2. rész

 

Ajánlott zene: Doojoon & G.Na - I'll get lost, you go your way

https://www.youtube.com/watch?v=2eL3lKPVq-0

Hangosan csaptam be magam mögött az autó ajtaját, majd szinte ugyanolyan erővel a bejárati ajtót is. A konyhába mentem, elővettem egy üveg ásványvizet, letekertem a kupakját, beleittam két kortyot, majd utána visszatettem a hűtőbe.

A pultnak támaszkodtam, és kinéztem az ablakon. Könnyeim már felszáradtak, de lelkem valahogy mégsem akar megnyugodni. Teljesen felzaklatott, hogy pontosan egy éve történt az egész szörnyűség. Néha úgy érzem, hogy túl vagyok rajta, hogy sikerült feldolgoznom a történteket, de ez nem igaz. Belül a hiány mardos, és felemészt a bűntudat.

Felsóhajtottam, majd az étkezőasztalhoz léptem, leültem az egyik székre és csak meredtem előre. Akaratlanul elleptek az emlékképek. Az első napom az iskolában, amikor minden idegszálam menekülni akart, és ahelyett, hogy hallgattam volna a belső hangra, elnyomtam magamban. Ha akkor szót fogadok, talán nem történik meg mindez. Pontosabban… talán nem halt volna meg Nayoung vagy annyi velem egykorú fiatal… akkor nem kell Hyunseungékat belerángatnom ebbe az egészbe. Talán kevésbé lett volna ennyire borzalmas az egész. De ugyanakkor, ha ők nincsenek, én se jövök rá, ki vagyok, hogy mi rejlik bennem és talán a világ most a feje tetején állna, és a szüleim elérték volna a céljukat. Talán…

Nem kéne, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen, mégis az volt. Tudtam, hogy valahogyan, de találkoztam volna velük, mégis, a többieket veszélybe sodortam és bár ők nem haragudtak rám, és minden bizonnyal már régen túlléptek ezen, a lelkem teljesen zavaros volt. Talán Nayoung miatt volt, elvégre is… sokat köszönhetek neki. Ha ő nincsen, nem élem túl az iskolai napokat, sosem jövök rá, ki vagyok, és sosem ismerkedem meg Hyunseunggal… Mégis… mindez kevés ahhoz, hogy a halála értelmet nyerjen. Nekem kellett volna megvédenem, és kudarcot vallottam.

Szemeim előtt megjelenik arca, hatalmas barna, őszinte szemei, piros ajka, hosszú, gesztenyebarna haja… szinte hallom a nevetését. Most is magam előtt látom, amikor felém int, hogy üljek le mellé és a kezembe nyom egy párnát, hogy arra üljek rá. Bármennyire is volt borzalmas az az iskola, ő képes volt vidámságot csempészni a falai közé. Mennyi őrültséget csináltunk, mennyit nevettünk és milyen jókat beszélgettünk. Ő volt az első barátnőm Koreában, ő volt az, aki rengeteget segített abban, hogy megismerjem az itteni kultúrát.

Mintha csak tegnap lett volna minden.

És most… most távol van tőlem és soha többé nem élhetem át ezeket a perceket.

Sosem gondoltam volna, hogy ezek a pillanatok ilyen hamar elmúlhatnak, és hogy ezek az apróságok valaha ilyen sokat fognak jelenteni számomra. Az ember sohasem tudja, mi vár rá és csak akkor jön rá, hogy minden, amit megélt, milyen sokat ér, amikor ezeket a dolgokat már sosem kapja vissza. Nyújtózkodhatunk két kézzel utánuk, még lábujjhegyre is állhatunk, hogy elérjük őket, és közelebb hozzuk magunkhoz, akkor is csak az üres levegőt markoljuk. Minden erőfeszítés hiábavaló és minden alkalomkor ezek az emlékek csak távolabb kerülnek tőlünk. Én igyekeztem ezeket az emlékeket megőrizni, de nem tudtam értelmezni, felfogni, megérteni és elfogadni a „soha” szó jelentését.

Soha…

Számomra ez a szó nem létezett a szótáramban. Hacsak Nayoungra – vagy akár Heeyeonra – gondoltam, a szemeim könnyekkel teltek meg és a mellkasomban a szívem fájdalmasan rándult össze.

A lányok emlékeit Taemin arca váltja fel, és vele együtt enyhe harag és csalódás érzése lep el. Noha Taemin átvert és megölte Nayoungot, a vele eltöltött kellemes emlékeim megmaradtak. Hiába tette azt, amit tett, a közösen megélt pillanataink ugyanazok maradtak, ahogyan megéltem: jónak és örömtelinek. Igen, átvert, és az ő részéről sosem létezett a barátság, mégis… nem akartam ezeket az emlékeket megmérgezni. Nem akartam megváltoztatni, nem akartam elhinni, és talán pont ez volt az, ami annyira fájt. Nem akartam rá gondolni, nem akartam még most se felfogni, hogy mindez megtörtént, így inkább meghagytam mindent olyannak, amilyennek először hittem.

Mindezek ellenére én voltam, aki végzett vele és igaz, hogy úgy éreztem, hogy ezzel megbosszultam Nayoung halálát… most mégis egy enyhe bűntudatot éreztem. Utólag valahogy minden másnak tűnik. Akkor forrtam a dühtől, most pedig közel álltam a síráshoz. De talán nem Taemin miatt érzékenyültem el, hanem magától a helyzettől, hogy így átvertek, ilyen könnyen beleestem a csapdájába.

