14. rész

*Ajánlott zene: 100% - Beat*

https://www.youtube.com/watch?v=QYMpINYh4pk

Visszamentem a szobámba, és lefeküdtem az ágyamra. Heeyeon elköszönt, és magamra hagyott, én pedig – mivel nem volt mi mást csinálnom - belekezdtem a könyv olvasásába. Alig telhetett el fél óra, amikor nyílt az ajtó, és két lány lépett be rajta.

- Sziasztok! – köszöntem, és felültem az ágyon.

Egyikőjük egy magas, barna hajú lány volt, barátnője pedig egy fél fejjel alacsonyabb, szőke hajú. Kedvesen rám mosolyogtak, és köszöntöttek, majd gyorsan letették a táskájukat, és felém fordultak.

- Namjoo vagyok, ő pedig Eunji – mutatta be magukat a szőke hajú lány.

- Minseo – feleltem szűkszavúan, magamra erőltetve egy mosolyt. Noha aranyosnak tűntek, jelen pillanatban nem akartam, hogy itt legyenek.

- Hogy-hogy csak most érkeztél? – kérdezte az Eunjinak nevezett barna hajú lány.

- Nemrég költöztem Szöulba, mivel a szüleim itt kaptak állást – mondtam a már előre megbeszélt hazugságot, és még én magam is meglepődtem, mennyire könnyen megy. Bár a szívem összeszorult, mikor kimondtam a szavakat, egyrészt azért, mert az igazi szüleimről semmit sem tudtam, másrészt pedig nem tartottam fairnek, hogy már most hazugsággal indítom ezt a kapcsolatunkat. Noha nem akartam szoros barátságot kötni velük, tekintettel arra, hogy egy ideig szobatársak leszünk, rossz érzés volt.

- Te is jókor jöttél – jegyezte meg Namjoo, miközben levette magas sarkúját, és valami kényelmesebbre váltott.

- Miért? – néztem rá érdeklődve.

- Mert múlt héten az egyik lány öngyilkos lett – felelte, és habár én tudtam róla, igyekeztem meglepődni a kijelentésén.

- Komolyan? Ez szörnyű! Miért tette, azt lehet tudni?

- Állítólag zűr volt a családjában meg az iskolájában, aztán úgy döntött, véget vet az életének – rántotta meg a vállát Eunji – Mindenesetre szerintem hülyeség volt ezt tenni, de hát ő tudja.

- Eléggé hátborzongató abba belegondolni, hogy két szobával odébb lakott tőlünk – tette még hozzá Namjoo, majd magára kapta a kabátját. – Na, de mi már megyünk is. Ma nem alszunk bent, szóval úgy néz ki, egyedül leszel.

- Örülök, hogy megismerhettelek – mondta mosolyogva Eunji, és megölelt. – Holnap találkozunk. Szia.

- Sziasztok – köszöntem el tőlük, majd amint becsukták maguk mögött az ajtót, végigdőltem az ágyamon, és lassan kifújtam a levegőt. Végigpörgettem magamban az előző kis beszélgetést, és egy terv ötlött fel bennem, amit mindenképp meg akartam valósítani még aznap.

Megcsörrent a telefonom, ami visszazökkentett a valóságba. Harmadik csörgés után vettem csak fel.

- Egyben vagy még? – kérdezte Young aggódva, ugyanakkor hangjából nyugalom is áradt.

- Persze, megvagyok.

- És, milyen a koli?

- Egész tűrhető. Körbenéztem, és már most tudom, hogy nem fogom szeretni – sóhajtottam fel, és igyekeztem nem elbőgni magam. A sírás mardosta a torkomat, és nem értettem, mi ez a hirtelen érzékenység nálam.

- Azt elhiszem. De tarts ki, nem sokat kell ott lenned! Gondolj arra, hogy nekem mit meg kell szenvednem itthon ezzel a sok idiótával! Csak azt hallgatom, amióta visszaértünk, hogy kaja, kaja, kaja… - szinte láttam magam előtt, ahogy Young megforgatja a szemeit, én pedig elnevettem magam.

- Hát nem irigyellek, az biztos.

- Na, de adom Hyunseungot, mert mindjárt kiveri a kezemből szerencsétlen telefont. Jó legyél, drága, puszi – kiáltotta még Young, majd felcsendült a már jól ismert hang.

Körülbelül egy órát beszélgettem Hyunseunggal mindenféléről. Beszámoltam a kollégium állapotáról, és hogy megismerhettem két szobatársamat, de azt kihagytam, amikor a könyvtárban voltam, és hogy elég feltűnően megbámult az az öltönyös fickó. Nem tulajdonítottam nagyobb figyelmet rá, egyrészt azért, mert tudtam, hogy csak azért éreztem magam furcsán a könyvtárban, mert nem voltam hozzászokva, hogy alaposan végigmérjenek, ráadásul nem fiatal fiúk. Másrészt pedig nem akartam, hogy Hyunseung féltékeny legyen. Nem mintha annyira jellemző lett volna rá, de sosem szerette, hogyha úgy bámul meg valaki, amikor ő nincs ott.

Miután letettük a telefont, továbbolvastam a könyvet, és azon kaptam magam, hogy már beesteledett. Nem mentem le vacsorázni, semmi kedvem sem volt hozzá, úgyhogy inkább megettem egy almát. Csak remélni mertem, hogy harmadik szobatársam nem ma jön vissza. Átöltöztem pizsamába, mikor tízet ütött az óra, és csak csendben feküdtem az ágyban, teljes sötétségben.

Az első éjszakám a Pokolban.

Ez az egy gondolat vert visszhangot a fejemben. Szerettem volna Hyunseung karjaiban feküdni, mint minden egyes nap, az elmúlt egy évben. Hosszú idő után ez volt az első nap, hogy nélküle töltöttem el az estémet, és ez hiányérzettel töltött el. Érezni akartam a leheletét a nyakamon, ujjai simogatását a bőrömön, apró csókjait arcomon, teste melegét magam körül. Olyan volt, mintha elhagyott volna, és hiába tudtam, hogy ez nincs így, az a fojtogató érzés csak nem akart megszűnni. Erre rátett még egy lapáttal az is, hogy ez volt az első alkalom, hogy elhagytam az otthonom és egy vad idegen helyen igyekeztem álomra hajtani a fejem. Túl sok volt egyszerre ez a sok változás az életemben; mintha beledobtak volna a mély vízbe úgy, hogy nem tudok úszni. Szabályosan fuldokoltam ettől a helytől, és nem akartam mást, csak most azonnal eltűnni.

De nem tehettem, és ez a tehetetlenség megőrjített.

Rettenetesen éreztem magam. Nem jött álom a szememre, csak forgolódtam össze-vissza. Frusztrált voltam, és úgy éreztem, az a kevés idő, amit itt kell töltenem, iszonyat lassan fog eltelni. Úgy éreztem, mintha direkt megállították volna az időt, mintha a lelkemet börtönbe zárták volna. Menekülni akartam, szabadnak lenni, és a saját életem élni, de ehelyett egyedül voltam és a könnyeimmel küszködtem. Igyekeztem nem figyelni a rám váró borzalmakra és elterelni a gondolataim erről az egészről, mégis, bármennyire igyekeztem, csak annál rosszabb lett minden.

Nem sokkal tíz után jött az egyik nevelőtanár, és a kis füzetébe felírta, hogy csak én vagyok itt, majd továbbment. Ekkor eszembe jutott, hogy délután felötlött bennem egy gondolat, amit meg akartam valósítani. Megtöröltem a könnyeim és igyekeztem erre koncentrálni. Éjfélig ugyan még volt vissza két órám, de fel kellett készíteni magam lelkiekben. Türelmetlen lettem és izgatott, és alig vártam, hogy elteljen ez a néhány óra.

*

Torkomban dobogó szívvel nyomtam le a kilincset és léptem ki a folyosóra. Az egész épületben koromsötét uralkodott és csend volt, egyedül csak a tanári szobából láttam halványan kiszűrődni a fényt. Óvatosan csuktam be magam mögött az ajtót, majd lábujjhegyen osonni kezdtem a folyosón.

Elhatároztam, hogy megnézem azt a szobát, ahol megölték a lányt. Noha mindenki abban a tudatban élt, hogy öngyilkosság volt, egyedül én tudtam, hogy nem ez az igazság. És most, hogy megtudtam, csak két szobával odébb történt, úgy döntöttem, bekukkantok én is, hátha találok valamit. Abban biztos voltam, hogy kiköltöztették onnan a szobatársait, ha csak ideiglenesen is, így nem kellett attól félnem, hogy valakit fel fogok ébreszteni.

Megálltam az ajtó előtt, és körbenéztem. Egy lélek se járt erre, és mozgolódást sem láttam a sötétben, így lenyomtam a kilincset. Azonban az ajtó nem akart kinyílni. Megpróbáltam újból és újból, de csak nem adta meg magát.

„Úgy néz ki, be van zárva. Istenem, mekkora hülye vagyok. Mégis miért lenne nyitva? Hogy gondolhattam, hogy ilyen könnyű lesz ide bejutni?”

Felsóhajtottam, és nekidöntöttem a fejem az ajtónak. Kínomban már majdnem felnevettem, de ki kellett találnom valamit, hogy bejussak. Mindenképp körbe akartam nézni saját magam is, és most, hogy ennyire beleéltem magam, nem akartam csak így lemondani róla.

Megfordultam, hogy visszamenjek a szobámba, de valaki az utamat állta. Egy sötét ruhás alak állt alig két lépésnyire tőlem. Körülbelül egy fejjel magasabb lehetett nálam, de a sötétség miatt ennél többet nem láttam belőle.

- Te ki a fene vagy, és mit keresel itt? – kérdeztem idegesen, és hátrébb léptem egyet. Az ijedelem pillanatok alatt végigszánkázott testemen és próbáltam valami kiutat találni, hogy elmenekülhessek. Régebben teljesen lesokkolódtam volna, és mozdulni sem bírtam volna, de ez még azelőtt volt, mielőtt Koreába jöttem. Egy pillanatra átfutott az a gondolat a fejemen, hogy milyen sokat változtam, de a jelenlegi helyzet nem engedte, hogy erre több időt fordítsak.

Az idegen nem válaszolt, csak állt egy helyben, zsebre dugott kézzel, mintha olyan természetes lenne, hogy éjnek-évadján csak így itt mászkál.

- Te vagy az a srác a könyvtárból, ugye? – hangom sokkal jobban remegett, mint hittem, és egy újabb lépéssel megnöveltem a távolságot közöttünk. Hátam a falnak vetettem és így próbáltam tájékozódni és menekülni. Már akkor nem tetszett, ahogy engem nézett és sejtettem, hogy nem fogok ilyen könnyen megszabadulni tőle. Ő lenne a gyilkos? Vagy mi van, ha egy pedofil, aki meg akar erőszakolni? – Ha közelebb mersz jönni, esküszöm, sikítok. Nem is, ha most nem tűnsz el, sikítok. Igen, sikítani fogok! – bizonygattam, és már tátottam is volna a számat, amikor hirtelen odaugrott elém, és a kezeit a számra tapasztva nekinyomott a falnak.

- Ne merj sikítani! – mondta határozottan, én pedig hiába vergődtem alatta, nem akart elengedni, és a szorítása is egyre erősebb lett. Rettenetesen bepánikoltam, és próbáltam Hyunseungért kiáltani, de annyira nagy volt a félelem bennem, hogy minden érzékszervem leblokkolt, és képtelen voltam a kötelékünket megnyitni. – Nyugodj már meg, nem akarlak bántani! – suttogta a fülembe, és idegesen nézett körbe.

Hirtelen abbahagytam a kapálódzást, és nagyokat lélegezve figyeltem arcát. Hatalmas mogyoróbarna színű, szépen ívelt szemei voltak, szintén sötét barna haja pedig kócosan terült el feje tetején. Most, hogy sikerült közelebbről is meglátnom támadóm arcát, egyáltalán nem tűnt úgy, hogy bántani akarna. De mint tudjuk, a látszat néha csal…

Rám nézett egy pillanatra, majd ismét a folyosó vége felé.

- Francba! – mondta, és magával rántva elindultunk a szobámmal ellentétes irányba. Amikor befordultunk a folyosó végén, láttam, hogy valaki közeledik felénk, így ismét elkezdtem kapálódzni és valamiféle hangot kiadni, de az idegen olyan erősen szorított, hogy hangom elhalt és vergődni se bírtam, csupán levegőt venni.

A folyosón felkapcsolódott a villany, és magassarkúk tompa kopogása hallatszódott mögöttünk. Az ismeretlen feltépte az egyik ajtót, majd betuszkolt rajta, és halkan becsukta magunk mögött. Noha sötét volt, és az orrom hegyéig se láttam, a szagok alapján arra következtettem, hogy ez egy takarító szertár.

Az idegen továbbra is befogta a számat, és hátulról szorosan ölelt, lefogva ezzel kezeimet. A cipők kopogása már egészen közelről hallatszódott, de meg se bírtam mozdulni. Tudtam, hogy most fogom elszalasztani a segélykérés lehetőségét, de képtelen voltam akármit is tenni. Bárki is volt az illető, jóval erősebb volt nálam.

Néhány hosszú másodperc után a kopogások elhalványodtak, majd megszűntek, és a folyosón égő villany is lekapcsolódott.

Az idegen megkönnyebbülten felsóhajtott, majd előhúzta zsebéből a telefonját, és azzal csinált némi világosságot.

- Majdnem lebuktunk – mondta vádlón, miközben lerakta telefonját ki tudja mire, és visszatette kezét derekamra. – Most el foglak engedni, de ígérd meg, hogy nem fogsz sikítani, oké? – lassan bólintottam. Észre sem vettem, hogy arcomat már megannyi könnycsepp borította, és a félelemtől egész testemben remegtem. – Oké.

Lassan elvette a kezét a számról, és testemről, én pedig abban a pillanatban elugrottam tőle, tisztes távolságba és nagy levegőket véve próbáltam ismét szabályozni légzésem. Az idegen az ajtóban állt, hogy véletlenül se menekülhessek el, és onnan fürkészett, és várta, mikor szedem össze magam.

- Mégis ki a halál vagy te? – nehezemre esett beszélni, de mielőtt meghalok, tudni akartam, ki lesz a gyilkosom.

- Lee Jongsuk.