26. rész

*Ajánlott zene: MBLAQ - Running and running*

https://www.youtube.com/watch?v=FUzIOpjcRdA

Több mint egy hét telt el azóta, hogy Chanyeol és Doojoon meghaltak és szinte minden visszatért az eredeti kerékvágásba. Mindössze hat nap telt el Geurim, az öngyilkos lány és Chanyeol, az öngyilkos fiú halála között. A kollégium diákjai látszólag nyugodtak voltak és bevették a mesét, miszerint mindketten önként vetettek véget életüknek. Noha sokukon látszódott, hogy nem igazán akarják ezt elhinni, mégsem tehettek mást. Doojoon haláláról nem tudtak, se arról a nővérről a kórházban, így könnyebb volt elhinniük a hamis igazságot.

Nem tudom, hogy örülnöm kellett volna-e ennek, avagy sem. Ha tudnak mind a négy halálesetről, akkor kitörhet a pánik, ami nem jó, mert mindenki elkezdi a másikat gyanúsítgatni, mindenki összezavarodik, a valódi gyilkos pedig könnyebben szedheti az áldozatait. Viszont a pánikkal együtt sokan elköltöznének, ami persze jó lenne, de félő, hogy a gyilkos akkor másik kollégiumot választana és mire megtudnánk, hová ment, lehetséges, hogy újra tovább állna. De így, hogy nem tudtak róla, még nagyobb veszélyben voltak és semmit sem tehettem az ellen, hogy megvédhessem őket. Így vagy úgy, de valakinek vagy valakiknek meg kellett még halnia, és ez dühvel és bűntudattal töltött el.

Ezalatt az egy hét alatt igyekeztem minél több időt tölteni Sorával, hogy helyre jöjjön lelkileg. Sokat beszélgettem vele, néha sírt a vállamon, de az idő legnagyobb részét nevetéssel töltöttük és többször mentünk el sétálni vagy moziba. Igyekeztem jobb kedvre deríteni és arra összpontosítani, hogy ne gondoljon folyton Chanyeolra. Bár látszólag jól volt, én tudtam, hogy éjszakánként álomba sírja magát. Bármennyire is mutatta magát erősnek, belül még most is fájt a szíve – ami rendben volt, mert senki nem tudja túltenni magát ilyen hamar egy szerette halálán. Mindenesetre jó úton haladt és ez volt a fontos.

A szobatársaimmal kapcsolatban még mindig gyanakodtam, ezért megkértem Jongsukot, hogy mindenképp legyen a közelben éjszakánként. Bár nem sokat kommunikáltam velük, semmit sem akartam a véletlenre bízni. Az igazság az, hogy senkiben sem bízhattam meg, senkiről sem tudhattam, hogy áldozat vagy éppen a tettes, így kénytelen voltam „testőrt” fogadni magam mellé.

Az elméleteimet folyton-folyást újra és újra átgondoltam, végigpörgettem a fejemben, de így sem jutottam előrébb. Csak ugyanazt tudtam mondani: lehet Taemin, lehet a szüleim, de lehet, hogy valaki más. Noha a szüleimmel kapcsolatos feltevésemet elvetettem, miután egy temetőben használtam a képességem, ahol rendesen működött, de az volt az igazság, hogy már magamban is kételkedni kezdtem. Szinte lehetetlen volt az, hogy csak így visszajöjjenek az élők közé vagy éppen a lelkük kiszabaduljon, én ennek ellenére is feltettem magamban a kérdést: mi van, ha mégis sikerült? Ha lassan már magamban és a képességemben sem bízom… akkor mit tegyek?

A napok csak teltek és semmi sem történt. A gyilkos nem jelentkezett. A kollégium ismét elcsendesedett, mindenki elfelejtette a történteket és a saját tanulmányaira, életére összpontosított. És ez így volt rendben.

Egyedül nekem nem tetszett ez az egész. Hová tűnt? Miért nem tesz végre valamit? Talán elment, miután kis híján lebukott és most másik kollégiumban szedi áldozatait? Vagy ez afféle vihar előtti csend? Megvárja, míg lecsillapodnak a kedélyek és utána hirtelen a semmiből ismét megjelenik és lecsap egy ártatlanra? Aggasztó volt ez a túlzott nyugalom és minél inkább teltek a napok, annál idegesebb és frusztráltabb lettem. A sok kérdéstől és ettől a mérhetetlen békességtől úgy éreztem, lassan bekattanok. Rám fért volna már egy olyan nap, amikor nem erre gondoltam, és hiába töltöttem a hétvégéket otthon, a többiekkel, a gondolataim folyton ekörül forogtak.

*

Szerda volt, amikor rosszullét tört rám. Hirtelen erős fájdalom nyílalt fejembe, és éreztem, hogy nincs rendben valami a gyomrommal. Kikászálódtam az ágyamból, és a telefonomat a kezembe véve, megnéztem az időt: hajnali kettő órát mutatott. Körbevilágítottam a szobában, és belebújtam papucsomba, majd visszadobtam az ágyra a telefont, és az ajtó felé indultam. Egyik kezemmel hasamat fogtam, míg a másikkal a kilincset nyomtam le. Mikor visszafordultam, láttam, hogy mindegyik szobatársam mélyen alszik.

Nagy léptekkel siettem végig a folyosón, melyet félhomály borított; az egyetlen fényforrás a folyosó végén lévő mennyezeti lámpa volt. Berohantam a mosdóba, melynek ajtaja automatikusan becsukódott mögöttem. A legközelebbi wc fülkéhez futottam, és a wc fölé görnyedve, hányni kezdtem. Nem tudtam, mitől lehet ez, hisz semmi olyat nem ettem, ami ezt kiválthatta volna. Allergiás sem voltam, és kivételesen nem a kollégiumi kosztot fogyasztottam. Tehát a gyomorrontás kilőve. Betegnek sem mondhattam volna magam, nem éreztem úgy, hogy bujkálna bennem valami. Arra pedig gondolni sem mertem, hogy egy új képesség bontakozik ki bennem. Egy évvel ezelőtt is így kezdődött minden és kiderült, hogy természetfeletti vagyok, hatalmas erővel rendelkezem és az összes vámpírt meg tudnám ölni. Az egyetlen, ami szóba jöhetett, hogy a képességemmel nem stimmel valami, de erre egyáltalán nem akartam gondolni. Lehet, hogy azon a napon, amikor az álszüleimmel találkoztam, mégiscsak történt valami és most iszom meg a levét?

Lehúztam a wc-t, majd nekidőltem a hideg csempének és nagyokat lélegeztem. Izzadt az egész testem, homlokom, arcom, nyakam teljesen verejtékben úszott. Még mindig émelyegtem, és noha a gyomrom úgy tűnt, kezd csillapodni, a közérzetem továbbra sem lett jobb.

Percekkel később remegő végtagokkal álltam talpra, de annyira remegtek lábaim, hogy le kellett ülnöm a wc tetejére. Lehunytam szemeim, és újabb percek teltek el, míg előre hajolva lábaimra feküdtem és próbáltam összeszedni magam.

Néma csend vett körbe - ami szinte már kísérteties volt -, csak az ereimben száguldó vért hallottam és reszketeg lélegzetvételeimet. Fejem rettenetesen zsibbadt, de lassacskán mégis elmúlt és kezdtem egyre jobban érezni magam.

Idővel fázni kezdtem. Nem tudtam, mióta vagyok bent, de azt vettem észre, hogy libabőrös mindkét karom. Felemeltem fejem, és kihúztam magam, de továbbra sem álltam fel. Farkasszemet néztem az ajtóval, és arra lettem figyelmes, hogy a hőmérséklet egyre csak zuhan és zuhan. Ahogy kifújtam a levegőt, fehér ködpára hagyta el ajkaimat. Mintha bent a mosdóban beköszöntött volna a tél, bár hópelyheket nem láttam.

A wc ajtó alatt valami fehér, hideg anyag kezdett el felfelé kúszni. Olyan volt, mint a köd: sűrű és szagtalan, csak éppen sokkal gyorsabban mozgott és kezdett el körbevenni. Mintha valami élőlény, egy kígyó lett volna, aki épp bekebelezni készül áldozatát.

Bepánikoltam, és felhúztam lábaimat a wc tetejére. Eszembe sem jutott kirohanni, mert attól féltem, valami olyat látok, amit nem kéne. Megfordult a fejemben, hogy mi van, ha hallucinálok, de ahhoz túlságosan is valóságos volt a hideg. Ötletem sem volt, mi lehet ez, hogy mi történik, ki szórakozik velem, ami számomra egyáltalán nem volt vicces. Még a lélegzetem is visszatartottam, és füleltem, hátha meghallok valami neszezést, de minden ugyanolyan csendes volt, mint korábban. Csak én tartózkodtam bent.

Egyes egyedül voltam.

Legalábbis én ezt hittem, amíg a kilincs meg nem mozdult. Lassan nyomódott le, de mivel belülről bezártam, bárki is állt a túloldalon, nem tudott bejönni. Kezemet számra tapasztottam, hogy elnyomjam a kitörni készülő sikítás hangját. Néhány másodpercig ismét csend volt, majd a kilincs újból megmozdult.

-      Foglalt! – mondtam, bár hangomon érezni lehetett a bizonytalanságot. Lehunytam szemeim, és reménykedtem, hogy az idegen feladja a próbálkozást és békén hagy. De a fehér köd nem akart eltűnni, és egyre csak sűrűsödött körülöttem. Pár percig megint minden némaságba burkolódzott, de éreztem, hogy valaki még mindig itt van. Éreztem a jelenlétét, a fagyosságát, ami körüllengte, és tudtam, hogy nem adja fel. Mégis azt hajtogattam magamban, hogy mielőbb tűnjön el és igyekeztem ebben hinni; nem akartam bevonzani a rosszat.

A kilincs ismét megmozdult, ezúttal erőteljesebben.

-      Ki az? – kérdeztem. Kezdtem ideges lenni, ami a hangomon is érződött, de belül ennek ellenére is remegtem a félelemtől.

Újból megrándult, kétszer-háromszor is. Valaki nagyon be akart jönni.

-      Mondom, hogy foglalt! Keress másik wc-t! – kiáltottam ki, és még apróbbra húztam össze magam.

A kilincs eszeveszettül rángatózni kezdett, megállás nélkül tépték a túloldalon, ezzel egy időben pedig a lámpa is villogni kezdett. Felemeltem fejem egy pillanatra, és hallottam, ahogy félhangosan azt suttogom magam elé, hogy „csak ezt ne, csak ezt ne!” Elfogott a rémület, és a szívem majd kiugrott a helyéről.

A következő pillanatban az ajtó kivágódott, én pedig az előttem álló alakra kaptam a tekintetem. Fekete, talpig érő kabátot viselt, és arcát egy fekete kendő mögé rejtette. Fején egy szintén fekete színű csuklya volt, és mivel pont a lámpának háttal állt, szemeit sem láthattam. Mintha magával a kaszással álltam volna szemben.

Félúton belém fagyott egy sikítás, és a szemeimben összegyűlt könnyeknek nem volt idejük elindulni útjukon, mert az idegen hirtelen előrántott egy kést és egy gyors és pontos mozdulattal szíven szúrt. Elkerekedtek szemeim, és ajkaim is szétnyíltak. Kezemmel a vérző szívemhez kaptam, de tekintetem nem vettem le a gyilkosomról. Újból szúrt, amit még egy és még több szúrás követett. Minden egyes alkalom fájt, ahogy az éles tárgy felszántotta bőröm és behatolt testembe, megsértve belső szerveimet. Egyre több vércsepp fröccsent a csempére és a falra. Éreztem, ahogy az élet minden egyes vércseppel kevesebb lesz, elszáll, távozik belőlem, és én közelebb kerülök a halálhoz.

Szemeim hirtelen lecsukódtak, és leborultam a wc-ről. Hallottam, ahogy fejem koppan a padlón, és éreztem, ahogy az idegen hátrébb lép egyet, majd újra vissza, testem felé áll és ismét lesújt rám. Hallottam fekete köpenyét suhogni, hallottam, ahogy a villanykörte egy pukkanást ad ki magából, és bár nem láttam, de tudtam, hogy kiégett, hogy mindent a sötétség ural.

Egy forró könnycseppet éreztem lecsorogni arcomon, és ezzel egyidejűleg egész testemet átjárta az éles, meg nem szűnő, végtelen fájdalom. Végül, mintha elvágtak volna a kín köteleitől, elnyelt mindent a sötétség. 

25. rész

*Ajánlott zene: BTS - Danger*

https://www.youtube.com/watch?v=bagj78IQ3l0

Amikor magamhoz tértem és kinyitottam szemeim, Hyunseung arcával találtam szemben magam. Láttam ajkait mozogni, azonban szavait nem hallottam. Visszacsuktam hosszú másodpercekre a szemem, majd nagyokat lélegeztem, és mikor ismét kinyitottam, minden kitisztult.

-    Jól vagy? – lengette meg a kezét Jongsuk előttem, mire csak lassan bólintottam egyet.

-    Mi az isten történt? – kérdeztem, miközben felsegítettek a földről. Még kicsit kába voltam, és szédültem, így jobbnak láttam, ha Hyunseungnak dőlve álldogálok még egy kicsit.

-    Mi is ezt szeretnénk tudni. Hirtelen megálltál, aztán… összeestél – mondta röviden Hyunseung.

-    Úristen – kaptam kezem elé számat, és körbetekintettem a tisztáson. – Ugye nem? Ugye nem szabadultak el? - néztem kétségbeesetten a fiúkra.

-    Kik?

-    A szüleim.

-    A szüleid? Akik meghaltak tavaly? – Hyunseung arcára volt írva, hogy neki sem tetszik, amit éppen hall.

-    Igen. Láttam őket. És amikor hozzámértek… minden elsötétült. Nem tudtam visszahívni magamba az energiámat. Lehet, hogy kiengedtem a lelküket.

-    Ajajj… az nem jelent jót – mondta Jongsuk és arcára kirajzolódott a rémület, noha csak halványan, de ott volt.

-    Nem ismerem a képességed, de nem hiszem, hogy csak egy érintéstől át tudnának jönni az élők világába. Szerintem… ahhoz meg kellene halnod, vagy valami komolyabbnak kellett volna történnie, de alig néhány percre ájultál csak el. Nekik hatalmas erejük van, illetve volt, nem hiszem, hogy megúsztad volna, ha visszajönnek. Ráadásul… szerintem a képességed önállósította magát, és magától visszament beléd, mert amikor elájultál, akkor láttam megint azt a golyót, ráadásul a szél is felerősödött egy pillanatra – fejtette ki véleményét Hyunseung.

Egy kicsit megnyugodtam, hogy mindezt látta, mert így volt esély arra, hogy nem szabadítottam a világra a gonoszt. Ha ő látta, akkor az nem lehet rossz. Ellenben én sem láttam a többi szellemet, de hogy azért-e, mert megszűnt a kapcsolat köztük és köztem vagy azért, mert az energiám elveszett, azt nem tudtam megmondani. Mindenesetre pocsékul éreztem magam és eszem ágában sem volt tovább maradni ezen a helyen. Ha ki is engedtem őket, nem tudok mit tenni, mert bizonyára jó messze járnak, hogy még véletlenül se tudjam visszaküldeni őket.

-    Menjünk innen – feleltem, és elindultam a tisztásról. Majd ha jobban leszek, egy temetőben kipróbálom a képességem, és ha működik, nincs vész, ha meg nem… majd ráérek akkor aggódni.

*

Órák óta csak feküdtem az ágyamban, és próbáltam összekaparni magam. Ismét a kollégiumban voltam, egyedül és bármennyire is szerettem volna aludni egyet, képtelen voltam. Ugyan már nem szédültem, de a gyomrom még most is kavargott egy kicsit és a fejem is alaposan lüktetett, és ezen az se segített, hogy megállás nélkül cikáztak a gondolataim.

Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy az álszüleim ott maradtak, ahol kell. Oké, persze, Hyunseung látta a képességem, de mi van, ha csak káprázott a szeme? Ha elengedtem őket, akkor az isten se tudja, mi fog történni ezek után. De mi van, ha... ők csaltak oda? Mi van, ha Taemin él és ez volt a célja, hogy visszahozza őket? Mondjuk ennek nem lett volna értelme… De ha mégis? Bár akkor sem működött volna ilyen egyszerűen, és ebben igaza volt Hyunseungnak. Nekik is nagy az erejük, ahogy nekem is, és ha vissza akarnának jönni, nem csak ennyinek kellett volna történnie.

Mi van, ha nem is Taemin volt? Mi van, ha Taemin tényleg meghalt és a szüleim hívtak magukhoz, hogy visszatérhessenek? Mi van, ha ők ölik meg azt a rengeteg fiatalt? Najó, ez se stimmel egészen, mert az ő lelkük a tisztáson ragadt, és onnan sehogy sem tudnak eljönni. Ráadásul minden képességük eltűnt a haláluk után… most már ők is csak emberek, ugyanolyan halottak, mint bárki más.

És mi van, ha se Taemin, se az álszüleim nem mesterkednek semmiben? Mi van, ha valaki teljesen más gyilkol? Ebben az esetben jobban örültem volna, ha valamelyikük a tettes, mert könnyebben le tudom állítani, mint így, hogy csak vakon tapogatózom a sötétben.

Annyi kérdésem volt, és ahogy teltek a percek, az órák, a napok, csak egyre több lett. Meg fogjuk valaha találni azt, akit keresünk? Véget vetünk ennek valaha, még azelőtt, hogy bekövetkezne a tragédia? Nem tudtam, mire megy ki ez az egész, de eszem ágában sem volt megtudni a végét. Jobb azelőtt lezárni, mielőtt még többen meghalnak.

De mégis hogyan?

Épp átfordultam a másik oldalamra, amikor nyílt a szobaajtó, és három ismerős alak lépett be: Namjoo, Eunji és Boksung.

„Csodás, már csak ez hiányzott.” – gondoltam.

-    Ne haragudj, felkeltettünk? – lépett Eunji az ágyam mellé, de csak mosolyogva megráztam a fejem.

-    Nem, dehogy, épp most feküdtem le.

-    Minden rendben van? – kérdezte Namjoo, miközben lepakolta a táskáját.

-    Persze, miért?

-    Csak mert elég nyúzott az arcod. Történt valami?

„Hogy történt-e? Ma kis híján kinyírattam magam és elképzelhető, hogy a túlvilágról visszahoztam a két legősibb vámpírt, miközben egy olyan személyt akartam megkeresni, aki lehet nem is él, és most ötletem sincs, mit kéne tennem. Röviden ennyi. Egyéb kérdés?” – futott végig az agyamon a válasz, de végül csak ennyit mondtam:

-    Nem, semmi nem történt, csak szimplán hosszú volt a napom és fáradt vagyok – elnyomtam egy ásítást, miközben keserű érzés fogott el: megint nem mondhattam igazat. Noha én nem akartam a szobatársaimat megismerni, de rájöttem, hogy ha akartam se tudtam volna barátságot kötni ennyi hazugsággal az életemben. Azt hiszem, soha nem lesznek ezentúl olyan barátaim, akiknek ne kéne hazudnom arról, mi is vagyok valójában.

Keserűen felsóhajtottam és visszadőltem a párnák közé.

-    Csak nem összevesztetek a barátoddal? – kérdezte Boksung felcsillanó szemekkel, de igyekezett boldogságát elrejteni, és szomorú arcot vágni, ami aligha ment neki.

-    Neked van barátod? – kérdezte lelkesen Eunji egy őszinte mosollyal az arcán – Mióta?

-    Már egy éve.

-    Hogy hívják?

-    Jang Hyunseung.

-    Hány éves?

„Hány éves? Körülbelül ezer körül lehet.”

-    Huszonöt.

-    És hogyan jöttetek össze? Mesélj!

„Hogy hogyan? Hmm, amikor a legjobb barátnőm meghalt egy vámpírtámadás következtében, ő vigasztalt és kísért haza, és búcsúzóul megcsókolt, remélve, hogy ettől jobb kedvem lesz. Azt hiszem, akkor jöttünk össze.”

-    Jajj, ne faggassátok, épp most veszekedtek, biztos nem lehet túl jó ilyenkor felidézni ezeket az emlékeket – szólt közbe Boksung, aminek kivételesen hálát adtam, mert semmi sem jutott az eszembe az ismerkedésünkkel kapcsolatban. Nem akartam az igazat elmondani, mert akkor elkezdenek arról faggatózni, mi történt Nayounggal és azt egyáltalán nem akartam. – Szakítasz vele?

Boksung kérdésére a homlokom közepéig szaladt a szemöldököm, és teljesen értetlenül néztem rá. Istenem, ekkora idiótát.

-    Nem, nem szakítok vele és nem is veszekedtünk. Hyunseunggal nincs miért ezt tennünk. Nagyon nem emlékszem, hogy lettek volna vitáink. Persze, egy-kettő előfordult, de nem tartott sosem sokáig. Hyunseunggal… különleges a kapcsolatunk – feleltem és a végén elmosolyodtam. Egy újabb titok, amit senki sem fog megérteni, csak mi ketten és a közeli barátaink.

-    Különleges kapcsolat, ja persze. Majd amikor megcsal, nem ezt fogod mondani – mondta lenézően Boksung, és elkezdett átöltözni pizsamába.

-    Nem, nem fog megcsalni – feleltem határozottan, magabiztosan.

-    Ebben ne legyél ennyire biztos.

-    De, az vagyok. Így van és kész. Megkérdezheted őt is, és… - szerettem volna azt mondani, hogy akkor jól ki fog nevetni, de nem mondtam. Inkább megtartottam magamnak azt a képet, ahogy Boksung megszeppenve áll, miközben Hyunseung teli torokból nevet rajta. – Hyunseung ugyanezt mondaná.

-    Hidd el nekem, amíg távol vagy, más lányokkal van. Én a helyedben hagynám őt.

Nem válaszoltam neki. Mi értelme lett volna? Hadd higgyen azt, amit akar. Nem voltam féltékeny és tudtam, hogy Hyunseung sosem tenne ilyet. Túlságosan is szerettük egymást ahhoz, hogy ilyen megtörténjen. Ráadásul… ez annyira gyerekes dolog. Ilyet a fiatalok csinálnak, hogy megcsalják a párjukat. Hyunseung érett felnőtt volt már jó régóta, túl sok szerette halt meg, nem hagyna valakit el ilyenek miatt. De persze ezt Boksung nem tudhatta és nem is kellett tudnia.

-    Na, de mesélj még erről a Hyunseungról. Jóképű? Hol lakik? Milyen pasi? – tette fel sorra a kérdéseit Namjoo és Eunji.

-    Ha nem baj, lányok, majd máskor válaszolok ezekre, de most tényleg fáradt vagyok és aludni szeretnék.

Semmi kedvem nem volt Hyunseungról beszélgetni. Senkire sem tartozik, milyen a kapcsolatunk vagy hogy milyen ő. Ráadásul… valóban azért kérdezősködnek, mert érdekli őket, vagy tudják, ki az és minél többet meg akarnak tudni róla? Mi van, ha a gyilkos felbérelte őket? És Boksung… miért ilyen ellenszenves? Miért akarja mindenáron, hogy szakítsunk? Valóban ennyire bejönne neki Hyunseung vagy neki is van valami hátsó szándéka?

Hirtelen elkezdtem rájuk gyanakodni. Lehet, mindez alaptalan volt, de jobbnak láttam ezt is figyelembe venni. Nem kockáztathattam semmit. Aranyosnak tűntek – leszámítva Boksungot, ő kissé félelmetes volt – de mint tudjuk, a látszat néha csal.

Eunji megint odajött az ágyamhoz, és kezét a homlokomra tette.

-    Hű, neked aztán forró a homlokod!  Szerintem lázas vagy. Adjak gyógyszert? – kérdezte aggódva.

-    Már vettem be, ezért is szeretnék aludni – fordultam a fal felé, Eunji pedig nyakig betakart.

-    Persze, megértjük. Aludj csak nyugodtan, mi is mindjárt lefekszünk – mondta Namjoo.

Sóhajtottam egyet és reméltem, hogy Jongsuk a közelben van, ha valami történne.

Aludj nyugodtan, mikor a szobatársaidban sem bízol.