15. rész

*Ajánlott zene: VIXX – Voodoo Doll*
https://www.youtube.com/watch?v=r0UIiq4aZ_w

- Lee Jongsuk – felelte nemes egyszerűséggel, mintha neve hallatán tudnom kéne, ki az.

Kiegyenesedtem és úgy néztem rá. Most, hogy szemtől szemben állt velem, hirtelenjében elmúlt minden félelmem. Ha bántani akart volna, akkor már megtette volna, ráadásul akkor be sem mutatkozott volna.

- Mi a fenét akarsz tőlem? – hangomon még mindig érezni lehetett a kételkedés.

- Csak vigyázok rád – dőlt neki az ajtófélfának, miközben egy pillanatra sem vette le rólam tekintetét. 

- Vigyázol rám? Mégis minek? Ki kért meg rá? Az istenért is, nem tudnál érthetően beszélni? – förmedtem rá. Egyáltalán nem tetszett, hogy úgy kezeli a helyzetet, mintha minden rendben lenne. Azt hittem, hogy meg fognak ölni, ő meg úgy viselkedik, mintha tök természetes lenne, hogy hajnalok hajnalán csak úgy megjelenik a folyosón és lányokat tuszkol be egy szertárba. Nem örültem neki, hogy míg ő nyugodt volt, addig én reszkettem a félelemtől.

- Tényleg aranyos vagy, amikor dühöngsz – eresztett meg egy félmosolyt.

- Most szórakozol velem? Hé, nekem barátom van, úgyhogy…! – kezdtem volna el kiosztani, de a szavamba vágott.

- Halkabban, oké? Nem kéne felébreszteni senkit sem – tette mutatóujját szájára – Egyébként meg igen, tudom, Hyunseung a barátod.

- Mi? Mégis honnan tudod, hogy ki a barátom? – háborodtam fel. Mégis honnan tud ennyi mindent rólam?

- Várj… neked Hyunseung nem mesélt rólam? – vonta össze szemöldökét, de arcom láttán számára is világossá vált a helyzet. – Szóval nem. Így már mindent értek. Hyunseung barátja vagyok és azért küldött, hogy vigyázzak rád.

- Na, persze, én meg a római pápa. Ennél jobb szöveget nem tudtál volna kitalálni? Most komolyan, mit akarsz tőlem? 

- Igen, Hyunseung ezt is mondta, hogy nehezen lehet meggyőzni téged. De ez az igazság. Ő küldött, hogy vigyázzak rád éjszakánként. Mivel tudjuk, hogy valakit megöltek, és úgy néz ki, természetfeletti keze van a dologban, ezért nem szeretné, ha valaki álmodban támadna rád, így megkért, hogy őrködjek. 

- Te meg honnan tudsz arról, hogy megöltek valakit? – kérdeztem suttogva, és közelebb léptem hozzá. – És Hyunseung mégis minek küldene ide egy vad idegent, akit nem is ismerek? 

- Most mondtam. Hyunseung barátja vagyok. Még szép, hogy tudok mindenről. És az, hogy miért engem küldött… mert éppen én értem rá.

- Ez így… elég bénán hangzik. Amúgy meg nem küldene ide egy embert, hogy vigyázzon rám, főleg nem éjszaka. Akkor már inkább ő maga jönne.

- Én nem ember vagyok, hanem vámpír.

Kijelentése hallatán csak néztem egy nagyot és elcsendesedtem. Gyorsan átgondoltam a dolgokat magamban, és csak utána szólaltam meg.

- Így mindjárt más. Kezdhetted volna ezzel is – fújtam ki az utolsó feszült levegőt is, és a nyugalom ismét átjárta a testem. Most, hogy tudtam, hogy Hyunseung barátja és vámpír, minden a helyére került. Hirtelenjében nem féltem tőle és minden kételyem szertefoszlott vele kapcsolatban. 

- Nem hagytál szóhoz jutni.

- Te nem akartál magadtól elmondani mindent.

- Azért, mert itt hisztiztél.

- A fenéket! Talán ha nem álldogáltál volna kussban mögöttem, akkor nem hozod rám a frászt.

- De…

- Jó, tök mindegy! Ne vitatkozz velem! – intettem le, mire ő is visszanyelte a mondatát, és csak bólintott egyet. – Legközelebb ne lopakodj a hátam mögé, oké?

- Értettem.

- Most pedig, ha megbocsátasz, visszamennék a szobámba aludni – löktem félre a kezét a kilincsről.

- Én azt hittem, mást akartál csinálni – mondta sejtelmesen, mire összeráncolt szemöldökkel néztem rá.

- Ne üsd bele más dolgába az orrodat – morogtam, majd kinyitottam az ajtót.

- Biztos, aludni akarsz? Csak mert szerintem ezt hiányoltad az előbb – lengetett meg az orrom előtt egy kulcsot, én pedig abban a pillanatban visszaléptem a raktárba, és kivettem a kezéből a kulcsot. Vagyis csak vettem volna, ugyanis mielőtt megfoghattam volna, tenyerébe zárta és elhúzta a kezét.

- Most meg mi van? – néztem rá durcásan.

- Legközelebb ne tegyél meggondolatlan dolgokat, rendben? Hyunseung pontosan tudta, hogy ezt a lépést meg fogod tenni, úgyhogy ha valamit tenni akarsz, szólj nekem! – dorgált meg, én pedig egy sóhajtás kíséretében bólintottam.

Jongsuk odanyújtotta a kezét, és átvettem a kulcsot tőle. Halkan kiléptünk a folyosóra, majd szorosan a fal mellé simulva visszaosontunk a kiszemelt szobához. Míg Jongsuk figyelt, hogy jön-e valaki, addig én kinyitottam az ajtót, majd mindketten bementünk.

