Hyunseungnak és Jonghyunnak is elmeséltem, amit Sora
mondott nekem, közben egy pillanat alatt elfogyasztottuk a süteményt. A srácok
toporzékoltak, hogy miért nem csináltunk többet, így Younggal nekiálltunk
vacsorát főzni, miközben a fiúk az asztalnál ülve figyeltek minket.
- Szóval… Sora azt hallotta, hogy valakit megöltek, és ő most azt hiszi, hogy
természetfeletti van a dologban? – foglalta össze Hyunseung röviden, mire csak
bólintottam – Amit elmondtál, az édeskevés ahhoz, hogy ez természetfeletti
legyen, de… utána járok, hogy mi ez az egész. Én nem hiszem, hogy gyilkosság
lett volna, de megkérdezek pár embert, hogy Sora lelke megnyugodjon – felkelt a
székről, majd odalépett hozzám, és hátulról átölelve belecsókolt a nyakamba –
Meg ahogy érzem, a te lelked is – tette hozzá.
- Köszönöm – adtam egy puszit a szájára, ő pedig elengedett és visszaült a
székre.
- Minseo azt mondta, hogy úgy érzi, igaza van Sorának – mondta Young, én pedig
egy gyilkos pillantást vetettem rá, jelezvén, ezt nem igazán szerettem volna
megosztani a srácokkal. Young egy pillanat alatt kapcsolt, így ajkaival gyorsan
elrebegett egy bocsit, amit csak én láthattam.
- Miből gondolod? - kérdezte Jonghyun.
- Nem tudom. Csak egy megérzés. De nem kell foglalkozni vele, az utóbbi időben
az érzéseim nem éppen megbízhatóak – rántottam meg a vállam, és ismét hátat
fordítottam nekik.
- Najó, nekem nem tetszik ez a nézés – nézett gyanúsan Young a két fiúra, akik
összenéztek, majd az őket méregető lányra tévedt tekintetük – Valamit nem
árultok el. Ki vele, mi az. Nekem azt ne merjétek mondani, hogy nincs semmi,
mert túl jól ismerlek titeket ahhoz, hogy akármit is eltitkoljatok előlünk.
Szóval? Mit nem mondotok el?
Barátnőm hangnemére és a két fiú némaságára én is
felfigyeltem, ezért újból megfordultam és a két szőke hajút kezdtem el
stírölni.
- Hát… - kezdte Jonghyun, miközben Hyunseungra nézett, majd megköszörülte a
torkát és ránk emelte tekintetét – Most jöttünk a kollégiumból.
- Hogy mi?! – Younggal egyszerre kiáltottunk fel, és elkerekedett szemekkel
meredtünk rájuk. Pár másodpercig döbbent csend állt be, majd Younggal egyszerre
néztünk egymásra, végül a srácokra.
- Azt akarjátok mondani, hogy tényleg gyilkosság történt?! – hangom még most is
néhány oktávval feljebb ugrott. A hír hallatán kénytelen voltam leülni a
székre, ahol korábban ültem, különben összeestem volna.
- Ma egész délután ott voltunk, és bár nem akartuk elmondani eleinte, mert nem
akartunk titeket ezzel terhelni, de így, hogy Sora felhívott titeket is… -
Jonghyun kissé bűnbánó arccal nézett ránk, amiért nem volt őszinte, de nem
haragudtunk rá. Ha Sora nem hív fel, akkor nekik be sem kell számolniuk erről,
elvégre is a vámpíros ügyeikbe nincs beleszólásunk, ráadásul egyikünk se
szeretett ezekről a dolgokról hallani.
- De azt mondtad, hogy szerinted nem természetfeletti! – kiabáltam teljesen
kikelve magamból, de Hyunseung megfogta a kezem, amitől kissé lenyugodtam és
visszafogtam magam.
- Igen, ezt mondtam és így is gondolom. Vagyis igazából nem tudom hová tenni,
ami ott történt. Semmit nem találtunk a helyszínen és a leghalványabb fogalmam
sincs, mi történhetett – vette át a szót Hyunseung – A lány, Geurim állítólag
magára zárta az ajtót, és öngyilkos lett. Na, már most, mint tudjuk, az ajtókat
nem lehet bezárni belülről, amit le is ellenőriztünk, és tényleg nem lehet. Ez
az egyik, ami talán a leggyanúsabbá teszi a dolgot. A másik, hogy Geurimen nem
találtak semmiféle arra utaló jelet, hogy megölte magát. Nem vágta fel az
ereit, nem kötötte fel magát, nem fojtotta meg senki sem. Ott feküdt a padlón,
teljesen élettelenül. Mintha csak hirtelen, minden jel nélkül kiszállt volna
belőle az élet. Nemrég vitték el felboncolni, és nagyon reménykedünk abban,
hogy mérgezésre utaló nyomokat találnak, mert akkor mégiscsak öngyilkosságnak
tudhatjuk be, ami valljuk be… mindenki esetében jobb lenne.
- Hát reméljük – feleltem immár valamivel nyugodtabban – De miért titeket
hívtak akkor?
- Minden esethez kihívnak minket. Az egyik rendőr jó barátom, sok ügyét
oldottam már meg és mindig felhív, ha valami akadályba ütközik.
- Értem – nagyot sóhajtottam, majd felálltam az asztaltól – Young, baj lenne,
ha rád hagynám a főzést? Azt hiszem, lepihenek egy kicsit – néztem rá, és
választ se várva felrohantam az emeletre.
Lassan már egy órája fetrengtem az ágyamban, miközben a
plafont bámultam és megállás nélkül kattogott az agyam. Senki nem jött utánam,
és ennek kivételesen örültem, mert nem akartam beszélgetni. Újra és újra
végigpörgettem a fejemben az eseményeket; mind, amit Sora mondott és mindazt,
amit a fiúk. Minél többször ezekre gondoltam, annál inkább úgy éreztem, hogy
tényleg természetfeletti van a dologban és emiatt egyre inkább görcs
keletkezett a gyomromban és összeszorult a torkom. Már csak a Jóisten
segíthetett rajtam, és magamban azért imádkoztam, hogy bárcsak a lány öngyilkos
lett volna.
Nem akartam hallani újabb halálesetekről, és még annyira se
akartam, hogy ezekhez közöm legyen. Csak most jöttem rá, hogy még mindig nem
sikerült túltennem magam a tavalyi éven. Annyira megrázott, hogy szinte biztos
voltam abban, még jó ideig nem is leszek képes rendesen önmagam lenni… Mégis,
most itt volt egy újabb gyilkosság, ami talán kényszeríteni fog arra, hogy
igenis, túllépjek a múlton.
Halk kopogás hallatszódott, de nem figyeltem rá. Lassan
kinyílt az ajtó, majd becsukódott, és nem sokkal később Hyunseung ült le mellém
az ágyra. Hosszú ideig csendben volt, és arcomat fürkészte, végül mégiscsak ő
szólalt meg először:
- Mi a baj? – hangja lágyan csengett, miközben ujjaival megsimogatta kezemet,
végül összekulcsolta ujjainkat.
- Semmi - nyögtem pár másodperc hallgatás után, és kihúztam kezeim kezéből, és
hátat fordítottam neki. Hyunseung közelebb csúszott hozzám, és derekamon
áthajolva arcomba nézett.
- Igen, valószínűleg semmi. Minseo, nekem nem hazudhatsz és érzem, hogy valami
rettenetesen nyomaszt. Tudod jól, hogy előlem nem titkolhatsz el semmit, arról
nem beszélve, hogy az érzéseid mindig az arcodra vannak írva. Úgyhogy halljam,
mi nyomja a lelked?
Felsóhajtottam, és felültem az ágyon. Igaza volt, neki
semmiképpen sem hazudhattam. Ráadásul… valami tényleg nem hagyott nyugodni, és
teljesen a hatalmába kerített. Meg akartam szabadulni ettől a fojtogató
érzéstől, ezért kénytelen voltam beszélni róla. Noha eleinte nem akartam
elmondani senkinek, és reméltem, hogy semmi jelentősége nincs, most mégis rá
kellett döbbennem, hogy tévedtem.