Vagy talán azért, mert Taemin nem tehetett erről. Talán. Mégis miért ment volna bele abba, hogy engem ennyire tönkretegyen? Nem a jók oldalán állt, de mi van, ha a szüleim tették ilyen gonosszá? Mi van, ha nem önszántából tette, hanem azért, mert irányították? Mert őt is megfenyegették? De most már mit számít ez, nem igaz? Megöltem, és bármi is volt az igazság, véget vetettem a szenvedésének – vagy a kegyetlenségének. Bármelyik is volt, az igazságot magával vitte a halálba és kár ezen rágódni.

- Minden rendben? – aggódó hang oszlatta ketté gondolataimat, és gyorsan megtöröltem szemeim, mielőtt könnycseppek sokasága lepte volna el őket, majd mosolyt erőltetve magamra, Eungyeol felé fordultam.

- Persze. Merre voltál?

- Hyunseung ma megemlékezést tartott a tisztáson, onnan jövök.

- Óh, ma van a megemlékezés? – suhant át arcomon a döbbenet és az ijedség egyszerre, de gyorsan elnyomtam érzésem. – Basszus, teljesen elfelejtettem.   Felpattantam a helyemről, de Eungyeol megragadta karom, és visszanyomott a székre.

- Minseo, nem kell elmenned oda. Hyunseung pontosan tudja, hogy mennyire irtózol attól a helytől, éppen ezért nem kérte, hogy te is velünk gyere – halványan elmosolyodott, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam. Örültem, hogy Hyunseung ennyire figyelmes és nem kérte, hogy tartsak velük, sőt, még csak meg sem említette nekem. A hátam közepére sem kívántam azt a helyet, mert a mai napig kirázott a hideg, ha csak meghallottam a szót.

- Hyunseung nem ért még vissza?

- Nem, még mindig ott van. Én is ott lennék, csak megkérte, hogy jöjjek vissza és vigyázzak rád.

- Jajj, komolyan ezért küldött haza? – megforgattam szemeim, de persze jó érzéssel töltött el, hogy ennyire törődik velem – Tudok magamra vigyázni, ráadásul itt van Jonghyun is és…

- Minseo… Te mikor is láttad itt Jonghyunt?

- Hát… úgy… néhány órája… miért?

- Young is itt van, ugye? – kérdésére csak bólintottam egyet – Szerintem, ha most atombomba robbanna, akkor az se tűnne fel nekik… khm… ha érted, mire akarok kilyukadni.   Öklével eltakarta arcát, hogy ne lássam az ajkain táncoló perverz vigyort, amin nekem is muszáj volt mosolyognom. Igaza volt, ha engem innen elrabolnának, őket az se zavarná. Bár… nem tudtam, mégis ki lenne az, aki az életemre akarna törni.

- Hm, tényleg, felmegyek, és véletlenül rájuk nyitom az ajtót! – Eungyeol vigyora hirtelen kiszélesedett és már fel is állt az asztaltól, de mielőtt elindulhatott volna az emeletre, én is felugrottam és erőteljesen rántottam vissza a székbe.

- Ne légy már gyerekes! – csaptam meg a vállát, miközben szúrósan néztem rá, majd az én arcomra is kiült az a bizonyos vigyor – Én megyek elsőként! – gyors léptekkel kerültem ki Eungyeolt, aki reakciómon csak hangos nevetésbe kezdett. Mielőtt felléphettem volna az első lépcsőfokra, utánam szaladt és megfogva a csuklómat, visszahúzott a konyhába.

- Ki a gyerekes, ha? – szemei vidáman csillantak egyet, és mindketten nevettünk egy sort. Visszaültem a székre, Eungyeol pedig két poharat vett elő és töltötte meg őket barackos üdítővel.

- Szerintem hagyjuk őket, kell nekik az egyedüllét – vettem el tőle a poharat, és legurítottam az édes nedűt.

- Hát az biztos, hogy rájuk fér – Eungyeol helyet foglalt velem szemben, majd arca komollyá vált – Biztos, hogy jól vagy?

- Miért ne lennék jól? – vontam fel egyik szemöldököm.

- Az előbb eléggé a gondolataidba merültél, azt hittem, valami baj van.

- Ja, nem, nincs semmi, csak… kicsit érzékenyen érint ez a nap. 

- Igen, tudom. Ki akarsz menni a temetőbe? Ha gondolod, elkísérlek.

- Már voltam – Eungyeol értetlen arca láttán folytattam – Hajnalban. Reggelente jól esik kimenni oda, olyankor jobban érzem a szellemek energiáját.

   Csönd telepedett közénk, csak a falióra halk kattogása vert visszhangot. Ez a némaság az őrületbe kergetett, így mielőtt megint a fájdalom keserűségébe süllyedtem volna, megráztam a fejem.- Mikor lesz vége a megemlékezésnek?

- Nem tudom. Szerintem lassacskán – pillantott órájára Eungyeol, majd ismét rám – Körülbelül fél óra és itt lesz Hyunseung. Ennyire hiányolod? – húzódott apró mosoly ajkaira.

- Is – válaszoltam kis tétovázás után.

- Miért érzem úgy, hogy tervezel valamit? – rosszallóan méregetni kezdte arcom, de én csak megeresztettem egy vigyort, majd felpattantam a helyemről és a kijárat felé indultam.

- Hé! – kiáltott utánam Eungyeol, én pedig a bejárat ajtóból fordultam vissza – Ha már jófej voltam és beszélgettem veled, elárulhatnád, miben sántikálsz?

- Nem - nyújtottam ki nyelvemet, ő pedig csak gyilkos pillantással méltatott, amin felnevettem. - Na jó, elmondom, de csak mert ma kivételesen rendes voltál – ennek hallatán csak szemet forgatva felsóhajtott, majd minden figyelmét rám fordítva várta, hogy megosszam a kis titkomat. - Csak szeretném megmutatni, hogy hol tartok a képességem fejlesztésében.