16. rész

*Ajánlott zene: Park Jungmin – Not alone*

https://www.youtube.com/watch?v=V05AtNRBS0Q

           

A másnap délelőttöm borzalmasan unalmasan telt. Az egész kollégium kihalt volt, én pedig nem tudtam, mit kezdjek magammal. Befejeztem a könyv olvasását, amit előző nap kezdtem el, de ezzel is megvoltam néhány óra alatt. Szobatársaim iskolában voltak, Young dolgozott, ahogy gondolom a többiek is, Jongsukot pedig nem találtam a kollégiumban. Egyedül voltam és ez az egyedüllét teljesen megőrjített.

Úgy döntöttem, sétálok egyet a környéken, de még mielőtt kiléphettem volna az ajtón, valaki kinyitotta az ajtót. Egy alacsony, kicsit teltebb lány volt, vállig érő, sötét hajjal. Meglepődtem, ahogy ő is, és néhány másodpercig csak álltunk egymással szemben, majd mikor megláttam a bőröndjét, elálltam az ajtóból és beengedtem.

- Gyere csak! – rámosolyogtam, és ő is valami hasonlót próbált mutatni, majd bejött, és letette a cuccait az ágyára.

- Te vagy az új szobatársunk, ugye? – kérdezte, és hangjában némi nemtetszést véltem felfedezni. Volt valami furcsa a lányban már első ránézésre, de nem tudtam volna megmondani, mi az. Mégis igyekeztem aranyos lenni és nem elítélni első ránézésre. – Boksung vagyok – nyújtott kezet, amit én elfogadtam.

- Minseo – ültem le az ágyra, ahogy ő is.

Igazából semmi kedvem nem volt vele társalogni, de nem akartam bunkónak tűnni, és ha már egyszer ennyire unatkoztam, megért egy próbát. Amúgy sem állhattam mindenkihez úgy, hogy első ránézés alapján elítélem, de azért reméltem, hogy neki sincs túl sok mondanivalója. Tévedtem. Mintha évek óta jó barátok lennénk, belekezdett a mondókájába.

- Jajj, annyira hosszú volt az utam. És anya teljesen megőrjít. Komolyan, ide se értem, de már hatszor hívott, de hogy minek… Mintha nem tudná, hogy két óra az út ide. Pff, komolyan mondom, kikészít.

Felvont szemöldökkel néztem rá, és nem tudtam, mégis mit reagáljak rá. Egyrészt, mert én sosem tudtam, milyen az, amikor egy szülő aggódik, másrészt pedig nem ismertem se az anyját, se őt, és így rühelltem bármiféle véleményt is mondani.

- Vidékről jöttél? – kérdeztem végül.

- Igen. Te idevalósi vagy?

- Mondhatni. A külvárosban lakom.

Már épp kezdett volna bele valami másba, amikor kopogtak, és ismét nyílt az ajtó. Egy alacsony, vékony testalkatú, rövid, világosbarna hajú lány lépett be és egyből a nyakamba vetette magát.

- Minseo! Úristen, de jó téged látni! – ölelt meg szorosan, én pedig viszonoztam.

- Sora! Hogy megváltoztál! Legutóbb hosszú volt a hajad, most meg teljesen levágattad. De jól áll – kacsintottam, majd elengedtem.

- Köszönöm, hogy eljöttél. Nem gondoltam volna, hogy megteszed. És, sikerült már megtudnod valamit? – kezdett el egyből faggatózni, de mielőtt belemerült volna, leállítottam.

- Inkább menjünk és sétáljunk egyet – próbáltam jelezni neki, hogy nem egyedül vagyunk és ilyen dolgokról nem szívesen beszélek mások előtt. Úgy látszott, vette a lapot, mert már fel is pattant és az ajtó felé indult. Boksung felé fordultam, aki féltékeny pillantásokkal nézett rám, amit nem tudtam mire vélni. – Később találkozunk. Örülök, hogy megismerhettelek – rámosolyogtam, majd távoztam is.

Kissé hűvös, októberi délután volt. A levelek már sárgultak, elszáradtak és lassacskán lehullottak a fákról, és beterítették az összes utcát, járdát, parkokat. A nap sugarai halványan és lágyan cirógatták arcomat, ami kellemes érzéssel töltött el. Az egész környék csendes volt, amit szerettem, bár jelen pillanatban nem tudtam, hogy örüljek-e neki vagy sem. Jobban szerettem volna Sorával nem a nyílt utcán beszélgetni, és noha nem voltak sokan az utcákon, félő volt, hogy kihallgatnak minket.

Mikor egy parkszerűségbe értünk, leültünk az egyik padra. Deja vu érzésem támadt, hisz anno Nayounggal is egy parkban beszélgettem a vámpírokról, amit – mint utólag kiderült – nem csak mi hallottunk. És most történetesen ugyanez játszódott le, csak nem ugyanabban a parkban, Nayoung húgával és szintén nem tudtam, hogy mennyire biztonságos mindez.

- Szóval? Kiderítettél már valamit? - tért a lényegre Sora.

Ránéztem és hosszú másodpercig elidőztem arcán. Kiköpött olyan volt, mint a nővére. Megvoltak a közös vonásaik, a hatalmas, barna, csillogó szemek, a piros ajkak, a pisze orr… Mintha csak Nayoung ült volna velem szemben, csak éppen tizenhat éves korában.

- Nem találtam semmit egyelőre – feleltem neki. Úgy döntöttem, nem avatom be abba, amit tegnap tapasztaltam a szobában, ahol a gyilkosság történt. Egyrészt, mert nem tudtam vele mit kezdeni, másrészt féltettem Sorát. Féltem, hogy ha túl sok mindent fog tudni, vele is megtörténik ugyanaz, ami a testvérével és még egyszer nem akartam elkövetni ugyanazt a hibát.

- De ha lesz valami, elmondod? – csalódottan sóhajtott fel, majd kíváncsian nézett szemeimbe.

- Persze – mosolyogtam rá – De még rengeteg idő, mire akármit is találok. Nem tudom, hol kéne elindulnom, és hogy mit kéne keresnem. Nem tudni, mi történt pontosan. Lehet, nincs is itt semmi.

- Te is tudod, Minseo, hogy az a lány nem azért halt meg, mert megmérgezték. Hiába akarják ezt beetetni mindenkivel, és hiába hiszi el mindenki, én tudom, hogy van valami más. Hazudnak nekünk. 

- Nem tudom, mit higgyek, Sora. Tudod, min mentem keresztül, de nem azért akarom nem elhinni. Persze semmi kedvem megint nyomozgatni és másokat bajba keverni, de… tényleg nem tudom, min induljak el, szóval egyelőre csak várok. De ígérem, amint megtudok valamit, szólok neked. Csak egy valamire kérlek: soha, senki előtt ne beszélj semmiről, rendben? Ne mondogasd senki előtt, hogy te ezt nem hiszed el, soha egy percre se mutasd ki, hogy mit gondolsz, mit érzel. Világos? Ha erről beszélni akarsz, velem tedd meg, és szólj előtte, és csakis a kollégium falain kívül beszélhetünk erről, rendben? Nem akarom, hogy bajod essen, ezért mindent el kell kerülni. 

- Ne aggódj, tartani fogom a számat! – mosolygott rám.

Noha fiatal volt és igen hiperaktív, és amikor megeredt a nyelv, néha olyan sok lényegtelen dologról tudott beszélni hosszú perceken keresztül, tudtam, hogy figyelni fog arra, hogy ne tegyen említést a természetfeletti és az ezekkel kapcsolatos dolgokról. Fiatal volt, de ugyanakkor okos is. Tudta, mi miatt halt meg a nővére, és ezáltal ő is óvatosabb volt.

- Lassan négy óra, vissza kéne menned a koliba a tanulószobába – figyelmeztettem, mire csak elhúzta a száját, de azért felállt a padról.

- Ha végeztem, átmegyek és menjünk együtt vacsorázni – mondta, majd megölelt és vidáman elszökdelt.

Egészen addig néztem, amíg el nem tűnt előlem az alakja, majd elővettem a telefonom, és felhívtam Hyunseungot. Mondtam neki, hogy autóval jöjjön, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni. Mindenképp el akartam neki mondani, amit tegnap tapasztaltam.

*

Hyunseunggal már percek óta kocsikáztunk, de még mindig nem szóltunk egymáshoz. Ő várt, hogy végre megszólaljak, én pedig kiélveztem pár percig, hogy távol vagyok a kollégiumtól. Miután bekanyarodtunk egy utcába, megráztam fejem és visszatértem a való életbe.

- Említhetted volna, hogy valakit a nyomomba küldesz, hogy figyeljen – néztem rá kissé szúrósan, de hangomon egyáltalán nem érződött, hogy neheztelnék emiatt. Hyunseung rám nézett, majd megeresztett egy apróbb mosolyt, és újból az útra koncentrált.

- Szóval találkoztál Jongsukkal?

- Amit azt illeti, igen. Ha tudok róla, valószínűleg nem hozza rám a frászt. Nem sokon múlt, hogy szívrohamot kapjak.

Hyunseung felnevetett; nyilván Jongsuk már beszámolt az első találkozásunkról, és most felidézte maga előtt a jelenetet.

- Ki ő egyébként? Azt mondta, jó barátok vagytok, ehhez képest sosem meséltél róla.

- Igen, régóta ismerjük egymást. Bár bizonyára nem emlékszel rá, de tavaly ő is ott volt a csatában. Sok harcot megvívtunk már, azonban az utóbbi évtizedekben visszavonult egy nyugisabb környékre. 

- Hogyhogy?

- Ez egy hosszú történet, de röviden és tömören: meghalt a legjobb barátja. Hatszáz eltöltött év után én is nehezen dolgoznám fel.

- Áúcs. Részvétem. De… miért pont őt küldted? 

- Két okom volt: mivel fiatalnak néz ki és vidéken él, nem ismerik errefelé, így ő is könnyen el tud vegyülni a diákok között. Másrészt pedig ideje volt, hogy végre abbahagyja a gyászolást és visszatérjen eredeti önmagához. 

- Mindent értek. Legközelebb azért szólj erről, ijesztő egy alaknak tűnt.

- Értettem. Egyébként találtál valami érdemlegeset? Jongsuk magyarázott valami hidegebb-melegebb levegőről, de őszintén, nem tudom, mit akart mondani. Te biztos érthetőbben el tudod magyarázni.

- Bent voltunk a lánynak a szobájában, és ahol a holtteste volt, ott egy árnyalatnyival hidegebb a levegő. Vagyis… nekem eléggé feltűnő, egy embernek viszont észrevehetetlen. 

- Ebből pedig arra következtetsz, hogy te vagy az egyetlen, aki megoldhatja ezt az ügyet.

- Ööh… Igazából semmire sem következtetek, de… miért csak én tudnám megoldani?

- Mert csak te érzékeled ilyen élénken azt a hideget és te vagy az egyetlen, aki kapcsolatba tud lépni a halottakkal, és mivel az a lány halott, ezért gondolom bármi is zajlik, neked közöd van hozzá.

- Azt hiszem, igazad van. 

- Látod, én mondtam, hogy téged kell abba a kollégiumba küldeni. Ha te nem vagy, most még ennyit se tudtunk volna meg.

- Soha ne merd a kollégium szót kiejteni a szádon, világos? – villantottam rá szemeim, és dühösen pillantottam rá. – Még mindig nem békéltem meg emiatt.

- Elárulod, hogy miért nyomaszt ennyire? – megálltunk az út szélén, és miután Hyunseung leállította a motort, felém fordult.

Felsóhajtottam, tekintetemet elfordítottam róla és kinéztem az ablakon. Hosszú másodpercekig csak néztem, ahogy elhaladnak mellettünk az autók, és a szél őrült játékot folytat a fákról lehullott levelekkel. 

- Miután elköltöztem otthonról tizennyolc éves koromban, nem volt pénzem albérletre, ezért kénytelen voltam kollégiumba menni. Mindössze három hónapot töltöttem ott, ami maga volt a pokol. Ha nincs Heeyeon és Young, akikhez költözhetek… azt hiszem, már halott lennék.

- Miért? Mi történt?

Hyunseungra néztem, aki teljesen megértően fürkészte arcomat, és kíváncsian várta a válaszomat. Olyan őszintének tűnt, és tényleg láttam a szemeiben, hogy fontos neki, ami velem történt. Törődött velem, én pedig megint arra gondoltam, hogy nem érdemlem meg őt. Megeresztettem egy halovány mosolyt, majd ahogy felidéződtek bennem az emlékek, mosolyom lehervadt és kiült a keserűség arcomra.

- Igazából nem tudom, mi volt az, ami kiborított. Ott voltam a felnőtté válás küszöbén, és mellettem nem volt senki, aki segíthetett volna átvészelni az akadályokat. Szükségem lett volna szülőkre, de én menekültem előlük. Elköltöztem vidékről a fővárosba, ahol annyi ember volt, és tömeg, és zsúfoltság, és minden ismeretlen volt. Azt hiszem, teljesen el voltam veszve és kétségbe voltam esve. Nem találtam önmagamat, nem tudtam, mit kezdjek. Erre bekerültem egy emberekkel teli helyre, olyanokkal kellett egy szobán osztozkodnom, akik idegenek voltak és mivel bizalmatlan voltak mindenkivel, és nehezen engedtem közel magamhoz másokat, még inkább megrémültem. Túl sok volt mindent feldolgozni egyszerre, folyamatosan aggódtam és féltem, pánikoltam és nem tudtam, kihez fordulhatnék. Egy nap beléptem a kollégiumi szobámba, térdre rogytam és zokogni kezdtem… majd mikor magamhoz tértem, már egy kórházban találtam magam. 

- Ideg-összeroppanás? 

- Azt mondták, a szobatársam talált rám ájultan. Ezután Young és Heeyeon felajánlotta, hogy költözzem hozzájuk, vagyis… rám parancsolták, hogy menjek hozzájuk. Sosem mentem a kollégium közelébe, még a cuccaimért sem tudtam bemenni, sőt, a szó hallatán pánikroham tört rám. Azt hiszem, a bezártság tönkretett. 

- Szóval ezért nem akartál odamenni, mert féltél, hogy még egyszer megtörténik.

- Ami azt illeti, még mindig félek. Akkor sem rögtön alakult ki, hanem fokozatosan és attól tartok, most is megtörténik. 

- De nem fog. Egyszer már legyőzted, másodszor is menni fog. Ráadásul… ha valami nem stimmel veled, észre fogjuk venni rajtad. Ne aggódj, sosem hagynánk, hogy bármi bajod essen – áthajolt az ülésen, és egy puszit nyomott a homlokomra, majd megsimogatta arcomat. – Sajnálom.

- Nem a te hibád. Ez a kötelességem. 

- Nem, Minseo, én tényleg sajnálom. Ha tudtam volna…

- De nem tudtad. Nem mondtam el, pedig megtehettem volna. És különben is… itt van Sora, valakinek vigyáznia kell rá. Igen, rühellem a helyet, és minden porcikám elvágyik innen, de... így legalább ott vagyok mellette, és meg tudom védeni. Biztonságban tudhatom őt, és ha nem én lennék itt, akkor nem lennék nyugodt. Gyűlölöm ezt az egészet csinálni, de ugyanakkor nem akarom, hogy másoknak baja essen, és ki akarom deríteni, mi ez az egész. 

- Ettől függetlenül sajnálom. Nem lehet könnyű neked, és ígérem, igyekezni fogok, hogy a kolesz mellett is boldog légy és normálisan élj.

- Ha nem engem jelölsz ki erre a feladatra, előbb vagy utóbb úgyis kiharcoltam volna, hogy engem is elküldj ide. 

- Na, ez igaz. Ahogy ismerlek, tényleg megtetted volna – hirtelen szélesen elmosolyodott, majd megpaskolta a combomat - Most pedig sétáljunk egyet!

- Ez most komoly? – néztem rá értetlenül.

- Betartom az ígéretem. Vagy esetleg nem akarod megnézni a naplementét, miközben a Han folyó partján sétálunk?

- Oké, mehetünk, de hétre vissza kell érnem – nyitottam ki az autóajtót, és már ki is szálltam.

- Két óra alatt lemegy a nap, ne aggódj.

Hyunseungba karoltam, majd elkezdtük első közös és romantikus sétánkat a folyóparton. 

15. rész

*Ajánlott zene: VIXX – Voodoo Doll*
https://www.youtube.com/watch?v=r0UIiq4aZ_w

- Lee Jongsuk – felelte nemes egyszerűséggel, mintha neve hallatán tudnom kéne, ki az.

Kiegyenesedtem és úgy néztem rá. Most, hogy szemtől szemben állt velem, hirtelenjében elmúlt minden félelmem. Ha bántani akart volna, akkor már megtette volna, ráadásul akkor be sem mutatkozott volna.

- Mi a fenét akarsz tőlem? – hangomon még mindig érezni lehetett a kételkedés.

- Csak vigyázok rád – dőlt neki az ajtófélfának, miközben egy pillanatra sem vette le rólam tekintetét. 

- Vigyázol rám? Mégis minek? Ki kért meg rá? Az istenért is, nem tudnál érthetően beszélni? – förmedtem rá. Egyáltalán nem tetszett, hogy úgy kezeli a helyzetet, mintha minden rendben lenne. Azt hittem, hogy meg fognak ölni, ő meg úgy viselkedik, mintha tök természetes lenne, hogy hajnalok hajnalán csak úgy megjelenik a folyosón és lányokat tuszkol be egy szertárba. Nem örültem neki, hogy míg ő nyugodt volt, addig én reszkettem a félelemtől.

- Tényleg aranyos vagy, amikor dühöngsz – eresztett meg egy félmosolyt.

- Most szórakozol velem? Hé, nekem barátom van, úgyhogy…! – kezdtem volna el kiosztani, de a szavamba vágott.

- Halkabban, oké? Nem kéne felébreszteni senkit sem – tette mutatóujját szájára – Egyébként meg igen, tudom, Hyunseung a barátod.

- Mi? Mégis honnan tudod, hogy ki a barátom? – háborodtam fel. Mégis honnan tud ennyi mindent rólam?

- Várj… neked Hyunseung nem mesélt rólam? – vonta össze szemöldökét, de arcom láttán számára is világossá vált a helyzet. – Szóval nem. Így már mindent értek. Hyunseung barátja vagyok és azért küldött, hogy vigyázzak rád.

- Na, persze, én meg a római pápa. Ennél jobb szöveget nem tudtál volna kitalálni? Most komolyan, mit akarsz tőlem? 

- Igen, Hyunseung ezt is mondta, hogy nehezen lehet meggyőzni téged. De ez az igazság. Ő küldött, hogy vigyázzak rád éjszakánként. Mivel tudjuk, hogy valakit megöltek, és úgy néz ki, természetfeletti keze van a dologban, ezért nem szeretné, ha valaki álmodban támadna rád, így megkért, hogy őrködjek. 

- Te meg honnan tudsz arról, hogy megöltek valakit? – kérdeztem suttogva, és közelebb léptem hozzá. – És Hyunseung mégis minek küldene ide egy vad idegent, akit nem is ismerek? 

- Most mondtam. Hyunseung barátja vagyok. Még szép, hogy tudok mindenről. És az, hogy miért engem küldött… mert éppen én értem rá.

- Ez így… elég bénán hangzik. Amúgy meg nem küldene ide egy embert, hogy vigyázzon rám, főleg nem éjszaka. Akkor már inkább ő maga jönne.

- Én nem ember vagyok, hanem vámpír.

Kijelentése hallatán csak néztem egy nagyot és elcsendesedtem. Gyorsan átgondoltam a dolgokat magamban, és csak utána szólaltam meg.

- Így mindjárt más. Kezdhetted volna ezzel is – fújtam ki az utolsó feszült levegőt is, és a nyugalom ismét átjárta a testem. Most, hogy tudtam, hogy Hyunseung barátja és vámpír, minden a helyére került. Hirtelenjében nem féltem tőle és minden kételyem szertefoszlott vele kapcsolatban. 

- Nem hagytál szóhoz jutni.

- Te nem akartál magadtól elmondani mindent.

- Azért, mert itt hisztiztél.

- A fenéket! Talán ha nem álldogáltál volna kussban mögöttem, akkor nem hozod rám a frászt.

- De…

- Jó, tök mindegy! Ne vitatkozz velem! – intettem le, mire ő is visszanyelte a mondatát, és csak bólintott egyet. – Legközelebb ne lopakodj a hátam mögé, oké?

- Értettem.

- Most pedig, ha megbocsátasz, visszamennék a szobámba aludni – löktem félre a kezét a kilincsről.

- Én azt hittem, mást akartál csinálni – mondta sejtelmesen, mire összeráncolt szemöldökkel néztem rá.

- Ne üsd bele más dolgába az orrodat – morogtam, majd kinyitottam az ajtót.

- Biztos, aludni akarsz? Csak mert szerintem ezt hiányoltad az előbb – lengetett meg az orrom előtt egy kulcsot, én pedig abban a pillanatban visszaléptem a raktárba, és kivettem a kezéből a kulcsot. Vagyis csak vettem volna, ugyanis mielőtt megfoghattam volna, tenyerébe zárta és elhúzta a kezét.

- Most meg mi van? – néztem rá durcásan.

- Legközelebb ne tegyél meggondolatlan dolgokat, rendben? Hyunseung pontosan tudta, hogy ezt a lépést meg fogod tenni, úgyhogy ha valamit tenni akarsz, szólj nekem! – dorgált meg, én pedig egy sóhajtás kíséretében bólintottam.

Jongsuk odanyújtotta a kezét, és átvettem a kulcsot tőle. Halkan kiléptünk a folyosóra, majd szorosan a fal mellé simulva visszaosontunk a kiszemelt szobához. Míg Jongsuk figyelt, hogy jön-e valaki, addig én kinyitottam az ajtót, majd mindketten bementünk.

Nem kapcsoltuk fel a villanyt, de elkértem tőle a telefont, hogy világítsak magamnak. Körbejártam a szobát, és valóban üres volt, ahogy gondoltam. A lakók valószínűleg másik szobába költöztek, vagy pedig elhagyták a kollégiumot. Én is így tettem volna a helyükben.

- Mit keresel pontosan? – törte meg a csendet Jongsuk, én pedig összerezzentem, mert kezdtem azt hinni, hogy már nincs is itt.

- Nem tudom. Valamit. Bármit – guggoltam le és ujjaimat végighúztam a padlón, majd megnézegettem a szekrényeket is, de semmi. 

- Minseo, már régen kitakarítottak, nem hiszem, hogy lesz itt valami – mondta lemondóan Jongsuk.

- Szerinted miért gondolta azt Hyunseung, hogy ide fogok jönni? Azért, mert tudja, hogy találni fogok valamit.

- Nem, azért, mert tudja, hogy addig úgyse nyugodnál, amíg a saját szemeddel nem látod.

Lemondóan felsóhajtottam, és ráhagytam a dolgot. Hogy melyikünknek volt igaza, nem számított, mert tényleg nem találtam semmit.

- Ha ennyire okos vagy, akár maradhatnál te is itt helyettem. A hátam közepére se kívánom ezt a kócerájt – álltam fel a földről, és az ajtó felé vettem az irányt. - Menjünk – mondtam kissé csalódottan.

Jongsuk kinyitotta az ajtót, és kiléptem a folyosóra, ő pedig jött volna utánam, de megtorpantam, így nekem jött.

- Most meg mi van? - kérdezte értetlenül.

Nem figyeltem rá, csak visszatolattam a szobába, majd néhány másodperc után ismét a folyosóra léptem. Ezután ismét bementem, átsétáltam a szoba másik felébe, majd újabb másodpercek után vissza a szoba elejébe, és ismét ki.

- Minseo, minden rendben? – kérdezte suttogva Jongsuk – Vissza kéne menni a szobádba, mielőtt lebukunk.

- Te nem érzed? – fordultam felé értetlenül, és újból visszamentem a szobába. 

- Mégis mit?

Leguggoltam ott, ahol nemrég még a lány holtteste hevert. Egyik kezemet a padlóra helyeztem, míg a másikat a levegőbe tartottam. Jongsuk furcsán méregetett, de becsukta magunk mögött a szoba ajtaját, és várta, hogy választ adjak a kérdésére.

- Sokkal hidegebb van itt bent, mint a folyosón. Sőt, az igazat megvallva, sokkal hidegebb a levegő a padlónál, ott, ahol a lány teste hevert, mint a szoba bármelyik részében.

- Én nem érzek semmit. Szerintem csak csalnak az érzékszerveid, mivel annyira találni akarsz valamit – mondta őszintén, amit egyszerre utáltam és kedveltem benne. Alig fél órája ismertem Jongsukot, az egyből lejött, hogy ég és föld vagyunk, és a véleményünk nem egyezik. Mégis, valahogy ez volt az, ami megfogott benne. Na persze szó sincs róla, hogy vonzódni kezdtem volna hozzá, egyszerűen csak tetszett, hogy eltér a véleményünk, ugyanakkor mégis egy hullámhosszon vagyunk.

- Egy valamit elfelejtesz: hogy én is természetfeletti vagyok – néztem rá szúrósan, majd még egyszer leellenőriztem a talajt, hogy meggyőződjek állításomról. – Igen, tényleg hidegebb. Noha nem olyan feltűnő, de azért lehet érzékelni.

- Az előbb még sokkal hidegebb volt, most meg már csak feltűnő? Most akkor melyik? – kérdezte nagyon is komoly tekintettel Jongsuk.

- Ne kötekedj, oké? A lényeg, hogy én érzem a különbséget.

- Bocsi, én csak szeretnék biztosra menni – emelte védekezően maga elé kezeit.

Csak megforgattam a szemeimet, majd szembefordultam vele.

- Bármi is történt, az biztos, hogy természetfeletti művelte.

- Mennyire vagy ebben biztos?

- Jongsuk, kérlek. Vannak dolgok, amiket nem tudok megmagyarázni, egyszerűen csak tudom, hogy az és kész. 

- Jó, oké, én nem a képességedet akarom megkérdőjelezni. Én csak azt mondom, hogy ez édeskevés ahhoz, hogy akármit is alátámasszunk ezzel. Úgy értem, attól még, hogy hideg a levegő, még nem fogjuk tudni, hogy mi művelte ezt, hogyan és miért.

- Igen, tudom. Engem is ez bosszant. Van valami ötleted?

- Ha lenne, akkor most nem itt lennék. 

- Igaz. Mindenesetre legalább ennyi kiindulási pontunk már van, és legalább ez is több mint a semmi.

- Ez igaz, de ettől függetlenül fogalmunk sincs, mit kéne tennünk – mondta lehangolóan, és hátat fordítva, kilépett a szobából.

Értetlenül pillantottam Jongsuk után. Ebbe meg mi ütött? Egy pillanatra úgy éreztem, mintha elkeseredett lenne, de mégis miért? Talán ismerte a lányt, aki meghalt? Vagy van itt valaki olyan, akiért aggódik? Esetleg valami más? Mégis mit titkol?

Utána akartam menni, de mire kiértem, sehol sem láttam. Basszus.

Becsuktam az ajtót, majd visszaosontam a szobámba, és visszafeküdtem az ágyamba. A kulcsot és Jongsuk telefonját a hűtő tetejére tettem; valahogy éreztem, hogy az éjszaka ezekért még visszajön és eltünteti a nyomokat.

   Aznap éjjel rettenetesen rosszul aludtam…