Ajánlott zene: BTOB - Thriller
- Na, és mi a véleményed? – kérdezte Hyunseung
immár a kocsiban ülve. Felsóhajtottam, miközben becsatoltam az övemet; ő pedig
elindította az autót és kikanyarodtunk az autópályára. Csak ezután válaszoltam
kérdésére.
- Egész jónak tűnik – fejeztem ki röviden.
Hyunseung vetett egy pillantást rám, majd újra az útra figyelt.
- Nem nagyon nyerte el a tetszésedet – szűrte le
egyből a lényeget, én pedig még egyet sóhajtottam.
- Nem arról van szó, hogy nem tetszik, mert
egyáltalán nem tűnik rossznak – legalábbis a környezetet tekintve. Van
viszonyítási alapom, és ez eléggé elviselhetőnek tűnik, az ember nem őrül bele
az üres falak látványába és a kietlenségbe. A képzésről egyelőre ugye nem tudok
nyilatkozni, viszont az igazgató… Akármennyire is volt kedves, én… nem tudok
hinni neki. Lehet, hogy csak azért, mert tavaly is ez történt, és félek, hogy
újra bekövetkezik. Oké, tudom, el kéne engednem a múltat, de… akkor is.
- Minseo, ez teljesen érthető, hogy félsz a
sulitól, de ahogy mondtad, nem szabad, hogy a múltad befolyásolja a jelened.
Nem biztos, hogy meg fog minden ismétlődni, ráadásul tudod, hogy azon az
éjszakán leszámoltál mindenkivel, aki ártani akart neked. Nem hiszem, hogy
maradt valaki, aki ellened fordulna. Vagy ha van is, tudod, mire vagy képes és
nem tart semeddig visszaverni az ellenfeled. Mindig elfelejted, hogy ki vagy te
– elengedte egyik kezével a kormányt, és megfogta az ölemben pihenő kezem.
Ujjaival végigsimított párszor kézfejemen, majd küldött felém egy biztató
mosolyt, és újból előre fordult.
- Igazad van. Túl sokat gondolkozom a múltamon.
Minek bolygatom fel állandóan? Ah, annyira hülye vagyok. Saját magamnak okozok
problémát – dörzsöltem meg halántékom, majd lehunytam szemeim, és hátra
döntöttem a fejem az ülésen.
Hyunseung halkan
felnevetett, amin én is mosolyogtam egy sort, miközben fél szemmel vidám arcára
sandítottam. Megráztam fejem, miközben arra gondoltam, hogyha Hyunseung nem
lenne, engem már régen felemésztettek volna az érzéseim. Ő volt az, aki mindig
beszélt a fejemmel, és nem hagyta, hogy a múltam keserűségei megfojtsanak. Ő
volt a fény, aki megvilágította utamat és akárhányszor elvakított a sötétség,
mindig felnyitotta szemeim és visszalökött a helyes útra. Nem irányított, csak
támaszt nyújtott és nekem ez bőven elég volt. Kívánhattam volna nála ennél
többet? Aligha.
Az út további
részén sikerült elbóbiskolnom, és csak akkor keltem fel újra, amikor már
megérkeztünk.
- Ébresztő, Csipkerózsika! – böködte meg az orrom
Hyunseung, majd kiszállt a kocsiból. – Túl sokat alszol mostanság.
Csak morogtam egy
sort, majd én is követtem a példáját.
- Nem is alszom sokat. Ma reggel éppenséggel
valaki elvette az összes energiámat - jegyeztem meg, amin Hyunseung csak
önelégülten vigyorogni kezdett és büszkén kihúzta magát.
*
A következő napok
meglepő módon villámgyorsan teltek és azon kaptam magam, hogy már szombat van.
Az elmúlt pár napban különösen jól éreztem magam, noha semmi okom nem volt a
boldogságra. Egyszerűen olyan volt, mintha az eddigi teher, ami a vállamat
nyomta, eltűnt volna és én végre fellélegezhettem. Teljesen elfelejtettem a
legutóbbi rémálmom, és az iskolával kapcsolatos kételyeim is eltűntek. Sőt, mi
több; eldöntöttem, hogy beiratkozom az iskolába és megpróbálkozom a
lakberendezéssel. Veszíteni nem veszíthetek semmit, ugyanakkor hasznossá is
akarom tenni magam és a rengeteg szabadidőmet valamivel el szeretném tölteni.
