Ajánlott zene: Kim Bokyung - Don't think you're alone
https://www.youtube.com/watch?v=zoGKYg0X2kw
- Be
kell költöznöd a kollégiumba – hangja szinte ostorként csattant az arcomba.
Először elkerekedtek szemeim, és értetlenül néztem Hyunseung arcát, aki továbbra
is attól félt, hogy amit mond, az teljesen ki fog borítani. És jól gondolta.
- HOGY MI?! – még én is meglepődtem saját felkiáltásomon, de ez tisztán
tükrözte meglepettségemet és nemtetszésemet. – Hogy kérhetsz tőlem ilyet?!
Egyenesen
tajtékzottam a dühtől és ereim szinte kidagadtak nyakamon, ahogy próbáltam
visszafogni idegességemet és nem nekiesni Hyunseungnak. Hyunseung elhúzta a
száját, és igyekezett nem még jobban felidegesíteni.
- Sejtettem, hogy nem fog tetszeni, de…
- Hát jól sejtetted! Mégis hogy gondoltad ezt? Én nem fogok kollégiumba menni!
Jézusom, te elmebeteg vagy?! – kiabáltam továbbra, és felpattantam az ágyról.
Mellkasom előtt összefontam karjaimat, és úgy róttam a köröket a szobában.
- Figyelj, Minseo, tudom, hogy ez most nem a legmegfelelőbb alkalom, de…
- Hyunseung, az istenért is! – csattantam fel, ezzel újra belefojtva a szót,
miközben megálltam és szembefordultam vele – Hétfőn iskolába megyek! Hétfőtől
kezdve elkezdődik egy új élet számomra! Hosszú idő után végre kezdeni fogok magammal
valamit, végre kipróbálhatom azt, amire vágyok és végre az iskolával
kapcsolatos félelmeimet, kételyeimet, rossz tapasztalataimat eltüntethetem,
megváltoztathatom! Ha nekem be kell költöznöm, akkor hétfőn nem tehetem meg ezt
a lépést!
- Tudom, és sajnálom, de…
- Hyunseung! Te ugye ezt nem gondoltad komolyan? Mégis hogy gondolod, hogy majd
pont most fogom visszamondani, amikor már teljesen beleéltem magam és vettem
hozzá elég bátorságot? Ha most nem teszem meg ezt a lépést, akkor soha nem lesz
rá alkalmam!
- Tudom, és sajnálom, de kérlek! Ezt nem magad miatt csinálod, hanem a barátnőd
miatt! Tudom, hogy mennyi bátorság kellett ahhoz, hogy ezt a lépésed megtegyed,
és hogy végre alkalmad lenne egy új életre, de gondolj Sorára! Lehet,
veszélyben van! Ráadásul elképzelhető, hogy csak néhány hétről lenne szó, és ha
így van, akkor simán elkezdheted még az iskolát! – jutott végre szóhoz. Felállt
az ágyról, és elém sétált, majd arcomat kezeim közé fogva beszélt hozzám, hogy
le tudjon valamennyire nyugtatni.
Nagyot
sóhajtottam, és lehunytam a szemeimet. Igaza volt. Ha másért nem, hát Soráért
meg kellett tennem. Megígértem, hogy megvédem. De rettenetesen gyűlöltem az
érzést, és Hyunseungot is, hogy így próbált rászedni erre a feladatra. Noha
igaza volt, de akkor is. Ez nem fair!
- Nem lehetne mást küldeni? – léptem el tőle, és kinéztem az ablakon egy rövid
pillanatra, majd újból rá – Miért nem mész te?
- Minseo, engem sokan ismernek és vámpír vagyok.
- Akkor Jonghyun?
- Ő is az.
- És Eungyeol?
- Szintén.
- Na, és Young?
- Young? Természetfeletti van a dologban. Képes lennél a barátnődet odaküldeni?
Ő nem tudja megvédeni magát.
- Jó, ez igaz, őt nem küldeném, de… attól, mert én természetfeletti vagyok,
mégis miért tudnám megvédeni magam, ha valami történne? Én csak kapcsolatba
tudok lépni a halottakkal, és életre tudom őket kelteni, de csak ha egy temető
közelében vagyok. Ha valaki rám támad, ugyanúgy védtelen vagyok.
- Heeyeon és Nayoung mindig melletted vannak. Ha valaki rád támadna, ők fel
tudják tartani addig, amíg segítségért sietsz. Nem beszélve arról, hogy a
kettőnk közt lévő köteléknek hála megérzem, ha bajban vagy és egy pillanat
alatt ott termek melletted.
Közelebb
sétált hozzám, és karjait derekam köré fonta. Mogyoró barna szemeit mélyen az
enyémbe fúrta és megértően nézett rám.
- Nem lehetne mást küldeni? Miért pont én? – kérdeztem keserűen, majd
lesöpörtem magamról a kezeit. – Ne haragudj, Hyunseung, de én ezt nem vállalom.
Én erre képtelen vagyok. Nem fogok hetekig bezárva élni egy rohadt kollégiumban,
ahol idegenekkel vagyok körülvéve, ahol olyanokkal kell egy szobán osztoznom,
akiket lehet nem is fogok kedvelni és megint el legyek zárva a külvilágtól. Ez
nekem túl sok. Hétfőn elmegyek abba az iskolába és elkezdem végre azt az
életet, amit szeretnék, te pedig küldj valaki mást abba a nyamvadt koleszba! –
mondtam dühösen, azzal kiviharzottam a szobából.
Hangosan
csaptam be magam mögött az ajtót, de még hallottam, ahogy Hyunseung
tehetetlenül felsóhajt, és elterül az ágyamon.
Leszaladtam
a lépcsőn, átfutottam a nappalin és a konyhán, majd kirohantam az udvarra. Már
sötét volt, és az októberi hideg egy pillanat alatt bekúszott bőröm alá.
Megremegtem, és automatikusan dörzsölgetni kezdtem karjaimat, de ez sem volt
elég ahhoz, hogy visszamenjek a lakásba.
A
hátsó kertbe futottam, és leültem az ottani padra, miközben tekintetemmel hol a
csillagos eget, hol a koromfekete erdőt pásztáztam.
Nem
haragudtam Hyunseungra, még ha úgyis tűnt, hisz tudtam, hogy nem lenne
alkalmasabb ember nálam. Egyrészt, mert ha tényleg természetfeletti van a
dologban, se embert nem küldhetünk oda, se vámpírt, mert akkor gyanítanák, hogy
valaki nyomoz utánuk. Én viszont természetfeletti voltam, de megvolt az az
előnyöm, hogy erről senki nem tudott és érződni se érződött rajtam, hisz nem
volt több belőlem. Olyan voltam, mint egy normális ember, csak éppen
képességgel felruházva.
Mégis
dühös voltam. Nem akartam betenni a lábam a kollégiumba, hisz hétfőn ott lett
volna a lehetőségem, hogy lakberendezést tanuljak és visszatérjek a normális
életbe. Én pedig ezt szerettem volna megtenni és végre olyat tenni, amit
önszántamból csinálok, és nem azért, mert erre kényszerítenek. Másrészt pedig
gyűlöltem a bezártságot. Nem az a fajta vagyok, aki képes lenne csupa
ismeretlen személlyel összezárkózni egy olyan kis helyen. Ráadásul egy
fürdőszobán és mosdón osztózni ki tudja mennyi lánnyal és hallgatni a szerelmi
és még ki tudja milyen bajaikat, amihez nekem semmi közöm… már csak attól, hogy
ebbe belegondoltam, elfogott a hányinger és valami különös, nyomasztó érzés
vette át az irányítást a testem felett.
Nem.
Én ezt nem teszem meg. Nem vagyok hajlandó erre. Még Soráért sem. Iratkozzon át
másik kollégiumba, vagy költözzön hozzánk, ha már ennyire messze lakik az
otthonától és szülei ennyire nem akarják, hogy otthon legyen. Még azt is
bevállalom, hogy mindennap elviszem az iskolába és haza is hozom, csak ne
kelljen nekem odamennem!
- Csúnyán összevesztetek? – hallottam meg egy hangot magam mellett, ami
kizökkentett gondolataimból. A mellettem álló alakra kaptam tekintetem és csak
akkor tudtam, ki az, amikor helyet foglalt jobb oldalamon. – Hyunseung nem
akart neked rosszat, csak…
- Tudom - vágtam szavába, és hátradőltem a széken, majd az égre emeltem a
tekintetem. Hosszú percekig csak csendben ültünk egymás mellett, végül Jonghyun
ismét megszólalt.
- Tudod, hogy nem kell ezt egyedül végigcsinálnod – nézett rám – Tudom, hogy
félsz tőle és attól tartasz, hogy ugyanaz megismétlődik, mint tavaly, de nem
vagy egyedül. Itt vagyunk neked, és a háttérből fogunk irányítani és vigyázni
rád. Minseo, semmit nem kell tenned, csak ott lenned a kollégiumban, és megfigyelni,
a többi a mi dolgunk. Ha bármi gyanúsat tapasztalsz, mi azonnal ott vagyunk és
cselekszünk. Ezenkívül pedig mindennap találkozhatunk, és láthatsz minket.
- Tudom, Jonghyun, és köszönöm, hogy próbálsz rávenni erre, de nem fog menni.
Nem akarom és kész. Nem akarok odaköltözni, és nem akarok távol lenni tőletek.
Mert oké, találkozunk, de mindennap? Nem tehetem meg, hogy veletek lógjak
napközben, mert ki tudja, lehet, akkor történik valami, amikor nem vagyok ott.
Ennek az egésznek az lenne a lényege, hogy minél több időt ott töltsek és
megfigyeljek. Telefonon beszélgetni meg nem ugyanaz. Én ekkora áldozatot nem
tudok hozni.
- Értelek, és átérzem a helyzeted, de… tudod, hogy nincs senki, aki ezt meg
tudná tenni helyetted.
- Biztos, hogy van, csak keresni kell valakit. Utálom, hogy mindig nekem kell
mindent megcsinálnom. Van képességem, de ettől függetlenül miért ne élhetnék
olyan életet, amilyet akarok? Csak egy átlagos lány akarok lenni, ez miért nagy
baj? És miért ne cselekedhetnék eszerint?
- Mert talán… nem ez a feladatod.
- Ezt meg hogy érted? – értetlenül kaptam rá tekintetem, és most ő volt az, aki
az eget kezdte el fürkészni.
- Természetfeletti vagy, Minseo. Miért akarnál átlagos emberként élni? Kaptál
egy képességet, amivel ki tudja, mit tudsz kezdeni. Talán az a dolgod, hogy ezt
kitapasztald, kifejleszd, és jó dolgokat cselekedj vele. Talán… el kéne felejtened
ezt az egészet, hogy iskolába járj és végre a saját erődre koncentrálni.
- Ugye te most szívatsz? – kérdeztem felháborodva és egész testemmel felé
fordultam. – Ugye nem le akarsz beszélni erről az iskolás dologról és ugye nem
azt akarod mondani, hogy ez hülyeség?
- Nem, ezt egy szóval nem mondtam, én ezzel csak azt akarom mondani, hogy…
- Figyelj, Jonghyun. Miért kéne nekem akármit is kezdenem a képességemmel?
Igen, természetfeletti vagyok, és akkor mi van? Mit érdekel az engem? Mégis
honnan tudjam, hogyha elkezdek vele kísérletezgetni, akkor mi fog történni? És
ha valakit megölök? Ha felborítom a világon az egyensúlyt és rászabadítom az összes
halottat a világra? Honnan tudjam, milyen következményekkel járhat, amit tenni
fogok? Arról nem beszélve, hogy nekem ebből mégis milyen előnyöm származik?
Ebben a világban nem tudnak az emberek arról, hogy mennyi természetfeletti van
jelen mindenhol. Hány vámpír és még ki tudja milyen lény él az emberek között, és
ebből senki sem gyanít semmit. Mégis miért kéne nekem a képességemmel
foglalkoznom, hogyha egyszerűen senki sem láthatja, senki sem értékelné és
mindenki elől el kell rejtenem? Ráadásul… engem senki sem kérdezett meg arról,
hogy akarok-e az lenni, aki vagyok. És elárulom, gyűlölöm, hogy van képességem
és nem lehetek egy átlagos ember. Ezzel miért nem törődik senki, ezt miért nem
veszi figyelembe akárki? És ha már egyszer az vagyok, aki, anélkül, hogy
akarnám, akkor miért nem élhetek úgy, ahogy akarok? Miért nem hozhatok ÉN
döntéseket?
- Senki sem választhatja meg azt, hogy az legyen, aki. Igazad van, ez
igazságtalanság, mert mindenkinek joga lenne az lenni, aki akar, de… szerinted
hányan vannak, akik olyan életet élnek, amit nem akarnak? Szerinted hányan
vannak ugyanúgy, mint te, hogy nem hozhatnak döntéseket? Hidd el, rengetegen.
Szerinted én vámpírnak akartam születni? Na, és Hyunseung? Szerinted melyik
embert kérdezték meg arról, hogy vámpírrá akar-e változni? Senkit. Egyikünk sem
akart az lenni, aki. Hyunseunggal már ezer évet éltünk… tudod, hány szerettünk
halt meg és hány háborút megéltünk, hány ezer embert láttunk meghalni a szemünk
láttára? Szerinted mi ezt akartuk? Szerinted mi akartunk ilyen sokáig élni, és
ennyi mindent látni? Nem, minket sem kérdeztek meg erről, de ezt kaptuk és ezt
el kell fogadnunk. Ha folyton csak rágódnánk ezen és dacolnánk, hogy ugyan ez
mennyire nem fair, akkor mennyivel lenne jobb a helyzet? Semmivel sem. Csak
saját magunknak okozunk rosszat, ha ellenkezünk, csak mi érezzük magunkat
pocsékul és tehetetlennek és bosszantjuk fel magunkat. És ez vezet valahová?
Változni fog ettől a helyzetünk? Nem. Ezt kaptuk, ezt kell szeretnünk és
kihozni belőle a legjobbat, amit csak tudunk – felsóhajtott, majd felállt
mellőlem és rám nézett. – Gondold át, amit mondtam. Átérzem a helyzeted és
tudom, mennyire bosszantó, és sajnálom, de nem tehetsz ez ellen semmit – zsebre
dugta kezeit, majd hátat fordított nekem és elindult vissza a lakásba. – Aztán
ne maradj kint sokáig, mert meg fogsz fázni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése