10. rész

*Ajánlott zene: EXO – Miracles in December*

https://www.youtube.com/watch?v=yVLxRXoLaas

Egész este nem tudtam aludni, és csak forgolódtam az ágyamban, megannyi gondolattal a fejemben. Mivel másnap a szabadnapomat töltöttem, úgy terveztem, felkeresem Jongsukot és a segítségét kérem. Bár szinte biztos voltam abban, hogy nemet fog mondani, igyekeztem minél több érvet felsorakoztatni magamban, amivel talán meggyőzhetem.

- Én még mindig nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb ötlet… - szólalt meg mellettem Hyunseung, aki valószínűleg azért nem tudott pihenni, mert zavartam az ébrenlétemmel.

- Tudom, hogy nem bízol Jongsukban, de honnan szerezzünk most azonnal másik zombit? – Tettem fel a költői kérdést.

- Ha adsz egy kis időt, akkor megoldom valahogyan.

- Épp ez az, ha adok egy kis időt… De nincs időnk, Hyunseung. Ő az édesanyám, aki egyszer meghalt, és visszahoztak az életbe. Ő egy zombi, aki kint mászkál a városban, aki embereket ölhet, és ha a létére fény derül, akár felborulhat az egyensúly az emberek és a természetfeletti világ között. Minden perc számít – sóhajtottam fel idegesen, és felültem az ágyban.

- Nézd, megértem, hogy aggódsz érte, hogy nehogy baja essen, de elő fog kerülni.

- Tudom, Hyunseung, tudom – vágtam a szavába. – De aggasztó, hogy másfél hónapja nincs semmi hír róla. Nem mutatja jelét annak, hogy létezne. Ez pedig két dolgot jelenthet.

- Kettőt? Mire gondolsz pontosan? Az egyiket tudom, de ha nem halott… akkor mi a másik?

Az ablakon beszűrődő holdfény tisztán megvilágította értetlen és kíváncsi arcát. Ránéztem és arra gondoltam, hogy amikor megismertük egymást, szinte olvasott a gondolataimban, most pedig meg tudtam lepni az eszmefuttatásaimmal. Hihetetlen, hogy mennyit képes fejlődni egy ember csak azért, mert párkapcsolatban él.

- Furcsán és kegyetlenül fog hangzani, de remélem, hogy nem élte túl az átváltozást, és meghalt. Mert ha életben van, és nem ad magáról jelet, az azt jelenti, hogy talán valaki már rátalált, és fogva tartja. Talán valaki fel is használhatja őt…

- Felhasználni…?

- Ne feledd, édesanyámnak is volt képessége. Ő most visszajött a halálból. Jelenleg zombi, de mi van, ha befejezik, amit Taemin elkezdett? Mi van, ha valakinek sikerül ismét teljesen embert faragni belőle? Akkor lehet, hogy a képessége is visszatér. És ha visszatér a képessége, akkor már nem csak én leszek az egyetlen, és ki tudja, mihez fog ez vezetni…

Elhalkultam, és néma csend telepedett közénk. Lázasan kattogott tovább az agyam, el se tudtam képzelni, mekkora katasztrófa lehet abból, ha lesz még egy olyan képességű ember, mint én. Nem tudtam, hogy ez mennyire megoldható, de fel kellett készülni minden eshetőségre.

Bár egészen eddig reméltem, hogy nem csak én küzdök ezzel a problémával, ahogy egyre több nap telt el, úgy egyre többször gondoltam arra, hogy talán nem is olyan nagy baj, hogy csak nekem van képességem. Elvégre is én azért születtem, hogy a világ egyensúlyát a helyén tartsam, és ha valami megbillenne, nekem kell helyre állítanom. Lásd, a tavalyi harc, amikor is a szüleimnek hitt vámpírok maguk akarták uralni a világot. Ha ők győznek, az emberiség most rabszolga lenne, kegyetlen halált haltak volna több millióan, és most már a vámpírok lennének többségben.

Ha valaki olyan képességgel rendelkezik, mint én, és rossz célokra használja, akkor el se tudom képzelni, mekkora katasztrófa jöhet a világra. Ha például az illető feléleszti a halottakat és elengedi őket… Nem akarom, hogy ilyen és ehhez hasonló pusztulás megtörténjen.

Így tehát nem volt más választásunk, mielőbb meg kellett találni édesanyámat és ismét megölni, mielőtt valaki tudomást szerez róla, hacsak az eddig meg nem történt már.

- Rendben, legyen. Megengedem, hogy Jongsukhoz menj, de Gyeowoolt vidd magaddal. Nem bízom benne – csóválta meg fejét, és egy sóhajtással visszadőlt a párnák közé.

- Nem értem, miért nem bízol meg benne. Értem én, hogy eltitkolta Woobint, de minden másban végig melletted volt és segített. Engem is megmentett, nem egyszer, és ott volt, amikor szükség volt rá. Ez csak számít valamit, nem?

Hyunseung nem válaszolt, csak egy újabb nagy levegőt vett.

Nem firtattam tovább a dolgot. Tudom, hogy csalódott, és hogy a több száz év alatt olyan erős a baráti kötelékük, amit el se tudok képzelni, de akkor is kicsit túlzásnak éreztem ezt részéről. Mindenesetre biztos voltam benne, hogy meg fog enyhülni, csak idő kell még neki.

Végül én is visszafeküdtem, hozzábújtam Hyunseunghoz és megpróbáltam elaludni, ami nagy sokára, de sikerült.

*

Másnap már kora reggel fent voltam, és szinte elsőként hagytam el a lakást. A nagy reggeli készülődésben észre se vették, hogy el is mentem otthonról, de örültem, hogy nem kellett meghallgatnom a „Nagyon vigyázz magadra”, „Hívj, ha bármi van” és társai aggódó szavakat. Csak Jongsukhoz mentem, nem értettem, miért kell mindezt felfújni.

Egy darabig busszal mentem, majd az utolsó megállóban leszálltam. A leégett kis város, ahol élt, eléggé kívül esett Szöultól; az égbe nyúló épületek szinte teljesen eltűntek a kora reggeli ködben és mindent a fagyos csend vett körbe. Ott álltam egyedül, távol a civilizációtól, a természet kellős közepén.

Vettem egy nagy levegőt és körbefordultam. Egyetlen egyszer voltam Jongsuknál, akkor is csak autóval, így bizonytalanná váltam, mégis merre kellene elindulnom. Végül megpillantottam egy szűk kis ösvényt, amit vastagon hó fedett, és ami egészen az erdő mélyébe vezetett. Nem volt más választásom, hát elindultam arra.

Ahogy sétáltam, halványan mintha derengeni kezdett volna, hogy tényleg erre jöttünk, és ugyan a város már évtizedekkel ezelőtt leégett, még most is érzékelni lehetett az égett faházak szagát. Na, meg persze libabőrös lettem, ahogy az itt ragadt lelkek körém gyűltek és követni kezdtek.

Ahogy egyre közelebb értem, úgy egyre inkább izgultam és egyre erőteljesebben dobogott a szívem a mellkasomban. Hogy megtörjem a természet néma és kísérteties csendjét, lóbálni kezdtem a kezemben a zacskót, amit magammal hoztam, valamint hogy levezessem a feszültségemet, félhangosan dúdolgattam. Kissé már bántam, hogy nem hoztam magammal társaságot, ugyanakkor tudtam, hogy ide kizárólag csak egyedül jöhetek.

Már egészen közel jártam a célomhoz, amikor valaki mellém szegődött, és vállával enyhén meglökött.

- Nem szép dolog engem csak úgy lerázni.

 Egy kisebb sikoly hagyta el ajkaimat, és majdnem sikerült felborulnom, de végül stabilan helyt álltam. Meglepetten néztem az illetőre, aki reakciómat látva hangos nevetésben tört ki.

Gyeowool volt az.

- Te mit keresel itt? Honnan tudtad, merre vagyok? – Zavartan néztem a szőkeségre.

Hosszú haja most két kis kontyban volt a feje tetejére rögzítve, és egy nyalókát szopogatott. A szokásos fekete bőrnadrágot és vörös bőrdzsekit ezúttal se hagyta otthon a szekrényében, ám egy fekete vastag sállal feldobta megszokott öltözékét. Még mindig nem tudtam megszokni a kislányos arcát ezzel a kemény szereléssel.

- Követtelek. Valahogy várható volt, hogy egyedül akarsz jönni, így már kora reggel átmentem hozzátok – felelte, majd zsebre dugta kezeit, és elindult. – Arra kell menni, ugye?

- Ott voltál reggel? Nem láttalak… - motyogtam magam elé, majd miután észrevettem, hogy már bőven előttem járt, utána eredtem. – Várj! Nem kéne velem jönnöd.

- Miért ne? Ez a feladatom.

- Értem én, hogy Hyunseung aggódik, de nem vagyok védtelen. Van képességem.

- Képességed, ami jelenleg cserbenhagyott, ugye? – Kérdezte úgy, hogy ki sem vette a nyalókát a szájából.

- Ez is igaz, de… akkor is. Nem jöhetsz be velem Jongsukhoz. Senki nem tudja, hogy hol lakik, és ha most egy vad idegent is odarángatok, nem fog örülni.

- Ismer engem, nem lesz baj, nyugi.

- De nem érted. Jongsuk direkt rejtőzött el, nem akarta, hogy bárki is tudja, merre él. Az, hogy lebukott, teljesen véletlen volt. Elég, ha csak mi tudunk róla Hyunseunggal. A közelben maradhatsz, de nem jöhetsz be abba a faluba. Egyezzünk meg abban, hogyha két óra múlva nem jövök vissza, akkor megkereshetsz, oké?

Gyeowool elgondolkodott egy pillanatra, majd vállat vont, és egy kidőlt fa törzsére telepedett. Órájára pillantott, majd végül rám.

- Mire vársz? Már csak egy órád és 59 perced maradt.

Megforgattam szemeimet, és tovább mentem.

Gyorsítottam lépteimen, és még jó negyed óra sétálás után már meg is láttam az első kormos épületeket. Tovább haladtam, egészen addig, amíg meg nem találtam az egyetlen ép épületet: a piszkosfehér falakat a sötét tetővel.

Kinyitottam a kaput, majd az ajtóig sétáltam és bekopogtam.

Eltelt pár perc, mire Jongsuk ajtót nyitott. Meglepődöttségébe megkönnyebbülés is vegyült.

- Minseo, hát te? Mi járatban errefelé? – Kérdezte, de nem állt félre az ajtóból, hogy beengedjen.

- Szeretnék beszélni veled, mert a segítségedre van szükségem.

- Ó, vagy úgy. Nos… vissza tudsz jönni máskor? Nem a legalkalmasabb most – húzta el a száját, és akkor vettem észre, hogy még mindig az ajtó takarásában áll.

- Épp szexeltetek? – Vontam fel szemöldökömet, mire Jongsuk teljesen elvörösödött, és megrázta a fejét.

- Nem, nem erről van szó. Woobin épp eszik, és…

- Akkor csak fogtok szexelni?

- Tervben volt, igen, de így már nem fog menni, ha itt vagy.

- Sajnálom, visszajönnék később, de ez tényleg fontos. Nem tudnátok ti később csinálni? – Néztem rá furán. Tudtam, hogy egy férfitól ilyet kérni felér egy érvágással, de nem tehettem mást.

Egy ideig farkasszemet nézünk egymással, végül Jongsuk megadóan felsóhajtott.

- Legyen. Egy pillanat és visszajövök, csak rendet teszek a lakásban – azzal becsukta az ajtót.

Bólintottam egyet a csukott ajtónak, majd tétlenül néztem körbe a kis udvaron. Bár mindent a hó fedett, ettől még inkább olyan élettelennek és üresnek tűnt a ház előtti kis kert. Ez olyan szomorú volt, és mivel megígértem magamnak, hogy egyszer majd széppé varázsolom, úgy döntöttem, itt az ideje nekikezdeni most.

Kerestem egy kézi lapátot, majd félrekotortam a havat, és ástam egy kis gödröt. Ajándékba hoztam egy kamélia cserjét, amit most ki is vettem a cserépből, és az előírásnak megfelelően a földbe ültettem. Állítólag ez a fajtája télen virágzik, és akár másfél méteresre is megnőhet, így reméltem, hogy tényleg így lesz és lassacskán, de élettel tölti meg majd ez a kis házat.

Épp visszatettem a lapátot oda, ahol találtam, amikor Jongsuk kinyitotta az ajtót.

- Most már bejöhetsz… Az ott mi? – Bökött a virágra meglepődve.

- Az? Az egy kis ajándék – mosolyodtam el. – Amikor először itt jártam, megfogadtam, hogyha lezárul a kollégiumban az a szörnyűség, majd segítek neked rendbe hozni az udvart. Tekintsd hálám jeléül azért, amit értem tettél akkoriban.

Jongsuk hálásan elmosolyodott, majd hosszasan megölelt. Meglepődtem, de viszonoztam az ölelését.

- Hozok egy bögre teát, addig mosd meg nyugodtan a kezedet.

Bementünk a lakásba, és amíg levetkőztem és megmostam a földes kezemet, addigra Jongsuk el is készítette az ígért teát. Bementünk a nappaliba, majd leültünk a kanapéra.

- Woobin merre van? – Kérdeztem, majd belekortyoltam a teába.

Semmit nem változott a kis lakás. Még most is ugyanolyan barátságos és szeretetteljes volt, mint eddig. Nem úgy nézett ki, mint egy férfi kócerája, hanem sokkal inkább, mint egy kisgyermekes édesapa lakása.

- Alszik – felelte végül, majd rám emelte tekintetét. Most már nem volt zavart, és nem mutatta jelét annak, hogy mérges lenne rám, sokkal inkább nyugodtnak és kíváncsinak tűnt. – Mi az a nagyon fontos dolog, amiről beszélni szeretnél?

- Nos… - krákogtam egyet, és letettem a teát az üvegasztalra, majd ránéztem. – Tisztában vagy vele, hogy édesanyám még mindig nem került elő, és hogy minél előbb meg kell találnunk, akár él még, akár nem.

Jongsuk bólintott egyet és minden figyelmét nekem szentelte.

- Lehet, hogy nem fogsz segíteni és fel foglak ezzel dühíteni, de… Szükségem van Woobinra a megtalálásához – nyögtem ki végül nagy nehezen, és félve Jongsuk reakciójától, az ujjaimat kezdtem tördelni.

- Mármint… milyen értelemben? És mégis miért pont rá?

- Anyukám jelenleg egy átváltozás kellős közepén van, ha minden igaz, azaz ő egy zombi. Egy zombit pedig csak egy zombi képes megtalálni. Nem ismerek más élőhalottat, és tudod, hogy minden perc számít.

Jongsuk elgondolkodott egy percre, és nem tudtam, hogy ez jót vagy rosszat jelent. Bár azt hittem, ki fog akadni, ha szóba hozom Woobint, valahogy mégis mintha fontolóra vette volna. Talán azért, mert én voltam az egyetlen, aki megértette őt, és nem ítélte el a tetteiért. Sokkal tartoztam Jongsuknak, így nem vártam el, hogy segítsen, és pofátlanságnak éreztem, hogy újabb szívességet kérjek tőle, de reméltem, hogy vagyunk annyira jóban, hogy nem utasít vissza.

- Mit kellene pontosan tennie Woobinnak?

- Igazából nem sok mindent, csak egy bizonyos illatot követnie. Ehhez azonban ki kell innen engednünk.

- Te most arra kérsz, hogy Woobint, aki egy zombi, aki gyakorlatilag egy öt éves kisgyerek szintjén áll, és aki teljesen kezelhetetlenné válhat bármikor, vigyem emberek közé? Mindezt úgy, hogyha bajt csinál, és más természetfelettiek rájönnek a létezésére, ott helyben megölik? Minseo, tudod, hogy ő életem szerelme? Nem kérheted tőlem, hogy ilyen veszélybe sodorjam… - Nézett rám meredtem, a tétlenség szélén állva. Nem tudtam eldönteni, hogy csalódottnak vagy sértődöttnek tűnik, mindenesetre nem esett jól neki, hogy Woobinra úgy tekintettem, mint egy kereső kutyára.

- Tisztában vagyok vele, Jongsuk. Tudom, hogy Woobin ugyanolyan természetfeletti lény, mint bárki más, és hogy pontosan ugyanannyit ér, mint te, én vagy bárki más. Azt is tudom, hogy számodra mennyire fontos, és azt is tudom, hogy ezzel az életét kockáztatom – összekulcsoltam ujjaimat az ölemben, és előre dőltem a kanapén, ezzel közelebb hajolva hozzá. Halkabban kezdtem beszélni, mintha attól félnék, hogy bárki meghallhatja a beszélgetésünket. – Ugyanakkor azt is tudom, és te is pontosan tudod, hogy nem kérnélek erre, ha nem tudnám őt megvédeni. Nem csak azért fordultam hozzád, mert Woobin az egyetlen zombi. Ha ezzel kockára tenném az életét, nem kérnélek erre. De megbízom benned és Woobinban is, és tudom, hogy meg tudlak titeket védeni.