Még a héten,
pénteken visszamentem az iskolába, hogy kitöltsem a beiratkozáshoz szükséges
iratokat, és szerencsémre fel is vettek. Igaz, már csaknem két hónap eltelt
szeptember óta, és kicsit ellenezte is az igazgató, hogy ekkora hátránnyal
induljak, de úgy döntöttem, ezt is bevállalom. A két hónap még nem a világ
vége, hamar be tudom hozni, ha van akaraterőm hozzá.
A hétvégén
tisztára olyan voltam, mint egy elsős kisiskolás, aki most készül élete első
iskolai napjára. Teljesen be voltam zsongva, egész álló nap vigyorogtam és jó
kedvem volt, semmi sem tudta elvenni ezt az örömöt. Nem tudom, mikor voltam
utoljára ilyen jól, de boldog voltam és ezt ki akartam használni. Alig vártam,
hogy végre hétfő legyen és bemehessek az iskolába és végre valami olyannal
foglaljam el magam, ami érdekel; és amit szívesen csinálok.
Vágytam az emberek
társaságára is, hogy ismét idegenekkel vehessem körbe magam; szerettem volna
megint az iskolapadban ülni és néhány unalmas órát végigülni, és nem figyelni a
tanár szavára. Új embereket akartam megismerni, új élményeket akartam szerezni;
ki akartam törni az eddigi monoton életemből. Nem mondhatnám, hogy elegem volt
a többiekből, mert nem volt, szerettem velük lenni és rengeteget ökörködni, de
csaknem egy évig éltem a külvilágtól elzártan, alig kommunikáltam másokkal
rajtuk kívül, és noha féltem attól, hogy sosem tudok visszatérni, most
egyszerre úgy éreztem, hogy képes vagyok megtenni ezeket a lépéseket.
Megcsörrent a
telefonom, miközben épp sütit sütöttem Younggal. A srácoknak valami fontos
ügyet kellett elintézniük – gondolom vámpírokkal kapcsolatos lehetett – ezért
mi úgy döntöttük, meglepjük őket egy kis finomsággal.
Harmadszori
csörgésre vettem csak fel.
- Igen? – szóltam bele vidáman. A vonal
túloldalán egy fiatal lány hangja szólt vissza:
- Minseo? – hangja furcsán csengett a
megszokotthoz képest, ezért eleinte nem ismertem fel, ki is az – Sora vagyok.
- Sora? Jaj, jó ég, mióta nem hallottam felőled.
Mi újság veled mostanság? – kérdeztem mosolyogva, miközben leültem a székre és
egy narancsot kezdtem el hámozni.
- Hát megvagyok, úgy ahogy. És te? Hallottam,
beiratkoztál egy suliba – mondta, amin én igencsak megdöbbentem – Young
újságolta.
- Áh, hogy ő volt az a kis huncut – pillantottam
hátra a vállam fölött az említettre, aki nem vette a lapot, mert épp a frissen
elkészült süteményt pakolta ki egy tálcára – Igen, így van.
- Ennek örülök. Viszont… - hangja komollyá vált,
és el is halt, ami igencsak felkeltette ez érdeklődésemet.
- Mi a baj? Történt valami? – a vidámságom egy
pillanat alatt eltűnt, és helyét az aggodalom vette át. A történtek után felelősséget
éreztem Sora iránt, és tudni akartam mindent róla, bármiről is volt szó.
Segíteni akartam neki akkor és ott, ahol csak tudok, mert ennyivel tartoztam
neki.
- Csak… én… a segítségedre van szükségem – nyögte
ki alig hallhatóan.
- Miben? – kérdeztem vissza, mert kissé zavaros
volt, amit mondott.
- Valakit megöltek a kollégiumban…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése