*Ajánlott zene: Park Jungmin – Not alone*
A másnap délelőttöm borzalmasan
unalmasan telt. Az egész kollégium kihalt volt, én pedig nem tudtam, mit
kezdjek magammal. Befejeztem a könyv olvasását, amit előző nap kezdtem el, de
ezzel is megvoltam néhány óra alatt. Szobatársaim iskolában voltak, Young
dolgozott, ahogy gondolom a többiek is, Jongsukot pedig nem találtam a
kollégiumban. Egyedül voltam és ez az egyedüllét teljesen megőrjített.
Úgy döntöttem, sétálok egyet a
környéken, de még mielőtt kiléphettem volna az ajtón, valaki kinyitotta az
ajtót. Egy alacsony, kicsit teltebb lány volt, vállig érő, sötét hajjal.
Meglepődtem, ahogy ő is, és néhány másodpercig csak álltunk egymással szemben,
majd mikor megláttam a bőröndjét, elálltam az ajtóból és beengedtem.
- Gyere csak! – rámosolyogtam, és ő is valami hasonlót próbált mutatni, majd
bejött, és letette a cuccait az ágyára.
- Te vagy az új szobatársunk, ugye? – kérdezte, és hangjában némi nemtetszést
véltem felfedezni. Volt valami furcsa a lányban már első ránézésre, de nem
tudtam volna megmondani, mi az. Mégis igyekeztem aranyos lenni és nem elítélni
első ránézésre. – Boksung vagyok – nyújtott kezet, amit én elfogadtam.
- Minseo – ültem le az ágyra, ahogy ő is.
Igazából semmi kedvem nem volt
vele társalogni, de nem akartam bunkónak tűnni, és ha már egyszer ennyire
unatkoztam, megért egy próbát. Amúgy sem állhattam mindenkihez úgy, hogy első
ránézés alapján elítélem, de azért reméltem, hogy neki sincs túl sok
mondanivalója. Tévedtem. Mintha évek óta jó barátok lennénk, belekezdett a
mondókájába.
- Jajj, annyira hosszú volt az utam. És anya teljesen megőrjít. Komolyan, ide
se értem, de már hatszor hívott, de hogy minek… Mintha nem tudná, hogy két óra
az út ide. Pff, komolyan mondom, kikészít.
Felvont szemöldökkel néztem rá,
és nem tudtam, mégis mit reagáljak rá. Egyrészt, mert én sosem tudtam, milyen
az, amikor egy szülő aggódik, másrészt pedig nem ismertem se az anyját, se őt,
és így rühelltem bármiféle véleményt is mondani.
- Vidékről jöttél? – kérdeztem végül.
- Igen. Te idevalósi vagy?
- Mondhatni. A külvárosban lakom.
Már épp kezdett volna bele valami
másba, amikor kopogtak, és ismét nyílt az ajtó. Egy alacsony, vékony
testalkatú, rövid, világosbarna hajú lány lépett be és egyből a nyakamba
vetette magát.
- Minseo! Úristen, de jó téged látni! – ölelt meg szorosan, én pedig
viszonoztam.
- Sora! Hogy megváltoztál! Legutóbb hosszú volt a hajad, most meg teljesen
levágattad. De jól áll – kacsintottam, majd elengedtem.
- Köszönöm, hogy eljöttél. Nem gondoltam volna, hogy megteszed. És, sikerült
már megtudnod valamit? – kezdett el egyből faggatózni, de mielőtt belemerült
volna, leállítottam.
- Inkább menjünk és sétáljunk egyet – próbáltam jelezni neki, hogy nem egyedül
vagyunk és ilyen dolgokról nem szívesen beszélek mások előtt. Úgy látszott,
vette a lapot, mert már fel is pattant és az ajtó felé indult. Boksung felé
fordultam, aki féltékeny pillantásokkal nézett rám, amit nem tudtam mire vélni.
– Később találkozunk. Örülök, hogy megismerhettelek – rámosolyogtam, majd
távoztam is.
Kissé hűvös, októberi délután
volt. A levelek már sárgultak, elszáradtak és lassacskán lehullottak a fákról,
és beterítették az összes utcát, járdát, parkokat. A nap sugarai halványan és
lágyan cirógatták arcomat, ami kellemes érzéssel töltött el. Az egész környék
csendes volt, amit szerettem, bár jelen pillanatban nem tudtam, hogy örüljek-e
neki vagy sem. Jobban szerettem volna Sorával nem a nyílt utcán beszélgetni, és
noha nem voltak sokan az utcákon, félő volt, hogy kihallgatnak minket.
Mikor egy parkszerűségbe értünk,
leültünk az egyik padra. Deja vu érzésem támadt, hisz anno Nayounggal is egy
parkban beszélgettem a vámpírokról, amit – mint utólag kiderült – nem csak mi
hallottunk. És most történetesen ugyanez játszódott le, csak nem ugyanabban a
parkban, Nayoung húgával és szintén nem tudtam, hogy mennyire biztonságos
mindez.
- Szóval? Kiderítettél már valamit? - tért a lényegre Sora.
Ránéztem és hosszú másodpercig
elidőztem arcán. Kiköpött olyan volt, mint a nővére. Megvoltak a közös
vonásaik, a hatalmas, barna, csillogó szemek, a piros ajkak, a pisze orr…
Mintha csak Nayoung ült volna velem szemben, csak éppen tizenhat éves korában.
- Nem találtam semmit egyelőre – feleltem neki. Úgy döntöttem, nem avatom be
abba, amit tegnap tapasztaltam a szobában, ahol a gyilkosság történt. Egyrészt,
mert nem tudtam vele mit kezdeni, másrészt féltettem Sorát. Féltem, hogy ha túl
sok mindent fog tudni, vele is megtörténik ugyanaz, ami a testvérével és még
egyszer nem akartam elkövetni ugyanazt a hibát.
- De ha lesz valami, elmondod? – csalódottan sóhajtott fel, majd kíváncsian
nézett szemeimbe.
- Persze – mosolyogtam rá – De még rengeteg idő, mire akármit is találok. Nem
tudom, hol kéne elindulnom, és hogy mit kéne keresnem. Nem tudni, mi történt
pontosan. Lehet, nincs is itt semmi.
- Te is tudod, Minseo, hogy az a lány nem azért halt meg, mert megmérgezték.
Hiába akarják ezt beetetni mindenkivel, és hiába hiszi el mindenki, én tudom,
hogy van valami más. Hazudnak nekünk.
- Nem tudom, mit higgyek, Sora. Tudod, min mentem keresztül, de nem azért
akarom nem elhinni. Persze semmi kedvem megint nyomozgatni és másokat bajba
keverni, de… tényleg nem tudom, min induljak el, szóval egyelőre csak várok. De
ígérem, amint megtudok valamit, szólok neked. Csak egy valamire kérlek: soha, senki
előtt ne beszélj semmiről, rendben? Ne mondogasd senki előtt, hogy te ezt nem
hiszed el, soha egy percre se mutasd ki, hogy mit gondolsz, mit érzel. Világos?
Ha erről beszélni akarsz, velem tedd meg, és szólj előtte, és csakis a
kollégium falain kívül beszélhetünk erről, rendben? Nem akarom, hogy bajod
essen, ezért mindent el kell kerülni.
- Ne aggódj, tartani fogom a számat! – mosolygott rám.
Noha fiatal volt és igen
hiperaktív, és amikor megeredt a nyelv, néha olyan sok lényegtelen dologról
tudott beszélni hosszú perceken keresztül, tudtam, hogy figyelni fog arra, hogy
ne tegyen említést a természetfeletti és az ezekkel kapcsolatos dolgokról. Fiatal
volt, de ugyanakkor okos is. Tudta, mi miatt halt meg a nővére, és ezáltal ő is
óvatosabb volt.
- Lassan négy óra, vissza kéne menned a koliba a tanulószobába –
figyelmeztettem, mire csak elhúzta a száját, de azért felállt a padról.
- Ha végeztem, átmegyek és menjünk együtt vacsorázni – mondta, majd megölelt és
vidáman elszökdelt.
Egészen addig néztem, amíg el nem
tűnt előlem az alakja, majd elővettem a telefonom, és felhívtam Hyunseungot.
Mondtam neki, hogy autóval jöjjön, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.
Mindenképp el akartam neki mondani, amit tegnap tapasztaltam.
*
Hyunseunggal már percek óta kocsikáztunk,
de még mindig nem szóltunk egymáshoz. Ő várt, hogy végre megszólaljak, én pedig
kiélveztem pár percig, hogy távol vagyok a kollégiumtól. Miután bekanyarodtunk
egy utcába, megráztam fejem és visszatértem a való életbe.
- Említhetted volna, hogy valakit a nyomomba küldesz, hogy figyeljen – néztem
rá kissé szúrósan, de hangomon egyáltalán nem érződött, hogy neheztelnék
emiatt. Hyunseung rám nézett, majd megeresztett egy apróbb mosolyt, és újból az
útra koncentrált.
- Szóval találkoztál Jongsukkal?
- Amit azt illeti, igen. Ha tudok róla, valószínűleg nem hozza rám a frászt.
Nem sokon múlt, hogy szívrohamot kapjak.
Hyunseung felnevetett; nyilván
Jongsuk már beszámolt az első találkozásunkról, és most felidézte maga előtt a
jelenetet.
- Ki ő egyébként? Azt mondta, jó barátok vagytok, ehhez képest sosem meséltél
róla.
- Igen, régóta ismerjük egymást. Bár bizonyára nem emlékszel rá, de tavaly ő is
ott volt a csatában. Sok harcot megvívtunk már, azonban az utóbbi évtizedekben
visszavonult egy nyugisabb környékre.
- Hogyhogy?
- Ez egy hosszú történet, de röviden és tömören: meghalt a legjobb barátja.
Hatszáz eltöltött év után én is nehezen dolgoznám fel.
- Áúcs. Részvétem. De… miért pont őt küldted?
- Két okom volt: mivel fiatalnak néz ki és vidéken él, nem ismerik errefelé,
így ő is könnyen el tud vegyülni a diákok között. Másrészt pedig ideje volt,
hogy végre abbahagyja a gyászolást és visszatérjen eredeti önmagához.
- Mindent értek. Legközelebb azért szólj erről, ijesztő egy alaknak tűnt.
- Értettem. Egyébként találtál valami érdemlegeset? Jongsuk magyarázott valami
hidegebb-melegebb levegőről, de őszintén, nem tudom, mit akart mondani. Te
biztos érthetőbben el tudod magyarázni.
- Bent voltunk a lánynak a szobájában, és ahol a holtteste volt, ott egy árnyalatnyival
hidegebb a levegő. Vagyis… nekem eléggé feltűnő, egy embernek viszont
észrevehetetlen.
- Ebből pedig arra következtetsz, hogy te vagy az egyetlen, aki megoldhatja ezt
az ügyet.
- Ööh… Igazából semmire sem következtetek, de… miért csak én tudnám megoldani?
- Mert csak te érzékeled ilyen élénken azt a hideget és te vagy az egyetlen,
aki kapcsolatba tud lépni a halottakkal, és mivel az a lány halott, ezért
gondolom bármi is zajlik, neked közöd van hozzá.
- Azt hiszem, igazad van.
- Látod, én mondtam, hogy téged kell abba a kollégiumba küldeni. Ha te nem
vagy, most még ennyit se tudtunk volna meg.
- Soha ne merd a kollégium szót kiejteni a szádon, világos? – villantottam rá
szemeim, és dühösen pillantottam rá. – Még mindig nem békéltem meg emiatt.
- Elárulod, hogy miért nyomaszt ennyire? – megálltunk az út szélén, és miután
Hyunseung leállította a motort, felém fordult.
Felsóhajtottam, tekintetemet
elfordítottam róla és kinéztem az ablakon. Hosszú másodpercekig csak néztem,
ahogy elhaladnak mellettünk az autók, és a szél őrült játékot folytat a fákról
lehullott levelekkel.
- Miután elköltöztem otthonról tizennyolc éves koromban, nem volt pénzem
albérletre, ezért kénytelen voltam kollégiumba menni. Mindössze három hónapot
töltöttem ott, ami maga volt a pokol. Ha nincs Heeyeon és Young, akikhez
költözhetek… azt hiszem, már halott lennék.
- Miért? Mi történt?
Hyunseungra néztem, aki teljesen
megértően fürkészte arcomat, és kíváncsian várta a válaszomat. Olyan őszintének
tűnt, és tényleg láttam a szemeiben, hogy fontos neki, ami velem történt.
Törődött velem, én pedig megint arra gondoltam, hogy nem érdemlem meg őt.
Megeresztettem egy halovány mosolyt, majd ahogy felidéződtek bennem az emlékek,
mosolyom lehervadt és kiült a keserűség arcomra.
- Igazából nem tudom, mi volt az, ami kiborított. Ott voltam a felnőtté válás
küszöbén, és mellettem nem volt senki, aki segíthetett volna átvészelni az
akadályokat. Szükségem lett volna szülőkre, de én menekültem előlük.
Elköltöztem vidékről a fővárosba, ahol annyi ember volt, és tömeg, és
zsúfoltság, és minden ismeretlen volt. Azt hiszem, teljesen el voltam veszve és
kétségbe voltam esve. Nem találtam önmagamat, nem tudtam, mit kezdjek. Erre
bekerültem egy emberekkel teli helyre, olyanokkal kellett egy szobán osztozkodnom,
akik idegenek voltak és mivel bizalmatlan voltak mindenkivel, és nehezen
engedtem közel magamhoz másokat, még inkább megrémültem. Túl sok volt mindent
feldolgozni egyszerre, folyamatosan aggódtam és féltem, pánikoltam és nem
tudtam, kihez fordulhatnék. Egy nap beléptem a kollégiumi szobámba, térdre
rogytam és zokogni kezdtem… majd mikor magamhoz tértem, már egy kórházban
találtam magam.
- Ideg-összeroppanás?
- Azt mondták, a szobatársam talált rám ájultan. Ezután Young és Heeyeon
felajánlotta, hogy költözzem hozzájuk, vagyis… rám parancsolták, hogy menjek
hozzájuk. Sosem mentem a kollégium közelébe, még a cuccaimért sem tudtam
bemenni, sőt, a szó hallatán pánikroham tört rám. Azt hiszem, a bezártság
tönkretett.
- Szóval ezért nem akartál odamenni, mert féltél, hogy még egyszer megtörténik.
- Ami azt illeti, még mindig félek. Akkor sem rögtön alakult ki, hanem
fokozatosan és attól tartok, most is megtörténik.
- De nem fog. Egyszer már legyőzted, másodszor is menni fog. Ráadásul… ha
valami nem stimmel veled, észre fogjuk venni rajtad. Ne aggódj, sosem hagynánk,
hogy bármi bajod essen – áthajolt az ülésen, és egy puszit nyomott a
homlokomra, majd megsimogatta arcomat. – Sajnálom.
- Nem a te hibád. Ez a kötelességem.
- Nem, Minseo, én tényleg sajnálom. Ha tudtam volna…
- De nem tudtad. Nem mondtam el, pedig megtehettem volna. És különben is… itt
van Sora, valakinek vigyáznia kell rá. Igen, rühellem a helyet, és minden
porcikám elvágyik innen, de... így legalább ott vagyok mellette, és meg tudom
védeni. Biztonságban tudhatom őt, és ha nem én lennék itt, akkor nem lennék
nyugodt. Gyűlölöm ezt az egészet csinálni, de ugyanakkor nem akarom, hogy
másoknak baja essen, és ki akarom deríteni, mi ez az egész.
- Ettől függetlenül sajnálom. Nem lehet könnyű neked, és ígérem, igyekezni
fogok, hogy a kolesz mellett is boldog légy és normálisan élj.
- Ha nem engem jelölsz ki erre a feladatra, előbb vagy utóbb úgyis kiharcoltam
volna, hogy engem is elküldj ide.
- Na, ez igaz. Ahogy ismerlek, tényleg megtetted volna – hirtelen szélesen
elmosolyodott, majd megpaskolta a combomat - Most pedig sétáljunk egyet!
- Ez most komoly? – néztem rá értetlenül.
- Betartom az ígéretem. Vagy esetleg nem akarod megnézni a naplementét,
miközben a Han folyó partján sétálunk?
- Oké, mehetünk, de hétre vissza kell érnem – nyitottam ki az autóajtót, és már
ki is szálltam.
- Két óra alatt lemegy a nap, ne aggódj.
Hyunseungba karoltam, majd
elkezdtük első közös és romantikus sétánkat a folyóparton.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése