3. rész

Ajánlott zene: Jang Geun Suk - Love Rain

https://www.youtube.com/watch?v=z564piWrqkc

Kora délután volt. Az őszi szellő lágyan simított végig arcomon, amitől megborzongtam. A levegőben már érezni lehetett a tél közeledtét, noha még javában október közepe volt. A jóleső hideg átjárta egész testemet, egészen a csontomig hatolt, és hiába futott végig rajtam egy enyhe remegés érintése után, nem futottam be pulcsiért, és még csak a karjaimat sem kezdtem el dörzsölgetni.

Lehunytam szemeimet és hagytam, hogy a hidegség bekebelezzen. Az ég tiszta volt, enyhe kékes színben pompázott, és csak el-elvétve lehetett felfedezni ruháján a hófehér felhőket.  Ez azonban nem sokáig maradt így.

Percek, talán órák teltek el, magam sem tudtam pontosan. Amikor a képességem használatát gyakoroltam, kísérletezgettem rajta, mindig gyorsan repült az idő. Szinte észre sem vettem, hogy az égbolt magára öltötte pizsamáját – időnként Hyunseung jött ki szólni, hogy este van, ideje lenne visszavonulót fújnom.

Hyunseung lakásának – ami most már az én otthonom is volt egy éve – hátsó udvarában töltöttem el ezeket a hosszú órákat. Senki nem láthatta, érezhette, amit csinálok, csupán csak annyit tapasztaltak az egészből, hogy egy helyben állok, csukott szemekkel. Sosem zavart meg senki, még csak a közelembe sem jöttek, csupán az ablakból vagy éppen a teraszról vetettek rám néha egy-egy pillantást, hogy ellenőrizzék, egyben vagyok-e még. Hiába múlt el a háborús időszak, tudat alatt még most is volt bennük egy félsz, hogy egy nap, mikor kitekintenek az ablakból, én nem leszek ott.

Végtelenül hálás voltam azért, amiért sosem jöttek ki hozzám és zavartak meg a koncentrációmban. Azt a három délutánt, amit egy héten a képességemre szántam, nem csak a gyakorlásra használtam, hanem a saját lelki megnyugvásom érdekében is. Ez alkalmat adott arra, hogy magamba nézzek, hogy átgondoljam a velem történteket, felbolygassam a múltam és felszakítsam a régi sebeim, hogy a fájdalmas emlékek és kínzó érzések újra és újra átjárják testem. Szükségem volt mindenre, hogy meg tudjam emészteni az életem fájó pontjait, és túl tudjak lépni a múlton. És ezt a változást nem csak én éreztem magamban; a környezetemnek is feltűnt, hogy többet mosolygok és nevetek. Valóban felszabadultabbnak éreztem magam, és a bennem lévő akadályokat csak így szüntethettem meg.

Kinyitottam szemeim, amint megtöltötte orrüregemet egy enyhe édeskés rózsaillat. Ajkaimra apró mosoly ült, majd nagyot sóhajtva fordultam meg és lépdeltem oda a négy fős társasághoz. 

- Gyorsan ideértetek – jegyeztem meg, miközben Hyunseung elé léptem, és karjaimmal átöleltem derekát. Ő is megölelt, és mosolyogva adott egy csókot a számra – Gondolom, Eungyeol már türelmetlen volt.

A vöröses barna hajú fiúra néztem, aki ha akarta volna se tudta volna eltüntetni az izgalmat az arcáról.

- Igaz, hogy valamit meg akarsz mutatni nekünk? – kérdezte kíváncsian Young, aki Jonghyunt ölelve remélte, hogy nem fog annyira fázni. A szőke hajú fiú gyorsan megdörzsölte karjait, majd maga elé húzta, és hátulról ölelte át.

- Igen. Egy ideje már dolgozom a képességemen, és szeretném, ha ti is éreznétek, hová jutottam. Látni nem hiszem, hogy sokat fogtok, és azt se ígérem biztosra, hogy érezni is, de… megpróbálom.

Elengedtem Hyunseungot, majd hátat fordítottam nekik és visszasétáltam oda, ahol eleinte álltam – úgy tíz méterre a barátaimtól. Nem válaszoltak, de pontosan tudtam, mennyire kíváncsiak és hogy már mióta várnak erre a pillanatra. Nemcsak azért, mert az én képességemből nem volt több a világon, na meg alapból nem sok ilyenben lehet része az embereknek, hanem azért is, mert rólam volt szó és érdekelte őket, mi van velem. És ennek még inkább örültem.

Ismét lehunytam a szemeimet, és hagytam, hogy átjárjon a nyugalom. Ez nem az a fajta békesség volt, amit Hyunseung szokott árasztani magából, és amivel mindig képes volt lenyugtatni, amikor létrejött közöttünk az a bizonyos kötelék. Ez sokkal inkább olyan volt, hogy ki tudtam rekeszteni a külvilágot, minden zajt, minden illatot, minden érzést, és csak az úgynevezett kellemes zuhanás maradt. Mintha csak egy tollpihe lett volna a lelkem helyén, és nem éreztem semmit se.

Nagyot szippantottam a levegőből, és sokáig magamba tartottam az oxigént, majd lassan kifújtam. Nem akartam ezúttal halottakkal kapcsolatba lépni, és fogalmam sem volt róla, hogy azzal, amit gyakoroltam, és amit tenni készültem, az mennyire káros vagy sem. Nem tudtam senkitől se segítséget kérni, hisz én voltam csak tudatában mindennek, én voltam az egyedüli, akinek ilyesfajta képessége volt, és csak én tudhattam, hogy amit teszek, jó-e. De mivel nem éreztem rosszul magam, nem vettem észre semmiféle negatív változást és még csak bántani sem bántottam senkit, úgy gondoltam, minden rendben van.

Bármennyire is volt hideg az idő, bennem mintha tűz égett volna. Minden energiámmal azon voltam, hogy azt a tűzgolyót, mellyel életre tudom kelteni a halott lelkeket, most is előhívjam. Éreztem, ahogy minden eremben valami végigfolyik, egyre melegebb lesz, és egészen a mellkasomig kúszik. Végtelennek tűnő percek teltek el, és bár a többiek ebből nem láthattak semmit, én éreztem, ahogy egyre forróbb és nagyobb lesz bennem a golyó.

Amikor először élesztettem fel magamban az erőmet, rettenetesen fájt. Akkor úgy voltam vele, hogy soha többé nem akarom ezt érezni, soha többé nem fogok ezzel kísérletezni, és a háború után el is felejtem, hogy én természetfeletti vagyok. De rájöttem, hogy ha nem foglalkozom vele, akkor annak súlyos következményei is lehetnek. Így inkább vettem a bátorságot, és bármennyire is fájt előcsalni ezt a tüzes szörnyet, meg kellett tennem. Mostanra már sikerült addig eljutnom, hogy nem volt olyan borzalmas érzés ez az egész. Ugyan még most is kellemetlenséggel járt, de már enyhült ez a fájdalom, és tudtam, minél többet foglalkozom vele, annál kevésbé fog.

Nem látták, hogy mi volt az arcomra írva, mert háttal álltam nekik, és örültem is, hogy így van, különben aggódva pillantottak volna felém és akár meg is zavartak volna a koncentrálásban.

Az ég beborult, és a felhők is megsűrűsödtek és sötétté váltak. A szél erőteljesebb lett, és éreztem, ahogy hatalmas ereje végigsöpör az udvaron. Olyan volt, mintha egy csapásra vihar keletkezett volna, és az eső másodperceken belül elered, de tudtam, hogy ez nem fog bekövetkezni. Én tettem ezt, az én erőm volt az, ami a természetet megbolygatta. Mivel nem szándékoztam a halottakkal kapcsolatba lépni, tudtam, hogy nem fognak villámok cikázni és dübörögni.

A mellkasomban az egyre csak növekvő lángoló gömb most már elég naggyá vált ahhoz, hogy ki akarjon szakadni. Rettenetesen feszítette bordáimat, és mivel nem szándékoztam megölni magam, ezért kieresztettem. Kidobtam magamból, mint egy egyszerű pöttyös labdát, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amint távozott belőlem. Ott pattogott az udvaron, mintha valóban csak egy játék lenne, holott egy égő tűzgolyó volt – de természetesen ezt is csak én láthattam.

Szerettem volna, ha ezt a barátaim is látják, de egyelőre még nem jött el az ideje. Abban viszont biztos voltam, hogy érezték az erőmet és azt, hogy a levegő először lehűlt, majd felmelegedett. 

- Mi a…? – hallottam hangjukon a döbbenetet, és nem kellett hátranéznem ahhoz, hogy lássam az elképedt tekintetüket. Pontosan ezt akartam elérni, hogy meg se tudjanak szólalni. Tudtam, hogy sikerült elérnem, amit akartam, és az orrom alatt el is mosolyodtam.

Nem akartam sokáig az energiámat a nyílt ég alatt hagyni, így gyorsan visszaszívtam magamba. Talán csak egy percre engedtem szabadon, és bár nem volt a közelben temető, nem akartam megkockáztatni, hogy valami olyan történjen, amit nem akarok.

Láthatatlan kezeimmel a labda után nyúltam, és visszatessékeltem magamba. Sajnos nagyobb erővel sikerült visszatuszkolnom, így az egész testem beleremegett, ahogy a tüzes golyó visszazárult mellkasom mögé, majd lassan összezsugorodott és végül kellemes melegséggel szétáradt ereimben. Térdre rogytam a hirtelen jött fájdalomtól, és egy halkabb kiáltás is kiszaladt ajkaimon. Megszüntetni az energiámat még fájdalmasabb volt, mint előhívni. Olyan volt, mintha gyomorszájon rúgtak volna.

- Minseo, jól vagy? – hallottam meg Hyunseung hangját közvetlen előttem, majd keze csuklómra fonódott és másik karjával átkarolva derekam, talpra állított. Újabb kezeket is megéreztem testemen; az egyik biztosan Young volt.

Nem feleltem, és nem nyitottam ki szemeim. Még nem múlt el teljesen a fájdalom, ezért pár percig Hyunseungba kapaszkodtam. Szédültem egy kicsit, és apró levegőket vettem, hogy mielőbb helyrejöjjek.

Miután minden elmúlt és végre kinyitottam szemeim, aggódó tekintetekkel találtam szembe magam.

- Minden okés? – kérdezte ezúttal Young.

- Igen, persze, nem kell aggódni – egyenesedtem fel, és hogy állításom bizonyítsam, el is engedtem Hyunseungot – Még nem teljesen tudom az ezzel járó fájdalmat elnyomni, de már rajta vagyok. Na, és tapasztaltatok valamit?

- Ami azt illeti, igen – mondta ragyogó arccal Eungyeol – Melegebb lett a levegő. Fhú, ez tiszta jó volt. Teljesen ledöbbentem. Tényleg te csináltad?

- Igen, ezt én is határozottan éreztem. És az égen is megszaporodtak a felhők, és most meg megint tiszta – felelte Young is most már megkönnyebbülten, és az égre emelte a tekintetét, majd rám.

- És még egy apró villám is végigcikázott az égen – ölelt magához Hyunseung.

- Tényleg? – kérdeztem csodálkozva – Az nem volt benne a tervben.

- Én az udvaron is láttam valamit. Nem tudom, mi volt az, de kissé elhomályosodott egy ponton az udvar, mintha… lett volna ott valami. Az te voltál? – számolt be Jonghyun is az élményeiről.

- Nem mondod, hogy láttad? – kérdeztem csodálkozva, ugyanakkor hatalmas vigyorral az arcomon – Ezt akarom elérni, hogy ti is lássátok, amit én! Juj, ez annyira jó! – haraptam bele ajkaimba, majd még szélesebb lett a vigyorom, és hirtelen megszorítottam az engem ölelő Hyunseungot.

- Valami homályos foltot én is láttam, de azt hittem, káprázik a szemem – csodálkozott Young is.

- Azt én is láttam! Azt én is láttam! – tapsikolt örömében Eungyeol – Olyan volt, mintha egy gömbölyű forma, talán egy labda gurult volna el, majd vissza. Az a képességed volt?

- Igen – bólogattam vigyorogva, majd Hyunseung felé fordultam. – Te is láttad?

- Persze. Azt hittem, hogy csak a látásom romlott, de megnyugodtam, hogy nem.

- De mi volt az pontosan? Meg úgy… mi ez az egész, amit próbálgatni szoktál? – érdeklődött tovább Jonghyun.

- Amikor kapcsolatba lépek a halottakkal, előtte összegyűjtöm magamba az energiáimat. Úgy néz ki, mint egy égő gömb, és amikor ez a gömb elég nagy lesz, akkor egyszerűen csak kidobom magamból. Az előbb épp ennek a tűzgolyónak a melegségét érezhettétek, meg úgy néz ki, láttátok is egy kicsit. Annyira gyönyörű és annyira szeretném, ha egyszer ti is láthatnátok teljes egészében.

- Wow! Ez azért nem semmi! Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha ilyet tapasztalni fogok – ámuldozott tovább Eungyeol, és jó érzéssel töltött el, hogy ennyire kíváncsi.

- Büszke vagyok rád, Minseo – nyomott egy puszit a homlokomra Hyunseung – Örülök, hogy saját magadtól eljutottál erre a szintre, mert tényleg elképesztő, amit művelsz, még akkor is, ha egyelőre mi ebből nem sokat látunk. De biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb eléred azt, amit szeretnél.

- Köszönöm – pirultam el, és nagyon tartanom kellett magam ahhoz, hogy ne sírjam el magam a boldogságtól. 

- Egyébként ez a tűzgolyó mire jó? – tett fel egy újabb kérdést Jonghyun, aki úgy látszik, még mindig nem teljesen tért magához a látottaktól.

- Ezzel tudom életre kelteni a halottakat. Ha felrobbantom ezt a golyót, akkor az apró szilánkjai a lelkekbe fúródnak, akik így alakot öltenek. Én is csak fehér árnyakként látom őket legtöbbször, főleg ha sokan vannak, de ha megkapják az energiám egy apró töredékét, olyanok lesznek, mint a hús-vér emberek. Arcuk lesz, és testük, ruhába bújnak és akármit meg tudnak érinteni. Jó lenne, ha egyszer sikerülne ezt is megmutatnom, mert bármennyire is hangzik félelmetesen, valójában nagyon jó dolog.

- Talán egy nap majd ezt is láthatjuk – borzolta össze a hajam Eungyeol.

- Az a baj, hogy ez veszélyes, ugyanis nem tesz jót a halottaknak. Gondolj bele, hányszor kéne nekem őket újra és újra emberré tennem ahhoz, hogy egy nap ti is láthassátok. Egy év alatt sikerült eljutnom oda, hogy az energiám érezzétek. Még jó pár év, mire én azt elérem, és bár tényleg jó lenne ezt is megosztani veletek, azért ezzel nem fogok kísérletezni.

- Mondjuk ebben igazad van – mondta végül – De akkor is olyan jó volt! Nem ismétled meg még egyszer?

- Miért, fázol? – kérdezte Hyunseung, amin Younggal felnevettünk.

- Menj be és ülj a kandalló elé! – rúgta meg barátjának hátsó felét Jonghyun, amin mi még jobban nevettünk.

- Olyanok vagytok! – mondta sértődötten Eungyeol, majd Jonghyun felé pillantott – Te meg tudod kit rugdossál! – vette célba a szőke hajút, akik között egy kisebb verekedés alakult ki. Egymást csapkodva indultak vissza a házba, mi hárman pedig a páros mögött haladva megállás nélkül kacagtunk.