25. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

Teljesen lemeredve álltam egy helyben, és bámultam a kézfejre. Nem azért, mert valóban annyira sokkolt a látvány, hiszen láttam már ennél durvábbat is. Mindez csak színjáték volt, hiszen egy átlagember mégis hogyan reagált volna erre? Pánikba esik és sikítozik, mint a legtöbben, vagy annyira megijed, hogy meg sem mer mozdulni. Az utóbbi nekem jobban ment, így hagytam, hogy kollégám remegve belém karoljon, és elkísérjen a személyzeti részre.

- Jól vagy, Minseo? Kérsz vizet? Szeretnél leülni? Rettenetesen sápadt vagy – beszélt hozzám megállás nélkül, és egy vizes ronggyal törölgetni kezdte az arcomat és véres kezemet. Inkább magát próbálta nyugtatni ezzel a cselekvéssel, semmint engem.

- P-persze – feleltem szakadozva, és pislogtam párat, mint aki alig bír magához térni.

Miközben játszottam a rémült kislányt, felvettem Hyunseunggal a képzeletbeli kapcsolatunkat, és értesítettem arról, hogy valami történt az üzletben.

Nem sokkal később hallottam is a szirénázó hangokat, és amikor minket is kikísértek a boltból, már nem egy rendőr és mentőautó állt az utcán. Az emberek odacsődültek az üzlet elé, amit a rendőrség egy sárga szalaggal igyekezett elkeríteni. Odabent megkezdődött a helyszínelés, én pedig még elkaptam Hyunseung tekintetét, aki épp az alakváltó rendőrfőnökkel vizsgálgatta a tetthely körülményeit.

Valamelyest dühített, hogy én magam nem lehetek ott. Szerettem volna én is jobban szemügyre venni azt a testrészt, megtudni, hogy vajon anyukámé-e vagy sem, esetleg hogy van-e még másik elrejtve az üzletben, de jelenleg nem tehettem semmit. Én most a szegény lány voltam, aki ráakadt erre a szörnyűségre, és akit ez annyira megviselt.

Két mentős is odajött hozzám, adtak nekem egy pokrócot, és feltettek pár kérdést, de megnyugtattam őket, hogy rendben vagyok, nincs szükségem semmiféle kezelésre, de ha úgy is érzem, mindenképpen felkeresek egy orvost. Ezután a rendőröknek meséltem el, mi történt pontosan, de mivel semmi jelentőségteljessel nem tudtam szolgálni, így nem faggattak sokáig.

A tömeg egyre csak nagyobb lett, én pedig igyekeztem elvegyülni, és lassan kihátrálni onnan. Már az utolsó sorokban álltam, amikor valaki megállt mellettem. A szőke hajfürtökből tudtam, hogy Gyeowool az.

- Jól vagy, kicsike? – Kérdezte, és lábujjhegyre állva próbált átlátni a tömegen, mert nem éppen a magasságáról volt híres.

- Persze. Tudod, hogy ez semmiség – jegyeztem meg anélkül, hogy ránéztem volna.

- Ahh, nem látni semmit. Közelebb kéne menni.

- Menj csak.

Gyeowool erőteljesen igyekezett előre nyomulni, de miután látta, hogy ez nem vezet sokra, csalódottan abbahagyta a mozgolódást. Mivel nekem sem állt szándékomban egy lépést se tenni, végül felém fordult és gyanakodva végigmért.

 -Te nem vagy kíváncsi?

 - De. De esélytelen, hogy most oda bejussunk. Majd este visszajövök – feleltem, és fázósan összehúztam magamon a plédet, de még mindig nem néztem rá.

- Akarod mondani, visszajövünk – javított ki, amin halványan elmosolyodtam. – De nem akarok csak így itt ácsorogni, ez nem izgalmas. Utálom Hyunseungot, amiért sose engedi, hogy az események közepébe csöppenjek.

Gyeowool durcásan felfújta az arcát, és mérgesen pásztázta a tömeget, de babaarca miatt ez inkább aranyosnak tűnt, semmint ijesztőnek. Még mindig nehezen tudtam megérteni, hogy lehet valakinek ennyire gyerekes arca, és hogy mennyire nevetségesen hat emellett a bőrszerkója, amit ezúttal se hagyott otthon.

Arra gondoltam, hogy bár nem ismerjük egymást, de egy közös biztos van bennünk: mindketten szeretjük a dolgokat saját szemünkkel látni.

- Tudod, nekem van egy ötletem – kaptam rá tekintetem, mire ő csak felvont szemöldökkel nézett rám. – Ha ott bent van egy kézfej, akkor valószínűleg a holttest vagy egészben, vagy darabokban, de itt lehet a közelben. Szerintem szétnézhetnénk, mielőtt ez a rendőröknek is eszébe jutna.

Gyeowool pillanatok alatt szélesen elvigyorodott, majd megragadta karomat, és egyenesen kihúzott a tömegből.

- Azt hiszem, mi igazán jóban leszünk, ha így haladunk.

Átsétáltunk az út túloldalára, mintha csak járókelők lennénk, majd hatalmas kerülőt téve megközelítettük az üzlet hátsó kijáratát. A szűk kis utca afféle szemétlerakodó helyként szolgált, ugyanis a környező ruhaboltok, a mellettünk lévő pékség és diszkont mind ide dobálta a felgyülemlett hulladékot.

Eléggé orrfacsaró szag terjengett a levegőben. Bár tél volt, de a délutáni órákban, mint most is, a bűz valahogy sokkal erősebbnek hatott. Az épületek, melyek körbe határolták ezt a kis utcát, nem sok fényt engedtek be.

- Kétlem, hogy találunk itt valamit. Szerintem célszerűbb lenne megnézni a közelben lévő többi ilyen szemétlerakót – jegyezte meg Gyeowool, mögöttem sétálva, miközben hátrafelé tekintgetett.

- Hidd el, ha van még testrész, az itt lesz, nem máshol – mondtam határozottan, miközben elkezdtem kutakodni a hatalmas szemeteszsákok között. Gyeowool fintorogva nézte tevékenykedésemet. – Most mi az? Segíthetnél, hogy hamarabb végezzünk.

- Miből gondolod, hogy lesz itt valami? Ha megölsz valakit, a leghülyébb dolog, ha a hullát a közelben hagyod – jegyezte meg, majd erőt véve magán, de feltűrte kabátja ujját, és nekiállt keresgélni.

- Ez igaz, de azt a kézfejet nem levágták, hanem letépték a helyéről. Felismerhetetlenségig roncsolódott, úgy nézett ki, mint egy darab hús, amit egy kutya már megrágott. Az illetőt nem feldarabolták, hanem szabályosan széttéphették. Ha ez így van, nem valószínű, hogy a tettes azzal vesződött, hogy máshol rejtse el.

- Azt akarod mondani, hogy valaki táplálkozott az áldozatból?

- Azt.

- Igazad van – kapta fel hirtelen a fejét Gyeowool, és elindult az egyik szemetes felé. – Vérszagot érzek.

Követtem őt. A földön néhány vércseppet pillantottunk meg, majd közelebb érve az egyik szeméttárolóhoz, egyre sűrűbb és több vértócsa jelent meg. Felnyitottuk a szemetest, és nem tudtam eldönteni, hogy a szagtól, vagy a látottaktól támadt hirtelen hányingerem.

Ott volt bent, a szeméttengerben a széttépett holttest, már legalábbis ami megmaradt belőle. A csontokat, a hajcsomókat és a vastagbelet egyértelműen láttam, de a ragacsos, nyúlós belső szervek úgy tekeredtek és keveredtek össze, mint az eper és málnafagyi – ránézésre nem lehetett megállapítani, melyik melyik.

Elfordultam és öklendezve távolabb húzódtam. Kivert a víz, és nagyokat lélegezve próbáltam nem elájulni, és úrrá lenni magamon.

- Hát ez… fincsi – ennyit fűzött hozzá Gyeowool, és tovább nézegette a hullát. Egyáltalán nem tűnt úgy, hogy hatással lennének rá a látottak, de nyilván tapasztaltabb volt ilyen téren, mint én.

Előkerestem a mobilomat, és felhívtam Hyunseungot, aki egyből fel is vette.

- Gyertek a hátsó kijárathoz. Megtaláltuk a kézfejhez tartozó testet.

Majd letettem. Mire Hyunseungék odaértek, Gyeowoollal elhagytuk a helyszínt. Nem akartam, hogy gyanúba keveredjek, na meg tényleg nem éreztem túl jól magam.

Hosszú percek óta sétáltunk az utcákon, amikor végre ismét beszélgetni kezdtünk. Gyeowool az egyik utcai árusnál vett magának hotteokot és azt eszegette. Igazán ínycsiklandó illata volt, de én beértem egy hűs ásványvízzel is.

- Falfehér vagy. Biztos nem kérsz enni valamit?

- Ezek után szerinted képes lennék bármit enni? – Pislogtam rá értetlenül, mire Gyeowool csak vállat rántott.

- Hát, én éppenséggel eléggé megéheztem – mutatta fel az immár üres zacskót. Egy újabb ahjummánál álltunk meg, ahol ezúttal eomuköt kért, majd tovább indultunk. - Mindenesetre szépen elintézték az illetőt.

- Az biztos. Már csak azt nem értem, hogyan került az a kézfej abba a kabátzsebbe – sóhajtottam fel, és arcomra tettem a hideg italt. Hiába voltak mínusz fokok, mégis lángolt az arcom.

- Nem is ez a fő kérdés, hanem hogy miért került oda? Vagy inkább miért tették oda? – Morfondírozott Gyeowool, de jelenleg láthatóan jobban lekötötte az étel.

- Ezt se ártana tudni. De engem jobban foglalkoztat az, hogy mégis milyen lény tehette ezt egy emberrel?

24. rész

*Ajánlott zene: Chanyeol & Punch – Stay with me*

https://www.youtube.com/watch?v=pcKR0LPwoYs

Hyunseung közelebb lépett, és szorosan átölelt karjaival. Éreztem teste forróságát, ami miatt már én se fáztam, és a megszokott rózsaillat is megnyugtatott. Meg akartam kérdezni tőle, nem fázik-e, de ha így lett volna, akkor biztosan nem mínusz fokokban próbálkozna a repüléssel.

Elrugaszkodtunk a talajtól, én pedig halkan felsikítottam ijedtemben. Összeszorítottam szemeimet, és még erősebben kapaszkodtam Hyunseungba. Olyan érzés volt, mint amikor hullámvasúttal elindulsz felfelé az emelkedőn. A gyomrom megugrott egy kicsit, de ahogy fokozatosan emelkedtünk, úgy én is bátrabb lettem, és végül kinyitottam szemeimet.

Láttam a fekete szárnyakat a levegőben csapkodni, ütemesen, lomhán, és úgy tűnt, nem esik nehezére, hogy plusz súllyal kell a levegőbe emelkedni. Ezúttal nem hallottam Hyunseung kapkodó lélegzetvételét, az izmai feszülését az erőlködéstől; az egész olyan könnyednek és egyszerűnek látszott. Valóban sokat fejlődött az első repüléshez képest, habár akkor épp a farkasok elől menekültünk.

A hatalmas fenyőfák, amik mellett elsuhantunk, már nem is tűntek olyan nagynak. Lassan egy szintbe kerültünk a magasságukkal, majd ahogy elhagytuk őket, már összezsugorodtak, és egészen kicsinek tűntek.

Kiérve a fák biztonságából, minden megváltozott. Míg odalent minden zsúfoltnak tűnt, szűkösnek, és átláthatatlannak, addig odafent minden olyan tiszta volt, tágas és meseszép. Beláttam a több hektárnyi területet, még a lakásunk aprócska fényét is kiszúrtam a rengeteg méregzöld takaró között.

Amit eddig ijesztőnek véltem, nyomasztónak, fojtogatónak és fullasztónak, az mostanra eltörpült és csak egy festékpacának hatott egy hófehér papíron. Hiába volt sötét és hiába terült el ekkora területen, idefentről ez az erdő most békés, háborítatlan, és pihentető volt.

- Ez… ez tényleg gyönyörű.

- Ugye? Első pillantásra talán olyan, mintha az arcodba ordítana a mélység, és el akarna nyelni, de tekinthetsz rá úgy is, mint egy könyv borítójára, amit ha kinyitsz, sokféle történettel találhatod szembe magad. A megsárgult lapok között felfedezhetsz rémisztő és bizarr olvasmányokat, de akadnak káprázatos és egészen különleges mesék is. Annak ellenére, hogy a sűrű ágak között mennyi minden történt már, hogy ez az erdő mennyi mindenről tudna mesélni, valójában sosem változik. A természet itt nem változik. Megőriz minden emléket.

- Nem igazán tudom, hogy pontosan mire is akarsz kilyukadni, vagy mit szeretnél ezzel mondani.

- Azt, hogy néha a dolgok váratlan fordulatot hozhatnak. Hogy nem minden végződik rosszul, még ha elsőre úgy is tűnik. Hogy néha azok a helyek, amiktől eleinte féltünk, és rossz emlékek kötnek hozzájuk, megszépülhetnek, és új lehetőségeket adhatnak.

- Most azt akarod mondani, hogy az erdőben találjak megoldást arra, hogy Young ne haljon meg?

- Nem, dehogyis – nevetett fel halkan Hyunseung. – Azt akarom mondani, hogy régen féltél ettől az erdőtől, de most innen fentről mégis azt mondtad, mennyire szép. Mert hagytad, hogy megmutassa a másik felét. Mert hagytad, hogy lásd a jobbik felét is. Mindennek van jó, és rossz oldala, ezt ne felejtsd el.

- De a halálnak nincsen jó oldala.

- Kinek mi. Valakinek a halál megváltás lehet – mosolyodott el Hyunseung. – Csak azt akarom mondani, hogy nem kell attól félned, hogy Young meg fog halni, mert addig még sok minden történhet. Lehet, feltalálod a halhatatlanságot, vagy neki is lesz képessége. De ha ember is marad, a végén úgyis az együtt töltött idő fog számítani. És erre kell gondolnod. Ne feledd: minden változik, de az emlékeink megmaradnak.

- Tudom, tudom, hogy így van. Csak piszok nehéz ezt a gondolatot kiűzni a fejemből.

- Megértem. Ezért hoztalak fel, hogy eltereljem kissé a figyelmedet és valami újat vigyek az életedbe.

- Köszönöm – fordultam felé, majd lágyan megcsókoltam.

Odafentről tényleg másként tekintettem a világra. Innen minden olyan egyszerűnek tűnt, olyan aprónak és jelentéktelennek, de odalent minden elhatalmasodott rajtam. Túlságosan összejöttek a dolgok, és annyi mindenen kellett aggódnom, és észben tartanom, hogy összezavarodtam és kezdtem elveszíteni az irányítást. De itt, mintha kitisztult volna a fejem, kiürült belőlem a félelem és minden kérdés, és magát, a lecsupaszított valóságot láttam. A szépséget, amik borzalmakat rejtettek, és a borzalmakat, amik mögött csodák lapultak.

Valamiért úgy éreztem, még mindig nem vagyok méltó annak a képességnek a birtoklására, ami megadatott nekem. Még ha csak igen rövid ideje is volt az enyém, és még ha sokat is kellett fejlődnöm, nem éreztem azt, hogy én ezt a legvégsőkig bírni fogom.

Egyre inkább azt éreztem, hogy bele fogok ebbe fáradni, és ezt senki nem vette észre. Mindenki csak tolt előre, biztatott, hogy menni fog ez, és megint csak annál a kérdésnél kötöttem ki, mint oly sokszor: biztos akarom ezt? Mi van, ha nem akarok ezzel együtt élni?

És mint minden alkalommal, ezúttal is megráztam a fejem és messzire űztem ezt a gondolatot. Nem azért, mert most nem akartam erre gondolni. Szimplán csak azért, mert ezt várták el tőlem.

Hyunseunggal még egy ideig repültünk az éjszakában. Szerettem volna megnézni Szöul fényeit is, de azt mondta, hogy azt majd egy következő alkalommal.

- És nem fázol? Egyáltalán nem? – Kérdeztem meg huszadjára, mikor lefelé ereszkedtünk.

- Nem. Mondom, a szárnyaim olyan melegséget adnak, mint egy nagy bundás kabát – válaszolta jókedvűen.

- Képtelen vagyok elhinni – csóváltam meg a fejem.

Hyunseungnak ismét nagy fájdalmakkal járt, amíg visszahúzta a szárnyait, de szerencsére a sebek hamar begyógyultak, és mire visszaértünk a lakáshoz, már egy karcolás sem látszódott rajta.

Elalvás előtt aztán ismét megrohamoztak a gondolataim, de ezúttal mintha tisztábban láttam volna a helyzetemet. Elhatároztam, hogy az elsődleges feladatom az lesz, hogy ismét kapcsolatba lépjek a túlvilággal. Ha sikerül, tudni fogom, mi a következő lépés. Ha nem sikerül… akkor meglátogatom Taemint.

*

Másnap egykedvűen mentem be dolgozni. Igazság szerint szerettem volna valami hétköznapival foglalkozni, jobban kitanulni ezt a szakmát, de a gondolataim folyton máshol jártak, és egyre inkább afelé hajlottam, hogy ezzel majd akkor foglalkozok, ha minden másnak véget vetek. Napközben már fontolóra vettem, hogy felmondok, és majd visszatérek, ha megoldottam a jelenlegi ügyeket, ugyanakkor tudtam, hogy nem tehetem, különben elveszíteném a józan eszem. A munkahelyem volt az a dolog, ami miatt még emberként tekintettem magamra.

Mivel nem voltak sokan, így a lehető legtöbbször próbáltam észrevétlenül a tükrök közelébe menni, és arra koncentrálni, hogy kapcsolatba lépjek Heeyeonnal. De mindhiába hívogattam, erőlködtem, érintettem meg a felszínét, nem történt semmi. Mielőtt dühbe gurultam volna, azzal nyugtatgattam magam, hogy majd egy csendesebb helyen megpróbálkozom ezzel, mondjuk otthon, ahol senki nem zavar és ahol talán Heeyeon is szívesebben bukkanna fel.

Unalmamban éppen a téli kabátokat igazgattam; felhúzogattam a cipzárjaikat, és a kapucninál lévő szőrméket is szépen beállítgattam, hogy mutatósabbak legyenek, amikor egyszer csak éreztem, hogy nedves lesz a kezem. Hirtelen arra gondoltam, hogy biztos vizes lett, de aztán abban a pillanatban lemerevedtem. Egy zárt térben hogyan lehetne nedves bármi is?

Elfintorodtam, mert a következő gondolom az volt, hogy valaki biztosan rápisilhetett a fülkében, így azzal a lendülettel elrántottam a kezemet. Ám amint megláttam véres kézfejemet, egy halk sikoly hagyta el a számat.

A kiáltásomra aztán odaszaladt egyik kollégám, aki még inkább sikítani kezdett, végül pedig odacsődültek a többiek is, és még néhány vásárló.

De nem a véres kezem okozta a lármát, és az azt követő pánikot. Ugyanis amikor elhúztam a kezemet, a kabátból valami folytán kiesett egy emberi testrész. Ott hevert a lábaim előtt egy kissé megcsócsált, cafatos, csuklóból levágott kézfej.

23. rész

*Ajánlott zene: TST - Paradise*

https://www.youtube.com/watch?v=qOCG2X-p-zw

Hyunseung ledermedt, és ezt nem igyekezett elrejteni. Szemei enyhén elkerekedtek, és kissé értetlen arckifejezéssel nézett rám. Talán én is így néztem először Youngra, amikor felhozta ezt a témát.

- Rendben van, hogy van képességem, de… honnan tudjam biztosra, hogy én is örökké fogok élni? Belőlem, az én fajtámból tudtommal csak én létezem. Mi a bizonyíték arra, hogy én nem fogok megöregedni, és meghalni?

- Nem is tudom… A legtöbb természetfeletti nem hal meg, halhatatlanná válik és egy idő után nem öregszik. Ráadásul a te képességed jelenleg a leghatalmasabb a világon, ez szerintem elég nyomós érv.

- Mi van, ha pont ez az az ok, amiért én is meghalok? Mivel hatalmas a képességem, sokkal több felelősséget kell vállalnom és úgymond sokkal több feladatom is van, amit el kell végeznem. Sokkal több terhet cipelek, ami sokkal kimerítőbb és fárasztóbb. Mi van, ha pont emiatt nem vagyok örök életű? Mi van, ha megöregszem, és halálomkor jön valaki, aki átveszi a képességemet? Semmi sem bizonyítja, hogy én nem fogok meghalni hamarosan.

- Ez igaz. Ugyanakkor arra sincs bizonyíték, hogy így lenne. Lehet, hogy fárasztóbb a képességed, de rengeteg segítséget kapsz más természetfeletti lényektől és a képességedet kiismerni nem egy pillanat alatt történik. Sokkal bonyolultabb és törékenyebb, mint más fajoké. A te képességed páratlan. Ki se tudod ennyi idő alatt tanulni rendesen, ezért nem hiszem, hogy leváltanának. Persze, lelkileg és mentálisan megterhelő, de aki képességet kap és tud vele élni, azért sikerül, mert a teste, a lelke elég erős hozzá. Ha valakit vámpírrá változtatunk, az se mindig marad életben. Nem a vérveszteségbe halnak bele, nem a sok sérülésbe, hanem abba, hogy a testük nem fogadta el az átváltozást.

- Ezt csak azért mondod, mert te sem akarsz beletörődni abba, hogy meg fogok halni, ugye?

- Részben talán igen. Részben pedig a tapasztalataim alapján mondom ezt. Sok mindent kell még tanulnod a saját világunkról. Nem fogsz meghalni, erről biztosíthatlak.

- Akkor miért érzem ilyen nyomorultul magam?

- Mert tehetetlen vagy. Nézd, Minseo, vannak dolgok, amikre csak az idő tud választ adni. Valójában nincs olyan, hogy valaki halhatatlan. Én se azért élek ilyen régóta, mert halhatatlan vagyok, hanem mert piszok nagy mázlim volt az évek során. Na, meg persze történt némi génváltozás a szervezetemben, de ettől függetlenül én is meg tudok halni. Ha levágják a fejem, vagy feldarabolnak, valószínűleg én is halott maradok. Egyszer mindenki meghal, csak valaki tovább él, valaki pedig kevesebb ideig. Próbálj erre így gondolni, rendben? Tudom, hogy ez nem igazán vigasztal, de a halál az halál. A fájdalom az fájdalom. És teljesen mindegy, hogy ki meddig él: húsz évig, vagy százig, vagy ötszázig. Egyszer meghalunk, és az fájni fog. Sőt, egy valamit biztosan tudok: minél tovább élsz valakivel együtt, annál erősebb lesz a kapocs köztetek, és a halála annál fájdalmasabb lesz. Ebbe bele kell törődnünk, ha akarjuk, ha nem.

- Azt hiszem, ebben igazad van. De mégis… valamit lehet tenni ellene, hogy kevésbé fájjon, nem? Te mit szoktál tenni, ha valakit elveszítesz?

- Én? Semmit. Élem az életem, mint ahogy mindig. Próbálok minél több időt tölteni a körülöttem lévőkkel, minél több boldog percet szerezni, mert sosem tudhatod, ki meddig marad melletted. Felesleges azon aggódni és rettegni, hogy mi lesz, ha meghal valaki. Ezzel foglalkozz akkor, ha majd bekövetkezik a legrosszabb. De ne mérgezd az emlékeidet, az érzéseidet ilyenekkel. Nem szabad, mert utólag jössz majd rá, mennyi mindent szalasztottál el.  

Elgondolkodtam Hyunseung szavain. Kicsit sem voltak megnyugtatóak, de igaza volt. Van, ami ellen nem lehet semmit tenni. Ez elszomorított és még rosszabbul éreztem magam, amit Hyunseung is észrevett.

- Nézd! – Fordított meg, így ismét háttal álltam neki. Szöul még most is ugyanúgy ragyogott. – Sose alszik ki egyik fénypont sem. Néha változnak, de a legtöbbje ugyanott marad. Minden éjszaka ugyanúgy néz ki idefentről. Pedig minden nap meghalnak emberek. Minden nap változik valami; valakiket elveszítünk, de jönnek helyette mások. Ez az élet rendje, ez a körforgás. Ha különcnek is érzed magad a képességed miatt, vagy ha bármi miatt magad alatt vagy, gondolj arra, hogy sosem vagy egyedül. Mások vagyunk, mindenki más adottságokkal rendelkezik, de az érzéseink, a szeretet és a fájdalom ugyanaz. Talán nem ez a legvigasztalóbb mondat, amit hallottál tőlem, és talán kissé morbid is, de ez az igazság. Mindenki átesik ugyanezen.

Valóban nem lettem nyugodtabb, de tudtam, mire akar célozni. Változunk. Minden változik. Az emberek, a város, a világ, mindenki. Meghalunk, elmúlunk, feledésbe merülünk. De az emlékeink örökké élnek.

Talán nincs értelme az életnek, de ha már egyszer megadatott, akkor végig kell csinálni.

Heeyeonra gondoltam és a túlvilágra. Arra, hogy én legalább tudtam, hogy a halál után is van élet, és hogy valójában semmi nem vész el, csak… az emberek átköltöznek egy másik helyre. Vajon egyszer, ha elég erős leszek és a világ is sokkal befogadóbb lesz a természetfelettit illetően, akkor majd a halottakat össze tudom hozni az élőkkel? Nem azért, hogy felbolygassam az érzéseiket, hanem pont ellenkezőleg: hogy megnyugtassam őket, hogy valójában sosem halunk meg. Vajon, ha erre lenne lehetőség, mit váltana ki az emberekből?

Ismét a sojuért nyúltam, és ezennel meg is ittam a második üveget is. Annyi kérdést szerettem volna feltenni ezzel kapcsolatban, de úgysem kaptam volna rájuk választ, hiszen ezek talán olyan kérdések voltak, amikre én magam adhattam volna választ. Bár én könnyen beszéltem, mert ha akartam, bármikor felkereshettem Heeyeont – leszámítva a jelenlegi helyzetet, de mit tennék, ha én is csak egyszer láthatnám azt, aki meghal? Felzaklatna, vagy megnyugtatna? Abban biztos voltam, hogy utána újra és újra látni akarnám az illetőt, és talán így sose tudnám elengedni. Ugyanakkor ez csak az én véleményem volt, ki tudja, más hogyan reagálna erre.

- Jól van, most már elég lesz, a végén még tényleg berúgsz, és holnap rettenetesen fájni fog a fejed – vette ki a kezemből a harmadik sojut Hyunseung, én pedig nem tiltakoztam. A fejem kissé már kótyagos volt, kicsit homályosan is láttam, és tényleg nem akartam ennél rosszabb állapotba kerülni. – Néha olyan kiismerhetetlen vagy. Mintha valamit terveznél magadban…

- Tervezni? – Lepődtem meg kérdésén, majd csak megráztam a fejemet. – Nem terveztem konkrétan semmit, csak próbálok valamit találni, amivel elterelhetem a gondolataimat, és amitől meg tudok nyugodni.

- Nos, nekem lenne egy ötletem…

- Most nincs kedvem ágyba bújni veled, bocsi.

- Nem erre gondoltam. Olyan vagy, mintha folyton csak ez járna a fejemben – vágott morcos arcot Hyunseung, amin hangosan felnevettem.

- Miért, mi mást tudsz?

- Van egy dolog, amit egy ideje már szeretnék megmutatni, de ehhez egy kicsit csendesebb helyre kell mennünk.

- Jól van. Most bármit elfogadok, ha attól jobb lesz nekem.

Magamra erőltettem egy mosolyt, és hagytam, hogy Hyunseung magával húzzon.

*

Jó fél órával később a lakásunk mögött elterülő erdőben sétáltunk. Eltekintve a hidegtől és attól, hogy jóformán semmit nem láttam, elég kellemesnek tűnt ezt a kis kirándulás.

Csend honolt körülöttünk. Tisztán hallottam a saját lélegzetvételünket, és az egyetlen zajforrás a földön megfagyott gallyak roppanása volt, ahogy testsúlyunkkal rájuk nehezedtünk.

Furcsa volt ismét itt lenni, azok után, hogy körülbelül másfél évvel ezelőtt itt vívtam meg első csatámat. Azt hittem, soha többé nem leszek képes eljönni ide, és noha azt a helyet messziről elkerültük ezúttal is, az erdő számomra még most is a csatát juttatta eszembe. Ugyanakkor a némaság ezúttal nem tűnt se ijesztőnek, se veszélyesnek, sokkal inkább megnyugtatott és elcsendesítette a bennem tomboló háborúkat.

Nem kérdeztem Hyunseungot, miért is vagyunk itt, valamiért ez most nem számított. Arra tudtam csak gondolni, mennyivel kellemesebb lehet itt élni, mint a nyüzsgő, zajos városban, ahol szinte mindig történik valami. Itt pedig mintha megállt volna az idő; soha semmi változás nem történt már évtizedek óta.

Hamarosan egy kisebb tisztásra értünk. A fák eltűntek körülünk, és egyszerre csak a Hold ezüstös fénye világította be a tájat. Vastagon borított mindent a hó. Csak néhány fatönk bukkant elő a hófehér lepedő alól, valamint egyetlen vézna, csupasz fácska álldogált ott egymagában, magányosan, búslakodva. Néhány ága a hó súlya alatt letört, apró darabokra porladt.

- Maradj itt – mondta Hyunseung, mielőtt kiléptem volna a fák védelméből.

Bólintottam, és figyeltem, ahogy ő tovább sétál. Néhány méterrel távolabb tőlem, nagyjából a tisztás közepén megállt, felém fordulva.

Aztán csak vártam és néztem őt. Nem mozdult, csak egy helyben ácsorgott, lehunyt szemekkel. Szőke hajzuhatagja az arcába lógott, így nem láttam tisztán vonásait. Az egyetlen, amit meg tudtam állapítani, hogy lélegzik.

Már éppen szólni akartam, hogy megtörjem a csendet, amikor halk reccsenést hallottam. Egyből a körülöttem lévő fák irányába kaptam a fejem és erősen hunyorogtam, hátha meglátok valakit a sűrűségben. Megijedtem.

- Nincs semmi baj, nincs itt senki – válaszolt végül Hyunseung, de továbbra sem nézett rám. Mintha csak megérezte volna a félelmemet.

Én ismét rá emeltem a tekintetemet, és próbáltam rájönni, mi történik éppen. Miért nem mozdul? Miért nem beszél hozzám? Miért nem mehetek oda hozzá? Mit is keresünk pontosan itt? Szerettem volna mindezeket megkérdezni, de ehelyett türelmesen várakoztam.

Ismét hallottam az előbbi reccsenést, ezúttal hangosabban. Most már biztos voltam abban, hogy nem mellőlem jött a hang, hanem egyenesen szemből. Hyunseungtól. Aztán újabb reccsenés, majd még egy, és még egy, végül az egész hosszasan elnyúlt. Nem is reccsenés volt, hanem szakadás. Mintha valamit kettészakítottak volna… mintha… mint amikor egy ruha elszakad, egészen hosszan, és több lesz rajta a lyuk, mint maga az anyag.

Hyunseung kabátja, és az alatta lévő ruházata elszakadt, mintha csak egy egyszerű pólót téptek volna ketté, majd mindegyik ruhadarab a földön kötött ki. Hyunseung ott állt félmeztelenül, ugyanabban a pozícióban, de továbbra sem nézett rám.

Ijedtemben egy lépést tettem felé, de aztán megtorpantam. Mintha ő maga állított volna meg. Attól féltem, hogy megtámadja valaki, hogy nincs biztonságban, hogy segítenem kell neki, de nem tettem semmit. Egyes egyedül voltunk, és ezt én is tudtam.

Ökölbe szorult mindkét keze, karjai megfeszültek, izmai feldagadtak, ő pedig egy kiáltás kíséretében térdre rogyott. Karjaival átölelte testét, és mélyről jövően üvöltött, bele az éjszakába.

- Hyunseung! – Kiáltottam, és tétovázás nélkül megindultam felé.

Láttam a fájdalmat az arcán, és azt hittem, hogy mégiscsak közel kerültünk a másik tisztáshoz, ahol rengeteg lélek lézengett, és ők támadták meg. De aztán ez a gondolatom szertefoszlott, ahogy hirtelen fölénk emelkedett valami, kitakarva az egyetlen fényforrást, és ezzel árnyékba borítva minket.

Döbbenetemtől, és mert valami elsuhant a fejem felett, na meg mert pont belerúgtam az egyik fatönkbe, orra estem, és egy nyekkenés következtében elterültem a hóban. Sikeresen megtámaszkodtam a kezeimen, és négykézlábra ereszkedve, lassan emeltem fel a fejemet. Aztán hosszú percekig csak bámultam az előttem lévő két óriási, fekete angyalszárnyra.

Teljesen megigézve néztem őket, mintha most először láttam volna ilyet. Az se érdekelt, hogy ujjaim már átfagytak, ahogy belesüppedtek a hóba, és hogy a nadrágom is beázott. Egyszerűen képtelen voltam levenni szemeimet róluk.

Hyunseung kiáltása elhalt, majd lassan felegyenesedett. Megindult felém. Kecsesen lépkedett, magabiztosan, és nyoma sem volt annak, hogy az előbb még olyan fájdalmasan ordított, hogy azt hittem, haldoklik.

Megállt előttem, majd szélesen elmosolyodott, és felém nyújtotta kezét. Egyik kezemet belehelyeztem az övébe, ő pedig könnyűszerrel talpra állított.

- Meg fogsz fázni, hideg van – leporolta kezemről a havat, és a sapkát is megigazította a fejemen. – Csukd be a szád, ennyire ne legyél meglepődve. – Nevetett fel halkan.

- De, ez… hogyan? – Néztem szemeibe, majd a háta mögött tornyosuló szárnyakra.

- Tudod, hogy félig angyal vagyok.

- Tudom, de… megsérültek a szárnyaid… akkor… hogyan?

- Meggyógyultak. Nem levágták őket, hanem csak megsérültek, de mint minden sérülés, úgy ez is rendbe tud jönni. Csak kicsit sokáig tartott nekik.

- Olyan… szépek…

Felemeltem kezemet, hogy megérinthessem őket. Hyunseung az egyik szárnyát lejjebb engedte, én pedig ujjammal óvatosan megérintettem. Egy pillanatra összerezzent, és elhúzódott, de végül hagyta, hogy megsimogassam. Puha volt, és meleg. Olyan volt, mintha Hyunseung és a szárnya két külön élőlény lenne, de valójában összetartoztak.

- Akkor se értem, hogyan lehetséges… És mégis, miért? Azt hittem, nem foglalkozol az angyali feleddel, hogy nem érdekel téged.

- Sose mondtam, hogy nem érdekel – Hyunseung magunk köré vonta a szárnyait, miután érzékelte, hogy a hidegtől megremegtem. Olyan érzés volt, mintha egy hősugárzós takarót terített volna rám. – Egyszerűen csak úgy gondoltam, nincs értelme jobban foglalkozni vele. Úgy éreztem, hogy hátráltatna, hogy gyengébbnek tűnnék az ellenségeink szemében, na meg, nem is tudtam, hogyan tudnám használni. Annyi évszázad alatt szinte el is felejtettem, hogy létezik.

- De mi változott akkor? Most miért fontos neked?

- Nem is tudom… Főként miattad.

- Miattam?

- Igen, miattad. Hogy is mondjam… Amikor megismertelek, még ember voltál, most pedig az egyik legerősebb képességet birtoklod a világon. Láttam, hogyan birkóztál meg ekkora változással, hogyan fogadtad el a képességedet, hogyan küzdöttél meg, nap mint nap a változásokkal, és hogyan kötöttél kompromisszumot az energiáddal. És most is látom, hogyan próbálkozol, hogyan teszed próbára magad és magatokat, hogyan próbálsz fejlődni és hogy mennyire jó és becsületes dolog, ha az ember elfogadja magát úgy, ahogy van. És arra gondoltam, ha neked ez ment, akkor nekem miért ne menne? Szóval elhatároztam, hogy megpróbálom az „angyali” felemet is visszahozni, kiismerni, megtudni, mire vagyunk képesek és egyszerűen csak elfogadni.

Hyunseung szélesen elmosolyodott, majd átölelt karjaival, és egy puszit adott a fejemre. Ettől én is jobb kedvre derültem, és szintén megeresztettem egy mosolyt.

- Szóval miattam… - bólintottam egyet, majd aggódva néztem vállára, ahol néhány csepp vért láttam megpihenni. – Nem fáj? Úgy értem, megsérültél.

- Ó, hogy az… - pillantott vállára, majd egy mozdulattal elkente a vért rajta. – Ne törődj vele. Nagyon fáj még mindig, de bízom benne, hogy idővel ez is lankadni fog.

- Úgy tervezed, hogy többször elő fogod hozni?

- Persze. Másként nem tudom megerősíteni.

- És mi van azzal a gondolatoddal, hogy ettől gyengének fognak nézni? Vagy hogy ez kitudódik?

- Amíg nem sikerül jobban kiismernem, addig szeretném titokban tartani, azért se említettem eddig soha senkinek. És nem érdekel mások véleménye. Ez is én vagyok, az én részem. Nem a szárnyaim határozzák meg, hogy gyenge vagyok-e vagy sem, hanem a tapasztalataim.

- Mégis mióta mesterkedsz ebben?

- Nos… nagyjából egy fél éve, eleinte csak hébe-hóba, de az elmúlt két hónapban már egyre sűrűbben. Most, hogy már nagyjából meggyógyultak, tudok kísérletezgetni.

- Kísérletezni? Mikre gondolsz pontosan?

- Irányítani. Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem egyszerű irányítani őket, főleg azóta, hogy volt az a sérülésem. Arról nem beszélve, hogy sose repültem hosszabb távokat.

- Szóval tudsz repülni? Mármint hosszabb távon?

- Néhányszor már voltam is. Szeretnéd kipróbálni?

- Mi? De hát… hogyan? Biztonságos?

- Persze, hogy az – nevette el halkan magát. – Nem kérdezném, ha nem lenne az. És repültünk már korábban, csak abból nem sokra emlékszel, szerintem. Ezúttal nem lenne kedved odafentről megnézni a kilátást?

- Ez lenne az, amit meg akartál mutatni? – Mosolyodtam el halványan.

- Igen. Hidd el, megbánnád, ha ezt kihagynád.

- Akkor ez esetben, mehetünk.

22. rész

*Ajánlott zene: EXO – Don’t go*

https://www.youtube.com/watch?v=V7I7HbWtstY

Younggal egészen addig sírtunk, amíg el nem fogytak a könnyeink. Miután kimerültünk, és nem tudtunk többé hangot adni fájdalmunknak, nyugovóra tértünk. Bekísértem a szobájába, és egészen addig mellette ültem, amíg el nem aludt. Ezután fogtam magam, felöltöztem és elhagytam a lakást.

Képtelen voltam most odabent maradni. Ki akartam szellőztetni a fejemet, és újra és újra átgondolni a beszélgetésünket.

Odakint ezúttal nem esett a hó, de a dermesztő hideg annál nagyobb volt. A hőmérséklet már bőven mínusz fokok alá süllyedt; talán ez volt a legkeményebb tél, amit eddig tapasztaltam. Talpam alatt ropogott a már keménnyé fagyott, sárral összekevert hó, és a letakarított utak síkossá, csúszóssá váltak a ráfagyott jégpáncél miatt. Óvatosan, kimérten közlekedtem, nehogy ismét elessek, bár legbelül úgy éreztem, a kezembe vagy a lábamba nyilalló fájdalom sokkal elviselhetőbb lenne, mint amit belül, mélyen a szívem környékén éreztem.

Lázasan vert mellkasomban szívem, magányosan dübörgött és képtelen volt elfogadni, hogy a legjobb barátnőm meg fog halni. Persze, tisztában voltam vele, hogy nem kéne már most gyászolnom, hiszen addig még rengeteg minden történhet, rengeteg szép emléket szerezhetünk, és ki tudja, lehet neki is van rejtett képessége, de mégis… Mi van, ha mégsem? Young meg fog halni egyszer, ha akarom, ha nem. Meg fog öregedni, végig fogom nézni, ahogy arca ráncossá válik, ahogy az élet lassacskán elhagyja őt, és ott leszek mellette, fogni fogom a kezét, amikor a halál végül utoléri. És nem tehetek majd semmit. Hiába az a sok hátralévő év, valójában minden egy szempillantás alatt el fog repülni, és azon kapom magam, hogy ő már nem lesz ott. Könnyebb lenne elviselni a tudatot, ha vele együtt öregednék meg, de nem így lesz. Eltelnek az évek, míg se én, se Hyunseung, se Jonghyun, se senki nem fog megváltozni, minden vonásunk ugyanolyan marad, míg Young el fog tűnni. Nem lesz ott velünk örökké.

Szemeimből újra utat törtek a könnycseppek, pedig meg mertem volna esküdni, hogy végleg elapadtak. Nem akartam erre az egészre gondolni, nem akartam már most úgy viselkedni, mint aki búcsúzkodik, de mégis… Nem tudtam az érzéseimnek parancsolni. Sírtam. Azt hiszem, ez az egész félig csak egy ürügy volt arra, hogy sírhassak.

Egy utca végi kisboltban vettem magamnak néhány üveg sojut, majd a kis szatyorral a kezemben felszálltam a következő buszra. Néhány megálló után leszálltam, majd elindultam a Namsan toronyhoz; a helyre, ami mindig megnyugvást hozott számomra.

Felérve gyönyörű kilátás nyílt egész Szöulra. Éjszaka a legcsodálatosabb város volt, amit valaha láttam. Megannyi aprócska, színes fény nyüzsgött odalent a sötétségben, mintha egy teljesen másik világba csöppentem volna. Ezek a fények voltak azok, amiket ideérkezésem első napjaiban láttam, és amiből mindig erőt merítettem. Igazság szerint ez volt az a látvány, ami miatt idejöttem néhány éve: ha nem látom azt a koreai sorozatot, amit akkoriban, talán sose győzöm meg magam arról, hogy nekem ide kell jönnöm. Akkor sose szedem össze minden erőmet, és teszem meg ezt a nagy lépést, ami egyszerre volt életem legjobb, és talán legrosszabb döntése is.

Távol voltam a várostól, a valóságtól, mindentől és szerettem volna ilyen távolságból szemlélni tovább mindent. Nem akartam részese lenni az itteni életnek, meg úgy alapjáraton az Életnek. Kezdtem besokallni, kezdtem úgy érezni, hogy amióta Koreába jöttem, sokkal többet veszítettem, mint kaptam. Bár tény, hogy a szüleim fogságából megszabadultam, de minden más lett: a világ, a környezetem, én magam is. Meghalt Heeyeon, majd utána Nayoung, találkoztam a halott anyukámmal, akit meg kell ölnöm, ha még életben van, és ott van Taemin, a testvérem, akivel szintén végeznem kell, ha újból találkozunk. És most itt volt Young, akit egyszer el fogok veszíteni. A Halál körbe lengte az életemet, minden mozdulatomat, és ez kezdett fojtogatóvá válni számomra.

Kinyitottam az első üveg sojut, mely halk szisszenéssel adta meg magát. Nagy kortyot ittam belőle, mert torkom már kiszáradt a sok sírástól. Ahogy a kesernyés nedű végigmarta nyelőcsövemet és kellemesen szétáradt gyomromban, úgy egyre inkább megnyugodtam. Az alkohol, bizonyos mértékig, megnyugtatja az ember lelkét. Ha ezt a határt átléped, jön a kiborulás és a vég nélküli sírás, majd az édes súlytalanság, az érzéketlenség.

Lehunytam szemeimet és beszívtam a hideg levegőt. Libabőrös lettem és próbáltam elhessegetni minden negatív gondolatomat. Jelenleg túlságosan bonyolultnak tűnt az életem, és nem éreztem úgy, hogy készen állok rá. De itt voltam és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Hiába voltak barátaim, valahogy mindig úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Még ha meg is osztottam volna a gondolataimat, a kételyeimet, akkor se csillapodott volna bennem ez a mérhetetlen magányosság. Egyszerűen nem találtam a helyemet, és ez tett engem magányossá, frusztrálttá, bizonytalanná.

- Nem gondoltam volna, hogy a barátnőmből egyszer még alkoholista lesz.

Összerezzentem az ismerős hang hallatán, és meg sem lepődtem, hogy Hyunseung lépett oda mellém. Valamiért sejtettem, hogy előbb vagy utóbb, de rám fog találni itt, azért mégiscsak rákérdeztem.

- Honnan tudtad, hogy itt leszek?

- Ismerlek. Na, meg, egy halom zsebkendőt elbőgtetek Younggal, biztos voltam benne, hogy valami történt – halványan elmosolyodott, majd mögém lépett, és hátulról átkarolt. Fejét nyakamba fúrta, és egy puszit adott az arcomra. – Ezúttal mi borított ki ennyire?

- Igazából… - vettem egy nagy levegőt, majd visszanyeltem egy újabb adag sírást, hogy érthetően tudjak beszélni. Hagytam egy kis szünetet, ezalatt megpróbáltam úrrá lenni érzéseimen, végül folytattam. – Kiborít a tudat, hogy Young egyszer meg fog halni. Tudom, teljesen felesleges ilyenekre gondolni, hiszen ez semmin nem változtat, de ha belegondolok, hogy néhány éven belül már látszódni fog, hogy ő idősebb lett, én meg nem… és hogy az idő nem kedvez nekünk… ez nagyon nyomaszt. Nem akarok megbirkózni sosem azzal, hogy mi lesz akkor, ha már ő nem lesz. Arra meg végképp nem akarok gondolni, hogy Young mindezt hogyan éli meg.

- Volt egy érzésem, hogy hamarosan, de mindkettőtök életében el fog jönni ez az időszak, amikor rádöbbentek, hogy nem marad minden így – sóhajtott fel együtt érzően Hyunseung, és szorított az ölelésén. – Őszinte leszek veled: nem lesz könnyű átesni ezen. A több mint ezer évem alatt, az emberek, a barátaim csak úgy hullottak mellőlem, mint ősszel a fáról a falevelek, és ez minden alkalommal fájt. A halál az egyetlen dolog, ami a természetfelettiek életében is ugyanolyan fájdalmas. Erre nem lehet felkészülni, ezt csak el kell fogadni.

- Reméltem pedig, hogy hazudni fogsz, vagy legalább valami kevésbé fájdalmas dolgot mondasz – vágtam fancsali arcot, mint aki citromba harapott. Hyunseung hangja, vagy talán inkább a kötelékünk által valamiért nyugodtabbnak éreztem magam. Esetleg attól, hogy beszélhettem valakivel erről az egészről.

- Ebben az egyben nem szeretnék hazudni. Bármit mondanék, ha eljön a pillanat, az így is, úgyis fájni fog.

- Tudom – sóhajtottam egy újat, és ittam egy újabb kortyot az üvegből. – Ti beszéltetek már erről Jonghyunnal?

- Igen, valamennyire már igen – bólintott bizonytalanul. – Jonghyunnak az elmúlt évszázadai alatt nem sok barátnője volt, ha volt is, azelőtt elhagyta őket, hogy komolyabbra fordultak volna a dolgok közöttük. De a jelenlegi helyzet más, két okból is. Young tud arról, hogy Jonghyun vámpír és ezt még egy barátnője sem tudta róla. Másfelől még sosem szeretett senkit annyira, mint most Youngot.

- És… mit mondott Jonghyun?

- Nem igazán akar nyilatkozni erről, de őt is megviseli. Megfordult a fejében, hogy elhagyja Youngot, de természetesen képtelen lenne rá. Egyelőre azt hiszem, még ő sem gondolta végig ezt a helyzetet, vagy ha igen, ő maga sem tudja, mit tegyen.

- Azt meghiszem. Úgy sajnálom őket. Annyira rossz nézni, hogy körülöttünk mindenki szerelmi élete romokban hever. Gondolj csak bele, ott van Eungyeol és Sora is, náluk ugyanez a helyzet áll fenn, Woobint és Jongsukot pedig meg sem említem. Mindig ennyire nehéz természetfelettiként élni?

- Nos, ha már van képességünk, kell, hogy legyen hátránya is ennek az életmódnak. A szerelem és a halál, a két legfontosabb dolog pont ilyen. Mindkettő rettentő bonyolult és fájdalmas.

Csak felsóhajtottam ezen a kijelentésén, és nem válaszoltam. Jobban éreztem magam attól, hogy itt volt mellettem, de egyáltalán nem akartam arra gondolni, hogyan oldjuk meg ezt a helyzetet. Tényleg olyan lenne, amit csak el kell fogadnunk? Biztos voltam abban, hogy a természetfelettinek is van hátránya, de miért pont ennek kell annak lennie? Ez annyira igazságtalanság…

- Mi nyomaszt még? – Törte meg gondolatmenetemet Hyunseung.

Ismét nagyot sóhajtottam, majd karjai között szembefordultam vele. Egy darabig mellkasával néztem farkasszemet, végül lassan rá emeltem tekintetem és szemeibe néztem.

- Belegondoltál már abba, hogy mi van… mi van, ha én sem élek örökké?

21. rész

*Ajánlott zene: Davichi – Days without you*
https://www.youtube.com/watch?v=BOBvYmPrdC4

A következő napok eseménytelenül teltek, afféle vihar előtti csend vette kezdetét. Szinte már éreztem a távolban gyülekező sötét felhőket, amik csak arra várnak, mikor csaphatnak le végre, de figyelmen kívül hagytam őket. Egyszerűen csak élvezni akartam a jelenlegi életemet, és eldönteni, mit is akarok igazán. Próbáltam megtalálni az arany középutat, és egy kicsit pihenni, mert tudtam, hogy a Sors bizony még rengeteg meglepetést tartogat számomra.

*

Kora este végeztem a munkahelyemen, ami ritkán adatott meg, és úgy terveztem, a mai nap én főzöm a vacsorát. De amikor hazaértem, a lakásban égett a villany. Lőttek a meglepetésnek.

- Halihó! – Köszöntem hangosan, de válasz nem érkezett. Levetkőztem, majd belebújtam a papucsomba, és ujjaimat dörzsölgetve a konyhába mentem.

Young szorgoskodott odabent; épp húst sütött a serpenyőben, és a felvágott zöldségeket keverte hozzá. Annyira belemerült, hogy észre sem vette, hogy ott vagyok, így amikor ismét ráköszöntem, ijedtében ugrott egyet.

- Basszus – kapott kezével a szívéhez, majd ahogy én, úgy ő is elnevette magát.

- Bocsi. Mi jót főzöl? – Kukkantottam bele a gáztűzhelyen lévő fazékba.

- Minek látszik?

- Zöldséges csirkének – állapítottam meg. – Ez itt meg ramen – tettem vissza a fazékra a tetőt.

- Így van, pontosan ezt csináltam – nevette el ismét magát.

- Segítsek valamiben? – Érdeklődtem.

- Á, nem kell, mindjárt a végére érek – legyintett mosolyogva.

- Kár, én is főzni szerettem volna ma, de megelőztél. Majd mondjuk azt a többieknek, hogy együtt csináltuk, jó?

- Hát, ha nem lesz finom, mondhatjuk ezt – vigyorodott el, mire csak szúrós pillantással néztem rá. – Mizujs egyébként? Régen beszélgettünk már, úgy mélyebben. Minden rendben veled?

- Persze, igen. Vagyis… Nem igazán találom a helyem a világban, de azt hiszem, sokkal jobban viselek mindent, mint régebben – sóhajtottam elgondolkodva, miközben helyet foglaltam az étkező asztalnál. – És veled? Te hogy vagy?

- Ennek örülök, valóban jobban nézel ki, mint régebben – mosolyodott el, majd arca lassan komorrá vált. - Én… ha őszinte akarok lenni, jól is vagyok, meg nem is – sóhajtott fel hangosan, és fakanállal a kezében nekidőlt a konyhapultnak. – Ami történt, azon már túltettem magam, és megmondom őszintén, örülök, hogy a mostani akcióban nem kell részt vennem. Mármint természetesen bánom is, hiszen szeretnék nektek segíteni, és így kicsit azt érzem, hogy távolabb kerültünk egymástól, de közben meg tudom, hogy ezzel a sok szörnyűséggel nem bírnék megbirkózni. Igazából nem is értem, hogyan tudod mindezt feldolgozni, ami körülvesz téged. Úgy értem… két évvel ezelőtt még mindketten teljesen átlagos emberek voltunk, fiatalok, akik azért jöttek ide, hogy új életet kezdjenek és megvalósítsák az álmaikat. De itt vagyunk most, egy teljesen más világban, és míg te természetfeletti lettél, én… én itt maradtam – fejezte be a végét elcsendesedve.

- Hogy érted, hogy te itt maradtál? Ezt nem igazán értem – néztem rá furcsán.

- Én magam se tudom pontosan. Vagyis ne értsd félre, nem hibáztatlak semmiért és féltékeny se vagyok rád, mert áldom az eget, hogy nem nekem kell mindezzel szembe néznem, de… azt mégis sajnálom, hogy én ennyire nem tudom túltenni rajta magam, és hogy igazából semmiben sem tudok segíteni. Körülöttem mindenki természetfeletti, van valamilyen képessége, de én… én ember vagyok – ismét elcsendesedett, majd megrázta fejét, hátat fordított és elkezdte kevergetni a húst, ami már hangosan sercegett.

- Olyan bolond vagy – csóváltam meg a fejemet mosolyogva. – El se tudod hinni, mennyire örülök, hogy te ugyanaz maradtál, aki mindig is voltál, mert így legalább van egy biztos pont az életemben. Számomra nem jelent semmit ez a természetfeletti, ettől még a kapcsolatunk ugyanolyan marad. És az, hogy valamin nehezen teszed túl magad, nem számít. Nem vagyunk egyformák.

- Tudom, csak ez… nem olyan egyszerű. Úgy értem, én tök sokszor bele se tudok szólni a beszélgetéseitekbe, mert nem értek hozzá, nem látom úgy a világot, mint ti. Én nem kényszerültem erre, hogy másként tekintsek rá, vagyis nem olyan mélyen, mint mondjuk te. Félre ne értsd, még mindig nem rád vagyok kiakadva, és nem is magamra, csak tudod, úgy érzem, hogy én csak teher vagyok számotokra, hogy én vagyok az, akit mindig meg kell védenetek, aki elől titkolóznotok kell, nehogy megtudjak valamit és ismét hetek kelljenek, mire feldolgozzam a hallottakat. És ez dühítő. Hogy szeretnék veletek lenni, de teljes igazából soha nem lehet, mert más vagyok, mint ti.

- Young, édesem. Túlreagálod a helyzetet. Megértem, hogy ez nem olyan egyszerű, és hogy nehéz, amiért más fajba tartozunk. De ha belegondolsz, egyikünk se egyforma. Hyunseungék vámpírok, Woobin zombi, ott van Jaehyo, aki farkas, itt vagyok én, mint rémálom, és itt vagy te, mint ember. Mindannyian mások vagyunk, más fajba tartozunk. Neked az a képességed, hogy nincs képességed, és ez teljesen rendben vagy. Még ha nem is értesz sok mindent a beszélgetéseinkből, még ha nehezen is dolgozod fel ezt a sok mindent, ez mind rendben van és nem is kell máshogy lennie. Mert te te vagy. A csapatunk része. Te, a megfigyelő. Aki úgy ad véleményt, hogy nem folyik bele a dolgokba. Te külső szemlélőként rengeteg olyan mindenre világítottál már rá, amit mi nem vettünk volna észre, azért, mert természetfelettiek vagyunk, és mindent túlságosan túlbonyolítunk. Megértem, hogy miért érzed magad kívülállónak, de biztosíthatlak róla, hogy ugyanolyan fontos vagy emberként, mint mindenki más.

áttal állt nekem, miközbenHáttal állt nekem, miközben hozzá beszéltem. Tovább kevergette a húst a serpenyőben, afféle pótcselekvésként, hogy elterelje figyelmét remegő kezéről és a szemébe gyűlő könnycseppekről.

- Ajh… Erre most nem tudok mit mondani, de örülök, hogy így gondolod. Csak tudod… ettől függetlenül semmi sem olyan, mint régen. Nem akartam, hogy így alakuljon az életünk. Neked nem nehéz így élni? Te felfogtad, hogy pontosan mi történt veled? Hogy nem vagy ember? Hogy minden hazugság? Hogy hazudni kell a többi embernek? Téged nem rémiszt meg ez a sok halál, a sok rossz? Te tényleg, igazán, mindent feldolgoztál magadban? – Fordult ismét felém, miközben elzárta a gázt.

- Én magam sem tudom, Young… Néha úgy érzem, hogy igen, máskor azt, hogy nem. Nem örülök ennek a világnak, nem örülök annak, amit látok, de tudod próbálom a jó részét is meglátni. Hogy segíthetek embereken. Hogy életeket tudok menteni. És ez az egész természetfeletti így már nem olyan borzasztó. Ez amolyan… valamit valamiért dolog. Nem én választottam, de ebben kell élnem, és ha ebben kell élnem, akkor megpróbálom a legjobbat kihozni belőle. Természetesen ettől függetlenül mindennap fel fogom tenni a kérdést, hogy vajon ezt az egészet meg tudom szokni? Egyáltalán fel lehet dolgozni ezt az egészet? De úgy vagyok vele, hogyha sok természetfelettinek sikerült, akkor nekem miért ne? Csak borzasztó sok idő kell hozzá. Nem tudok ezen változtatni, én se így terveztem, de… ezt a sorsot kaptam. Mit tudnék tenni?

Most Youngon volt a sor, hogy elgondolkozzon, és egy időre elhalkuljon. Eszembe jutottak Jongsuk, és Hyunseung szavai, és mindenki, akik arról biztattak, hogy idővel minden jobb lesz. Én már átestem azon korábban, amin most Young. Én is küzdöttem ezekkel a gondolatokkal, én is szerettem volna, ha ez az egész nem lenne a valóság, ha valahogyan mindent visszafordíthatnék, de végül nem maradt más, mint az elfogadás és megtanulni ezzel együtt élni. Most Youngon volta sor, hogy ezzel szembe nézzen.

- Mitől vagy ennyire megijedve, Young? – Tettem fel végül a kérdést. – Mi az, ami ennyire nyomaszt?

- Te nem vagy megrémülve? – Szólalt meg végül. Lassú léptekkel közeledett felém, majd leült velem szembe. Ölébe ejtette kezeit, vállai megtörten lógtak előre és a padlót pásztázta.

- Mitől lennék megrémülve?

- A következményektől. A jövőtől? Belegondoltál már abba, mi lesz, ha minden így marad?

- Mármint? Mire gondolsz pontosan?

- A halálra. Én ember vagyok. Én nem élek örökké, mint ti. Én meg fogok öregedni mellettetek, és meg fogok halni. Az éveim meg vannak számolva, és én ezzel a gondolattal nem tudok megbirkózni.

- Oh…

Hirtelen csak ennyit tudtam mondani, egyrészt, mert Young sírni kezdett, másrészt pedig olyan erőteljesen csattant rajtam ez a felismerés, hogy szinte éreztem, ahogy egy kicsit megingok.

Magamhoz öleltem Youngot, és szorosan tartottam karjaim között. Soha nem gondoltam arra, mi lesz, ha ő meghal. Hogy ő meg fog halni. Valahogy ez elkerülte a figyelmemet, talán azért, mert megszoktam, hogy körülöttem mindenki természetfeletti. Most már értettem, miért volt ennyire kiakadva, most már megértettem a félelmét, az aggályait, az összes kérdését. Mélyen belül ez nyomasztotta már hosszú ideje.

Felette el fog járni az idő, ő lesz az egyetlen, aki hátrahagy minket, és ő ezt nem akarta. Hogyan tudna így velünk élni?

- Mi lesz így velem és Jonghyunnal? Sosem lesz gyerekünk és nem sokáig lehetünk együtt. Nem fog szeretni idős koromban, és nem is várhatom el, hogy szeressen. Hogy néznénk már ki? Egy fiatal fiú és egy idős nagymama! Mit gondolnának rólunk? El kéne engednem őt, de hogyan tehetném ezt? És ő hogyan tenné túl magát a halálomon? Én ezzel nem vagyok képes megküzdeni – sírta el fájdalmát.

- Édesem… Ez… hogy is mondjam neked… – kerestem a szavakat, de nem igazán tudtam, mit is mondhatnék. Lehet erre egyáltalán rendes választ adni?

Abban a pillanatban nem tudtam, így csak hagytam, hogy először kisírja magát.

Hosszú idő után az én könnyeim is eleredtek. Idejét se tudtam, mikor volt utoljára, hogy én is sírtam, vagy legalább néhány könnycseppet ejtettem. Eszembe jutottak az évek, amikor szinte mindennap sírtam, vagy ha nem is minden nap, de viszonylag sűrűn. Bármin képes voltam elbőgni magam, egy megható filmen, egy szomorú jeleneten, szinte bármin. Most… most viszont mindent magamba tartottam, és bár legbelül szenvedtem, a világnak kifelé sose mutattam a fájdalmamat. Mikor váltam ilyenné? Mikor lettem ennyire erős? Mikor történt mindez velem?

Így hát hagytam, hogy ismét az legyek, aki voltam, miközben arra gondoltam, vajon van elég hatalmam ahhoz, hogy a halált megállítsam? Ha lenne is hozzá elegendő erőm, azzal felborítanám az egyensúlyt a világon. Úgy szerettem volna segíteni Youngon, de tudtam, ebben az egyben én is tehetetlen vagyok.

Még ha jelenleg rengeteg időnk is volt hátra, maga a tudat, hogy egy nap már nem lesz mellettem, rettenetesen kikészített. Akkor vajon mit érezhetett ő?

- Tudom, Young, hogy megrémít ez a gondolat, és erre sehogy sem lehet felkészülni. A legjobb lesz, ha erről beszélsz Jonghyunnal és majd a többiekkel is. Akkor talán könnyebb lesz megküzdeni ezzel a gondolattal. És nem mellesleg, még rengeteg időt tudunk együtt tölteni, arról nem beszélve, hogy az öregedés semmit sem jelent. Nem a kor számít, hanem a jelenléted. És te itt leszel velünk mindig, ugyanúgy fogunk bohóckodni és nevetni, mint most. Hogy mit fognak mások szólni, arra meg ráérünk akkor gondolni, amikor eljön az ideje, de amúgy meg kit érdekelnek mások? Mindenre találunk megoldást, tudod jól – próbáltam megnyugtatni, de valójában csak jól esett hangosan is kimondani ezeket a szavakat.

Öleltem Youngot, és azokban a percekben nem tudtam mást csinálni. Vele sírtam, mint régen. Tudtam, hogy ez valami olyan, amit én se tudok megakadályozni, és a tudat, hogy Young, a legjobb barátnőm meg fog halni, teljesen összezavart. Mi lesz velem, ha ő már nem lesz többé?

- Minseo… - kibontakozott ölelésemből, de továbbra se engedte el kezemet. Megtörölte szemeit, majd úgy nézett rám. – Én… rettenetesen félek a haláltól, úgyhogy kérlek, soha ne engedd, hogy meghaljak. Meg tudod nekem ezt ígérni? 

Könnyeim elhomályosították látásomat, így nem láttam tisztán Young meggyötört és szomorú arcát. Direkt nem is töröltem meg könnyeimet; nem akartam, hogy emlékeimbe ivódjon a nézése.

- Meg tudod nekem ígérni, ugye? – Megszorította kezemet, de én továbbra is csak tehetetlenül néztem rá.

Hazudnom kéne a legjobb barátnőmnek? Hogy tehetném ezt? Ha most meg is ígérem, mi lesz, ha végül sosem tudom betartani a fogadalmamat? Így is, úgy is én leszek az, aki rosszul jön ki ebből a helyzetből.

- Young, én… - Kezdtem volna bele, de ő csak hangosan felzokogott, és megrázta a fejét. Nem akarta hallani a válaszomat. Tudta, hogy a lehetetlent kéri tőlem, de én nem tudtam megmozdulni. Néztem, néztem őt, és egyre inkább csak sírtam vele együtt.

Átkoztam magam azért, aki voltam. Nem azért, mert jelenleg nekem volt a legerősebb hatalmam a földön, és mégis tehetetlen voltam. Mert ha akartam volna, és eleget kutakodok és kísérletezek, talán meg tudom akadályozni, hogy ne haljon meg. A gond az volt, hogyha tudtam is volna rá a módot, akkor sem hajthattam volna végre rajta, csak azért, mert ő a legjobb barátnőm. Mi lett volna a többi emberrel? Nem én döntöm el, ki marad életben és ki nem.

Ez volt a képességem hátránya. Hogy volt elég energiám, hogy megvolt az erőm ahhoz, hogy ilyen nagyszabású dolgokat végrehajtsak, mégis korlátozottan használhattam. Már így is túl messzire mentem azzal, hogy megígértem, hogy Woobint visszahozom az élők sorába.

Így csak a sírás maradt, és a beletörődés, hogy van, amit én se tehetek meg.