1. rész

Ajánlott zene: Beast - Will you be alright?

https://www.youtube.com/watch?v=TZRKg-qJpZk

Egy év telt el.

Egy éve már, hogy minden rémálmom valóra vált. Egy éve annak, hogy egy olyan világba csöppentem, amiről úgy hittem, csak a mesékben létezik. Egy éve annak, hogy rájöttem, mi vagyok, hogy miért haltak meg a szeretteim és hogy hátrahagytam a múltamat.

Egy éve már annak a bizonyos háborúnak.

Még most sem tértem magamhoz teljesen. Még most is olyan, mintha csak egy szörnyű rémálom lenne minden. Az egyetlen dolog, ami ezt kétségbe vonja, az a két név a sírkövön, ami előtt most állok.

Egy év…

Kimondva olyan egyszerű, olyan könnyű, és olyan rövidnek tűnik, de valójában súlyos, fájdalmas és borzalmasan hosszú.

Tudom, miért halt meg annyi barátom és miért kellett annyi ártatlannak odavesznie. Tudom, kik tették ezt, és bosszút álltam rajtuk.

A szüleim tették. Azok az emberek, akik megkeserítették az életemet, és akik felneveltek. Velük éltem tizennyolc hosszú évig és sosem gyanítottam semmit. Nem a vér szerinti szüleim voltak, soha semmilyen rokoni kapcsolat nem fűzött hozzájuk és nekem mindezt akkor kellett megtudnom, amikor már annyi embert veszítettem el. Ők tették mindezt, ők tettek tönkre, ők akarták kiölni belőlem az érzéseimet, ők akarták, hogy kegyetlen és szívtelen legyek. Azért okoztak fájdalmat, azért bántottak és öltek meg mindenkit, hogy a fájdalom hatására összetörjek és kikapcsoljam egy életre az érzéseimet.

De nem jött össze a tervük.

Csak a gyűlölet, a düh nőtt bennem, amit irántuk éreztem. Napról napra növekedett, és mikor elérte a tetőpontot, mikor túlcsordult… kitört belőlem.

Ez mutatta meg, ki vagyok valójában. Hogy én vagyok a rémálom. Én vagyok az, akiben hatalmas erő lakozik, és aki képes lenne az összes vámpírt elpusztítani. Ez az erő kellett nekik, de nem tudták elvenni, nem tudták átvenni felettem az irányítást. Bár bevallom, közel jártak hozzá. Nem sokon múlt, hogy feladjak mindent, és átadjam magam.

De végül a jó mindig győz, és a rossz elnyeri méltó büntetését.

A szüleim vámpírok voltak, és én öltem meg őket.

Azt hittem, utána emészteni fogom magam és bűntudatom lesz. Féltem, hogy rá fogok kapni a gyilkolásra. De semmit sem bánok. Öltem, igen, és bevallom, élveztem is. Sohasem éreztem jobban magam annál, mint amikor láttam anyám szemében a félelmet, és hallottam apám ordítását, ahogy darabokra tépik. Anyámat a saját szemem előtt nyúzták meg a szellemek, és én végignéztem. És rettenetesen élveztem.

De soha többé nem akarok ilyet látni és érezni. Ez volt az első és utolsó eset. Tudom, hogy rendben van és tudom, hogy nem jelent semmit, hogy így éreztem, hisz én csak visszaadtam, amit ők adtak nekem és nem mellesleg… több száz ártatlant gyilkoltak meg. Én csak megszabadítottam a világot és úgy hiszem, ez helyén van. Ráadásul ezért kellett megszületnem, hogy rendet tegyek.

A háború után rengeteg rémálmom volt. Sokáig nyomasztottak a rémképek, és hónapokon át minden éjjel sírva ébredtem és reszkettem attól, ha csak arra kellett gondolnom, hogy aludnom kell. Féltem, és úgy éreztem, ha még egy ilyen álmot kell látnom, megőrülök. Borzalmas volt és bármit tettem, nem tudtam megszabadulni tőlük. Mostanra ugyan már elmúltak, de néhanapján vannak vissza-visszatérő álmaim, amikre felriadok, és napokon át nyomasztanak. De Hyunseungnak hála, már ezt is tudom kezelni.

Ja, igen. Hyunseung túlélte a csatát. Noha kis híján belehalt a sérülésekbe, de napok alatt rendbe jött. A szárnyait egy ideig ő sem tudta használni, és még most is látni a láncok nyomait, amik belemélyedtek és valószínűleg mindig is látszódni fognak, de legalább életben van. Sokat segített nekem az elmúlt egy évben, és ha ő nincs, én is odaveszek. Lelki támaszt nyújt, mindenben támogat és még most is ugyanúgy szeret, mint ezelőtt. Nem ítél el azért, amit tettem és sosem néz rám úgy, mint egy idegenre. Néha, mikor emberek között járok, úgy érzem, hogy megbámulnak, pedig ez nincs így. A barátaimon kívül senki nem tudja, mi vagyok, és hogy mit tettem. Mégis, úgy érzem, hogy megvető pillantásokkal mérnek végig és néha a tekintetükben haragot és gyűlöletet látok. Hyunseung szerint ez csak a háború miatt van, amit tudat alatt nem teljesen hevertem ki és valószínűleg még egy ideig így is lesz. Szerinte rendben van, hisz mindössze néhány nap alatt zajlott le minden, egy hétbe se telt, hogy minden rám zúdult és időm sem volt feldolgozni semmit. Úgy kellett cselekednem, hogy nem voltam tudatában annak, mi is folyik körülöttem, és hogy a későbbiekre nézve ez milyen hatással lesz rám, és a környezetemre. Csoda, hogy nem kattantam be és kezdtem eszeveszett kaszabolásba. De ha Hyunseung azt mondja, rendben vagyok és minden el fog múlni, akkor én hiszek neki.

Jonghyun is megsérült a csatában, kis híján ő is majdnem odaveszett, de végül néhány karcolással megúszta. Younggal azóta is együtt vannak és a kapcsolatuk még most is olyan sziklaszilárd, mint mindig volt. Noha barátnőm eleinte teljesen sokkot kapott, és hónapokon át pánikroham tört rá, ha valamelyikünk nem vette fel azonnal a telefont vagy éppen mi hívtuk őt, mára már rendbe jött. Most már nem csak én voltam az egyetlen támasza, hanem Jonghyun is, és együttes erővel sikerült túltennie magát az egész szörnyűségen. Áldottam az eget, amiért neki nem kellett mindazt látnia, amit nekem, és hogy bezárkózott az alagsorban található könyvtárba, ahogy mondtam. Sosem fogom elfelejteni az arcát, azt a megkönnyebbülést és boldogságot, amikor kinyitottuk az ajtót és beléptünk mindannyian. Sírva borult a nyakunkba és csak zokogott, és zokogott és olyan erősen szorított, hogy még most is megvan a körme nyoma a nyakamban. Azt hiszem, azon a reggelen mindannyian sírtunk ott.

És Eungyeol… a karjaim közt halt meg. Láttam, ahogy leszúrják és mielőtt a földre zuhant volna, én kaptam el. Haldoklott és közben mégis mosolygott. Még akkor is ugyanaz a vidám és bolondos srác volt, akinek ismertem. Még akkor sem változott meg. Sirattam és a düh, amit akkor éreztem, az volt az, ami elindította bennem a lavinát és előhozta belőlem a képességem. Eungyeol elmondta, hogy amikor a karjaimban tartottam, a szemem színe megváltozott. Kékesen világított. Most már tudom, hogy mi hogyan függött össze. A harag által lett kék a szemem, és ez a harag indította be bennem a képességem, ami által kapcsolatba tudok lépni a halottakkal.

Várjunk csak… elfelejtettem egy apró dolgot megemlíteni: Eungyeol végül nem halt meg. Én is azt hittem, hogy elvesztettük, de a csata után, amikor már a nappaliban voltunk és egymás sebeit ápolgattunk, egyszer csak betoppant hozzánk. Alig akartuk elhinni, hogy életben van. Emlékszem, mikor a karjaimban feküdt, azt mondta, minden rendben lesz. Ezek voltak az utolsó szavai. Csak ezután mondta el, hogy neki nem a baloldalon van a szíve, hanem a jobb oldalon. Emiatt élte túl. A támadója ezt nem tudta, ahogy szinte senki sem, és ez mentette meg őt. Ha nem így van, akkor minden bizonnyal szörnyet hal.

Szóval nyertünk és túléltük. Mindannyian. Noha nem hittem benne, az utolsó percig kételkedtem ebben, mégis sikerült. Hogy hogyan, azt a mai napig nem tudom. Olyan, mintha csak tegnap történt volna, mégis, immár egy éve volt, és az emlékek lassan ködbe vésznek. Egyre jobban halványulnak el a képek, aminek örülök. El szeretném felejteni, minél előbb. Noha valószínűleg sosem fog teljesen eltűnni, de meg fog fakulni és nekem ez bőven elég.

Végighúzom ujjam a két néven. Lehunyom szemem, és egy könnycsepp csordul végig arcomon. A temetőben egy pillanatra megerősödik a szél és erőteljesen, sikítva cikázik végig a sírkövek között, miközben játékosan belekap a hajamba és hideg kezeivel végigszánkázik karomon.

Érzem őket. Érzem a jelenlétüket, ahogy mellettem állnak és engem néznek.

Heeyeon és Nayoung.

Mindketten itt vannak. Bár Heeyeon nem itt lett eltemetve, Nayoung neve mellé mégis odavésettem az övét. Azt akartam, hogy egy helyen legyen az a két személy, akik sokat jelentettek számomra. A barátaim voltak, az igaz barátaim, akik miattam haltak meg. Hiába mondja nekem mindenki, hogy nem én tehetek róla, én nem így gondolom. Magamat okolom, hisz ha én nem vagyok, ők most is életben lennének. Ha nem az vagyok, aki, most is valahol boldogok lennének. Persze, nem tehetek arról, hogy ki vagyok, de akkor is. Azt hiszem, szükségem volt erre a bűntudatra, hogy megnyugodjak. Hogy érezzek. Idővel el fog múlni, de most kellett ez és ezt mindannyian tudtuk.

A képességemre visszatérve… Nagyjából megtanultam irányítani. Most már tudom, hogy a düh vezérel, hogy a düh az, ami által elő tudom hívni magamból. És bár azon a bizonyos napon, a háborúban minden harag elszállt belőlem, elég a két barátnőmre gondolnom és minden visszatér belém. Nehéz volt kontrollálni és néha még most is tartok tőle, de azt hiszem, elfogadtam és megbékéltem vele.

Már nem keresem arra a kérdésre a választ, hogy miért. Miért történt mindez? Miért pont én lettem a kiválasztott? Erre, úgy hiszem, sosem fogok választ kapni. Elvégre is… vannak dolgok, amik csak megtörténnek, minden ok nélkül, mindenféle magyarázat nélkül. Rászánhatnám az egész életem, a választ kutatva, mindhiába.  Sosem fogom megtalálni, bármennyire is szeretném. Megtörtént. Kész, ennyi. Nincs ezen mit vitatni, mit feszegetni tovább. És ebbe bele kell törődnöm, bármennyire is nehéz.

Elmosolyodom, majd kinyitom szemeim. Veszek egy nagy levegőt, majd megfordulok, és lassú léptekkel elindulok. Tudom, hogy holnap vissza fogok térni és ugyanúgy könnyeket fogok ejteni. Már ezt csinálom egy éve, minden áldott nap. Mindig eljövök egy órácskára és csak nézem a két nevet és sírok. Talán nem helyes állandóan gyötörnöm magam, de számomra ez nem fáj. Én ettől megnyugszom. Elvégre is… kapcsolatba tudok lépni a halottakkal. Ők nem bántanak. Ha érzem a jelenlétüket, az megvigasztal, mert tudom, hogy akik meghaltak, nem mentek el örökre. Bármikor láthatom őket, bármikor beszélhetek velük, ha akarok. Szívem szerint ezt tenném, hogy minden pillanatban velem lehessenek, de ők meghaltak és ezt el kell fogadnom. A túlvilágon van a helyük, és se nekem, se nekik, se senkinek nem jó, ha állandóan kapcsolatba akarok velük lépni és visszahívom őket a földre. De már az, hogy egy temetőben lehetek és érezhetem a jelenlétüket, a lelküket, megnyugtat és ez bőven elég.

A temető kapujából még visszanézek és egy újabb keserű sóhaj hagyja el ajkaimat. Megtörlöm könnyeim, majd beülök az autómba és elindulok.

  Egy év telt el… és minden úgy zajlik tovább, mintha mi sem történt volna.