- De Minseo, jelenleg a képességed befuccsolt…

- Lehet, hogy nem működik jelenleg, de attól még meg foglak védeni. Jongsuk, megígértem neked, hogy meg fogom menteni Woobint és valahogyan megakadályozom, hogy elvegyék őt tőled. Be fogom tartani ezt az ígéretemet. Ha Woobinnak meg kell halnia, vagy meg kell szakadnia a kapcsolatotoknak, az nem most lesz.

- Úgy beszélsz, mintha lenne valami terved már – jegyezte meg, de nem válaszoltam neki. Mélyen egymás szemébe néztünk, és kerestünk a másikban valamit. Valami kapaszkodót, valami kézzel foghatót, valamit, amiről tudjuk, hogy a másik igazat mond, és sosem hagy cserben. Valamit, ami valóságos, valamit, amitől nem érezzük magunkat mérhetetlenül magányosnak, kívülállónak.

Végül megtaláltuk ezt a valamit.

A barátságunkat. A bizalmat egymás iránt.

- Rendben, legyen. Benne vagyok. De csak egyetlen egy éjszakáról lehet szó. Többről nem.

- Köszönöm, Jongsuk, annyira köszönöm.

Úgy megörültem ennek, hogy hirtelen felpattantam, és az asztalon átmászva, Jongsuk nyakába ugrottam. Azt hittem, el fog kergetni, ha felhozom neki mindezt, de végül csak igent mondott. Még ha csak egy éjszaka erejéig, már ez is sokkal több volt, mint azt képzeltem.

Nem sokáig időztem nála. Megittam a teámat és váltottunk pár szót, majd távoztam. Megbeszéltük, hogy a pontos időpont miatt még egyeztetünk, és felhívom a további teendők végett is.

Gyeowool ott várt rám, ahol hagytam. Órájára pillantott, majd bólintott párat.

- Épp időben. Már teljesen idefagytam.

- Sajnálom. Veszek neked egy forró italt, oké?

Azzal elindultunk visszafelé.

9. rész

*Ajánlott zene: SHINee - Evil*

https://www.youtube.com/watch?v=tZCkpTdKPww

- Gyeowool… - ízlelgettem a nevét és hosszan tanulmányoztam arcát.

Emlékeimben próbáltam felidézni, beszélt-e valaha arról Hyunseung, hogy van egy testvére, de nem sok információt találtam. Azt hiszem, épphogy csak megemlítette, de sose mutatott róla képet, vagy azt, hogy milyen viszonyban vannak egymással. Valószínűleg nem azért, mert rosszban lennének, hanem mert az ezer éve alatt annyi minden történt vele és annyi embert ismer, hogy időnként megfeledkezik róluk. Még a saját testvéréről is.

- Azt hiszem, nekem nem kell bemutatkoznom, ugye? – Eresztettem meg egy halovány mosolyt, és kifújtam az eddig bent tartott levegőt.

- Nem kell, te vagy a Rémálom, mindenki ismer téged – leeresztette kezét, amit én nem fogtam meg, de nem vette magára. Nekitámaszkodott hátával a fülke szélének, és úgy nézett rám.

- Ha lehet, inkább szólíts Minseonak. Nem szeretem ezt a rémálmot használni, olyan sötét és ijesztő – csóváltam meg a fejemet és hátrasimítottam hajamat.

- Én szeretem a sötét és ijesztő dolgokat – halkan felkuncogott, majd buborékot fújt rágójából. Miután kipukkant, tovább csámcsogott.

- Hogyan kerültél ide? Meg mertem volna esküdni, hogy senki nem jött fel az emeletre – néztem rá gyanakodva.

- Hátulról jöttem be, ahol a többi fülke van. Bemásztam a szellőzőn keresztül – jelentette ki olyan lazán, mintha ez teljesen természetes lenne.

- Minek jöttél a szellőzőn át? És nem aggódsz, hogy le fogsz bukni? A kamerák mindent felvesznek – pislogtam értetlenül.

- Jaj, hagyd azokat a kamerákat, némelyik nem is működik, amelyik meg igen, azt simán manipulálni tudom – nevetett fel halkan. – És azért ott jöttem, mert mielőtt kinyitott volna az üzlet, én már itt voltam. Felmértem a terepet, hogy valóban nem lesz-e baj, ha itt dolgozol.

- Kitalálom: Hyunseung kért meg rá – forgattam meg szemeimet.

- Igen, ismered őt, nem? – Elmosolyodott.

- Te kivel beszélgetsz? – Hallottam meg egy női hangot, és ahogy odakaptam a fejem, a kedves kolléganőt pillantottam meg.

Zavartan pislogtam rá, és már csak egy pukkanást hallottam magam mellől. Ahogy oldalra néztem, Gyeowoolnak nyoma sem volt.

Ismét visszanéztem a lányra, majd csak vállat rántottam.

- Beszéltem én valakivel? Valószínűleg csak magamban motyogtam – kínosan elmosolyodtam, majd legyintettem egyet.

Alig vártam, hogy vége legyen a napnak.

*

Hulla fáradtan értem haza, és kivételes alkalom volt, hogy én csatlakoztam utolsóként a társasághoz. Vacsora közben beszámoltam a napomról és a körülményekről a többieknek, akik azt mondták, várjak még pár napot, vagy hetet, és ha akkor se érzem jól magam, nyugodtan keressek másik munkahelyet.

Habár volt egy olyan megérzésem, hogy nem fogok jól kijönni a kollégáimmal, és nem is lesz hosszútávú ez a munka, mégis úgy döntöttem, megpróbálok minél több időt itt maradni, hátha másként alakul.

Az elkövetkezendő napokban igazából semmi sem változott, igyekeztem minél nyitottabb lenni, és beleszokni a munkakörbe, de nem ment túl könnyen. Folyton folyvást azt éreztem, hogy el akarok innen menni, és valami nagyobb dolgot véghezvinni. Valahogy mintha nem akartak volna elfogadni a kedves munkatársak, de lehet, hogy csak én beszéltem be ezt magamnak.

Igazság szerint, hiába töltötte ki a napokat a dolgozás, én ezek után is feleslegesnek éreztem, amit csinálok. Szerettem, nem erről volt szó, de nem igazán jelentett kihívást és nagyon monotonnak tűnt. Izgalomra vágytam, valamire, ami által új dolgokat fedezhetek fel önmagamban. Így, hogy már túl sok mindent láttam a való világból, nem elégedtem meg azzal, amivel az átlagemberek.

De mégis kitartottam a döntésem mellett. Ezt csináltam, mert volt egy olyan megérzésem, hogy itt kell maradnom.

*

Egy héttel azután, hogy Jaehyo megjelent nálunk és megkértem, hogy segítsen anyukám megtalálásában, ismét ellátogatott hozzánk. Amikor hazaértem, ő már nálunk volt, és a kanapén ücsörgött, Hyunseung társaságában.

- Üdv, Jaehyo – köszöntem mosolyogva, mire ő csak biccentett egyet. – Mi járatban errefelé?

Bár tudtam, mi miatt van itt, udvariasságból azért megkérdeztem, ő pedig egyből a lényegre tért.

- Visszahoztam a nyakláncodat – nyújtotta felém az említett ékszert, én pedig el is vettem tőle és szorosan ujjaim közé zártam. Leültem Hyunseung mellé, és úgy néztem Jaehyora.

- És? Mit találtál? – Kérdeztem izgatottan.

- Az ég-világon semmit - jelentette ki egyszerűen, nekem pedig elkerekedtek a szemeim. Mi az, hogy nem talált semmit? Ha ő nem bukkant nyomra, akkor mégis ki fog?

- Ezt hogy érted? – Tettem fel a kérdést, habár nem igazán lehetett ezt másként érteni.

- Pont úgy. Akárkit kerestek, nincs ezen a földön, vagy legalábbis már nincs itt Szöulban. Talán Dél-Koreában se.

- Az nem lehet. Anyu nem juthatott el messzire – motyogtam magam elé. – Biztos vagy abban, hogy nem találtál semmit?

- Teljesen biztos – bólintott határozottan. – De… ha már itt tartunk, elárulnátok, hogy mit is kerestek?

- Egy zombit – feleltem egyszerűen.

- Bolondok – csóválta meg a fejét kissé degradálóan Jaehyo. – Mondhattátok volna ezt előbb is, még szép, hogy nem találtam meg az illetőt. A zombiknak nincs illata, vagyis jellegzetes szaguk. Jó, persze, némelyik büdös, ha rothad, de akkor is nehéz megtalálni. Olyanok, mint a levegő.

- Akkor mégis mit tegyünk? Csak meg lehet találni egy zombit is valahogyan.

- Keressetek egy élőhalottat. Egy zombit csak egy zombi találhat meg.

Ahogy ezt kimondta, egyből be is ugrott Woobin arca, és szinte biztos voltam abban, hogy Hyunseungnak is eszébe jutott. Fejben már el is kezdtem tervezni, hogyan jutok el Jongsukékhoz, és hogyan fogom mindezt tálalni nekik.

Mire felocsúdtam gondolataimból, Jaehyo már a bejáratni ajtón távozott is.

- Várj! – Kiáltottam utána, majd felpattantam, és utána rohantam.

A kert végében értem utol. Még mindig meglepő volt számomra, hogy egyes természetfeletti lények milyen gyorsan tudnak közlekedni.

- Jaehyo! – Szólítottam meg még egyszer, mire végre megállt.

- Mi az? – Türelmetlenül fordult meg, és nézett le rám.

- Csak meg szerettem volna köszönni a segítségedet. Nagyon fontos ez nekem, és hála neked, előrébb jutottam valamennyire – mondtam őszintén, két lihegés között. Vele ellentétben, nem vagyok hozzászokva a gyors sprintekhez.

- Igazán nincs mit – biccentett, majd már indult is volna, de ismét utána szóltam.

- Várj! Lenne még itt valami…

- Egy újabb szívesség? Nem kérsz egy kicsit sok mindent tőlem?

- De, meglehet. Viszont nincs más segítségem, neked pedig nincs más választásod, mint meghallgatnod és segítened.

- Már miért ne lenne? – Fonta össze kezeit mellkasa előtt, és felvont szemöldökkel nézett rám.

- Mert én vagyok a Rémálom, és ha akarom, ok nélkül megölhetlek téged és az egész falkádat is – feleltem egyszerűen. – Meg persze, így jövök neked eggyel, és ha bármiben segítség kellene, én se utasíthatom vissza.

Úgy álltunk egymással szemben, mintha éppen szövetséget kötnénk. Nem ismertük a másikat, mégis az volt az érzésem, hogy segíteni fogjuk egymást, ha kell. Jaehyo nem tűnt félelmetes alaknak, sokkal inkább titokzatosnak és rejtélyesnek.

Egyre szaporábban kezdett esni körülöttünk a hó. Jaehyo ruhája már szinte teljesen hófehérré változott. Kapucnija eltakarta fél arcát, de még így is láttam, hogy engem néz, és közben magában morfondírozik. Arra gondolhatott, vajon mennyire lehetek veszélyes és mennyire gondolhattam komolyan a kijelentésemet?  

- Jogos – válaszolta végül. – Mi lenne az a szívesség?

- Szeretném, ha még egy személynek utána néznél. Lehet, hogy hallottál már róla régebben, még a tavalyi háború idején. Ő egy vámpír, és Taeminnek hívják.

- Hmm… Nem rémlik a neve, de előfordulhat. Ha adsz valamit, megpróbálom megkeresni és ide is hozom neked.

- Azt nem kell. Elég, ha csak kideríted, hol van, és mivel foglalatoskodik éppen.

- Rendben.

- Viszont van egy gondom. Nincs tőle semmim, amit odaadhatnék neked. Annyit tudok mondani, hogy ő a testvérem, és egy rövid ideig anyukám nyaklánca nála volt. Ha segít, akkor visszaadom… - nyújtottam felé, mire elvette a medált, és zsebre dugta.

- Érdekes családod van – jegyezte meg összeráncolt homlokkal.

- Nekem mondod?

Jaehyo hátat fordított. Egy hirtelen jött fuvallat felkavarta előttem a havat, amitől semmit nem láttam és el kellett fordítanom fejemet, hogy ne menjen a szemembe a sok apró kis hópehely. Mire elült, Jaehyo már sehol sem volt és a hó sem esett többé.

Halkan sóhajtva visszamentem a lakásba.