5. rész

Ajánlott zene: 2PM - Again and again

https://www.youtube.com/watch?v=f4LwE1MRa8c

   Hyunseung ledermedt mellettem. Éreztem, ahogy teste megfeszül, és hogy ujjaival való simogatása megáll egy pillanatra. Nem válaszolt azonnal, csak hosszú másodpercek után.

- De Taemin meghalt – mondta hitetlenkedve, és kicsit előrébb csúszott, hogy félig-meddig szembe kerüljön velem.

    Most én voltam az, aki nem felelt. Tekintetem a szoba túloldalára révedt, mintha keresnék ott valamit. Igyekeztem nagyokat lélegezni, hátha ettől megnyugszom. Kezemet kihúztam Hyunseung öleléséből és arcomat takartam el vele, ezzel elnyomva a kitörni készülő sírást. Zaklatott voltam és teljesen feldúlt ez az álom. Nem csak az, hogy hosszú idő után megint rosszat álmodtam, hanem hogy Taeminnel. Mégis mit keres ő az álmaimban? Mégis mi ennek a jelentése?

- Minseo, figyelj rám! – Hyunseung elhúzta arcom elől kezeimet, majd a sajátjába fogta őket. Rám emelte hatalmas barna szemeit, amiket még a sötét ellenére is tisztán láttam, és amik egy év után is képesek voltak zavarba hozni. Jobb kezével ezután hátratűrte a hajamat, majd arcomon hagyta. – Taemin meghalt. Ez csak egy rossz álom volt. Tudom, a te esetedben nem helyes ilyet mondani, de biztos vagyok benne, hogy a múltad akar kísérteni. De nem szabad hagynod, hogy egy ilyen álom ennyire felkavarjon és eluralkodjon rajtad. Tudom, hogy mennyire borzalmas ennyi idő után, de el kell engedned és nem szabad félned tőle.

   Szerettem Hyunseungban, hogy próbált reálisan gondolkozni, és őszintén kimondta, amit gondolt. Ha most azzal jön, hogy minden rendben és ez csak egy hülye rémálom, akkor nem könnyített volna rajtam. De így, hogy elmondta a véleményét és kitartott mellettem, könnyebb volt mindent feldolgozni. Szerettem, hogy ennyire tisztában van velem és a képességemmel, és hogy a rémálmaim nálam igenis sokat számítanak. És mindezért rettenetesen hálás voltam neki és nála jobb embert nem is kívánhattam volna. De bármennyire is szerettem volna hinni neki, valami azt súgta, hogy ez több volt annál, minthogy elnyomtam magamban a múltam és így jött ki rajtam.

- Taemin már nem tud bántani – folytatta, de közbevágtam.

- És ha mégis? Elvégre kapcsolatba tudok lépni a halottakkal. Mi van, ha ezen keresztül tud nekem ártani? – néztem rá kétségbeesetten.

- Igen, de a háború óta nem kísérleteztél azzal, hogy életre keltsd őket, márpedig ők csak akkor tudnak ha, te ezt engedélyezed.

- Jó, ebben igazad van, ahhoz én is kellek, de ha valamilyen módon, mégis sikerült kicseleznie? 

- Minseo, nyugalom. Nem hinném, hogy olyan okos lenne az a srác. Mégis miért akarna visszajönni ebbe a világba? És különben is… Te mióta tudsz egy halottat feléleszteni? Te csak beszélni tudsz velük és irányítani, ha arra kerül a sor, de egy halottat nem lehet feltámasztani, pláne nem ilyen egyszerűen. És ha valaki erre képes is lenne… ki akarna úgy élni, hogy egyszer már meghalt? Arról nem beszélve, hogy Taemin miért akarna bántani téged? – visszaült mellém, miközben karjával átkarolta derekam, és magához húzott. Fejemet meztelen mellkasába nyomtam, és hallgattam szíve dobogását. Hyunseung egy puszit nyomott a fejemre, majd megdörzsölte kezével karjaimat és ismét eltolt magától, épp annyira, hogy az arcomra tisztán rálásson.

- Igaz… tényleg nem vagyok képes erre, és ebből a szempontból nincs miért félnem. De ha nem is akar visszajönni, akkor mi van, ha csak bosszúra szomjazik? Elvégre is én öltem meg és ez elég indokot ad neki.

- Akkor sem tud ártani neked, mert te nem szoktál kapcsolatba lépni a halottakkal.

- Igen, de éppen elég az, ha a szobámba jön a lelke és megfertőzi az álmaimat.

- Te mondtad, hogy a halottak lelke ott kísért, ahol meghaltak vagy ahová temették.

- Heeyeon se Koreában halt meg, mégis itt van. 

- De Heeyeon volt az, aki – ha mondhatjuk úgy – segített megfejteni a képességed. Ő a legközelebbi barátnőd volt, és talán pont ezért járkálhatott és járkálhat akármerre a holtak világában, mert így tudott téged figyelmeztetni és oltalmazni – a hajammal kezdett el játszadozni; ujjaival végigsimított rajta néhányszor újra és újra, én pedig minden egyes érintésétől megborzongtam. – Ismétlem, nincs mitől tartanod. Ami volt, elmúlt, vége és nem szabad hagynod, hogy ennyire magával ragadjon. Még nem dolgoztad fel teljesen a történteket, ami természetes, hosszú időbe telik, de ha minden egyes álomba így megkapaszkodsz és bepánikolsz és nem engeded, hogy eltűnjön belőled, akkor csak magadnak okozol rosszat. Taemin meghalt és nincs esélye veled kapcsolatba lépni, vagy akár a közeledbe jönni.

     Nem feleltem, csak még inkább Hyunseung mellkasába fúrtam arcom, miközben kezeimmel átöleltem derekát. Állát fejemre támasztotta, és karjait szorosan körbefonta testem körül. Perceken keresztül ültünk így, csendben, egymás ölelésében és melegségében. Igazat kellett adnom neki, tényleg csak saját magamban teszek kárt, ha ennyire görcsölök egy rémálmon. Hyunseung ölelésében kezdtem megnyugodni, de egy kérdés még mindig motoszkált a fejemben, amit muszáj volt feltennem.

   Kicsit hátrébb húzódtam, majd szemeibe néztem, amik már várták a kérdést, amit feltenni készültem.

- Mi van, ha Taemin nem halt meg? – Hyunseung a kérdés hallatán ismét megdöbbent. Láttam arcán átsuhanni a döbbenetet, amit nem csak azért láttam, mert centikre volt tőlem, hanem mert az elmúlt időszak alatt, amióta együtt voltunk, bármiféle érzelmet le tudtam róla olvasni. Előlem sosem tudott semmit sem elrejteni.

- Te mondtad, hogy megölted.

- De ha nem halt bele a sérüléseibe? Elvégre is a holttestét senki sem látta. Hiába sebesítettem meg, hiába támadtam rá a vámpírméreggel bekent késsel, hiába borította a testét több szúrás, mi van, ha mindez mégsem volt elég ahhoz, hogy meghaljon?

- Nem hinném, hogy túlélte. Még én is belehaltam volna, pedig én már ezer éves elmúltam. 

- De akkor hová tűnt a teste? 

- Gondolom elvitték. Mrs. Han az álszüleid klánjába tartozott, ahogy Taemin is. Lehet, ő talált rá Taemin holttestére és tüntette el a nyomokat, mielőtt még mi gyanút fogtunk volna. 

- És miért mondták a háború napján, hogy Taemin már elindult Youngért? - Azért, hogy fájdalmat okozzanak, és hogy kibillentsenek a magabiztosságodból. Hazudtak. Semmi több nem történt.

- Miért vagy ebben ennyire biztos? – kérdeztem, amin Hyunseung elmosolyodott. Ez engem is feloldott picit. Idősebb volt nálam, sokkal tapasztaltabb, többet értett a világból, mint én, és míg ő konkrét dolgokra támaszkodhatott állítása bebizonyításaként, addig én csak a megérzéseimre hallgathattam, ami valljuk be, az ő érvei mellett eléggé eltörpült. 

- Egyszerűen csak tudom, és kész. Taemin belehalt a sérüléseibe, Mrs. Han vagy valaki más elvitte a testét, amit aztán elégettek és ennyi. Senki nem áldozott volna felesleges energiát arra, hogy Taemint megmentsék. Ő is csak annyit jelentett, mint mindenkinek: semennyit. Kevés az a vámpír-klán, akik úgy törődnek egymással, mintha családtagok lennének, éppen ezért nem hiszem, hogy valaki különösebben foglalkozott volna vele. Csak felbérelték Taemint, hogy kövessen téged, férkőzzön a bizalmadba, és így rengeteg mindent kiderítsen rólad. 

- Ha így volt, akkor Taemin mégis miért ment ebbe bele?

- Nem kell ide különösebb ok, hogy valakit így átvágjon. Valaki gonoszsággal a lelkében születik és nem érdekli, hogy akit bántani kell, az ártott-e neki vagy sem. Valakinek a gyilkolás az élete. De ha neked túl sok, hogy valaki ilyenre képes, akkor gondold azt, hogy a szüleid jutalmat ígértek neki. Mondjuk azt, hogyha megkaparintanak téged, akkor ő is részt vehet az uralkodásban. Persze, ha ez bekövetkezett volna, az első adandó alkalommal megölik Taemint. Ha nem te, akkor ők.

   Erre már végképp nem tudtam mit mondani. Végiggondolva, amit mondott, egyáltalán nem hangzott hülyeségnek, sőt. Nagyon is logikus volt. Arra lettem figyelmes, hogy ahogy beszélgettünk erről, teljesen megnyugodtam és egyáltalán nem féltem, nem aggódtam amiatt, hogy akár van még egy lehetséges elvarratlan szál.

   Sajnáltam Taemint, amiért ez történt vele. Valószínűleg nem sok olyan ember volt az életében, akit fontosnak tartott vagy akár ő jelentett volna valakinek sokat, így érthető, miért ment bele ebbe az egészbe. Most jöttem csak rá, hogy Taemin sosem mesélt nekem a családjáról, a barátairól, a múltjáról, vagy akár az életéről. Ha pedig mesélt is, valószínűleg csak kitalálta őket. Magányos volt és a boldogságot a mások fájdalmában, gyilkolásában találta meg. Vajon hány embert ölt meg, hány embernek tette tönkre az életét? Bármennyi szenvedést is okozott, most már senkinek nem kellett tartania tőle.

- Megnyugodtál? – simított végig arcomon Hyunseung, én pedig mosolyogva bólintottam egyet, majd közelebb csúsztam hozzá és megcsókoltam. 

- Köszönöm, hogy meghallgattál, és hogy elmondtad a véleményed – öleltem meg.

- Tudod, hogy ez természetes. Nem szeretem, ha nyugtalan vagy, mert az rám is hatással van.

   Visszafeküdtünk az ágyba, és ismét álomra hajtottuk a fejünket. Ha Hyunseung nem aggódik, nekem sincs miért. Ráadásul, ha nem hagyom, hogy Taemin vagy bárki más bántson engem vagy akárkit, akkor nem is fognak. Mégis mit tudna Taemin ellenem tenni? Elvégre is én vagyok a rémálom, és ha kell, megölhetem újra.

És hiába sajnálom, könnyűszerrel meg is ölöm, ha meg meri zavarni az átlagos és nyugodt hétköznapi életemet. De erre valószínűleg már sosem fog sor kerülni.

Vagy mégis?