Ajánlott zene: Dynamic Black - Yesterday
https://www.youtube.com/watch?v=jJ2Nb7zl_do
Szerda
reggel álmosan nyitottam ki szemeimet, de egyből el is illant a dühöm és
ajkaimra mosoly szaladt, ahogy a mellettem fekvő fiúra tévedt tekintetem.
Hyunseung kócos szőke haja arcába lógott, ezzel olyan hatást keltve, mintha egy
óvódás kisfiú lenne. Felé fordultam és hosszú perceken keresztül tökéletes,
hófehér arcát kémleltem. Annyira gyönyörű volt még álmában is, és egyszerűen
nem fért a fejembe, hogy miért pont én kaptam meg egy ilyen angyali teremtést.
Annyi lány közül választhatott volna, ő mégis mellettem maradt, pedig velem
csőstül jött a baj és rengeteg ideig sötétségben éltem, amiből most kezdtem kilábalni.
Nekem szükségem volt rá, ez nem kérdés, na de én mit tudtam adni neki cserébe?
Úgy éreztem, semmit, és ez kissé elszomorított és bűntudatom volt emiatt.
Felsóhajtottam,
és ujjaimmal óvatosan arca felé nyúltam, hogy végigsimítsak sima bőrén, de félúton
visszahúztam kezem. Szabad nekem egy ilyen hibátlan teremtményhez hozzáérnem?
Mi van, ha köddé válik és kiderül, hogy minden csak egy álom volt, és ő
valójában nincs is mellettem, csak hallucinálok? Mi van, ha megsértem az arcát
és fájdalmat okozok neki, kárt teszek benne? Hogy lehet valaki ennyire nyugodt
és békés? Biztos, hogy megérdemlem őt?
- Néha olyan felesleges dolgokon gondolkozol – szólalt meg Hyunseung csukott
szemekkel, miközben jobb karjával megfogta kezemet, és mellkasára húzta.
Értetlenül
meredtem rá továbbra is, mégis honnan tudta, mire gondolok; ő pedig csak
szélesen elvigyorodott és kinyitva szemeit, rám nézett.
- Reggelente olyan könnyen belelátok a fejedbe – vigyorgott önelégülten.
- Hé! – húztam ki kezem kezéből és egy nagyot csaptam a vállára – Mit mászol te
bele a fejembe? Nem engedtem meg! – játszottam a sértődöttet, amin ő csak
elnevette magát.
Visszadőltem
a párnák közé, majd a plafont kezdtem el nézni. Egy fél pillanattal később
pedig Hyunseung mosolygós arca kúszott látókörömbe. Ajkai egy pillanat alatt
ajkaimra fonódtak és nem tiltakoztam ellene. Hosszan csókolt meg, lágyan,
gyengéden, mégis követelődzve. Mikor elváltak ajkaink, végigsimított hajamon,
majd arcomon, és egy puszit nyomott orromra.
- Mindig elfelejted, hogy van kettőnk között az a bizonyos kötelék.
- Te pedig galád módra kihasználsz minden alkalmat, és anélkül olvasol a
gondolataimban, hogy tudnék róla. Gonosz vagy! – fordítottam el arcomat, de
végül elmosolyodtam és újra ránéztem.
- Most mondd azt, hogy te a helyemben nem használnád ki az alkalmat!
- Hát… talán – vigyorogtam rá, majd egy újabb csókért közelebb csúsztam hozzá.
– Mi jót fogunk ma csinálni?
- Khm… van pár ötletem – nyalta meg ajkait, miközben ujjai egy pillanat alatt a
takaró alá kerültek, és végigsimított oldalamon. Sikítva ugrottam meg egy
kicsit, majd löktem el magamtól. Felültem az ágyban, Hyunseung pedig csak
nevetve terült el mellettem.
- Perverz vagy és éppen ezért felejtsd el az ilyen dolgokat! – mondtam
rosszallóan. A kijelentés hallatán leolvadt a vigyor az arcáról, majd ő is
felült és kiskutya szemekkel pislogott rám.
- Ezt nem teheted! Ha megvonsz tőlem minden jót, akkor csak még inkább ki
leszek éhezve és azt nem akarod tudni, mihez vezet – mondta kétségbeesetten, de
a mondat végére már ajkain ott táncolt az a tipikus, kacér mosolya.
- Engem nem veszel le ilyenekkel a lábamról, ezt te is tudod – vontam vállat,
majd kipattantam az ágyból.
- És ha azt mondom, hogy Jonghyun megadta annak a lakberendező iskolának a
címét, amiről beszélt, akkor sem gondolod meg magad? Akár ma el is mehetnénk
megnézni, de előtte… - lengette meg a kezében a cetlit, amire felírta az iskola
címét.
Megálltam
egy pillanatra és a fürdőszoba ajtóból fordultam vissza. Sokáig néztem
Hyunseungot és a kis papír fecnit a kezében, végül elvigyorodtam és egy
vállrándítás kíséretében csak ennyit mondtam:
- Majd elkérem Jonghyuntól – kinyújtottam a nyelvemet, és gyorsan befutottam a
fürdőbe. Már épp zártam volna be az ajtót, amikor Hyunseung egy mozdulattal
kilökte azt, elkapta a derekam és felkapva a karjaiban az ágyig cipelt.
Sikítva, nevetve kapálództam és kértem, hogy eresszen el, de csak nem akart
szót fogadni. Ledobott az ágyra, majd fölém mászott és apró csókokat kezdett
hinteni arcom minden szegletére.
- Biztos, hogy ki akarsz maradni a jóból? – kérdezte szemöldök húzogatva, én
pedig csak megráztam a fejem.
*
Néhány
órával később, valamikor dél után jöttünk csak ki a szobából és ültünk le a
konyhában az asztalhoz, hogy megreggelizzünk… vagy inkább megebédeljünk. Hamar
letudtuk mindkettőt és kettő felé már Hyunseung autójában ültünk és az
iskolához tartottunk.
Úgy
döntöttem, végül belevágok ebbe a lakberendezői dologba. Miért kéne tovább
halogatnom, minek teljen el még több felesleges nap? Ha nem kezdem el, akkor a
végén még meggondolom magam, alábbhagy a lelkesedésem és hagyom, hogy elússzon
egy lehetőség, ezt pedig nem szerettem volna.
Fél
óra autózás után Szöul belvárosában megálltunk egy körülbelül hat emeletes
épület előtt. A falai fehérek voltak és a bejárati ajtó felett ott lógott
Dél-Korea zászlaja.
Kiszálltam
az autóból és nagyot sóhajtottam. Ahogy erre az óriási intézményre meredtem,
elfogott a rémület. Sosem szerettem az iskolákat, hisz sosem voltak barátaim és
rengeteget bántottak. Bár a tavalyi év egy hónapja kivétel volt, most mégis
ismét megriadtam. Tavaly visszaszállt belém valamennyire a remény, de most…
most megint attól tartottam, hogy rosszul fog elsülni minden.
- Nem megyünk be? – kérdezte Hyunseung, én pedig bólintottam egyet, és
Hyunseung oldalára lépve, megindultam befelé.
A
torkomban dobogott a szívem, és úgy éreztem, egyenesen az ördög gyomrába
sétálok. Nem szerettem elítélni semmit sem első látásra, a rossz
tapasztalataimnak hála mégis így alakult. Valami furcsa, szorító érzés
keletkezett mellkasomban, és ösztönösen nyúltam Hyunseung kezei után, és
kulcsoltam össze ujjainkat.
- Ennyire félsz? De tudod, hogy nem kell. Csak érdeklődünk néhány dologról, és
ha nem tetszik, akkor nem kell idejönnöd - szorította meg bátorítóan kezem.
Megeresztettem
egy mosolyt, és beléptem az ajtón. Bent kellemes meleg volt és egy viszonylag
barátságos környezet fogadott. Halvány citromsárga falak vettek körbe, a
plafonról pedig két lámpa lógott. Bal oldalon egy ajtó nyílt, ami a büfébe
vezetett, velünk szemben egy másik ajtó
egy kisebb udvarra, jobbra tőlünk pedig egy fülkeszerűség volt, ami gondolom a
porta lehetett. Egy idősödő férfi ült ott, mi pedig odamentünk hozzá Mosolyogva
üdvözölt minket, majd a kérdésünk után azt felelte, hogy az igazgatói iroda egy
emelettel feljebb van.
Meghajoltunk,
majd a lépcsők felé vettük az irányt. Pillantásomat gyorsan körbefuttattam ott,
ahol csak lehetett, és meg kellett állapítanom, hogy itt tisztaság van. A
hófehér falakon egyetlen egy ujjlenyomat sem éktelenkedett, néhol fényképek,
plakátok lógtak, melyek feldobták a ridegséget. Ezen felül pedig örültem, hogy
nincsenek törött ablakok, pókhálók, penészfoltok és viszonylag meleg is volt.
Ezerszer jobb volt, mint a tavalyi.
Hyunseung
nyugodtan lépdelt mellettem és figyelte arcomat, hogy le tudja olvasni, mire
gondolok, mit érzek éppen.
Felérve
az első emeletre beléptünk az egyetlen egy ajtón, ami egy kisebb váróterembe
vezetett. Egy üvegasztal volt ott négy piros bőrkanapéval és a fal mellett
pedig két asztal állt egymás mellett, tetejükön egy-egy cserép virággal.
Az
igazgatói iroda ajtajához léptünk és bekopogtunk. Az ijedelem egyre fokozódott
bennem annak ellenére, hogy itt volt mellettem Hyunseung. Tudtam, hogyha bármi
történik, ő itt van mellettem, de még mindig nem tudtam kiheverni az előző
iskolám igazgatójának, Mrs. Hannak a viselkedését és kegyetlenségét. Ha lehet,
még szorosabban szorítottam Hyunseung kézfejét, ő pedig már küldte is felém a
saját energiáját, hogy valamelyest lenyugtasson.
A
tágas irodában leültünk a két székre, ami az igazgatónő íróasztala előtt volt.
Mosolyogva köszöntött minket, és megkérdezte, miben segíthet, én pedig
elmondtam és megállás nélkül tettem fel a kérdéseimet. Hyunseung csak ült
mellettem és hallgatta a beszélgetésünket; csak néha-néha szólalt meg, azt is
azért, hogy ne tűnjön úgy, mintha idióta lenne, és nem tudna beszélni. Az
igazgató kedves volt és mindvégig mosolygott, ráadásul készségesen adott
választ mindent kérdésemre, kirészletezve azokat.
Kezdett
szimpatikus lenni az iskola, annak ellenére is, hogy deja vu-m volt. Akkor is,
egy évvel ezelőtt, amikor beiratkoztam, az igazgató is ilyen bájosan mosolygott
és mondta, hogy minden jó, minden szép, rendes ez az iskola, és ha elvégzem ezt
a két-három évet, bárhol elhelyezkedhetek. Nem dőltem be neki, csak bólogattam
és mosolyogtam. Bármennyire is volt kedves, nem akartam megbízni benne elsőre.
Féltem, ha újra megteszem, akkor újra bekövetkezik.
Mindössze
tizenöt percet ülhettünk ott és beszélgethettünk, és minden egyes perccel eltűnt
belőlem a kétely és felszabadultnak éreztem magam. Megállás nélkül azt
hajtogattam magamban, hogyha most meghátrálok, ha hagyom, hogy a múlt
eluralkodjon rajtam, sosem lesz normális életem és mindig félni fogok.
A
kérdéseim végeztével elköszöntünk az igazgatónőtől, és elhagytuk az irodát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése