2. rész

 

Ajánlott zene: Doojoon & G.Na - I'll get lost, you go your way

https://www.youtube.com/watch?v=2eL3lKPVq-0

Hangosan csaptam be magam mögött az autó ajtaját, majd szinte ugyanolyan erővel a bejárati ajtót is. A konyhába mentem, elővettem egy üveg ásványvizet, letekertem a kupakját, beleittam két kortyot, majd utána visszatettem a hűtőbe.

A pultnak támaszkodtam, és kinéztem az ablakon. Könnyeim már felszáradtak, de lelkem valahogy mégsem akar megnyugodni. Teljesen felzaklatott, hogy pontosan egy éve történt az egész szörnyűség. Néha úgy érzem, hogy túl vagyok rajta, hogy sikerült feldolgoznom a történteket, de ez nem igaz. Belül a hiány mardos, és felemészt a bűntudat.

Felsóhajtottam, majd az étkezőasztalhoz léptem, leültem az egyik székre és csak meredtem előre. Akaratlanul elleptek az emlékképek. Az első napom az iskolában, amikor minden idegszálam menekülni akart, és ahelyett, hogy hallgattam volna a belső hangra, elnyomtam magamban. Ha akkor szót fogadok, talán nem történik meg mindez. Pontosabban… talán nem halt volna meg Nayoung vagy annyi velem egykorú fiatal… akkor nem kell Hyunseungékat belerángatnom ebbe az egészbe. Talán kevésbé lett volna ennyire borzalmas az egész. De ugyanakkor, ha ők nincsenek, én se jövök rá, ki vagyok, hogy mi rejlik bennem és talán a világ most a feje tetején állna, és a szüleim elérték volna a céljukat. Talán…

Nem kéne, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen, mégis az volt. Tudtam, hogy valahogyan, de találkoztam volna velük, mégis, a többieket veszélybe sodortam és bár ők nem haragudtak rám, és minden bizonnyal már régen túlléptek ezen, a lelkem teljesen zavaros volt. Talán Nayoung miatt volt, elvégre is… sokat köszönhetek neki. Ha ő nincsen, nem élem túl az iskolai napokat, sosem jövök rá, ki vagyok, és sosem ismerkedem meg Hyunseunggal… Mégis… mindez kevés ahhoz, hogy a halála értelmet nyerjen. Nekem kellett volna megvédenem, és kudarcot vallottam.

Szemeim előtt megjelenik arca, hatalmas barna, őszinte szemei, piros ajka, hosszú, gesztenyebarna haja… szinte hallom a nevetését. Most is magam előtt látom, amikor felém int, hogy üljek le mellé és a kezembe nyom egy párnát, hogy arra üljek rá. Bármennyire is volt borzalmas az az iskola, ő képes volt vidámságot csempészni a falai közé. Mennyi őrültséget csináltunk, mennyit nevettünk és milyen jókat beszélgettünk. Ő volt az első barátnőm Koreában, ő volt az, aki rengeteget segített abban, hogy megismerjem az itteni kultúrát.

Mintha csak tegnap lett volna minden.

És most… most távol van tőlem és soha többé nem élhetem át ezeket a perceket.

Sosem gondoltam volna, hogy ezek a pillanatok ilyen hamar elmúlhatnak, és hogy ezek az apróságok valaha ilyen sokat fognak jelenteni számomra. Az ember sohasem tudja, mi vár rá és csak akkor jön rá, hogy minden, amit megélt, milyen sokat ér, amikor ezeket a dolgokat már sosem kapja vissza. Nyújtózkodhatunk két kézzel utánuk, még lábujjhegyre is állhatunk, hogy elérjük őket, és közelebb hozzuk magunkhoz, akkor is csak az üres levegőt markoljuk. Minden erőfeszítés hiábavaló és minden alkalomkor ezek az emlékek csak távolabb kerülnek tőlünk. Én igyekeztem ezeket az emlékeket megőrizni, de nem tudtam értelmezni, felfogni, megérteni és elfogadni a „soha” szó jelentését.

Soha…

Számomra ez a szó nem létezett a szótáramban. Hacsak Nayoungra – vagy akár Heeyeonra – gondoltam, a szemeim könnyekkel teltek meg és a mellkasomban a szívem fájdalmasan rándult össze.

A lányok emlékeit Taemin arca váltja fel, és vele együtt enyhe harag és csalódás érzése lep el. Noha Taemin átvert és megölte Nayoungot, a vele eltöltött kellemes emlékeim megmaradtak. Hiába tette azt, amit tett, a közösen megélt pillanataink ugyanazok maradtak, ahogyan megéltem: jónak és örömtelinek. Igen, átvert, és az ő részéről sosem létezett a barátság, mégis… nem akartam ezeket az emlékeket megmérgezni. Nem akartam megváltoztatni, nem akartam elhinni, és talán pont ez volt az, ami annyira fájt. Nem akartam rá gondolni, nem akartam még most se felfogni, hogy mindez megtörtént, így inkább meghagytam mindent olyannak, amilyennek először hittem.

Mindezek ellenére én voltam, aki végzett vele és igaz, hogy úgy éreztem, hogy ezzel megbosszultam Nayoung halálát… most mégis egy enyhe bűntudatot éreztem. Utólag valahogy minden másnak tűnik. Akkor forrtam a dühtől, most pedig közel álltam a síráshoz. De talán nem Taemin miatt érzékenyültem el, hanem magától a helyzettől, hogy így átvertek, ilyen könnyen beleestem a csapdájába.

Vagy talán azért, mert Taemin nem tehetett erről. Talán. Mégis miért ment volna bele abba, hogy engem ennyire tönkretegyen? Nem a jók oldalán állt, de mi van, ha a szüleim tették ilyen gonosszá? Mi van, ha nem önszántából tette, hanem azért, mert irányították? Mert őt is megfenyegették? De most már mit számít ez, nem igaz? Megöltem, és bármi is volt az igazság, véget vetettem a szenvedésének – vagy a kegyetlenségének. Bármelyik is volt, az igazságot magával vitte a halálba és kár ezen rágódni.

- Minden rendben? – aggódó hang oszlatta ketté gondolataimat, és gyorsan megtöröltem szemeim, mielőtt könnycseppek sokasága lepte volna el őket, majd mosolyt erőltetve magamra, Eungyeol felé fordultam.

- Persze. Merre voltál?

- Hyunseung ma megemlékezést tartott a tisztáson, onnan jövök.

- Óh, ma van a megemlékezés? – suhant át arcomon a döbbenet és az ijedség egyszerre, de gyorsan elnyomtam érzésem. – Basszus, teljesen elfelejtettem.   Felpattantam a helyemről, de Eungyeol megragadta karom, és visszanyomott a székre.

- Minseo, nem kell elmenned oda. Hyunseung pontosan tudja, hogy mennyire irtózol attól a helytől, éppen ezért nem kérte, hogy te is velünk gyere – halványan elmosolyodott, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam. Örültem, hogy Hyunseung ennyire figyelmes és nem kérte, hogy tartsak velük, sőt, még csak meg sem említette nekem. A hátam közepére sem kívántam azt a helyet, mert a mai napig kirázott a hideg, ha csak meghallottam a szót.

- Hyunseung nem ért még vissza?

- Nem, még mindig ott van. Én is ott lennék, csak megkérte, hogy jöjjek vissza és vigyázzak rád.

- Jajj, komolyan ezért küldött haza? – megforgattam szemeim, de persze jó érzéssel töltött el, hogy ennyire törődik velem – Tudok magamra vigyázni, ráadásul itt van Jonghyun is és…

- Minseo… Te mikor is láttad itt Jonghyunt?

- Hát… úgy… néhány órája… miért?

- Young is itt van, ugye? – kérdésére csak bólintottam egyet – Szerintem, ha most atombomba robbanna, akkor az se tűnne fel nekik… khm… ha érted, mire akarok kilyukadni.   Öklével eltakarta arcát, hogy ne lássam az ajkain táncoló perverz vigyort, amin nekem is muszáj volt mosolyognom. Igaza volt, ha engem innen elrabolnának, őket az se zavarná. Bár… nem tudtam, mégis ki lenne az, aki az életemre akarna törni.

- Hm, tényleg, felmegyek, és véletlenül rájuk nyitom az ajtót! – Eungyeol vigyora hirtelen kiszélesedett és már fel is állt az asztaltól, de mielőtt elindulhatott volna az emeletre, én is felugrottam és erőteljesen rántottam vissza a székbe.

- Ne légy már gyerekes! – csaptam meg a vállát, miközben szúrósan néztem rá, majd az én arcomra is kiült az a bizonyos vigyor – Én megyek elsőként! – gyors léptekkel kerültem ki Eungyeolt, aki reakciómon csak hangos nevetésbe kezdett. Mielőtt felléphettem volna az első lépcsőfokra, utánam szaladt és megfogva a csuklómat, visszahúzott a konyhába.

- Ki a gyerekes, ha? – szemei vidáman csillantak egyet, és mindketten nevettünk egy sort. Visszaültem a székre, Eungyeol pedig két poharat vett elő és töltötte meg őket barackos üdítővel.

- Szerintem hagyjuk őket, kell nekik az egyedüllét – vettem el tőle a poharat, és legurítottam az édes nedűt.

- Hát az biztos, hogy rájuk fér – Eungyeol helyet foglalt velem szemben, majd arca komollyá vált – Biztos, hogy jól vagy?

- Miért ne lennék jól? – vontam fel egyik szemöldököm.

- Az előbb eléggé a gondolataidba merültél, azt hittem, valami baj van.

- Ja, nem, nincs semmi, csak… kicsit érzékenyen érint ez a nap. 

- Igen, tudom. Ki akarsz menni a temetőbe? Ha gondolod, elkísérlek.

- Már voltam – Eungyeol értetlen arca láttán folytattam – Hajnalban. Reggelente jól esik kimenni oda, olyankor jobban érzem a szellemek energiáját.

   Csönd telepedett közénk, csak a falióra halk kattogása vert visszhangot. Ez a némaság az őrületbe kergetett, így mielőtt megint a fájdalom keserűségébe süllyedtem volna, megráztam a fejem.- Mikor lesz vége a megemlékezésnek?

- Nem tudom. Szerintem lassacskán – pillantott órájára Eungyeol, majd ismét rám – Körülbelül fél óra és itt lesz Hyunseung. Ennyire hiányolod? – húzódott apró mosoly ajkaira.

- Is – válaszoltam kis tétovázás után.

- Miért érzem úgy, hogy tervezel valamit? – rosszallóan méregetni kezdte arcom, de én csak megeresztettem egy vigyort, majd felpattantam a helyemről és a kijárat felé indultam.

- Hé! – kiáltott utánam Eungyeol, én pedig a bejárat ajtóból fordultam vissza – Ha már jófej voltam és beszélgettem veled, elárulhatnád, miben sántikálsz?

- Nem - nyújtottam ki nyelvemet, ő pedig csak gyilkos pillantással méltatott, amin felnevettem. - Na jó, elmondom, de csak mert ma kivételesen rendes voltál – ennek hallatán csak szemet forgatva felsóhajtott, majd minden figyelmét rám fordítva várta, hogy megosszam a kis titkomat. - Csak szeretném megmutatni, hogy hol tartok a képességem fejlesztésében.

1. rész

Ajánlott zene: Beast - Will you be alright?

https://www.youtube.com/watch?v=TZRKg-qJpZk

Egy év telt el.

Egy éve már, hogy minden rémálmom valóra vált. Egy éve annak, hogy egy olyan világba csöppentem, amiről úgy hittem, csak a mesékben létezik. Egy éve annak, hogy rájöttem, mi vagyok, hogy miért haltak meg a szeretteim és hogy hátrahagytam a múltamat.

Egy éve már annak a bizonyos háborúnak.

Még most sem tértem magamhoz teljesen. Még most is olyan, mintha csak egy szörnyű rémálom lenne minden. Az egyetlen dolog, ami ezt kétségbe vonja, az a két név a sírkövön, ami előtt most állok.

Egy év…

Kimondva olyan egyszerű, olyan könnyű, és olyan rövidnek tűnik, de valójában súlyos, fájdalmas és borzalmasan hosszú.

Tudom, miért halt meg annyi barátom és miért kellett annyi ártatlannak odavesznie. Tudom, kik tették ezt, és bosszút álltam rajtuk.

A szüleim tették. Azok az emberek, akik megkeserítették az életemet, és akik felneveltek. Velük éltem tizennyolc hosszú évig és sosem gyanítottam semmit. Nem a vér szerinti szüleim voltak, soha semmilyen rokoni kapcsolat nem fűzött hozzájuk és nekem mindezt akkor kellett megtudnom, amikor már annyi embert veszítettem el. Ők tették mindezt, ők tettek tönkre, ők akarták kiölni belőlem az érzéseimet, ők akarták, hogy kegyetlen és szívtelen legyek. Azért okoztak fájdalmat, azért bántottak és öltek meg mindenkit, hogy a fájdalom hatására összetörjek és kikapcsoljam egy életre az érzéseimet.

De nem jött össze a tervük.

Csak a gyűlölet, a düh nőtt bennem, amit irántuk éreztem. Napról napra növekedett, és mikor elérte a tetőpontot, mikor túlcsordult… kitört belőlem.

Ez mutatta meg, ki vagyok valójában. Hogy én vagyok a rémálom. Én vagyok az, akiben hatalmas erő lakozik, és aki képes lenne az összes vámpírt elpusztítani. Ez az erő kellett nekik, de nem tudták elvenni, nem tudták átvenni felettem az irányítást. Bár bevallom, közel jártak hozzá. Nem sokon múlt, hogy feladjak mindent, és átadjam magam.

De végül a jó mindig győz, és a rossz elnyeri méltó büntetését.

A szüleim vámpírok voltak, és én öltem meg őket.

Azt hittem, utána emészteni fogom magam és bűntudatom lesz. Féltem, hogy rá fogok kapni a gyilkolásra. De semmit sem bánok. Öltem, igen, és bevallom, élveztem is. Sohasem éreztem jobban magam annál, mint amikor láttam anyám szemében a félelmet, és hallottam apám ordítását, ahogy darabokra tépik. Anyámat a saját szemem előtt nyúzták meg a szellemek, és én végignéztem. És rettenetesen élveztem.

De soha többé nem akarok ilyet látni és érezni. Ez volt az első és utolsó eset. Tudom, hogy rendben van és tudom, hogy nem jelent semmit, hogy így éreztem, hisz én csak visszaadtam, amit ők adtak nekem és nem mellesleg… több száz ártatlant gyilkoltak meg. Én csak megszabadítottam a világot és úgy hiszem, ez helyén van. Ráadásul ezért kellett megszületnem, hogy rendet tegyek.

A háború után rengeteg rémálmom volt. Sokáig nyomasztottak a rémképek, és hónapokon át minden éjjel sírva ébredtem és reszkettem attól, ha csak arra kellett gondolnom, hogy aludnom kell. Féltem, és úgy éreztem, ha még egy ilyen álmot kell látnom, megőrülök. Borzalmas volt és bármit tettem, nem tudtam megszabadulni tőlük. Mostanra ugyan már elmúltak, de néhanapján vannak vissza-visszatérő álmaim, amikre felriadok, és napokon át nyomasztanak. De Hyunseungnak hála, már ezt is tudom kezelni.

Ja, igen. Hyunseung túlélte a csatát. Noha kis híján belehalt a sérülésekbe, de napok alatt rendbe jött. A szárnyait egy ideig ő sem tudta használni, és még most is látni a láncok nyomait, amik belemélyedtek és valószínűleg mindig is látszódni fognak, de legalább életben van. Sokat segített nekem az elmúlt egy évben, és ha ő nincs, én is odaveszek. Lelki támaszt nyújt, mindenben támogat és még most is ugyanúgy szeret, mint ezelőtt. Nem ítél el azért, amit tettem és sosem néz rám úgy, mint egy idegenre. Néha, mikor emberek között járok, úgy érzem, hogy megbámulnak, pedig ez nincs így. A barátaimon kívül senki nem tudja, mi vagyok, és hogy mit tettem. Mégis, úgy érzem, hogy megvető pillantásokkal mérnek végig és néha a tekintetükben haragot és gyűlöletet látok. Hyunseung szerint ez csak a háború miatt van, amit tudat alatt nem teljesen hevertem ki és valószínűleg még egy ideig így is lesz. Szerinte rendben van, hisz mindössze néhány nap alatt zajlott le minden, egy hétbe se telt, hogy minden rám zúdult és időm sem volt feldolgozni semmit. Úgy kellett cselekednem, hogy nem voltam tudatában annak, mi is folyik körülöttem, és hogy a későbbiekre nézve ez milyen hatással lesz rám, és a környezetemre. Csoda, hogy nem kattantam be és kezdtem eszeveszett kaszabolásba. De ha Hyunseung azt mondja, rendben vagyok és minden el fog múlni, akkor én hiszek neki.

Jonghyun is megsérült a csatában, kis híján ő is majdnem odaveszett, de végül néhány karcolással megúszta. Younggal azóta is együtt vannak és a kapcsolatuk még most is olyan sziklaszilárd, mint mindig volt. Noha barátnőm eleinte teljesen sokkot kapott, és hónapokon át pánikroham tört rá, ha valamelyikünk nem vette fel azonnal a telefont vagy éppen mi hívtuk őt, mára már rendbe jött. Most már nem csak én voltam az egyetlen támasza, hanem Jonghyun is, és együttes erővel sikerült túltennie magát az egész szörnyűségen. Áldottam az eget, amiért neki nem kellett mindazt látnia, amit nekem, és hogy bezárkózott az alagsorban található könyvtárba, ahogy mondtam. Sosem fogom elfelejteni az arcát, azt a megkönnyebbülést és boldogságot, amikor kinyitottuk az ajtót és beléptünk mindannyian. Sírva borult a nyakunkba és csak zokogott, és zokogott és olyan erősen szorított, hogy még most is megvan a körme nyoma a nyakamban. Azt hiszem, azon a reggelen mindannyian sírtunk ott.

És Eungyeol… a karjaim közt halt meg. Láttam, ahogy leszúrják és mielőtt a földre zuhant volna, én kaptam el. Haldoklott és közben mégis mosolygott. Még akkor is ugyanaz a vidám és bolondos srác volt, akinek ismertem. Még akkor sem változott meg. Sirattam és a düh, amit akkor éreztem, az volt az, ami elindította bennem a lavinát és előhozta belőlem a képességem. Eungyeol elmondta, hogy amikor a karjaimban tartottam, a szemem színe megváltozott. Kékesen világított. Most már tudom, hogy mi hogyan függött össze. A harag által lett kék a szemem, és ez a harag indította be bennem a képességem, ami által kapcsolatba tudok lépni a halottakkal.

Várjunk csak… elfelejtettem egy apró dolgot megemlíteni: Eungyeol végül nem halt meg. Én is azt hittem, hogy elvesztettük, de a csata után, amikor már a nappaliban voltunk és egymás sebeit ápolgattunk, egyszer csak betoppant hozzánk. Alig akartuk elhinni, hogy életben van. Emlékszem, mikor a karjaimban feküdt, azt mondta, minden rendben lesz. Ezek voltak az utolsó szavai. Csak ezután mondta el, hogy neki nem a baloldalon van a szíve, hanem a jobb oldalon. Emiatt élte túl. A támadója ezt nem tudta, ahogy szinte senki sem, és ez mentette meg őt. Ha nem így van, akkor minden bizonnyal szörnyet hal.

Szóval nyertünk és túléltük. Mindannyian. Noha nem hittem benne, az utolsó percig kételkedtem ebben, mégis sikerült. Hogy hogyan, azt a mai napig nem tudom. Olyan, mintha csak tegnap történt volna, mégis, immár egy éve volt, és az emlékek lassan ködbe vésznek. Egyre jobban halványulnak el a képek, aminek örülök. El szeretném felejteni, minél előbb. Noha valószínűleg sosem fog teljesen eltűnni, de meg fog fakulni és nekem ez bőven elég.

Végighúzom ujjam a két néven. Lehunyom szemem, és egy könnycsepp csordul végig arcomon. A temetőben egy pillanatra megerősödik a szél és erőteljesen, sikítva cikázik végig a sírkövek között, miközben játékosan belekap a hajamba és hideg kezeivel végigszánkázik karomon.

Érzem őket. Érzem a jelenlétüket, ahogy mellettem állnak és engem néznek.

Heeyeon és Nayoung.

Mindketten itt vannak. Bár Heeyeon nem itt lett eltemetve, Nayoung neve mellé mégis odavésettem az övét. Azt akartam, hogy egy helyen legyen az a két személy, akik sokat jelentettek számomra. A barátaim voltak, az igaz barátaim, akik miattam haltak meg. Hiába mondja nekem mindenki, hogy nem én tehetek róla, én nem így gondolom. Magamat okolom, hisz ha én nem vagyok, ők most is életben lennének. Ha nem az vagyok, aki, most is valahol boldogok lennének. Persze, nem tehetek arról, hogy ki vagyok, de akkor is. Azt hiszem, szükségem volt erre a bűntudatra, hogy megnyugodjak. Hogy érezzek. Idővel el fog múlni, de most kellett ez és ezt mindannyian tudtuk.

A képességemre visszatérve… Nagyjából megtanultam irányítani. Most már tudom, hogy a düh vezérel, hogy a düh az, ami által elő tudom hívni magamból. És bár azon a bizonyos napon, a háborúban minden harag elszállt belőlem, elég a két barátnőmre gondolnom és minden visszatér belém. Nehéz volt kontrollálni és néha még most is tartok tőle, de azt hiszem, elfogadtam és megbékéltem vele.

Már nem keresem arra a kérdésre a választ, hogy miért. Miért történt mindez? Miért pont én lettem a kiválasztott? Erre, úgy hiszem, sosem fogok választ kapni. Elvégre is… vannak dolgok, amik csak megtörténnek, minden ok nélkül, mindenféle magyarázat nélkül. Rászánhatnám az egész életem, a választ kutatva, mindhiába.  Sosem fogom megtalálni, bármennyire is szeretném. Megtörtént. Kész, ennyi. Nincs ezen mit vitatni, mit feszegetni tovább. És ebbe bele kell törődnöm, bármennyire is nehéz.

Elmosolyodom, majd kinyitom szemeim. Veszek egy nagy levegőt, majd megfordulok, és lassú léptekkel elindulok. Tudom, hogy holnap vissza fogok térni és ugyanúgy könnyeket fogok ejteni. Már ezt csinálom egy éve, minden áldott nap. Mindig eljövök egy órácskára és csak nézem a két nevet és sírok. Talán nem helyes állandóan gyötörnöm magam, de számomra ez nem fáj. Én ettől megnyugszom. Elvégre is… kapcsolatba tudok lépni a halottakkal. Ők nem bántanak. Ha érzem a jelenlétüket, az megvigasztal, mert tudom, hogy akik meghaltak, nem mentek el örökre. Bármikor láthatom őket, bármikor beszélhetek velük, ha akarok. Szívem szerint ezt tenném, hogy minden pillanatban velem lehessenek, de ők meghaltak és ezt el kell fogadnom. A túlvilágon van a helyük, és se nekem, se nekik, se senkinek nem jó, ha állandóan kapcsolatba akarok velük lépni és visszahívom őket a földre. De már az, hogy egy temetőben lehetek és érezhetem a jelenlétüket, a lelküket, megnyugtat és ez bőven elég.

A temető kapujából még visszanézek és egy újabb keserű sóhaj hagyja el ajkaimat. Megtörlöm könnyeim, majd beülök az autómba és elindulok.

  Egy év telt el… és minden úgy zajlik tovább, mintha mi sem történt volna. 

Nightmare II.

A rémálom folytatódik...

   Mint ígértem, a Nightmarenak lesz folytatása és amint látjátok, lassacskán fel is fog kerülni. Mostanság jól haladok vele, úgyhogy lehetséges, hogy még ebben a hónapban olvashatjátok. Remélem örültök és már izgatottan várjátok, miről fog szólni :)

   A történetről nem szeretnék sokat elárulni, de az biztos, hogy néhány kérdésre, ami az első évadban felmerült bennetek, azokra itt választ fogtok kapni. Sokan írtátok a kérdőívben amúgy, hogy nem tiszta teljesen a történet, mert nem mindenre adtam választ. Ez nem azért van/volt, mert elfelejtettem, hanem mert direkt a II. évadban akartam ezekre kitérni. Hogy miért, az majd kiderül.

   Egyébként sokan kitöltöttétek a kérdőívet, aminek borzasztóan örülök, és igyekszem megfogadni a tanácsaitokat, és javítani ott, ahol lehet. Remélem, hogy ez majd sikerülni fog és ti is így fogjátok gondolni. A kérdőívet, akik még nem töltötték ki, azok nyugodtan megtehetik akármikor, még azután is, hogy elkezdődött a II. évad. Szívesen várom a véleményeket bármikor, de mielőtt felkerül a történet folytatása, egy kis összegzést is hozok róla, hogy Ti, olvasok milyennek láttátok, mi tetszett benne stb. :)

   Nos akkor... hamarosan találkozunk^^

Park Minseo