11. rész

*Ajánlott zene: Ryeowook – One fine spring day*

https://www.youtube.com/watch?v=1RB2irhAT5k

Felsóhajtottam, és lehunyva a szemeimet hagytam, hogy a hideg még jobban bekebelezzen és teljesen megfagyassza végtagjaim. Könnycseppjeim lassacskán utat törtek maguknak, és folytak végig arcomon. Ahelyett, hogy égettek volna, most fagyosak voltak; mintha jégkockával simogatták volna arcom. Sírtam, de egy hang se hagyta el ajkaimat. Bármennyire szerettem volna üvölteni a tehetetlenségtől, képtelen voltam elengedni. Ott dübörgött bennem, szétfeszítette mellkasom, én mégis visszanyeltem és elzártam magamban.

Igaza volt Jonghyunnak. Senki nem akarta ezt. Se ő, se én, se senki más. Akármennyien voltunk természetfelettiek, egyikünk sem akarta, hogy az legyen. Ha tudjuk, milyen következményekkel jár, akkor sosem vállaljuk el, éppen ezért nem kérdezett meg minket erről senki. Talán azért kaptuk ezt, mert minket találtak alkalmasnak a feladatra, talán mi voltunk a legerősebbek, akikről azt gondolták, képesek lesznek ezt a terhet cipelni és ezzel együtt élni. Talán csak a véletlen műve volt minden. Bármi is volt az igazság, megtörtént és ez ellen kár lett volna szembeszállni, tiltakozni. Felesleges erő és időpazarlás ezen rágódni, magamat vádolni, és azt keresni, aki tényleg emiatt felelős. Valószínűleg akkor sem találnám meg az illetőt, ha az egész életemet áldoznám fel rá.

Mégis… elfogadni és megszokni ugyanolyan nehéz volt. Élni egy életet, amire sosem vágytál, fájdalmas. Élni egy életet, amiben a képességed miatt sosem lehetsz önmagad, még fájdalmasabb. Élni egy életet, azzal a tudattal, hogy soha az ég-világon nem tudhatja meg senki, ki is vagy valójában, talán a legrosszabb mind közül. Hazudni minden egyes áldott nap, úgy végigsétálni egy emberekkel teli utcán, hogy még csak sejteni sem sejtik rólad, mi van az álarcod mögött, és valószínűleg sosem fogják tudni… lehet így élni? És majd ha egy nap meghalok, a titkom örökre magammal viszem és sosem fog senki tudni róla, hogy mi voltam valójában és mennyi kínt és fájdalmat kellett elviselnem, míg éltem. Ha nem mutathatod meg, ki vagy… van értelme akárminek is?

Azokban a percekben szerettem volna feladni. Hátat fordítani az egész világnak, és nyugodtan meghalni. Nem emlékezni semmire, nem érezni semmit, és elfelejteni mindent, ami volt. Erre vágytam a legjobban, hogy ne kelljen szembenéznem ezzel, mégsem tehettem.

Mert voltak emberek, akikért élnem kellett. Mert ha meghalok, akkor annak a kevés embernek is, de fájdalmat okozok. A saját életemet adni mások boldogságáért, mindezt úgy, hogy ők még csak nem is tudják, mi a legnagyobb kívánságom… ezt kell tennem? Bármit szeretnék, ezentúl sosem kaphatom meg? Sosem lehet semmi úgy, ahogy én szeretném? Hát így kéne élnem? Valóban a képességemre kéne szánnom az életem? Szeretem a barátaim, és szeretem Hyunseungot, és valószínűleg miattuk sosem fogom tudni feladni… mégis… ha egy nap belefáradok mindenbe, vajon képesek lennének megérteni, miért akarok meghalni? Ha térden állva könyörögnék a Halálnak, hogy vigyen magával, mert nem bírom, akkor se tehetném meg ezt? Tényleg nincs választásom?

Tényleg… a képességemnek kell irányítania a testem és nem nekem? Tényleg… ez lennék én?

Gyűlöltem az igazságot. Gyűlöltem mindennél jobban azt, aki voltam, gyűlöltem az egész világot azokban a percekben, de aztán nagyot sóhajtottam és eltemettem az érzéseim, mélyen, magamba. Van értelme gyűlölködnöm? Van értelme sírnom és dühöngenem?

Nincs.

Megtöröltem szemeim, mélyet szívtam a csípős, októberi levegőből, majd kinyitottam a szemeim és az égre néztem. Millió, apró csillag ragyogott, megállíthatatlanul. Azokban a pillanatokban szerettem volna közéjük tartozni, holott tudtam, ők se akartak ott fényleni magányosan, elveszetten.

Felálltam a padról, és lassú léptekkel visszaindultam a meleg lakásba. Óvatosan csuktam be magam mögött a bejáratni ajtót, majd a falon lévő órára tévedt tekintetem. Már tizenegy óra is elmúlt… Csaknem három órán keresztül voltam odakint.

- Minseo? – Young keze csuklómra fonódott. Ráemeltem tekintetem, ő pedig egyből magához ölelt. Hosszú perceken keresztül el se engedett, és ez az ölelése jól esett. Képes lennék őt magára hagyni? Képes lennék meghalni, holott annyi mindent megtett értem? Aligha. Ha valahogyan meg akarom neki hálálni, amiért mindig mellettem van, akkor az a minimum, hogy addig élek, ameddig csak tudok. – Jól vagy? – kérdezte, miután elengedett és leültünk a nappaliban a kanapéra.

- Fogjuk rá – eresztettem meg egy mosolyt.

- Minseo… én… nem akarom, hogy a kollégiumba menj! – mondta ki őszintén, és láttam, mennyire aggódik és félt. Már szólásra nyitottam a számat, de belém fojtotta a szót. – Én nem akarom megint átélni azt, amit akkor. Én… képtelen vagyok elfelejteni a mai napig azt az időszakot, ami… akkor volt… Én… a mai napig látom magam előtt, ahogy te… Nem akarlak elveszíteni, Minseo és félek, hogyha bemész abba a kollégiumba, akkor…

- Young! – megszorítottam kezét, és ujjammal letöröltem egy könnycseppet arcáról. – Nem fog megtörténni még egyszer. Az a három hónap, amit akkor a kollégiumban kellett töltenem, és ami csaknem tönkretette az életem… ez már mind a múlté. Túl vagyok rajta, és nem fog még egyszer megismétlődni. Itt vagytok nekem és rátok támaszkodhatok, és ha bármi baj lenne, azonnal el tudok jönni – megsimogattam arcát, és magamhoz öleltem. Szerettem volna sírni és szerettem volna azt mondani, hogy nem akarom én sem, de nem volt más lehetőségem. Fájt úgy vigasztalnom őt, hogy közben a szívem szakadt meg.

- Ígérd meg, hogy amint valami van, eljössz onnét! – figyelmeztetett és kőkeményen nézett arcomba. – És ezalatt nem csak arra gondolok, hogyha valami természetfelettit látsz ott. Hanem hogyha te nem érzed jól magad, ha nem bírod, és úgy érzed, megöl a bezártság, azonnal hívj fel! Ezt ígérd meg nekem, oké?!

- Megígérem – újból megeresztettem egy mosolyt, és ezúttal ezt Young is viszonozta.

Kibontakoztam öleléséből, és felmentem az emeletre, hogy Hyunseungtól bocsánatot kérjek és elújságoljam a hírt, hogy belemegyek ebbe az egészbe.

Elvállalni és véghezvinni ezt a feladatot… nem az én döntésem volt.