra – Hyunseung lágyan simogatni kezdte a hátamat, amitől még inkább azt éreztem, hogy sírni fogok.

- Neked mellette kell lenned, mi addig majd kiderítjük, miért támadták meg Youngot, és hogy miért hagyták életben – mondta Gyeowool.

- Valószínűleg a táplálék miatt – egy ismerős hang szólalt meg a bejárati ajtóban. Mindannyian a hang irányába kaptuk a fejünket.

Jongsuk állt ott.

- Hogy érted ezt?

- A tettes enni akart belőle. Evés közben rájött, hogy ki az, és életben hagyta.

Egy ideig döbbent csöndben álltunk és néztünk rá. Még a levegő is megfagyott körülöttünk.

- Azt akarod mondani, hogy…?

- Igen. A támadója minden bizonnyal egy zombi.

- Egy zombi, aki történetesen… az édesanyám lenne?

32. rész

*Ajánlott zene: 2NE1 - Goodbye*

https://www.youtube.com/watch?v=wEkLHC7l25w

Nem kellett kérnem Gyeowoolt arra, hogy taposson bele a gázba. Bár Hyunseung megkért minket, hogy ne siessünk és vigyázzunk a csúszós utakon, ezt most mindketten figyelmen kívül hagytuk. Csak mielőbb ott akartam lenni Young mellett.

Hyunseung nem osztotta meg pontosan velünk, hogy mi történt, így a maradék egy órában ezerféle gondolat merült fel bennem. Autóbaleset? Valaki meglökhette a mozgólépcsőn? Vagy a munkahelyén történhetett valami? Esetleg valaki megtámadhatta a közeli boltban? Mégis mennyire súlyos a helyzet? Kisebb sérülés, amiből hamar felépül, vagy annál rosszabbra kell számítanom?

A Taeminnel való találkozás után már az is megfordult a fejemben, hogy az ő keze van a dologban, de természetesen ezt azonnal kizártam. Azok után, amit vele tettem, nem érhetett előbb oda, mint mi.

Gyeowool még le sem állította a motort, én már ki is ugrottam az autóból, és berohantam a lakásba.

- Hol van? – Kérdeztem kétségbeesetten. Hyunseung és Eungyeol a nappaliban ültek, és ránk vártak. – Hol van Young? Látni akarom.

- Minseo, először is nyugodj meg… - Hyunseung felpattant, és elém lépett. Kezeivel próbálta megfogni a kezemet, de ellöktem őt.

- Már hogy nyugodhatnék meg? Látni akarom Youngot. Hol van? – Mielőtt megvártam volna a válaszukat, elindultam az emelet irányába. Úgy gondoltam, a szobájában lehet most.

Hyunseung beelőzött, és megakadályozott abban, hogy felmehessek. Megfogta kezeimet, szorosan tartotta őket, hogy még véletlenül se tudjak szabadulni.

 - Akkor úgy mondom, hogy várj egy kicsit, oké? Mielőtt bemész hozzá, tudnod kell valamit – hangja rémisztőnek hatott a nappali csendjében.

Egyszerre úgy éreztem, mintha sötét árnyak gyülekeznének felettem, hogy a félelmemből és a fájdalmamból táplálkozhassanak. Ránéztem Eungyeolra, aki kerülte a pillantásomat, majd ismét Hyunseungra pillantottam.

- Mi történt? Mi történt vele pontosan?

- Megtámadták.

- Hol? És mikor?

- Alig másfél-két órája. A munkahelyéről jött haza.

- Mennyire súlyos a helyzet?

- Borzasztó állapotban van. Minseo… Tudnod kell, hogyha bemész hozzá, akkor talán lehet, hogy az lesz az utolsó, hogy őt látod.

Hyunseung hangja úgy sújtott le rám, mint egy röpke zápor a nyár kellős közepén. Csak éppen ez nem zápor volt, hanem egy hatalmas vihar, ami pillanatok alatt mindent romba dönt. Ott álltam Hyunseung előtt, teljesen megsemmisülve, és éreztem, hogy a vihar esőcseppjei mindent eláztatnak körülöttem.

Szemeimbe könnycseppek gyűltek, és próbáltam megérteni a szavait.

Hogy lehet az, hogy most látom őt utoljára?

Hogy mondhat bárki ilyet a barátnőmről? Ráadásul pont ő, amikor nemrégiben még arról győzködött, hogy ez nem most fog bekövetkezni?

Hogy lehet az, hogy a Halál ilyen gyorsan utolérte Youngot?

Ezt nem akartam elhinni. Ezt nem tudtam elhinni addig, amíg nem láttam őt.

- Most már bemehetek hozzá?

Hyunseung csak bólintott egyet, és félreállt az útból.

Megindultam az emelet felé, és ezúttal senki nem tartott vissza. Minden egyes lépést nehézkesen tettem meg, mintha súlyokat aggattak volna lábaimra. Egyszerre akartam látni őt, ugyanakkor visszafordulni és vissza se nézni. Arra gondoltam, talán ha nem megyek be hozzá, akkor sosem jön el ez a pillanat és nem kell búcsút mondanom tőle.

Remegő kezekkel fogtam meg szobájának kilincsét, majd hezitálva, de lenyomtam és belöktem az ajtót. Résnyire nyílt csak ki, és az ajtó előtt elidőztem egy kicsit. Megrohamoztak az emlékeink, de elhessegettem őket. Megtöröltem szemeimet, majd beléptem.

Odabent félhomály borította a szobát; csak a kis asztalon égett a lámpa. Jonghyun ott ült az ágyon, Young mellett közvetlen, háttal az ajtónak. Young kezét fogta, és ujjhegyével simogatta. Észre se vette, hogy ott vagyok, vagy ha mégis, nem reagált rá.

Először a véres kezüket vettem észre. Minden egyes mozdulattal csak még inkább elkente Young kézfején a vért. Már rá akartam szólni, hogy mégis mit csinál, de egy hang se jött ki számon.

Tekintetem Jonghyun hátára tévedt, és láttam, hogy a fehér pólóját enyhe rózsaszínes pettyek térképezik. Tettem felé egy lépést, így nagyobb rálátásom nyílt felsőjére. Elölről még élénkebb pirosas színt fedeztem fel.

Ezután az ágyneműre néztem, és ijedten visszahőköltem. Az egykoron még hófehérben pompázó takaróba most mélyen beleivódott a vörös nedű. Young vére.

Rengeteg mennyiségű vér volt ott, és képtelen voltam felfogni, hogy mégis hogyan származhat belőle ennyi.

Csak ezután láttam meg a földön heverő véres rongyokat és törölközőket.

Akarva-akaratlanul, de ismét közelebb léptem és tekintetem a takarókról átsiklott Young arcára.

- Úristen… - csak ennyit bírtam kinyögni, ahogy megláttam.

Ismét elárasztottak a könnyek és Jonghyun mellett állva, csak néztem barátnőmet és a gyönyörű arcát. Az arcát, ami nemcsak hogy csupa vér volt, de megannyi karmolás borította. Nem láttam ugyan, de a vér mennyisége alapján biztos voltam abban, hogy az egész testét hasonló sérülések borítják.

Jonghyun érzékelhette a jelenlétemet, mert felállt, majd átadta a helyét. Vonakodva, de leültem, ő maga pedig az ágy mellett lévő fotelban foglalt helyet.

Nem szólt semmit. A szoba másik felébe révedt.

Képtelen voltam levenni tekintetem Youngról. Ott feküdt az ágyon, eszméletlenül, megannyi sebből vérezve, és én semmit nem tehettem. Annyira szerettem volna, ha megszólal, ha azt mondja, jól van és hogy ez az egész megint csak az én újabb rémálmom, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Az álom, amitől úgy féltem, végül valósággá vált.

Remegve fogtam meg Young kezét, amit korábban még Jonghyun simogatott. Most én voltam az, aki lassú, lágy mozdulatokkal cirógattam. Csak néztem őt, könnyektől elhomályosult tekintettel és nem tudtam, mit tegyek. Nem hittem, hogy ilyen hamar eljön ez a nap, arra meg végképp nem számítottam, hogy az utolsó emlékeimben a véres teste fog szerepelni.

Összeszorítottam szemeimet, és halkan felzokogtam. Rettentően fájt a szívem, az egész testem sajgott a keserűségtől, a gyásztól. Nem voltam képes semmire, csak ülni mellette és nézni őt. Úgy éreztem, mintha az idő megállt volna és én beleragadtam volna ebbe az állapotba. Annyira reménykedtem abban, hogy ha tudja is, mi történt vele, legalább nem érez fájdalmat.

- Istenem, Young…

Összekulcsoltam ujjainkat, a magasba emeltem kezét, és egy puszit adtam a kézfejére. Csak akkor vettem észre, hogy mennyi karmolás van rajta. Istenem, mégis ki művelhette ezt vele? 

- Mennyi az esélye, hogy túléli?

Hangom messziről érkezett, mintha én csak megfigyelő lennék az eseményben. Bár nyilvánvaló volt Young állapota, mégis meg kellett kérdeznem. Hallanom kellett azokat a szavakat.

- Valószínűleg már nem éli meg a reggelt.

Jonghyun szavai késként hasítottak szívembe. Megannyi halált láttam már és tudtam, mennyire kegyetlen az élet, mégis, szerettem volna, ha most az egyszer engem is hazugságokkal áltatnak. Még nem készültem fel arra, hogy elveszítsem. Youngot képtelen lettem volna elengedni, ez egyszerűen csak nem történhetett meg.

Jonghyunra pillantottam, és ő is rám. Amikor tekintetünk összeolvadt, nem kellettek szavak, hogy megértsük egymás fájdalmát. Pontosan tudtuk, mit érez a másik. Egy rövid ideig kerestük egymás tekintetében a hazugságot, epekedve vártuk, hogy a másik mondjon valamit, amivel ezt a borzalmas légkört egy csapásra eloszlatja, valamit, ami csak egy kis reményt is ad, hogy ne adjuk fel. De végül Jonghyun ismét a szoba sarkát kezdte el bámulni, én pedig Youngra néztem.

Ismét felzokogtam, és ezúttal nem hagytam abba. Sírtam, hosszú idő után ismét. Eszembe jutott Young nevetése, a mosolya, a bolondozásai, a közös múltunk, életünk minden pillanata. Young volt az a személy, aki mindent tudott rólam, aki minden nehéz pillanatomban ott volt, már egészen fiatal korom óta.

Nem lehet, hogy ennek most vége legyen.

- Tudni, ki tehette ezt vele?

Jonghyun ezúttal nem válaszolt. Nem is akartam választ hallani.

Annyi embert veszítettem már el, de Young volt az egyetlen, akit soha, semmiképpen sem engedtem volna el. Nem, ha valakit, hát őt soha nem fogom odaadni a Halálnak. Most még biztosan nem.

Véletlen lenne, hogy most történik ez? Akkor, amikor Young elmondta, mennyire fél, hogy meg fog halni? Hogy ő nem fog örökké élni, és ő lesz az egyetlen, aki megöregszik, miközben mi ugyanolyanok maradunk? Lehetséges lenne, hogy tudat alatt, de megérezte, hogy hamarosan utoléri a végzete?

Nem akartam erre gondolni.

Reszkető kezekkel odanyúltam arcához, majd véres hajtincsét kisöpörtem szeméből.

Hogy csúfíthatta meg valaki ennyire az arcát?

Hirtelen éles harag gerjedt bennem. Szinte éreztem, ahogy a képességem melegsége elözönli testem minden porcikáját, és a szomorúságot átveszi valami sötét. Valami megmagyarázhatatlan érzésem támadt, amit leginkább a bosszúhoz tudnék hasonlítani.

Young gyönyörű ember volt. Nem csak külsőleg, de a személyisége is egyszerűen sugárzó volt. Egy őszinte és végtelenül kedves ember, olyan, aki bármikor segítséget nyújtott a rászorulóknak, akinek sose volt egy rossz szava másokra, aki akkor is erős maradt, amikor mindenki más nem, aki a végsőkig kitartott és támaszt adott. Az egyetlen hibája az volt, hogy nem volt elég erős ahhoz, hogy mások mellett, saját magát megvédhesse.

És valaki ezt szépen ki is használta.

Jonghyunra néztem, aki még mindig elmerült gondolataiban. Sosem láttam őt ilyennek, és ez megrémisztett.

Hogy tehették ez velük?

- Istenemre esküszöm Jonghyun, hogyha nem is tudjuk megmenteni Youngot, de megkeresem, aki ezt tette vele, és kegyetlenül ki fogom végezni.