- Volt egy álmom… - kezdtem halk, rekedtes hangon, és ahogy mesélni kezdtem,
úgy hirtelen előtörtek a könnycseppjeim. – A héten… néhány napja… Azt hittem,
nem komoly, de amikor Sora felhívott… Tudhattam volna…
- Mi volt az? – kérdezte Hyunseung, és mellém ült, miközben egyik karjával
magához ölelt és nyugtatóan simogatni kezdte vállam.
- Azt álmodtam, hogy megöltek valakit egy kollégiumban… - hangom elhalt, és
testem megremegett a sírástól. Hyunseung egy pillanatra ledermedt, majd mikor
meghallotta halk szipogásom, még jobban magához szorított. – Azt hittem, ez
csak egy újabb rémálom, ami a múltam miatt van, de… nem az volt. Megálmodtam a
jövőt. Tudtam, hogy meg fog valaki halni. Ha előbb szólok róla, talán az a lány
nem hal meg… Az én hibám…
- Minseo! – Hyunseung hangja erősen csattant a levegőben, de amikor arcába
néztem, tekintete lágy és megértő volt, és egyáltalán nem láttam rajta, hogy
haragudna vagy engem hibáztatna – Ne okold magad emiatt! Nem tudhattad, hogy ez
a jövő lesz. Annyi halált láttál az elmúlt időszakban, hogy teljesen érthető,
hogy azt hitted, megint a múlt miatt volt. De ha tudtad is volna, hogy ez a
jövő… Honnan tudhattad volna, melyik kollégiumban lesz ez? Láttad a lány arcát
az álmodban? – válaszul megráztam a fejem – Na, látod. Ez édeskevés lett volna
ahhoz, hogy meg tudjuk állítani, ami történt. Nem menthetsz meg mindenkit, csak
azért, mert természetfeletti vagy és mert néhanapján megálmodod a jövőt.
Úgyhogy nagyon kérlek, ne okold magad, mert ez nem old meg semmit! - magához
ölelt, én pedig készségesen bújtam hozzá, és sírtam hosszú perceken keresztül.
Mikor végre megnyugodtam és már a könnyeim is valamennyire
felszáradtak, Hyunseung egy puszit nyomott az arcomra, és ismét megszólalt.
- Van egy rossz hírem, ami talán nem a legjobb időzítés, de… - húzta el a
száját, és bűnbánóan nézett rám. Nyeltem egy nagyot, majd bólintottam,
jelezvén, ne tartsa vissza. Ha egyszer ennyi minden jött, akkor legyek túl az
összes rosszon – Felhívtak a rendőrségről. Megvan a boncolás eredménye.
- És?
- Semmi. Az ég-világon semmi nyomot nem találtak, hogy a lányt megmérgezték
volna. Semmi arra utaló jelet, hogy végzett volna magával, vagy hogy megölték
volna. Ami pedig egyet jelent…
Nem mondta ki, de tudtam, mire gondol. Természetfeletti. Miért
is hittem azt, hogy lehet másról szó?
Lehunytam szemeim, és nyeltem egy nagyot. Egy forró
könnycsepp folyt végig arcomon, de nem engedtem, hogy még több könnycsepp utat
törjön. Szerettem volna még sírni, de fáradt voltam és tudtam, hogy a sírás nem
old meg semmit.
Hyunseung hosszú percekig nem szólt, megvárta, míg gyorsan
feldolgozom magamban a hallottakat és félreteszem az érzéseim, és erőt veszek
magamon, hogy folytathassa a mondandóját. Mert tisztán éreztem, hogy nem csak
ennyit akart velem közölni.
- Mondhatod… - szóltam egyszer csak, ő pedig így is tett.
- Mivel természetfeletti van a dologban, ezért csak egyféleképpen deríthetjük
ki, mi is ez az egész.
- Hogyan? – nyitottam ki a szemeimet, és érdeklődve pillantottam rá.
- A segítségeddel.
- A segítségemmel? Mégis… miért? És… mit kell tennem? – kérdeztem félve, és
előre láttam, hogy nem fog tetszeni a válasza.
- Be kell költöznöd a kollégiumba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése