8. rész

*Ajánlott zene: SHINee – Nightmare*

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

Kínzó lassúsággal teltek el a következő napok, és ugyanott tartottam, mint ezelőtt is. Kikészített a tehetetlenség, a mozdulatlanság, a várakozás. Nem hívtak vissza egyik üzletből sem, és ez valamelyest rosszul esett, pedig számítottam rá. Hasznavehetetlennek éreztem magam, újra beterített a depresszió és a sötét gondolataim.

Hiába biztattak a többiek, hogy ne adjam fel, mindig is ilyen nehéz volt a munkakeresés, én akkor se tudtam megnyugodni. Kudarcként éltem meg, és még többet rontott az eddigi lelki állapotomon is.

Mindeközben természetesen az is aggasztott, hogy Jaehyo továbbra sem jelentkezett, és a képességem se adott életjelet magáról. Ellenben egyre többet fájt a fejem a folytonos erőlködéstől, az aggódástól, a stressztől, a nyugtalanságtól.

Arra vágytam korábban, hogy a dolgok lecsillapodjanak körülöttem, és egy percre tudjak levegőt venni, de most, hogy minden lelassult és élvezhettem volna a pihenést, kezdett ez az egész az agyamra menni. Valahogy nem találtam azt a bizonyos arany középutat.

De mégis mit tehettem volna? Nem olyan egyszerű ismerkedni, mint a filmekben. Ha beülsz egy kávézóba, senki nem fog odaülni melléd és érdeklődni, miért jöttem Koreába. Ha elmegyek bulizni, senki nem egy új barátot akar magának szerezni, hanem egy egyszeri kalandot, amit másnapra elfelejt. Ha elmegyek valamilyen kulturális programra, ott szintén nem az ismerkedés a lényeg, hanem a tudás, amit magukba szívhatnak.

Hirtelenjében annyira idegennek éreztem Koreát, az egész országot, a kultúrát, mindent. Úgy éreztem, nem fogom tudni megállni a helyemet, bármennyire is próbálkozom. Nem csak itt, hanem sehol máshol, és ez főként annak volt köszönhető, hogy tudtam a természetfeletti lényekről. Annyira másként láttam a világot, és ez teljesen összezavart. Nem tudtam, hogy akarok-e és képes leszek-e így élni, ilyen körülmények között.

Végül, mikor minden reményem odaveszett, mégiscsak megcsörrent a telefonom, és behívtak állásinterjúra.

*

Magán az állásinterjún semmi érdekes nem történt, főként inkább arról érdeklődtek, hogyan kerültem Koreába és milyen tapasztalataim vannak eddig. Az igazat nem mondhattam, így kitaláltam egy sztorit, miszerint csak pár évig maradok, hogy jobban megismerjem az itteni kultúrát, és a nyelvet, hogy aztán majd, ha visszamegyek, a saját országomban mesélhessek erről a csodálatos Dél-Koreáról. Szerencsére bevették a mesét, végül is nekik az csak jó, ha még több turistát küldök ide, és sokkal barátságosabban álltak is hozzám, amint azt mondtam, hogy nem itt tervezem leélni az életemet.

Úgyhogy a felvétel jól ment, másnap pedig már mehettem is dolgozni.

Az üzlet a belváros középpontjában helyezkedett el, hatalmasnak tűnt a maga két szintjével, mégis lerítt róla, hogy inkább a középosztály rétege vásárol itt, semmint a gazdag emberek. Valahogy teljesen beleolvadt a környező épületek, kisebb és nagyobb boltok közé.

Nyitás után pár perccel érkeztem, ahol az üzletvezető kedvesen fogadott. Alacsony nő volt, dauerolt, festett vörös hajjal, vékonyka testalkattal, első ránézésre a negyvenes évei elején járhatott. Bármennyire is tűnt aranyosnak, a hangja egyenesen irritáló volt. Úgy beszélt, mint azok a tizenéves lányok, akik megpróbálják a lehető legcukibb oldalukat mutatni. Az a nyávogás olyan ragadós volt, mintha mézbe mártogattam volna a vattacukrot. A kislányoknak még jól is állt és el is tudtam nézni nekik, de ő egy felnőtt, komoly, érett nő volt… Ne már.

- Szia. A nevem Ahri. Gyere, körbevezetlek a boltban.

Bólintottam egyet, majd követtem. Szabályosan fájt a fülem a hangjától, de megpróbáltam odafigyelni a mondandójára.

Gyorsan elmutogatta, hogy az üzlet alsó szintjén van a női ruházat, a felsőn pedig a férfi. A dolgom most az elején nem sok lesz, csupán ellenőriznem kell a fülkéket, és a bent hagyott ruhákat visszatenni a helyére, valamint le kell számolnom, ki hány ruhadarabot szeretne bevinni. Természetesen a vevő a legfontosabb, és minden esetben oda kell menni hozzájuk, és megkérdezni, hogy segíthetek-e valamiben. Később, mikor már megismerem a járást, más feladatköröket is kitanulok.

Az üzlet felépítése nem tűnt bonyolultnak, a ruhák fajták és színek szerint is csoportosítva voltak, szóval biztosan könnyen fogok boldogulni. Egész szimpatikus volt a bolt első ránézésre, habár legbelül rettenetesen izgultam és alig vártam, hogy vége legyen az első napnak.

Ezután odaléptünk az egyik ajtóhoz, amire ki volt írva, hogy személyzeti terület. Ahri elmondta a belépő kódot, amit igyekeztem a fejembe vésni, majd végül bementünk, ahol szürke betonlépcsők vezettek le az alagsorba. Egy pillanatra megfagyott bennem a vér, és úrrá lett rajtam a félelem, de vettem egy nagy levegőt, és követtem Ahrit.

Eszembe jutott az iskola, ahol szintén ilyesmi lépcsőkön kellett lemenni abba a szűk kis térbe, ahol megkínzott az iskola igazgatója. Kirázott a hideg, de próbáltam nem erre gondolni. Furcsának találtam, hogy egy rendezett, felújított, mindennel felszerelt üzletnek vajon miért ilyen elhanyagolt és lepusztult ez a része, de nem tettem semmiféle megjegyzést.

Ahogy leértünk a lépcső aljába, megálltunk egy pillanatra. Három irányba lehetett tovább menni.

- Ha balra indulsz el, akkor a hátsó kijárathoz érsz majd, ha pedig egyenesen mész tovább, akkor arrafelé lesz a raktár részleg. Mi most jobbra megyünk, amerre a mosdók és a konyha van.

Ismét bólintottam, és követtem. Egy még szűkebb folyosón mentünk végig, elfordultunk jobbra, majd végül balra, és csak ezután értünk be az említett helyiségbe.

Nem repestem az örömtől, meg kell, hogy mondjam. Tudtam, hogy nagyjából az üzlettér alatt vagyunk, de az a kosz és az a káosz, ami itt uralkodott… Nem voltak lefestve a falak, mindenhol ugyanaz a komor szürkeség uralkodott. A plafonon végig különböző csövek és vezetékek húzódtak, hallani lehetett a búgásukat, miközben ahol csak lehetett, minden pókhálóval volt beborítva.

A talaj nem volt csempékkel kirakva, hogy legalább az jól mutasson. Azt is csak a beton borította, jó nagy adag porral megszórva. Mázlim volt, hogy fekete cipőbe mentem.

Az is tovább rontott a helyzeten, hogy mindezek mellett alig volt fény; az a kevéske lámpa elég gyér volt és éppen csak arra volt elegendő, hogy ne menjek neki valamelyik falnak.

Egy szó, mint száz, semmi emberi nem volt benne. Fojtogató volt és rémisztő. Ahogy végigjöttünk a folyósokon, végig attól féltem, mikor omlik össze az épület. Mert ha ez megtörténik, akkor isten biz, hogy innen sehogyan sem jutunk ki.

A konyha egy fokkal jobban nézett ki. Volt egy kis asztalka, néhány szék, egy aprócska hűtő, és pár szekrény, amibe rámolhattunk. A mellékhelyiség legalább tiszta volt, bár, amikor megmostam ott gyorsan a kezemet, csak a hideg víz jött belőle.

Próbáltam túltenni magam ezen a sokkon, és nem erre összpontosítani. Elvégre is mit vártam egy olyan üzlettől, ami Szöul belvárosában van és viszonylag megfizethető áron lehet kapni ruhákat? Engem is felvettek, mindenféle képzettség nélkül, számíthattam volna rá, hogy nem luxusban lesz részem.

Még néhány hasznos tanáccsal ellátott az üzletvezető, majd még beszéltünk egy keveset hétköznapi dolgokról, amitől egy kicsit sikerült felengednem. Miután lepakoltam a táskámat, visszamentünk a boltba, és már be is állhattam dolgozni.

Fent az emeleten kellett lennem, ahol már egy másik lány is tartózkodott. Kellemetlenül éreztem magam, ugyanis mindegyik kolléganőm elég feltűnően bámult meg, és valamiért olyan barátságtalan volt az arckifejezésük. Próbáltam ezt is figyelmen kívül hagyni, hiszen lehet, csak a félelem és az izgalom miatt éreztem így. Igyekeztem jóra gondolni, kedves lenni velük, kérdezni, ha valamit nem tudok, és arra gondolni, hogy igen, végre elkezdhetem az új életemet.

Hogy őszinte legyek, a felét nem jegyeztem meg annak, amit Ahri mondott, egyrészt mert annyira izgultam és olyan sok információval árasztott el, hogy képtelen voltam mindent fejben tartani, másrészt meg tényleg olyan zavaró volt a hangszíne, hogy inkább eltereltem a gondolataimat, csakhogy ne hallhassam a hangját.

Az első nap kissé nehézkesen ment, és alig mertem a többiekkel is beszélgetni. Összevissza hadováltam a feltett kérdéseikre, halk volt a hangom és rövid tőmondatokban válaszolgattam, azokat is dadogva, néha teljes sületlenségeket magyarázva. Biztosan furának tűnhettem külső szemmel, de az igazság az volt, fogalmam sem volt, hogyan kell rendesen kommunikálni. Olyan egyszerűnek tűnt elsőre a másokkal való beszélgetés, de ott, élesben, vad idegen emberekkel, annyi hazugsággal az életemben igen nehéz volt. Mégis mit kérdezzek a „Mi a neved, hány éves vagy, itt laksz a közelben és a mióta dolgozol itt?” kérdéseken kívül? Milyen témát hozzak fel, amiről könnyen lehet beszélgetni, sokat, nem unalmas, és hamar el lehet terelni másfelé is? Semmi nem jutott az eszembe, és olyan kényelmetlenül éreztem magam.

Szerencsére csak az egyik lánnyal voltam fent az emeleten, a többiekkel csak ebédszünetben futottam össze, de akkor is a kínos csend ölelt körbe minket. A lépcsővel szemben voltak a próbafülkék, ami előtt egy kissé rozoga asztal szolgált nekünk pultként – ott ácsorogtunk mindketten.

Az üzletteret igen jól be lehetett innét látni, és bár jelenleg egy vásárló sem volt idefent, feleslegesnek tartottam, hogy mindketten itt legyünk. Legalább tennénk úgy, mintha dolgoznánk és szeretnénk, amit csinálunk. De csak álltunk egymás mellett, én nézelődtem körbe, ő meg a körmét csodálta, piszkálta és néha-néha hümmögött. Halkan sóhajtottam, majd indultam volna, hogy tegyek egy kört, mire hirtelen felpattant és rám nézett.

- Elmegyek mosdóba.

Bólintottam, ő pedig már réges-rég a lépcsőkön futott le. Egészen addig bámultam utána, amíg el nem tűnt a látóteremből, majd ismételten vettem egy nagy levegőt.

- Csodás.

Az idő kínzó lassúsággal telt, és nagyon reméltem, hogy csak az első napok lesznek ilyen nehezek. Vásárló alig akadt, hébe-hóba jött fel valaki, a kedves kollegina pedig hosszú percekre eltűnt, és nem igazán volt segítőkész, így nem tudtam, hogy mit csináljak.

- Hé, ne haragudj! Tudnál segíteni egy kicsit? – Hallottam meg hirtelen egy női hangot az egyik fülkéből, és akkor vettem észre, hogy az egyiknél be van húzva a függöny. Vajon mikor ment oda be valaki? Az elmúlt fél órában ugyanis senki nem jött fel az emeletre.

- Én? – Kérdeztem kissé remegő hangon, miközben gyanúsan sétáltam közelebb.

- Igen, te. Fel tudnád húzni a cipzárt? – Résnyire elhúzta a függönyt a bent lévő nő, én pedig szó nélkül teljesítettem kérését. – Mit gondolsz, hogy áll? Illik hozzám?

- Szerintem igen – válaszoltam szűkszavúan, majd visszaálltam a kis asztalka mögé.

- Nem is tudom… valahogy nem az igazi – nézegette magát a tükörben, miközben félhangosan magában morfondírozott. Végül hosszas percek után visszaöltözött saját ruhájába, és visszaadta nekem a rózsaszín koktélruhát, amit lentről hozhatott fel. – Mégse kérem, valahogy ez nem az én színem.

Elvettem tőle a ruhát, és visszaakasztottam a mögöttem lévő állványra. Majd visszaviszem, ha a kollegina visszajön, legalább lesz ürügyem sétálni egyet az üzletben.

Azt hittem, mire visszafordulok, a lány már nem lesz ott, de ehelyett ott ült az asztalon, keresztbe tett lábakkal, és engem méregetett.

- Oda nem ülhetsz fel – néztem rá egyszerre értetlenül, és meglepve.

- Nyugi, senki nem figyel minket – mosolyodott el szórakozottan.

- De a kamerák… - kezdtem volna, de a szavamba vágott.

- Nem látnak minket a kamerában.

Végigmértem a lányt. Fekete nadrágot és hozzá illő sötét pólót viselt, bordó bőrdzsekivel. Hosszú szőke haja két copfban lógott vállára, és egyik ujjával ezt a hajzuhatagot tekergette. Arca kislányos volt és hatalmas nagy barna szemeit feketére festve próbált magára kemény külsőt ölteni. Furcsa hatást keltett a sötét ruháival és a babaarcával, ettől egyszerre tűnt határozottnak és gyerekesnek is.

- Attól még nem ülhetsz a pultra, ez dolgozói terület. Megkérhetlek, hogy szállj le róla?

Próbáltam udvarias lenni, de az igazság az volt, hogy nem tudtam, hogyan kezeljem az ilyen furcsa helyzeteket. Úgy alapjáraton nem tudtam, mit kéne hirtelenjében kezdenem, annyira pánikba estem. Mi van, ha Ahri meglátja, és leszid? Ha már az első napomon egy vásárlót nem tudok féken tartani, akkor nem sokáig fogok itt dolgozni.

- Jó, legyen, de csak, mert te kérted és nem akarom magát a Rémálmot magamra haragítani – játékosan felpattant, majd az egyik fülkében lévő székre ült le.

- Honnan tudod, hogy ki vagyok?

Hangszínem néhány oktávval feljebb ugrott, és ingerülten néztem rá. Egyszerre voltam meglepett és rémült; mégis ki képes ilyen nyíltan letámadni, mindezt ráadásul emberek között?

 - Ki a fene vagy te? – Közelebb léptem hozzá, és a hangomat is egészen halkra vettem. Körbenéztem, vajon nem figyelnek-e minket, de úgy tűnt, senkit nem érdekel, mi történik velem.

Megijedtem tőle, és nem csak azért, mert tudtam, hogy nincs képességem, és ha valami történne, nekem annyi lenne, hanem mert féltem, hogy lebukok a főnököm és a kollégáim előtt. Nem elég, hogy egy vad idegent dolgozói területre engedek, de le is buktatom magam a kilétemet illetően. Szép lett volna, ha néhány óra munka után kirúgatom, vagy rosszabb, megöletem magam. Bár, ha meghalok, akkor már édes mindegy, nem? Azért tök jó, hogy már az első munkanapomon is a halálra gondolok…

- Nyugi! – Szakította meg gondolatmenetem az előttem ülő szőke lány, és láthatóan jól szórakozott viselkedésemen. – Nem áll szándékomban bántani.

- Akkor meg honnan tudod, ki vagyok? – Továbbra is szúrós szemekkel, gyanúsan néztem rá, és az aggodalmam kicsit sem lankadt.

- Ó… Hyunseung nem említett engem? Jellemző – forgatta meg szemeit, majd kinyújtóztatta lábait. – Hyunseung arra kért, látogassalak meg, és legyek veled az első napjaidon. Aggódik érted és tudja, hogy ideges vagy, így megkért, hogy legyek a közeledben.

- Honnan ismered Hyunseungot. Ki vagy te?

- Sosem említett engem az az idióta? Kicsinál ez az ember… - csóválta meg fejét, majd felállt és elém sétált. Kezét nyújtotta felém és elmosolyodott. – Gyeowool vagyok. Hyunseung nővére.

7. rész

*Ajánlott zene: VIXX – Scentist*
https://www.youtube.com/watch?v=MctZLEYlU4s

Másnap úgy döntöttem, hogy a nyakamba veszem a várost. Eungyeol segített még a délelőtt folyamán összeállítani egy frappáns önéletrajzot, kinyomtattam pár példányban, majd útra keltem. Egyelőre a netes keresgélést nem erőltettem, mert fogalmam sem volt, hogy Koreában milyen álláskereső honlapok léteznek. Bár egyszerűbb lett volna elküldözgetni különböző helyekre, de most amúgy is azon volt a hangsúly, hogy ne otthon legyek és hasznosan töltsem a napot. 

Bebuszoztam a belvárosba, majd egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy leszálltam a járműről. Odakint ropogott a talpam alatt a megfagyott hó, és a járdák is síkosak voltak, de legalább nem esett, és egészen kellemesnek tűnt az időjárás is.

Ötletem se volt, merre induljak el, és hogy melyik boltokba adjam be az önéletrajzomat. Nem akartam igazán elit helyre menni, ahol ismerni kell a drágábbnál drágább ruhákat és márkaneveket, ugyanakkor egy olcsó, lepukkant, alig forgalmas üzletbe se szerettem volna dolgozni. Arra gondoltam, hogy ahhoz képest, hogy nincs végzettségem, és szinte semmiféle munkatapasztalatom, eléggé válogatós vagyok. Nagy elvárásaim nem voltak, jelenleg a fizetés nem érdekelt, bár nem örültem annak, hogy Hyunseungon élősködök. Egyszerűen csak olyan munkát szerettem volna, ahol emberek vesznek körbe, és ahol jól érzem magamat.

Végül elindultam az egyik irányba, zsebre dugott kezekkel és miközben az üzletsorok mellett haladtam el, figyeltem, melyik helyekre van kiírva, hogy eladókat keresnek. Eközben azon gondolkoztam, hogy elég kevés esélyem lesz, hogy felvegyenek bárhová is, hiszen nemcsak az önéletrajzomon, de a külsőmön is látszik, hogy nem vagyok koreai. És mint tudjuk, a koreaiak nem igazán szeretnek olyanokat alkalmazni, akik más nemzetiségűek, ugyanis a mentalitásuk szerint az ilyenek elveszik a sajátjaiktól a munkalehetőséget. Egyfelől mindezt megértettem, másfelől reménykedtem abban, hogy vannak kivételek.

Néhány óra elteltével mindössze pár boltban hagytam ott az önéletrajzomat, de az is nagy erőfeszítésembe telt. Hiába láttam a kiírást az ajtókon, perceken keresztül ott toporogtam és kóvályogtam, mire erőt vettem magamon és hajlandó voltam bemenni. Hatalmas gombóc keletkezett a gyomromban az izgalom hatására, amitől úgy éreztem, hogy hányni fogok. Egyrészt jó érzéssel töltött el, mert ez valaminek a kezdetét jelentette és úgy tekintettem rá, mint kihívásra, másrészt viszont borzasztó volt, ugyanis felidézte bennem azt az emléket, amikor anno abba a bizonyos iskolába beiratkoztam. Akkor is így éreztem magam és ennyire féltem az első napjaimon, akkor is reménykedtem, hogy minden jó lesz és mi lett a vége…

Nem sokkal kettő óra után úgy határoztam, hogy mára elég stressznek tettem ki magamat, így jutalomként beültem egy teázóba, és vettem magamnak egy buborékos teát. Nagyot sóhajtva foglaltam helyet az emeleten, az egyik sarokban, és amint ittam egy kortyot a meleg folyadékból, csak akkor éreztem, hogy egy kicsit megkönnyebbülök.

Teljesen hülyének és szánalmasnak éreztem magam, amiért egy ilyen apró dolog ennyire felkavart és ennyire nehezen tettem meg, ugyanakkor büszke voltam magamra, hiszen magam részéről ez hatalmas lépést jelentett. Nem tudtam, mi fog kisülni ebből a próbálkozásból, de máris úgy éreztem, hogy cselekedtem valamit.

Egy ideig még ücsörögtem magamban, majd miután megittam a teát, hazafelé vettem az irányt. Útközben éreztem, hogy elkezd fájni a fejem, enyhén hasogatott, de nem törődtem különösebben vele. Valószínűleg az éhség és a stressz miatt volt, és amint bevettem egy fájdalomcsillapítót, már nem is volt bajom.

*

Lassan sötétedni kezdett, én pedig még mindig egyedül voltam otthon, és sorozatot néztem a szobámban. Kivételesen jó érzéssel töltött el, hogy kikapcsolódhattam, és nem tekintettem úgy rá, mintha ez olyan nagy bűn lenne. Talán ha ezentúl hasznosan töltöm az időmet, és nem folyton otthon vagyok, akkor minden ilyen apró dolog nem fog bűntudatot ébreszteni bennem. Tényleg ennyire kikészíti az embert a semmittevés? Úgy éreztem, hogyha mást nem is, de többször ki kellene mozdulnom a lakásból, még ha csak sétálok is egyet.

Épp egy izgalmas jelenet következett az aktuális részben, amikor kopogtak az ajtómon. Leállítottam a tévét, és hangosan kiszóltam. Hyunseung lépett be a szobámba.

- Szia. Hogyhogy ma ilyen korán hazajöttél? – Kérdeztem meglepetten, majd kipattantam az ágyból, odamentem hozzá és szorosan megöleltem.

- Ma egyszerűen hamarabb végeztem – Lágyan megcsókolt, és átölelte derekamat. – Milyen napod volt? Jól haladtál?

- Igen, sikerült leadnom pár önéletrajzot, és egy fokkal jobban is érzem magam.

- Nagyszerű, ez remek – szélesen elmosolyodott, majd kicsit komorabbá vált tekintete. – Van egy jó hírem számodra, vagyis remélem, hogy jó hír.

- Mi az? És mi ez a nézés? – Kérdeztem kissé meglepődve.

- Inkább fogalmazzunk úgy, hogy ki az. Az illető lent vár a nappaliban.

- Engem? Mégis kicsoda?

Ledöbbenve hagytam, hogy Hyunseung megfogja a kezemet és levezessen a földszintre. Ötletem se volt, ki akar velem találkozni, és hogy nekem ez miért jó hír. Régen nem látott ismerős lenne, vagy valaki, aki hallott rólam és a képességemről, vagy egészen másról lenne szó? Bármelyik is volt az, kíváncsivá tett.

Amint leértünk, elsőként Jonghyunt pillantottam meg, aki a könyvespolc szélének dőlt, karba tett kezekkel. Úgy állt ott, mint valami testőr, készen arra, hogy támadjon, ha valami történne. Ez egy kicsit megrémisztett, de próbáltam higgadtnak mutatni magamat.

Biccentett felém egyet, mire én is így tettem, majd a tekintetem a kanapén ülő fiúra tévedt. Háttal volt nekem, így csak sötétbarna haját láthattam, valamint azt, hogy egy fekete kapucnis pulóver van rajta.

Érkezésünkre felénk fordult, mi pedig megkerülve a kanapét közelebb mentünk, így végre szemtől szemben állhattam vele. Arca fiatalos volt, bőre napbarnított és markáns, sötétbarna hajtincsei pedig arcát keretezték. Első ránézésre nagyjából tizenévesnek mondtam volna, de megszoktam már, hogy a koreaiak, főként a természetfeletti lények egy tíz évet simán letagadhatnak, így maximum harminc lehetett. Azonban tekintetében, az egész megjelenésén, kisugárzásán volt valami, ami arról árulkodott, hogy ő ennél már sokkal több időt megélt.

Felegyenesedett, én pedig szó szerint felnéztem rá, olyan magas volt.

- Szóval te lennél a Rémálom, akiről mindenki beszél – állapította meg, majd alaposan végigmért. Vártam, hogy hozzátegye, ő ennél sokkal többre számított, és nem tűnök fenyegetőnek, de ha volt is ilyen gondolata, inkább magában tartotta.

- Nos, én lennék, de hívj csak Minseonak – hangom bizonytalan volt, miközben helyeslően bólintottam egyet, majd kételkedve Hyunseungra néztem. A kanapéra mutatott, hogy üljek le, így helyet foglaltam. Mellém ült, és csak ezután ült vissza az illető is.

- Hadd mutassam be neked Jaehyot. Ő a legnagyobb vérfarkas klán vezetője, és emellett az egyik legidősebb is.

Hyunseung tartott egy kis hatásszünetet, hogy megemésszem a hallottakat, az én arcomra pedig eléggé kiülhetett a döbbenet, ugyanis a fiatalember egyből át is vette a szót:

- Ezek szerint még sosem találkoztál vérfarkassal.

- Nem, még soha. Másként képzeltem el egy vérfarkast.

Jaehyo felnevetett, de nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert aranyosnak találta a kijelentésemet, vagy inkább naivnak. Mindenesetre a nevetése hallatán kissé felengedtem, kevésbé éreztem magamnak feszültnek.

- Ezt én is elmondhatom rólad. Másmilyennek gondoltalak, sokkal…

- Félelmetesebbnek? – Fejeztem be kérdését, mire bólintott. – Nos, nincs is jobb álca annál, minthogy átlagosan nézel ki, nem igaz?

- De, nagyon is.

Újabbat bólintott, majd egy pillanatra beállt a csend. Kicsit össze voltam zavarodva, mert nem igazán tudtam, hogyan kellene viselkednem vele. Bár magas rangja volt, áradt belőle a tekintély és a többiek viselkedéséből úgy tűnt, veszélyt jelenthet, mégis, a ruházata, a kinézete és a nevetése arra engedett következtetni, hogy laza is tud lenni. Mégsem tudtam, hogyan kéne megadnom felé a tiszteletet, hiszen valószínűleg jóval tapasztaltabb és idősebb volt nálam.

Szimpatikusnak tűnt első ránézésre, ugyanakkor én se tudtam teljesen megnyugodni. Egyrészt, mert nem tudtam, milyen kapcsolatban állnak a farkasok és a vámpírok, és még annyira se tudtam, hogy Hyunseung és Jaehyo milyen viszonyban vannak, másrészt pedig… mégis mit akar tőlem egy falkavezér?

Jaehyo végül Hyunseungra pillantott, aki átvette a szót:

- A vérfarkasok, csakúgy, mint a vámpírok klánokban, falkákban élnek, csak éppen nem évezredekig. Egy átlagos vérfarkas körülbelül százötven évet képes megélni, a vezetők nagyjából kétszázat.

- És te mennyi idős vagy? – Kérdeztem érdeklődve.

- Kétszázhuszonhárom – felelte Jaehyo egyszerűen, én pedig, ha lehetséges, még inkább lesokkolódtam. Szóval ő egy igen különleges farkas.

- És… miben lehetünk a segítségedre?

- Ezt inkább én szeretném kérdezni: miért is lettem iderángatva?

Számon kérően ismét Hyunseungra nézett. Tekintetéből egyértelműen levettem, hogy nem kedvelik egymást.

Én is Hyunseung felé fordultam, mert kezdtem még jobban összezavarodni. Most akkor miért is van itt ez alak? Miattam jött ide, vagy nem? Mert kérdéséből ítélve nem önszántából érkezett.

- Minseo, emlékszel, hogy nemrég arról beszélgettünk, hogyan haladok anyukád nyomozásával kapcsolatban, és szó szerint azt kérdezted, van-e valaki, aki ki tudja szimatolni a nyomokat? Nos, Jaehyo ilyen – bökött fejével az illetőre.

Néhány másodperc erejéig elgondolkodtam, amíg felidéztem a beszélgetésünket, majd teljesen elképedve tettem fel kérdésemet:

- Te most azt akarod mondani, hogy a szimat szó annyira megihletett, hogy emiatt komolyan idehoztál egy kiskutyát?

- Hékás, nem vagyok kiskutya! Farkas vagyok! Vérfarkas! – Szólt közbe erőteljesen Jaehyo, akit láthatóan felháborított a kijelentésem. Észre se vettem, hogy a jelenlétében mit mondtam róla, annyira meglepett a helyzet.

 - Ne haragudj, nem akartalak megsérteni, de olyan édes kis fejed van, és olyan hatalmas barna szemeid, hogy a kutyus jelző sokkal jobban illik rád – kértem tőle sűrűn elnézést, mire a Jaehyonak nevezett fickó csak szemet forgatva felsóhajtott. Valószínűleg már nem először tekintettek rá úgy, mint egy szeretgetni való háziállatra.

Örültem, hogy nem lett ebből probléma, de azért jobban meg kéne válogatnom a szavaimat, nem akartam már most magamra haragítani egy ismeretlent.

Hyunseung és Jonghyun furcsa hangot adtak ki magukból, ahogy elfojtottak egy hangos nevetést, végül erőt vettek magukon és semleges arckifejezéssel néztek ránk.

- Jaehyo azért jött, hogy segítsen neked, Minseo. Ő egy farkas, neki van a legjobb szaglása a világon, vagy legalábbis ebben az országban biztosan, így ha valaki, akkor ő tud segíteni. Mondd el neki nyugodtan, mit szeretnél, én sajnos nem kérhetem meg rá, mert nem vagyunk túl jó viszonyban. A lakásom mögött elterülő erdő az ő tulajdona – mondta Hyunseung.

Ekkor értettem meg, hogy miért nincsenek olyan jóban: tavaly azon a területen folyt a csata, valószínűleg az engedélye nélkül és emiatt egy időre el kellett hagyniuk a helyet. Ha eddig nem is utálták egymást a vámpírok és a vérfarkasok, ezután mindenképpen.

Valószínűleg az egyetlen oka, hogy nem estek egymásnak, én voltam. Hyunseung barátnője voltam, és én voltam a Rémálom. Simán megölhettem volna Jaehyot és a klánját is, ha úgy tartja kedvem. Nyilván nem tudott arról, hogy jelenleg nincs képességem, de biztosan híre ment a természetfelettiek körében, hogy mit műveltem a csatamezőn és mekkora energia van a birtokomban.

Végül Jaehyo felé fordultam, megköszörültem a torkomat és egyből a lényegre tértem:

- Van valaki, akit keresek, de sehol nem találjuk már lassan másfél hónapja. Tudom, hogy ez elég kevés idő, de senki nem látta őt, senki nem tud róla semmit. Mintha soha nem is létezett volna.

- Aha – Jaehyo alaposan átgondolta, amit mondtam, és csak azután szólalt meg. Ezúttal sokkal komolyabbnak és hivatalosabbnak tűnt, szinte már nyoma sem volt a felszabadultabb énjének. – Van valami ruhadarabod tőle, amiről szagmintát vehetek?

- Nincs.

- Bármilyen tárgy, ami az övé volt?

- Egy nyakláncom van, bár évek óta az én tulajdonomban van. És nem tudom, hogy segít-e neked, de rokoni kapcsolatban állok vele.

Kimérten bólintott egyet, majd a tenyerét nyújtotta felém.

- Ideadod?

Félve pillantottam Hyunseungra, ő pedig alig észrevehetően biccentett egy aprót. Levettem a nyakamból a rózsa alakú medált, közelebb hajoltam hozzá, és a kezébe adtam.

Összezárta ujjait körülötte, majd az orrához emelte, és megszaglászta.

- Ezt egy rövid időre megtartom – nézett rám.

- Oké, de nagyon vigyázz rá. Ez az egyetlen emlékem tőle. Ha elveszíted, esküszöm, hogy befonom a bundádat – néztem rá fenyegetőn.

- Értettem, nyugi – emelte fel maga elé védekezően kezeit, miközben morcosan nézett rám. Most ő volt az, aki a fenyegetésem után visszatartotta nevetését; valószínűleg nem voltam túl meggyőző.  - Majd jelentkezem, ha van valami – mondta, majd felállt, és kezében forgatva a nyakláncot, kisétált a bejárati ajtón.

Senki nem udvariaskodott elköszönni tőle és kikísérni. Én se mentem utána, pedig lett volna még kérdésem hozzá.

Egy ideig csendben ücsörögtem a kanapén, és az előbb lezajlott beszélgetésen kattogott az agyam. Nem ismertem Jaehyot, de láthatóan tartott tőlem - még ha igyekezett is elrejteni előlem - így szinte biztos voltam benne, hogy nem mer átverni.

De mégis ott motoszkált a fejemben Sora kijelentése, miszerint ne bízzak meg benne. Lehet, hogy rá gondolt? Hiszen mindössze egy nappal az eset után toppant be az életembe, és ráadásul odaadtam neki a legfontosabb dolgot: anyukám nyakláncát.

Vakon megbíztam benne, de nem volt más választásom: ő volt az egyetlen reményem arra, hogy megtaláljam édesanyámat.

6. rész

 

*Ajánlott zene: Taemin – Thirsty*
https://www.youtube.com/watch?v=MqLb1IgyLW8

Jongsukot az elmúlt időszakban szinte nem is láttam, de ez nem volt meglepő. Amióta kiderült a titka, nem igazán töltötte velünk az időt, két okból is. Az egyik, hogy Hyunseunggal most nem túlzottan jöttek ki, és ha lehet, kerülték egymást. Hyunseung valamelyest haragudott rá, hiszen legjobb barátok voltak, mégis eltitkolt előle egy ilyen fontos dolgot és ezzel veszélybe sodorta mindkettőjüket, és a klán hírnevét is. Jongsuk pedig szégyellte magát, függetlenül attól, hogy részben nem bánta meg döntését.

A másik ok pedig az volt, hogy mindezek ellenére Hyunseung hagyta, hogy Jongsuk elbúcsúzzon Woobintól, így az ideje legnagyobb részét vele töltötte. Próbálta felkészíteni magát, hogy hamarosan elszakítják szerelmétől és soha többé nem találkozhat vele. Újból meg fog halni, és egy ilyen gondolattal megbirkóznia nem volt könnyű.

Kifejezetten örültem annak, hogy Jongsuk talált rám, és ezzel a sütéssel kizökkentett a depressziómból. Nem beszéltünk semmi komolyról; ő nem próbált meg tanácsokat osztogatni, és kioktatni, hogy ne erőlködjek ennyire, én pedig nem faggattam arról, mit érez most Woobinnal kapcsolatban.

Egyszerűen csak próbáltuk jól érezni magunkat, hogy legalább azalatt az egy óra alatt ne gondoljunk a jelenlegi problémáinkra. Mert bár mások előtt azt mutattuk, minden rendben van, és jó úton járunk, valójában legbelül pont az ellenkezője zajlott mindkettőnkben. Jongsuknál ugyan más volt a helyzet, mindenki tudta, hogy nehéz időszakot él meg, de én… Én minden fájdalmamat lepleztem és úgy tettem, ahogy mások akarták: igyekeztem a jóra koncentrálni, még ha ez sokkal nehezebb is volt.

*

Aznap este nehezen jött szememre álom, és csak forgolódtam az ágyban. Túl sok gondolatom volt, és minden igyekezetem ellenére nem tudtam csillapítani az érzéseimet. Még ha nehezen is ment és úgy gondoltam, semmi értelme, akkor is próbáltam élettel megtölteni a mindennapjaimat, de végül minden ugyanolyan üres és csendes maradt.

Egész álló nap otthon lébecoltam, néha főztem vagy éppen sütöttem, de nagyrészt csak sorozatokat néztem, és hogy őszinte legyek, már ezeket is kényszerből tettem. Beültem a tévé elé, de valójában nem sok kedvem volt egy újabb drámákkal, humorral és sírással teli kavalkádhoz. Az egyetlen alkalom, amikor kimozdultam a házból, az Sora meglátogatása miatt volt, vagy nagy ritkán, amikor leugrottam a sarki boltba. Ugyanazokat a dolgokat ismételtem meg minden egyes áldott nap. Csak elteltek a napjaim, eseménytelenül, magányosan.

Arra gondoltam, hogy talán ez az, ami annyira nyomaszt, hogy ettől érzem annyira frusztráltnak magam. A képességem azt akarja, hogy emberként éljek és élvezzem az életemet, de én pont az ellenkezőjét tettem. Otthon ültem és csak várakoztam. Mindenki más rajtam kívül el volt foglalva, még Young is dolgozott, de én… Én csak úgy… voltam.

Nagyot sóhajtottam és visszaemlékeztem az elmúlt időszakra, amit itt Koreában töltöttem. Leszámítva azt a sok halált, és hogy tudok a természetfeletti létről, én csak elkezdtem egy iskolát, de végül abbahagytam a tanulmányaimat. Ezen kívül más nem történt velem.

- Vissza kellene mennem tanulni? – Tettem fel a kérdést félhangosan, majd átfordultam a másik oldalamra.

Őszintén, egyáltalán nem volt már kedvem a tanuláshoz, se ahhoz, hogy lakberendező legyek. Egykoron sok hiányosságom volt, mindenáron be akartam illeszkedni az emberek közé, keményen tanultam, és ugyanezt akartam folytatni itt Koreában is. Akkoriban ebben a szakmában találtam meg a mentsváramat, ez volt a kapaszkodóm, amiről úgy gondoltam, hogy majd kihúz a rosszból, és ez által képes leszek elmenekülni a szüleim elől.

De most… Most már nem akartam visszamenni az iskolapadba, egyáltalán nem akartam a tinédzserek értelmetlen problémáit hallgatni, és legfőképp nem akartam, hogy a tanárok papoljanak nekem az élet fontos tudnivalóiról, mert… mert se én, se a világ nem volt már ugyanaz.

Az elmúlt közel másfél évben teljesen megváltozott a valóságról hitt fogalmam, egyszerűen régebben minden más volt. Már nem az voltam, aki csak egy normális tini akart lenni, hanem mondhatni én magam voltam a valóság egy része. Nem akartam és nem is tudtam volna átlagos életet élni, mert nem erre voltam elhivatott.

Még ha régebben görcsösen kapaszkodtam abba, hogy ember legyek, csak egy átlagos valaki, átlagos problémákkal, mostanra eljutottam odáig, hogy felhagytam az örökös daccal és megbarátkoztam azzal, hogy nem vagyok átlagos.

Csak azt nem tudtam még, hogy akkor most mit kellene tennem?

Mert nem lehetek hétköznapi ember, ez tény. De mégis mit takar az, hogy természetfeletti vagyok? Miben lesz így más az életem? Egy vámpírnál még megértem, mert nekik megvannak a saját szabályaik, saját életvitelük, de nekem nincs ilyenem. Én jelen pillanatban egyedül vagyok a saját képességemmel, nekem nem kell a saját klánomat vagy csordámat irányítanom, nekem nem kell mások sorsa felett döntenem, én csak… én vagyok.

- Ez hihetetlen – nagyot sóhajtva fordultam át újból, és arcomat a párnába nyomva elnyomtam egy halk sikolyt.

Amikor levettem a fejemről, egy meglepett arcú Hyunseung állt az ajtóban.

- Ha nem ismernélek, most azt hinném, hogy a barátnőm őrült – csóválta meg a fejét egy félszeg mosollyal, majd becsukta az ajtót.

- Köszi, én is szeretlek – igazítottam meg kócos hajamat, és feljebb húztam a takarómat. – Épp szenvedtem.

- Igen, azt látom – halkan felnevetett, majd nekiállt kigombolni az ingjét. – Mi az, ami ennyire hihetetlen?

Volt valami szép és lenyűgöző abban, ahogy finom ujjai egyesével a gombokra fonódnak, majd elegáns mozdulatokkal kigombolja őket. Egy rövid ideig néztem, és arra gondoltam, ez is valami vámpír-trükk, amit csak ők tudnak. Végül levette az ingjét magáról, én pedig elfordítottam a fejemet, és felültem az ágyon.

- Nem tudok mit kezdeni magammal, az életemmel. Rájöttem, hogy nem vagyok ugyanaz, és nem is akarok már ugyanaz lenni, aki voltam. Nem akarok többet tanulni, legalábbis egyelőre biztosan nem. Viszont nem tudom, hogy mégis mit csináljak akkor – foglaltam össze röviden, majd a hátam mögé gyömöszöltem egy párnát, összefontam mellkasomon kezeimet, és ismét Hyunseungra pillantottam.

- Miért akarsz bármit is csinálni? Miért nem pihensz és próbálsz regenerálódni? Kimerített az elmúlt időszak, a képességed is pihen jelenleg, akkor miért akarsz bármit is tenni? – Kissé értetlenül pillantott rám, miközben kibújt a fehér trikójából és azt is a szék karfájára terítette, mint az ingjét.

- Mert megőrjít ez a semmittevés. Ettől csak még inkább úgy érzem, hogy bekattanok. Pihentem egy hónapot, az bőven elég volt. Így jelenleg olyan, mintha a múltban ragadtam volna, egyszerűen nem telik az idő, és így nem tudok tovább lépni. Ti is mind dolgoztok, nem vagytok velem a nap minden percében, nekem viszont nincs senkim rajtatok kívül. Nem beszélgetek másokkal, nincs kapcsolatom mással, és ez olyan… olyan…

- Bosszantó? – Fejezte be mondatomat.

- Az is. De inkább szomorú.

- Azt hiszem értem, mire akarsz kilyukadni. Egyedül érzed magad, és élni akarsz.

- Igen, pontosan. Itt vagyok egy ideje Koreában, mindig is imádtam ezt az országot, de hogy őszinte legyek, nem jutottam el addig, hogy fel is fedezzem, hogy részese legyek a kultúrának, az itteni életvitelnek.

- Tehát ki akarsz mozdulni, olyan dolgokat tenni, mint az itteni emberek, meg úgy általában az emberek. Ismerkedni, barátokat szerezni, élvezni az életet – fejezte ki egyszerűbben mondandómat, miközben kicsatolta övét, és a nadrágját is levette, majd a többi ruhája mellé hajtotta.

- Igen – bólintottam egy aprót.

- Akkor mire vársz? Élj egy kicsit. Rajtad áll, mit csinálsz – nézett rám ismét, majd befújta magát dezodorával.

- De nekem szabad ilyet? Emberek közé mennem és ismerkedni? Azt leszámítva, hogy vagy meghal az, aki megismer, vagy kiderül, hogy teljesen más, mint akinek mondja magát, nekem szabad? - Néztem rá keserűen, majd felhúztam térdeimet és átöleltem őket.

- Miért ne szabadna? Nem értelek. Ha vállalod ezt a kockázatot, ami ezzel jár, akkor miért ne szabadna?

Hyunseung végül az ágyhoz sétált, majd befeküdt mellém és egy puszit adott a fejemre. Az egyik kezét tarkója mögé tette, megtámasztva ezzel fejét, míg a másikkal hátamat kezdte simogatni.

- Mert természetfeletti vagyok. Nem mehetek emberek közé.

- Minseo, olyan butaságokat beszélsz – halkan nevetve megrázta a fejét, végül inkább felült és szemeimbe nézett. – Azért, mert van képességed, még mehetsz emberek közé. Tudod már kontrollálni, nem? Te és a képességed egyek vagytok, ha valami történne, segíteni fog. De nem fognak rád támadni, mert egyik természetfeletti se olyan hülye, hogy felfedje valóját. Nincs okod ilyenek miatt félni.

- Jó, de ez nem árt nekem? Mármint… természetfeletti vagyok, minek mennék emberek közé? Nem kéne nekem is ezzel kapcsolatosan tennem valamit, mint ahogy te intézed a vámpíros ügyeidet? És amúgy is… ember voltam, és hirtelen természetfeletti. Nem kéne valami átmenetnek lennie a kettő között?

- Édesem, túlbonyolítasz mindent. Azért, mert természetfeletti vagy, még nem kell olyan dolgokat művelned. Nekem van egy klánom, sok-sok vámpírral, ez azt jelenti, hogy én felelek értük, nekem ezért van több dolgom. Ezt fogd fel úgy, mint egy céget, ahol én vagyok a főnök, és az alkalmazottak a vámpírok. Mindenkinek megvan a maga feladata, amire megkérem, és időnként vannak kötelező gyűlések, de ezen kívül mindenki azt csinál, amit akar. Tudod te, hány vámpírom él szerte a világban? Hogy hányan élnek az emberek között, és hányaknak van olyan barátja, vagy barátnője, akinek nincs képessége? A természetfeletti nem azt jelenti, hogy más életet élsz, mint az átlagemberek. A természetfeletti azt jelenti, hogy van benned egy plusz energia, egy plusz adottság, amivel együtt kell élned, és ami miatt van más kötelezettséged is. Úgyis tekinthetsz rá, mintha kettős életet élnél.

- De ez nem fárasztó és kimerítő? Folyton hazudni másoknak, hazudni saját magadról?

- Az elején az, de nem nehéz. Végtére is, nem a teljes valódról hazudsz, hanem van egy részed, amiről nem beszélsz nekik. De az érzéseid, a gondolataid ugyanazok, az élmények, amiket átélsz velük, nem változik. Érted, miről beszélek? A természetfeletti világ és az emberi világ nem két egymás mellett élő világ, nem párhuzamosan léteznek, hanem egymásban élnek. Sőt, igazából úgy is vehetjük, hogy egy világ van, amiben több faj létezik: emberek, farkasok, vámpírok, angyalok, zombik, olyanok is, mint te. A különbség az, hogy a természetfeletti lények tudnak egymásról, de az emberek nem tudnak rólunk. És ne feledd azt se, hogy a természetfelettiek létszáma igen elenyésző, nem vagyunk olyan sokan, mint az hiszed. Pár száz millió a hét milliárd között, az nem sok.

Egy kis időre elgondolkodtam azon, amit Hyunseung mondott. Nekem még sosem jutott eszembe így tekinteni a dolgokra. Mindig azt hittem, hogy ez valami kiváltság, valami olyan, ami elsőbbséget igényel, de igazából nem. Ahogy Hyunseung is mondta, ez csak egy plusz adottság. Ettől még olyan életet élhetek, amilyet én akarok. Csak arra kell figyelnem, hogy ne áruljam el senkinek, hogy természetfeletti vagyok, és ha úgy adódik, akkor a kötelezettségemet teljesítenem kell.

- Neked nehéz volt vámpírrá válnod? Hogy élted meg mindezt? – Pillantottam rá, és visszafeküdtem a párnák közé, ahogy időközben ő is.

- Nem igazán emlékszem rá, tekintve, hogy már ezer éve volt – nevette el magát. – De akkoriban nem volt egyszerű. Az én időmben még csak elvétve volt egy-két ilyen képességgel rendelkező ember, akkor még nem léteztek ilyen szavak, hogy vámpír meg vérfarkas. Ha volt is, ezek kitalált mesék voltak, amikkel a gyerekeket rémisztgették.

Úgy tekintettem erre, mint egy örökletes betegségre, hiszen a családom is vámpír volt. Sokat vándoroltunk emiatt, sokat kellett bujkálnunk, és kerülni az embereket, kitapasztalni a dolgokat, hogy mi milyen hatással van ránk, mit ehetünk, mit ihatunk, mi árt nekünk, mi nem. Olyan volt ez, mint az őskorban az emberek: ők is elkezdték valahol, nekünk is el kellett. Csak nálunk a fejlődés gyorsabban ment végbe, mint akkor. Nekem is kellett néhány évtized, mire megbirkóztam a tudattal, hogy más vagyok, hogy különleges vagyok, de végül beletörődtem. Nem volt könnyű, de látod, már hosszú időt megéltem. De ne feledd, a vámpírok történelme, és talán a természetfelettié is valamikor akkortájt kezdődött, amikor én is az lettem, de neked már sokkal könnyebb dolgod van. Mi, természetfelettiek is fejlődtünk, és az emberek is sokkal nyitottabbak más kultúrákra, sokkal befogadóbbak, így mondhatni egyszerű velük élni.

- Értem. Szóval tényleg csak én látom ennyire bonyolultan a dolgokat?

- Igen, nagyon is – ölelt szorosan magához Hyunseung.

- Jó, de mégis mit csináljak? Ezt továbbra se tudom.

- Szerintem, amit te keresel, az egy munkahely. Miért nem mész abba a kávézóba, ahol Young dolgozik? Talán a legjobb barátnőddel elkezdeni egy új életet könnyebb lenne, nem?

- Igaz, de valami újat akarok, valami olyat, amiben ti nem vagytok benne, és ezt ne vedd sértésnek. Úgy akarok döntést hozni és cselekedni, hogy ti nem befolyásoltok, mert attól félek, ha ti ott lennétek a közelemben, akkor visszafognám magam, vagy arra várnék, hogy közbe avatkozzatok. Olyat akarok, ahol magamra vagyok utalva. Nem mellesleg, Young ki nem állhatja a főnökét, biztosan nem maradnék ott sokáig – Tettem hozzá nevetve.

- Rendben, ezt teljesen megértem – vigyorodott el Hyunseung – És valami olyan kellene, ahol emberek között lehetsz. Mit szólsz az étteremhez?

- Áh, kizárt. Az megterhelő lenne szerintem. Folyton túlórázni, fizikailag se bírnám, meg attól a meleg, párás, ételszagos levegőtől is rosszul lennék – csóváltam meg fejemet.

- Valami irodai meló? Egyik jó barátom a rendőrségnél dolgozik, tuti tudna neked valamit találni.

- Az az alakváltó rendőr? Nem akarok ismerős által bekerülni sehová. Valami olyat szeretnék, ahol kicsit kreatív tudok maradni, ahol vannak színek, mert imádom a színeket, elsősorban ezért akartam lakberendezést tanulni.

- Akkor… ezt valami ruhaboltban keresd szerintem.

- Ruhabolt… az végülis nem olyan rossz – gondolkodtam hangosan.

- Szerintem se.

- Akkor legyen ez. Holnap körbenézek majd a környéken – egy sóhajtás kíséretében elengedtem és lezártnak tekintettem ezt a témát. A mai napon nem akartam többé erre gondolni.

- Csak nyugodtan. Megnyugodott már a lelki világod? – Simított végig arcomon, majd lágyan megcsókolt.

- Meg, egy kicsit igen – mosolyodtam el.

- Annyira, hogy benne lennél egy varázslatos esti kalandban? – Kezével éreztem, ahogy benyúl a pólóm alá, én pedig csak halkan felnevettem, és magunkra húztam a takarót.

- Őrült vagy.