Nem kapcsoltuk fel a villanyt, de elkértem tőle a telefont, hogy világítsak magamnak. Körbejártam a szobát, és valóban üres volt, ahogy gondoltam. A lakók valószínűleg másik szobába költöztek, vagy pedig elhagyták a kollégiumot. Én is így tettem volna a helyükben.

- Mit keresel pontosan? – törte meg a csendet Jongsuk, én pedig összerezzentem, mert kezdtem azt hinni, hogy már nincs is itt.

- Nem tudom. Valamit. Bármit – guggoltam le és ujjaimat végighúztam a padlón, majd megnézegettem a szekrényeket is, de semmi. 

- Minseo, már régen kitakarítottak, nem hiszem, hogy lesz itt valami – mondta lemondóan Jongsuk.

- Szerinted miért gondolta azt Hyunseung, hogy ide fogok jönni? Azért, mert tudja, hogy találni fogok valamit.

- Nem, azért, mert tudja, hogy addig úgyse nyugodnál, amíg a saját szemeddel nem látod.

Lemondóan felsóhajtottam, és ráhagytam a dolgot. Hogy melyikünknek volt igaza, nem számított, mert tényleg nem találtam semmit.

- Ha ennyire okos vagy, akár maradhatnál te is itt helyettem. A hátam közepére se kívánom ezt a kócerájt – álltam fel a földről, és az ajtó felé vettem az irányt. - Menjünk – mondtam kissé csalódottan.

Jongsuk kinyitotta az ajtót, és kiléptem a folyosóra, ő pedig jött volna utánam, de megtorpantam, így nekem jött.

- Most meg mi van? - kérdezte értetlenül.

Nem figyeltem rá, csak visszatolattam a szobába, majd néhány másodperc után ismét a folyosóra léptem. Ezután ismét bementem, átsétáltam a szoba másik felébe, majd újabb másodpercek után vissza a szoba elejébe, és ismét ki.

- Minseo, minden rendben? – kérdezte suttogva Jongsuk – Vissza kéne menni a szobádba, mielőtt lebukunk.

- Te nem érzed? – fordultam felé értetlenül, és újból visszamentem a szobába. 

- Mégis mit?

Leguggoltam ott, ahol nemrég még a lány holtteste hevert. Egyik kezemet a padlóra helyeztem, míg a másikat a levegőbe tartottam. Jongsuk furcsán méregetett, de becsukta magunk mögött a szoba ajtaját, és várta, hogy választ adjak a kérdésére.

- Sokkal hidegebb van itt bent, mint a folyosón. Sőt, az igazat megvallva, sokkal hidegebb a levegő a padlónál, ott, ahol a lány teste hevert, mint a szoba bármelyik részében.

- Én nem érzek semmit. Szerintem csak csalnak az érzékszerveid, mivel annyira találni akarsz valamit – mondta őszintén, amit egyszerre utáltam és kedveltem benne. Alig fél órája ismertem Jongsukot, az egyből lejött, hogy ég és föld vagyunk, és a véleményünk nem egyezik. Mégis, valahogy ez volt az, ami megfogott benne. Na persze szó sincs róla, hogy vonzódni kezdtem volna hozzá, egyszerűen csak tetszett, hogy eltér a véleményünk, ugyanakkor mégis egy hullámhosszon vagyunk.

- Egy valamit elfelejtesz: hogy én is természetfeletti vagyok – néztem rá szúrósan, majd még egyszer leellenőriztem a talajt, hogy meggyőződjek állításomról. – Igen, tényleg hidegebb. Noha nem olyan feltűnő, de azért lehet érzékelni.

- Az előbb még sokkal hidegebb volt, most meg már csak feltűnő? Most akkor melyik? – kérdezte nagyon is komoly tekintettel Jongsuk.

- Ne kötekedj, oké? A lényeg, hogy én érzem a különbséget.

- Bocsi, én csak szeretnék biztosra menni – emelte védekezően maga elé kezeit.

Csak megforgattam a szemeimet, majd szembefordultam vele.

- Bármi is történt, az biztos, hogy természetfeletti művelte.

- Mennyire vagy ebben biztos?

- Jongsuk, kérlek. Vannak dolgok, amiket nem tudok megmagyarázni, egyszerűen csak tudom, hogy az és kész. 

- Jó, oké, én nem a képességedet akarom megkérdőjelezni. Én csak azt mondom, hogy ez édeskevés ahhoz, hogy akármit is alátámasszunk ezzel. Úgy értem, attól még, hogy hideg a levegő, még nem fogjuk tudni, hogy mi művelte ezt, hogyan és miért.

- Igen, tudom. Engem is ez bosszant. Van valami ötleted?

- Ha lenne, akkor most nem itt lennék. 

- Igaz. Mindenesetre legalább ennyi kiindulási pontunk már van, és legalább ez is több mint a semmi.

- Ez igaz, de ettől függetlenül fogalmunk sincs, mit kéne tennünk – mondta lehangolóan, és hátat fordítva, kilépett a szobából.

Értetlenül pillantottam Jongsuk után. Ebbe meg mi ütött? Egy pillanatra úgy éreztem, mintha elkeseredett lenne, de mégis miért? Talán ismerte a lányt, aki meghalt? Vagy van itt valaki olyan, akiért aggódik? Esetleg valami más? Mégis mit titkol?

Utána akartam menni, de mire kiértem, sehol sem láttam. Basszus.

Becsuktam az ajtót, majd visszaosontam a szobámba, és visszafeküdtem az ágyamba. A kulcsot és Jongsuk telefonját a hűtő tetejére tettem; valahogy éreztem, hogy az éjszaka ezekért még visszajön és eltünteti a nyomokat.

   Aznap éjjel rettenetesen rosszul aludtam…