56. rész

*Ajánlott zene: The Rose - Strangers*

https://www.youtube.com/watch?v=__LByxmkPlQ

Taemin olyan zavartan nézett rám, mint egy kisfiú, akit rajta kaptak, hogy titokban csokit evett. Ezúttal nem tartotta magát, és hagyta, hogy minden érzelem kiüljön az arcára. Teljesen lefagyott, és csak egy helyben állt.

- Mit vagy úgy meglepődve? Csak nem hitted, hogy egy torokvágással megölhetsz? Csak nem hitted, hogy mindenféle terv nélkül ideállítok? – Kérdeztem cinikusan, majd lassan felálltam a földről.

Leporoltam magamat, és fejemet csóválva vettem észre, hogy a nadrágom kiszakadt a térdénél.

- Megőrülök… miattad tönkrement az egyik kedvenc farmerom.

- Hogy…?

Taemin szemei elkerekedtek, és ahogy felkeltem, ő úgy hátrált meg. Szerettem volna rávetni magam, és elvágni a torkát, pont úgy, ahogy ő tette velem. Szerettem volna aprólékosan megkínozni, napról napra több fájdalmat okozni neki, egészen addig, amíg a teste nem bírja tovább elviselni és belehal.

De ennél sokkal jobb ötletem volt.

- Olyan naiv vagy, Taemin. Sosem tanulsz a hibáidból, újra és újra elköveted őket. Azt hiszed, sok mindent tudsz a világról, de ez nincs így. Hiú vagy, és a hiúságod folyton elvakít téged – a felsőmbe törölgettem véres kezeimet, majd amikor elég tisztának állapítottam meg, benyálazva ujjaimat próbáltam arcomat is megtisztítani.

Taemin értetlenül és szótlanul meredt rám. Hátrálni kezdett, de beleütközött valamibe, pedig nem is volt ott fal. Ha lehet, még jobban megrémült, de nem adta fel. Bármi is állt az útjában, félelemtől vezérelve küzdeni akart az életéért. Szabadulni, és messze futni tőlem.

- Egy védőburkot húztam magunk köré – válaszoltam meg fel nem tett kérdését. – A képességem már réges-rég visszatért. Úgy tűnik, a pletykák mégsem terjednek olyan gyorsan.

- Mégis… hogy…?

- Annyira belemerültél a saját kis játékodba, hogy észre sem vetted, hogy az elejétől kezdve az én szabályaim szerint játsszunk. Ami a te játékod része volt, az az enyém is. Csak az enyémnek az izgalmas része ott kezdődik, ahol a tiednek vége – vetettem rá egy pillantást, majd tovább törölgettem arcomat. – Tényleg nem vetted észre, hogy beleestél a csapdámba? Hogy végig erre ment ki az egész? Valóban azt hitted, hogy ennyire hiszékeny vagyok? Pedig már az elején adtam neked egy kis ízelítőt, amikor is burkoltan elárultam neked, hogy a képességem köszöni szépen, jól van, él és virul. Nem rémlik?

Taemin úgy tűnt, elgondolkodik, agya lázasan kattogott, de annyira le volt taglózva, hogy ez nem tartott sokáig.

- Hadd segítsek egy kicsit. Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy tudom, hogy a halottak el vannak zárva a tükörben? Mégis honnan tudtam volna, ha nincs képességem? Hiszen pontosan tisztában voltál vele, hogy csak akkor láthatom, ha használom az energiámat. Olyan butus vagy. - Halkan felnevettem. Olyan jó érzéssel töltött el, hogy végre én irányítok. Valahogy az utolsó találkozásaink mindig így végződnek.

Taemin nem szólalt meg. Képtelen volt bármit is mondani. A szavak belé fagytak, és talán attól félt, bármit is mond, az egy újabb esély arra, hogy megölhessem.

- Tudod, mi a te bajod Taemin? Hogy túl okosnak hiszed magad. De még annál is nagyobb baj, hogy szeretsz ezzel felvágni, kérkedni – abbahagytam a tisztálkodást, mert rájöttem, hogy több vért már nem tudok levakarni magamról. – Tudod, mit kellett volna tenned? Csendben maradni és meghúzni magad, ahogyan azt akkoriban kértem. Akkor szép hosszú és boldog életed lehetett volna. De így… tudod, mit okoztál magadnak?

Szemeimet Taeminre vetettem, és elidőztem rajta. Ha nem tudnám, ki ő, még sajnálnám is. De így nem sajnáltam, egy cseppet sem.

- Tisztában vagy vele, hogy mi vagy most?

- Tessék?

- Használd rajtam az erődet. Azt mondtad, hogy vámpírként és anyánk képességével erőssé válsz. Akkor kérlek, mutasd meg. Ígérem, nem foglak bántani.

Taemin furcsán méregetett, és nem mozdult. Hol rám, hol a kezére nézett.

- Tudom, hogy nehéz használni egy új képességet, de próbáld csak meg. Gyerünk!

Keresztbe fontam karjaimat, és vártam. Próbáltam semleges kifejezéssel nézni rá, de egyszerűen nem tudtam nem mosolyogni.

Taemin koncentrálni kezdett, és hadonászni próbált kezeivel, de nem történt semmi. Egészen addig próbálkozott, amíg ki nem tört belőlem a nevetés. Olyan jóízűen nevettem, hogy szinte nem is emlékeztem rá, mikor örültem valaminek ennyire.

- Tudod… az a helyzet, hogy nem azért nem működik, mert nem értesz hozzá, és gyakorlatlan vagy. A valóság az, hogy egyszerűen nincs meg a képességed. Nincs nálad édesanyám képessége.

- Tessék?

Nem tudtam, hogy Taemin volt döbbent, vagy a többiek, akik még mindig a burok túloldalán álltak. Igyekeztem őket figyelmen kívül hagyni, mert az ő idejük nem jött még el.

- Jól hallottad. A képességet nem kaptad meg. És mondok még jobbat. A vámpírságodnak is vége.

- Miről beszélsz?

Taemin teljesen összezavarodott. Arca egészen elpirult, és az eddigi testtartása már közel sem volt határozott; sokkal inkább úgy festett, mint egy rogyadozó zsák krumpli.

- Az a baj veled, Taemin, hogy mindig túl sokat akarsz. Túl sokáig vágytál hatalomra, túlságosan elteltél önmagadtól, és észre sem vetted, hogy ezzel egyenesen a kezdetekhez vezeted magad. Tudod, mit jelent ez? Azt, hogy a mai naptól fogva ember vagy.

- Miii?!

Taemin hangja olyan magasra emelkedett, mintha csak egy sípoló labdát nyomtak volna meg. Kezeivel megtapogatta arcát, majd keresni kezdte a szájában lévő szemfogait. Hiába próbálta őket előcsalni, többé már nem tudta.

- Annyira ragaszkodtál a céljaidhoz, annyira türelmetlen voltál, hogy nem jártál utána a dolgoknak. Ebben a természetfeletti világban élsz, de semmit nem tudsz róla. Éveken keresztül másokat hibáztattál, szörnyű dolgokat tettél, önző voltál, megöltél másokat és másoknak fájdalmat adtál, mert azt hitted, a te fájdalmadnál nincs nagyobb. Elmerültél a bosszúdban, és ez teljesen elvakított. Meg Gyeowool is félig-meddig, de ez most mellékes. Hát nem tudtad, hogy egy természetfeletti lény nem birtokolhat kétféle képességet? Nem tudtad, hogy ha két ilyen hatalmas képesség találkozik, ráadásul úgy, hogy te az egyiket önző módon és erőszakkal próbáltál megszerezni, akkor egyszerűen mindkettő megszűnik létezni? Így hát gratulálok neked, Taemin, ezentúl ember vagy.

- Nem lehet. Ez nem lehet igaz.

- Te okoztad ezt magadnak, nem értem, miért vagy úgy kiakadva.

Taemin kétségbeesetten tapogatta magát, egyszerűen nem hitte el, ami történt. Teljesen megtört. Taemin, a rettenthetetlen, Taemin, aki annyi embert ejtett át, és annyi halálért felelős, Taemin, akitől mindenki félt. Most ő lett az a Taemin, aki félelmet érzett.

Még akkor se nagyon akarta felfogni, hogy mi történt vele, amikor egy kést a csizmájából előhúzva megvágta a kezét, és amaz nem gyógyult be.

- Menj el, Taemin.

Ismét rám pillantott, és ha lehet, még ennél is jobban összezavarodott.

- Távozz békében, Taemin. Talán én vagyok a hülye, hogy immár harmadszor futni hagylak, de ezúttal nem félek többé tőled. Az éveid meg vannak számolva.

- É-életben hagysz?

- Én nem ölök embert. És ez a te büntetésed. Tudom, hogy sosem leszel igazán boldog. Nyomorúságos életed lesz, de te döntöd el, hogy mennyire. Ha megpróbálnád megölni magad, ha megpróbálnál kárt tenni magadban, ne feledd, ez nem fog menni. Mert ott leszek melletted, mindig. Nem fogom hagyni, hogy megszabadulj a fájdalmadtól. Le fogod élni az életedet, emberként, amit mindig is gyűlöltél. Mindig meg foglak állítani, és ott leszek melletted, amikor esténként álomba sírod magad.

- Nem teheted…

- Dehogynem, megtehetem. És tudod, mi a legjobb? Hogy többé senkit nem fogsz tudni bántani. Mert amint kezet emelsz valakire, mert amint egy rossz szó is elhagyja a szádat, a holtak megtalálnak. A holtak, akikkel te végeztél, és bezártad őket egy tükörbe.

Sejtelmesen pillantottam a raktár azon részébe, ahol a tükör tartózkodott. Látni nem láttuk, de hallani lehetett, ahogy a tükör darabjaira hullik, és szilánkjai elterülnek a padlón. Nem sokkal később néhány fehér árny jelent meg az ajtóban.

- Ugye nem feledkeztél el róluk? Hosszú idő óta elzártad őket, megtagadva tőlük, hogy békében nyugodjanak a túlvilágon. Ők nem normál lelkek. Ők azok, akik a te hibádból itt ragadtak. És bár megtehetném, hogy átsegítsem őket a túlvilágra, úgy gondolom, ennyi szenvedés után kijár nekik, hogy elszórakozzanak veled. Hiszen te is szórakozásból ölted meg őket, nem igaz? Hát itt az ideje, hogy ők is bosszút álljanak gyilkosukon.

- Nem… nem teheted ezt velem. Minseo, kérlek… Bocsáss meg.

Taemin térdre rogyott és könyörögni kezdett.

De nem voltam erre kíváncsi.

- Tűnj a szemem elől, Taemin. Nem érdekel a bocsánatkérésed, a könyörgésed. Te okoztad ezt magadnak, hát vállald a következményeket. Az egyetlen, amit tehetsz, hogy elfogadod és olyan messze futsz, amilyen messze csak bírsz.

A halott lelkek egyenesen Taemint vették célba. Közeledni kezdtek felé. Taemin ajkait rémült sikoly hagyta el.

Felpattant, és rohanni kezdett. Kiengedtem őt a védőburokból, és csak néztem utána. Sose láttam ilyen gyorsan futni, és ez elégedettséggel töltött el.

Úgy éreztem, végre lezárhatok magamban egy szakaszt. Végre pontot tehettem ennek is a végére.

A lelkem megnyugodott.

Az egyik feladatomat teljesítettem. Megtaláltam édesanyámat, és még ha így is ért véget, most már legalább békében nyugodhatott. Ezentúl nem lesz senki, aki háborgatná, és erről én magam fogok gondoskodni.

Így hát áttérhettem a következő lépésre.

Lassan a többiek felé fordultam.