4. rész

Ajánlott zene: SHINee - Nightmare

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

Kimchit ettünk ebédre, aminek rettenetesen örültem, mert az elmúlt napokban jóformán szendvicsen és instant levesen éltünk. Hyunseung a mai megemlékezésre készülődött már csaknem egy hete, Jonghyun és Eungyeol besegédkeztek neki, Young dolgozott vagy pedig Jonghyunnal volt, én pedig hol a saját képességemmel foglalkoztam vagy a temetőben lézengtem. Bár lett volna időm a főzésre, de egyedül nem akartam nekiállni, ráadásul az utóbbi időben egyre többet gondolkoztam azon, hogy el kéne mennem nekem is dolgozni vagy pedig be kéne fejeznem a tanulmányaimat.

  Amikor Koreába költöztünk Younggal, az elsődleges az volt, hogy munkánk legyen, hogy meg tudjunk élni. Young el is kezdett dolgozni egy étteremben, én viszont csak részmunkaidőben dolgoztam egy - az akkori lakásunkhoz közeli - kávézóban, ugyanis az időm nagy részét iskolában töltöttem. Bár én voltam az idősebb, mégis én voltam az, aki az iskolát választotta. Ennek az volt az oka, hogy nem sikerült túl jó tapasztalatokat szereznem és mivel azért költöztem Koreába, hogy új életet kezdjek, úgy gondoltam, ebből az iskola sem hiányozhat. Meg akartam próbálni, hogy teljes életem lehessen, és ha úgy vesszük, részben sikerült is.

  Az iskola állapota nem éppen volt higiénikus, és szinte még most is látom magam előtt az omladozó falakat, a betört ablaküvegeket és a sok koszt és mocskot, ami bent az épületben uralkodott. Igazából a mai napig nem értem, hogyan taníthattak itt gyerekeket és hogyan engedélyezhették az iskola működését. Értem én, hogy magas volt a tanulmányi színvonal és hogy szegényebb negyedben volt, de attól még egy ilyen helyet be kellett volna zárni. Én is csak azért mentem oda, mert nem kellett sokat fizetni, de amikor megláttam a körülményeket, egyből tudtam, hogy rossz döntés volt idejönni. Volt egy olyan sejtésem, hogy a vámpírok üzemeltették az iskolát, de hogy mi volt az igazság, az sosem derült ki. Végül az iskolát a gyilkosságok után sikerült bezárni mindenki legnagyobb örömére.
   Ebben az iskolában nem azt tanultam, amit szerettem volna; szimplán csak azért jártam oda, hogy ismerkedhessek, barátokat szerezhessek, ismerkedjek a kultúrával, könnyebben be tudjak illeszkedni az itteni társadalomba. Most, hogy ez nagyjából megvolt, és az életem kezdett helyrerázódni, szerettem volna valami olyat csinálni, amit igazán szeretek. Mivel nem akartam életem végéig egy kávézóban dolgozni, bármennyire is voltak kedvesek a munkatársaim, valami olyat is akartam, amire eddig nem volt lehetőségem. A gond csak az volt, hogy fogalmam sem volt, mi ez, hisz egész életemben nem volt időm azon gondolkozni, mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Egészen eddig a túlélésért küzdöttem, az életben maradásért harcoltam, szinte egyik napról a másikra éltem, és megállás nélkül előttem lebegett, hogy vajon mikor halok meg, mikor vetek véget az életemnek. Ez azonban nem következett be, és most, hogy én is más lettem, mint aki voltam, nem tudtam, hogyan tovább.  Előttem volt az egész élet, és fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal. Az anyagiakkal nem lett volna gond, elvégre is ott volt Hyunseung, aki eleget élt már ahhoz, hogy gazdag legyen, viszont nem akartam rajta élősködni és a luxusban úszva tölteni mindennapjaimat. Olyat akartam tenni, amit az átlagos emberek.

- Min gondolkozol? – bökte meg a karomat Hyunseung ebéd közben, ezzel visszarángatva engem a való életbe.
  Mindenki rám emelte a tekintetét, és tovább falatozva várta a válaszomat. Felsóhajtottam, majd elengedtem a kanalamat, és ittam egy korty vizet.

- Biztos nem ízlik a kimchi, amit Eungyeol készített – röhögött fel Jonghyun, majd hirtelen eltorzult az arca – Ugye nem verte bele a… a… ugye nem?

- Jonghyun! Fúj! – csapott egy hatalmasat Young barátja karjára, ami akkorát csattant, hogy mindannyian felszisszentünk. – Mekkora egy idióta állat vagy! Éppen eszünk, ha nem vennéd észre! Perverz!

Hyunseunggal elkapott minket a nevetés. Young durcásan nézett barátjára, de azért ott bujkált szája sarkában a mosoly, Jonghyun karját simogatva meredt barátnőjére azon gondolkozva, mikor tanult meg ekkorát ütni, Eungyeol pedig szúrósan méregette a szőke hajút.

- Ez a második beszólás volt egy órán belül. Még egy ilyen, és halott ember vagy! – fenyegette meg barátját, amin most már mindannyian nevettünk.

- Marhák – ráztam meg a fejem – Amúgy csak azon gondolkoztam, hogy mi az istent kezdjek magammal – tértem vissza Hyunseung kérdéséhez – Nagyjából már helyrerázódtam, és unom, hogy nem csinálok semmit.

- Ha ez a probléma, miért nem mondtad korábban? Van egy remek ötletem, mit is csinálhatnánk – csillantak fel szemei, és miközben megnyalta az ajkait, közelebb csúszott hozzám és végigsimított ujjaival combomon.
   Én csak szemrehányóan néztem rá, majd amikor elvigyorodott, egy gyors puszit nyomtam az orrára, és visszafordultam az asztalhoz.

- Álmodj, édesem!

- Azt hiszem, Minseo, ma este csodás dolgokban lesz részed – röhögött fel Eungyeol.

- Én meg azt hiszem, hogy túl sok a perverz körülöttünk, és ezen sürgősen változtatni kell! – szólt közbe Young, én pedig gyorsan lepacsiztam vele.

- Na, hé! Ez nem igazság! – kezdett el egyből háborogni Hyunseung és Jonghyun.

- Ti mit nyavalyogtok? Nekem nincs barátnőm! – rivallt rájuk Eungyeol, amin megint felkacagtunk.

- Komolyra fordítva a szót – mondta végül Hyunseung – Miért nem leszel lakberendező?

- Lakberendező?

- Igen. Tök szépen kifestetted meg berendezted a szobádat, ahogy a nappalit is átrendezted és sokkal otthonosabbá, békésebbé tetted. Ráadásul tök sokat foglalkozol ezzel, hallottam, hogy Eungyeol húgának a lakásában is tevékenykedtél és tökre tetszettek neki az ötleteid. Szerintem van érzéked hozzá, megpróbálkozhatsz vele, ha gondolod. 

- Hmm, nem is tudom – gondolkoztam el.

- Figyelj, ha nem jön be, akkor otthagyod és kész. Nem lesz baj, de legalább van valami, amin elindulhatsz és rájöhetsz, mi az, ami igazából érdekel. 

- Igaza van, tényleg megpróbálhatnád. Ismerlek már egy ideje, kreatív lélek vagy, veszíteni nem veszíthetsz vele – csatlakozott a biztatáshoz Young is.

- Van egy jó suli, ahol lakberendezést lehet tanulni, ha gondolod, elmehetünk és megnézhetjük holnap, vagy amikor gondolod. – ajánlotta fel Jonghyun a segítségét, én pedig elmosolyodtam kedvességén.

- Aranyosak vagytok, srácok, és örülök, hogy így segítetek nekem. De azt hiszem, erre még alszok pár napot.

- Persze, ez csak természetes.

*

  Már kora este ágyba bújtam, és amint letettem a fejem a párnára, már el is aludtam. A mai napom teljesen kimerített, és a fáradság mázsás súlyként nehezedett rám. Még éreztem, ahogy Hyunseung egy jóéjt puszit nyom a fejemre, miközben gondosan betakar; bebújik mellém az ágyba és átöleli derekam, majd végleg elzárult előlem a külvilág.

  Álmomban egy ismerős helyen jártam. A fenyőillat kellemesen ölelte körbe testemet, és az erdő sötétsége nyomasztóan csendes volt. Már esteledett, az ég sötétkék pizsamába bújt és megjelentek az első csillagok is. Lépteim alatt ropogott a száraz avar és megreccsent egy-egy ág. Amikor utoljára itt jártam, nem szívesen tettem és most is akaratom ellenére voltam itt. Mintha valami láthatatlan erő arra késztetett volna, hogy idejöjjek, pedig minden idegszálam tiltakozott, és legszívesebben hátat fordítottam volna, hogy elrohanjak, de képtelen voltam rá. Csak mentem előre és előre. A félelem és feszültség egyre nőtt bennem, és nem tudtam megálljt parancsolni.

  Elértem a tisztás szélét. A rothadó holttestek bűze beszennyezte orrüregem, és hányingerem támadt. Ösztönösen emeltem kezemet orrom elé, hogy többé ne kelljen beleszagolnom a levegőbe. Gusztustalan volt.

  Noha sötét volt, de tökéletesen láttam a halottakat… vagyis ami megmaradt belőlük. Megannyi szív éktelenkedett a földön, megannyi széttaposott fej, amiből kifolyt az agyvelő és megannyi test, amiket a kukacok és különböző férgek ettek. A vöröses-barnás szín, a megszáradt vér és sár gyomorforgató látványt nyújtott.

  Nem értettem, miért vagyok itt. Sosem akartam látni ezt a helyet. Azok után, ami történt, messze elkerültem és még csak a gondolattól is irtóztam, hogy valaha tegyek egy sétát egy erdőben.

  Most mégis itt voltam, és a kietlen csend szinte az arcomba ordított. Körbefuttattam tekintetem, de a túloldalon csak a feketeséget láttam, és a hozzám legközelebb álló fák is hatalmas szörnyeknek tűntek. Hideg fuvallat simított végig kezemen, és csak akkor vettem észre, hogy rövidnadrágban és egy pólóban vagyok, és még cipő sincs rajtam. Fázósan kezdtem el dörzsölgetni karjaimat, miközben ide-oda futtattam tekintetem a tisztáson, amiből jóformán semmit sem láttam. A szagokat lassan megszoktam, bár még így is éreztem erős, maró hatásukat.

  Vissza akartam fordulni, de képtelen voltam rá. Meg se bírtam mozdulni, nem én irányítottam a testemet. A szél felerősödött, süvítve, sikítva vágtatott keresztül a fák között és özönlött a tisztásra. Mintha a megannyi halott vámpír lelke kelt volna életre és sorakozott volna föl egymás mögé, hogy bosszút állhassanak rajtam. De persze ez lehetetlen volt, hisz az ő lelkeik a pokolra jutottak, vagy ha nem, akkor se bánthattak, mert hozzám tartoztak és én irányítottam őket.

  Megindultam a tisztásra, pedig nem akartam. Minden erőmmel azon voltam, de nem bírtam megállni. Talpam alatt éreztem a törött csontokat, és a puha beleket. Lábujjaim között átcsúsztak, és teljesen elfedték lábfejemet. Ragadós, nyúlós agyvelők tapadtak egész lábamra, és minél beljebb sétáltam, annál jobban elsüllyedtem a tetemek között. Sikítani szerettem volna, de nem jött ki egy hang se a torkomon.

  A sötétség mintha összesűrűsödött volna körülöttem, a bűz felerősödött, a szél arcomba söpörte hajam és csaknem feldöntött. Kezeimmel egyensúlyozva próbáltam meg talpon maradni, hogy ne essek a holttestek közé. A veszély érzete, a rossz előérzet egyre jobban a hatalmába kerített és éles, ördögi kacajok hangzottak fel hol a hátam mögött, hol pedig a tisztás túloldalán.

  Megálltam és a hangra összpontosítottam. Mindig a hang irányába kaptam a fejem, de sosem láttam meg, ki lehet az. Éreztem jelenlétét, éreztem, ahogy elsuhan mellettem, ahogy végigsimít karomon. Aztán hirtelen megjelent előttem, én pedig az ijedségtől sikítani kezdtem és elvágódtam.

  A puha párnák között keltem fel arra, hogy valaki rázogat és a nevemen szólt.

  Abbahagytam a sikítást és Hyunseungra néztem. A barna szemeit néztem, amelyek aggódva pásztáztak arcomat, de mégis nyugalmat sugároztak. Felültem és a zokogva a nyakába vetettem magam. Nem szólt semmit, csak erős karjaival átölelte derekam és magához húzva simogatta hátamat.
 Beletelt pár percbe, mire megnyugodtam és abbahagytam a sírást. Elengedtem Hyunseungot, ő pedig könnyáztatta arcomból hátratűrte hajtincseimet.
- Mit álmodtál? – kérdezte lágyan. Nem mondta azt, hogy ez csak a hülye rémálom volt, aminek nincs jelentése, mert tudta, hogyha valamit álmodok, akkor vagy valamit előre jelez vagy pedig a múltam egy része akar feltörni.

- Ott voltam a tisztáson… és nem a csata előtt, hanem most… most, egy évvel utána… és ott volt valaki… Ő volt ott… - összezártam szememet, és megráztam fejem, hátha akkor megszabadulok az emlékképtől, az illető arcától, de csak nem akart eltűnni.

- Ki volt az? – Hyunseung megfogta kézfejem, összekulcsolta ujjaink és ölébe húzta, majd közelebb csúszott hozzám, és másik kezével átölelt, miközben arcát egy percre nem vette le arcomról.
  Kinyitottam szemem, és a szoba sötétségébe meredve, rekedtes hangon azt suttogtam:
- Taemin…