12. rész

*Ajánlott zene: Beast – Black Paradise*

https://www.youtube.com/watch?v=KRoOJnYm6ow

Október huszonhetedike volt, hétfő reggel. Egy hatalmas, kétszintes épület előtt parkoltunk le, melyet fehér kerítés ölelt körbe. Hosszú másodpercekig csak néztem a citromsárga falakra, és nem akartam elhinni, hogy egy ideig ez lesz az otthonom. Olyan érzésem volt, mintha a tavalyi év megismétlődött volna – az épület kívülről nem sokban különbözött az iskolától, ráadásul most is elkapott valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés.

Felsóhajtottam, és én is kiszálltam az autóból. Összehúztam pulóveremet, és továbbra is csak néztem az épületet, mely olyan volt, mint egy hatalmas szörny, ami csak arra vár, hogy besétáljak karmaiba. Nem akartam itt lenni, a legkevésbé se vágytam erre, mégis elnyomtam magamban a kellemetlenséget, és a többiek felé fordultam.

- Mehetünk – megfogtam Hyunseung kezét, és elindultunk a szörny gyomrába. Minden egyes lépésnél, ahogy közelebb értünk, egyre erősebben szorítottam Hyunseung kézfejét. Gyomromban egyre nagyobb gombóc keletkezett, amit sehogy se tudtam megszüntetni.

Amint beléptünk a bejárati ajtón, tudtam, nincs megállás.

Nem fordulhatok vissza.

Baloldalon, rögtön az ajtó mellett volt egy fülkeszerűség, ahol egy körülbelül hatvanas éveiben járó bácsi mosolygott kedvesen. Köszöntünk neki, és megkérdeztük, merre találjuk az igazgatót, mire kedvesen elmagyarázta, hogy menjünk fel egyenesen a lépcsőn, és bal oldalt a folyosón, a második ajtón kopogjunk be.

Követtük az utasításait, és két perccel később már egy magas, ötvenes férfi segített a kollégiumi elhelyezkedésben. Hyunseung szerencsére már elintézte a papírokat, már csak nekem kellett aláírnom néhányat, és utána felkeresni a csoportvezetőmet. Mivel ez egy középiskolás kollégium volt, sajnos szigorú szabályokhoz volt kötve minden. Kaptam is egy házirendet, egy jó húsz oldalas szöveget, amiben mindent gondosan leírtak, és amit valószínűleg sosem fogok elolvasni.

Miután mindennel végeztünk, felkerestük a nevelőtanáromat. Továbbhaladtunk a folyosón, majd a legvégére érve balra fordultunk. Miközben végighaladtunk az üres és tágas aulán, körbefuttattam tekintetem, és noha egész jó állapotúnak mértem fel, valahogy mégsem tűnt barátságosnak. Meleg volt, és szépen ki voltak festve a falak, rengeteg kanapé, szék és asztal is ki volt helyezve, valamint egy büfé is, ahol szinte bármit meg lehetett venni, mégis… nem éreztem úgy, hogy képes leszek megbékélni ezzel. Adni akartam egy esélyt, de a korábbi tapasztalataimnak hála, na meg azért, mert alapból nem viseltem jól a bezártságot, erre egyáltalán nem láttam lehetőséget. Kínkeserves lesz az itt eltöltött idő, az egyszer biztos.

A folyosó közepére érve megálltunk a tanári ajtó előtt, én pedig nagyot sóhajtva bekopogtam, majd beléptem az ajtón. Három idősebb nő ült bent, én pedig egyből meghajoltam, és becsuktam magam mögött az ajtót. 

- Jó napot! Mrs. Oh Injungot keresem – mondtam félénken, és a név hallatán az egyik nő már fel is pattant a helyéről.

- Szia, Oh Injung vagyok! – nyújtotta felém a kezét, miközben kedvesen mosolygott. Hosszú, barna, göndör haja volt, körülbelül negyven és ötven között tippeltem a korát. – Te vagy Park Minseo, ugye?

- Igen, én lennék – válaszoltam magamra erőltetve egy mosolyt.

- Gyere, ülj le! – helyet foglaltam az asztala melletti széken, ő pedig leült velem szembe.

Fogalmam sincs, mennyi ideig lehettem bent, és nagyon nem is figyeltem arra, amit mond. Tudom, illetlenség volt, de valahogy egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen szabályok vonatkoznak rám, mit szabad tennem és mit nem – néhány hét, és úgyis eljövök innen. 

- Tessék, itt a szobád kulcsa – nyújtott át egy ezüst tárgyat a hosszú monológja után, amin egy szám állt: 146.

Illedelmesen elvettem, és a tenyerembe zártam, majd aláírtam még néhány lapot, amit elém tolt és már készen is voltunk.

- Minden érhető volt? – kérdésére bólintottam – Nagyszerű! Ha valami van, nyugodtan megtalálsz itt. Elkísérjelek a szobádig vagy odatalálsz?

- Odatalálok, köszönöm – mosolyogtam, majd meghajoltam és elhagytam a tanárit.

- Na? Minden rendben? – kérdezte Young, amint kiléptem.

- Ja – bólintottam – A srácok merre mentek?

- Behozzák a cuccaidat.

- Oké. Addig keressük meg a szobámat – mondtam, majd elindultunk a folyosókon.

Szerencsére nem bóklásztunk sokat, és szinte azonnal meg is találtuk. A szemközti folyosón volt, rögtön az első ajtó. Megvártuk a fiúkat a két folyosó közötti nappaliszerűségben, majd együtt mentünk be a szobámba.

Szerencsére egyik szobatársam sem volt bent, így nyugodtan bemehettünk mindannyian.

Egy olyan kicsi szobába léptünk be, ahol volt négy ágy - amik fölött egy-egy kisebb polc helyezkedett el -, négy kisebb szekrény, egy hűtőszekrény, két szék és két íróasztal, és jóformán ennyi. Teljesen ledöbbenve álltam meg az ágy mellett, és néztem körbe a fehér falakon.

- Most komolyan ekkora szobában kell meglennem három emberrel? És hová pakolom a cuccaimat? El se férek, pedig aztán én nem vagyok az a fajta, aki több tonnányi ruhát hord magával – hüledeztem, és adtam tudtomra nemtetszésemet.

- Nyugi, Minseo, nem kell sokáig itt lenned, ne akadj ki! – tette le az egyik bőröndömet Hyunseung, majd odalépett hozzám és szorosan magához ölelt. 

- Aláírom, nem túl kellemes egy ekkora helyen osztozkodni, de biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz – próbált lelket önteni belém Jonghyun is.

- Komolyan hülye voltam, amikor belementem ebbe az egészbe – fogtam két kezem közé arcomat és úgy néztem tehetetlenül körbe. Nagyon erősen kellett koncentrálom arra, hogy ne boruljak ki és kezdjek el hisztizni. Igyekeztem arra gondolni, hogy mindezt Soráért teszem, és amint itt lezárul minden, elhagyhatom ezt a helyet.

- Segítsünk kipakolni, vagy majd később megcsinálod egyedül? – kérdezte Hyunseung, miközben leült az ágyra, én pedig helyet foglaltam mellette.

- Majd megcsinálom később.

- Oké – adott egy puszit az arcomra, miközben megsimogatta a hátamat. – Szóval térjünk a lényegre: semmi mást nem kell tenned, mint figyelned, és ha bármit észlelsz, azonnal értesíts. Semmiképp se kezdj el magadtól kutakodni, világos? Azért vagyunk, hogy segítsünk, és semmit nem kell egyedül elintézned. 

- Értettem. Nagyon remélem, hogy nem fog elhúzódni, mert nincs kedvem itt lenni.

- Elhiszem, én se szeretnélek ilyen állapotban látni. 

- Srácok, lassan indulnunk kéne, mert mindjárt dél és lassacskán visszatérnek a diákok – figyelmeztetett Young, majd mindannyian felkeltünk az ágyról.

Young lépett oda hozzám először, és szorosan a karjaiba zárt.

- Vigyázz magadra nagyon, és mindennap hívj, hogy hogy vagy, oké? Meg én is hívlak majd! És ne feledd, ha nem érzed jól magad, azonnal jövök és elmegyünk valamerre, oké? – simogatta meg a hátam, majd adott egy puszit az arcomra és elengedett.

Ezután Jonghyun is megölelt, és biztatóan rám mosolygott:

- Ne feledd, ennek vége és elkezdheted az életed, amit szeretnél.

Megeresztettem egy mosolyt, majd Younggal kimentek a szobából, hogy Hyunseunggal kettesben maradhassunk.

Karjaimmal átöleltem derekát, és arcomat mellkasába fúrtam. Szemeim égtek a visszatartott könnyektől. Próbáltam nem sírni, és erősnek mutatni magam; mély levegőket véve szorítottam vissza magamba a fájdalmat. Annyira kikívánkozott már, de mégsem engedtem. Úgy éreztem, mintha belülről, tűvel böködnék a szemhéjamat vagy mintha égő botokat nyomkodnának bele. Fájt, iszonyatosan fájt, hogy nem sírhatok, de a tudat, hogyha látja szenvedésemet, neki is rosszat okoz, megakadályozott és tartotta bennem a lelket.

Hyunseung lágyan simogatta a hátam, majd hosszú percekkel később rá emeltem tekintetem és arcába mosolyogtam. Viszonozta a mosolyom, de pontosan tudta, hogy ez nem őszinte volt. Tisztában volt az érzéseimmel, de tudta, bármit is tesz, nekem nem lesz jobb.

Ujjaival hátratűrte arcomba lógó tincseimet, majd egy hosszú, forró csókot nyomott ajkaimra. Úgy simultam karjaiba, mintha az életem múlna rajta, és úgy csüngtem ajkain, mintha ez lenne az utolsó, hogy utoljára találkozunk. Valahol legbelül féltem, hogy valóban ez az utolsó alkalom, hogy látom, de igyekeztem elhessegetni a gondolataimat.

Számunkra nincs olyan, hogy utolsó.

- Ígérem, amint vége ennek, azt tehetsz, amit akarsz, és egy időre elmegyünk a világ háta mögé, ahol senki és semmi nem zavarhat minket – mosolygott rám, majd egy újabb csókot lopott tőlem – Szeretlek, Minseo.

Még egyszer magamhoz öleltem, majd kibontakozott ölelésemből, és kilépett a folyosóra. Mindannyian rám mosolyogtak, majd becsukták az ajtót és végleg magamra hagytak.

Nagy levegőt vettem és visszaültem az ágy szélére, majd könnyeimet útjukra engedtem. Nem voltam képes visszatartani magam, így némám sírni kezdtem.  Fogalmam sem volt, mi fog történni, és igazából nem is a rám váró dolgoktól tartottam, hanem a múltamat sirattam. A dolgokat, amiket tenni szerettem volna, és amiket mégsem tehettem, az életemet, amit nem így akartam élni, és önmagamat, mert nem lehettem az, aki akartam lenni. Sírtam, mert nem voltam képes elfogadni az igazságot, mert túlságosan is fájdalmas volt ilyen egyszerűen beletörődni a sorsomba.

És sírtam, mert tudat alatt valahol éreztem, hogy az ígéretek, amikbe olyan erősen kapaszkodtam, és amik reményt adtak, sosem fognak megvalósulni.