24. rész

*Ajánlott zene: Chanyeol & Punch – Stay with me*

https://www.youtube.com/watch?v=pcKR0LPwoYs

Hyunseung közelebb lépett, és szorosan átölelt karjaival. Éreztem teste forróságát, ami miatt már én se fáztam, és a megszokott rózsaillat is megnyugtatott. Meg akartam kérdezni tőle, nem fázik-e, de ha így lett volna, akkor biztosan nem mínusz fokokban próbálkozna a repüléssel.

Elrugaszkodtunk a talajtól, én pedig halkan felsikítottam ijedtemben. Összeszorítottam szemeimet, és még erősebben kapaszkodtam Hyunseungba. Olyan érzés volt, mint amikor hullámvasúttal elindulsz felfelé az emelkedőn. A gyomrom megugrott egy kicsit, de ahogy fokozatosan emelkedtünk, úgy én is bátrabb lettem, és végül kinyitottam szemeimet.

Láttam a fekete szárnyakat a levegőben csapkodni, ütemesen, lomhán, és úgy tűnt, nem esik nehezére, hogy plusz súllyal kell a levegőbe emelkedni. Ezúttal nem hallottam Hyunseung kapkodó lélegzetvételét, az izmai feszülését az erőlködéstől; az egész olyan könnyednek és egyszerűnek látszott. Valóban sokat fejlődött az első repüléshez képest, habár akkor épp a farkasok elől menekültünk.

A hatalmas fenyőfák, amik mellett elsuhantunk, már nem is tűntek olyan nagynak. Lassan egy szintbe kerültünk a magasságukkal, majd ahogy elhagytuk őket, már összezsugorodtak, és egészen kicsinek tűntek.

Kiérve a fák biztonságából, minden megváltozott. Míg odalent minden zsúfoltnak tűnt, szűkösnek, és átláthatatlannak, addig odafent minden olyan tiszta volt, tágas és meseszép. Beláttam a több hektárnyi területet, még a lakásunk aprócska fényét is kiszúrtam a rengeteg méregzöld takaró között.

Amit eddig ijesztőnek véltem, nyomasztónak, fojtogatónak és fullasztónak, az mostanra eltörpült és csak egy festékpacának hatott egy hófehér papíron. Hiába volt sötét és hiába terült el ekkora területen, idefentről ez az erdő most békés, háborítatlan, és pihentető volt.

- Ez… ez tényleg gyönyörű.

- Ugye? Első pillantásra talán olyan, mintha az arcodba ordítana a mélység, és el akarna nyelni, de tekinthetsz rá úgy is, mint egy könyv borítójára, amit ha kinyitsz, sokféle történettel találhatod szembe magad. A megsárgult lapok között felfedezhetsz rémisztő és bizarr olvasmányokat, de akadnak káprázatos és egészen különleges mesék is. Annak ellenére, hogy a sűrű ágak között mennyi minden történt már, hogy ez az erdő mennyi mindenről tudna mesélni, valójában sosem változik. A természet itt nem változik. Megőriz minden emléket.

- Nem igazán tudom, hogy pontosan mire is akarsz kilyukadni, vagy mit szeretnél ezzel mondani.

- Azt, hogy néha a dolgok váratlan fordulatot hozhatnak. Hogy nem minden végződik rosszul, még ha elsőre úgy is tűnik. Hogy néha azok a helyek, amiktől eleinte féltünk, és rossz emlékek kötnek hozzájuk, megszépülhetnek, és új lehetőségeket adhatnak.

- Most azt akarod mondani, hogy az erdőben találjak megoldást arra, hogy Young ne haljon meg?

- Nem, dehogyis – nevetett fel halkan Hyunseung. – Azt akarom mondani, hogy régen féltél ettől az erdőtől, de most innen fentről mégis azt mondtad, mennyire szép. Mert hagytad, hogy megmutassa a másik felét. Mert hagytad, hogy lásd a jobbik felét is. Mindennek van jó, és rossz oldala, ezt ne felejtsd el.

- De a halálnak nincsen jó oldala.

- Kinek mi. Valakinek a halál megváltás lehet – mosolyodott el Hyunseung. – Csak azt akarom mondani, hogy nem kell attól félned, hogy Young meg fog halni, mert addig még sok minden történhet. Lehet, feltalálod a halhatatlanságot, vagy neki is lesz képessége. De ha ember is marad, a végén úgyis az együtt töltött idő fog számítani. És erre kell gondolnod. Ne feledd: minden változik, de az emlékeink megmaradnak.

- Tudom, tudom, hogy így van. Csak piszok nehéz ezt a gondolatot kiűzni a fejemből.

- Megértem. Ezért hoztalak fel, hogy eltereljem kissé a figyelmedet és valami újat vigyek az életedbe.

- Köszönöm – fordultam felé, majd lágyan megcsókoltam.

Odafentről tényleg másként tekintettem a világra. Innen minden olyan egyszerűnek tűnt, olyan aprónak és jelentéktelennek, de odalent minden elhatalmasodott rajtam. Túlságosan összejöttek a dolgok, és annyi mindenen kellett aggódnom, és észben tartanom, hogy összezavarodtam és kezdtem elveszíteni az irányítást. De itt, mintha kitisztult volna a fejem, kiürült belőlem a félelem és minden kérdés, és magát, a lecsupaszított valóságot láttam. A szépséget, amik borzalmakat rejtettek, és a borzalmakat, amik mögött csodák lapultak.

Valamiért úgy éreztem, még mindig nem vagyok méltó annak a képességnek a birtoklására, ami megadatott nekem. Még ha csak igen rövid ideje is volt az enyém, és még ha sokat is kellett fejlődnöm, nem éreztem azt, hogy én ezt a legvégsőkig bírni fogom.

Egyre inkább azt éreztem, hogy bele fogok ebbe fáradni, és ezt senki nem vette észre. Mindenki csak tolt előre, biztatott, hogy menni fog ez, és megint csak annál a kérdésnél kötöttem ki, mint oly sokszor: biztos akarom ezt? Mi van, ha nem akarok ezzel együtt élni?

És mint minden alkalommal, ezúttal is megráztam a fejem és messzire űztem ezt a gondolatot. Nem azért, mert most nem akartam erre gondolni. Szimplán csak azért, mert ezt várták el tőlem.

Hyunseunggal még egy ideig repültünk az éjszakában. Szerettem volna megnézni Szöul fényeit is, de azt mondta, hogy azt majd egy következő alkalommal.

- És nem fázol? Egyáltalán nem? – Kérdeztem meg huszadjára, mikor lefelé ereszkedtünk.

- Nem. Mondom, a szárnyaim olyan melegséget adnak, mint egy nagy bundás kabát – válaszolta jókedvűen.

- Képtelen vagyok elhinni – csóváltam meg a fejem.

Hyunseungnak ismét nagy fájdalmakkal járt, amíg visszahúzta a szárnyait, de szerencsére a sebek hamar begyógyultak, és mire visszaértünk a lakáshoz, már egy karcolás sem látszódott rajta.

Elalvás előtt aztán ismét megrohamoztak a gondolataim, de ezúttal mintha tisztábban láttam volna a helyzetemet. Elhatároztam, hogy az elsődleges feladatom az lesz, hogy ismét kapcsolatba lépjek a túlvilággal. Ha sikerül, tudni fogom, mi a következő lépés. Ha nem sikerül… akkor meglátogatom Taemint.

*

Másnap egykedvűen mentem be dolgozni. Igazság szerint szerettem volna valami hétköznapival foglalkozni, jobban kitanulni ezt a szakmát, de a gondolataim folyton máshol jártak, és egyre inkább afelé hajlottam, hogy ezzel majd akkor foglalkozok, ha minden másnak véget vetek. Napközben már fontolóra vettem, hogy felmondok, és majd visszatérek, ha megoldottam a jelenlegi ügyeket, ugyanakkor tudtam, hogy nem tehetem, különben elveszíteném a józan eszem. A munkahelyem volt az a dolog, ami miatt még emberként tekintettem magamra.

Mivel nem voltak sokan, így a lehető legtöbbször próbáltam észrevétlenül a tükrök közelébe menni, és arra koncentrálni, hogy kapcsolatba lépjek Heeyeonnal. De mindhiába hívogattam, erőlködtem, érintettem meg a felszínét, nem történt semmi. Mielőtt dühbe gurultam volna, azzal nyugtatgattam magam, hogy majd egy csendesebb helyen megpróbálkozom ezzel, mondjuk otthon, ahol senki nem zavar és ahol talán Heeyeon is szívesebben bukkanna fel.

Unalmamban éppen a téli kabátokat igazgattam; felhúzogattam a cipzárjaikat, és a kapucninál lévő szőrméket is szépen beállítgattam, hogy mutatósabbak legyenek, amikor egyszer csak éreztem, hogy nedves lesz a kezem. Hirtelen arra gondoltam, hogy biztos vizes lett, de aztán abban a pillanatban lemerevedtem. Egy zárt térben hogyan lehetne nedves bármi is?

Elfintorodtam, mert a következő gondolom az volt, hogy valaki biztosan rápisilhetett a fülkében, így azzal a lendülettel elrántottam a kezemet. Ám amint megláttam véres kézfejemet, egy halk sikoly hagyta el a számat.

A kiáltásomra aztán odaszaladt egyik kollégám, aki még inkább sikítani kezdett, végül pedig odacsődültek a többiek is, és még néhány vásárló.

De nem a véres kezem okozta a lármát, és az azt követő pánikot. Ugyanis amikor elhúztam a kezemet, a kabátból valami folytán kiesett egy emberi testrész. Ott hevert a lábaim előtt egy kissé megcsócsált, cafatos, csuklóból levágott kézfej.