57. rész (utolsó rész)

*Ajánlott zene: SHIINee - Nightmare *

https://www.youtube.com/watch?v=AOahth3x85U

Nagyon nehezen mertem csak a szemükbe nézni. Ott álltak mindannyian döbbenten és lesokkolva, mégis láttam rajtuk, hogy örülnek annak, hogy életben vagyok, hogy jól vagyok. Annyira boldog voltam, hogy láthatom őket. Mit meg nem adtam volna, ha az egésznek itt és most vége lehetne.

De nem lehetett.

Hyunseung reménykedve abban, hogy már mindennek vége, megütögette a burkot, de csak nem tudott bejutni. Értetlenül meredt rám, és amikor rájött, hogy eszem ágában sincs leszedni, még inkább aggódóvá vált tekintete.

- Minseo…

Nem tudtam, mit kellene mondanom. Itt voltak mindannyian, és egyszerre belém fagytak a szavak. Azt hittem, sokkal könnyebb lesz elbúcsúznom tőlük. Azt hittem, nem fog ennyire fájni, hogy nem lesz ilyen őrjítően nehéz.

Minden porcikám fájt.

Fájt a szenvedéstől, fájt a sok tehertől, a hazugságtól, attól, hogy bántom őket, hogy becsaptam őket. Fájt attól is, hogy az vagyok, aki, hogy olyan életet élek, amit nem én választottam. Ott, akkor, mindenem fájt.

Én csak véget akartam vetni ennek.

Szemeim könnybe lábadtak, de nem tudtam már sírni. Túl sokat sírtam az életem során. Túl sok mindent bántam, és túl sokat szenvedtem. A könnyeim elapadtak. Most már nem volt okom többé sírni. A szabadság kapujában állva végre egyszer úgy éreztem, hogy én dönthetek a sorsom felől.

- Tudom, hogy mindannyian meg vagytok döbbenve, és rémülve. Tudom, hogy zavarodottak vagytok, és nem tudjátok megérteni, miért. Nem tudom, hogy milyennek láttatok, hogy mennyire láttátok a valódi érzéseimet. Sokszor próbáltam elmondani, hogy mennyire fáj nekem, hogy mennyire nem akarom ezt, de ti mindig elfeledtettétek velem és segítettetek túljutni a nehéz időszakomon. Ahogy ti is, úgy én is azt hittem, hogy ez megoldás lehet. Hogy egy idővel minden gyötrelem megszűnik, átlendülök a nehéz időkön, megbirkózom a feladataimmal és boldog leszek. De be kellett látnom, hogy bármennyi idő is telik el, nem fog menni. A veletek eltöltött idő csak édesebbé tette szenvedéseimet.

- Minseo, miről beszélsz…?

Hyunseung le sem vette rólam a szemét. Olyan gyönyörű volt. Úgy állt ott, és nézett rám, mint az első találkozásunkkor. Úgy szerettem volna visszatekerni az időt, és ott maradni.

- Én nem vagyok felkészülve erre. Nem vagyok felkészülve arra, hogy természetfeletti legyek. Most még nem. Túl sok ez nekem, úgy érzem, megfulladok. Félek, hogy elveszítem önmagamat, hogy a képességem felülkerekedik és megromlik. És tudom, hogy ez a folyamat már elkezdődött. Ezért kell hát most megállítanom magamat.

- Minseo… Mit csinálsz?

- Tudom, hogy nehéz. Tudom, hogy most úgy tűnik, mintha elbúcsúznék, de ez nem végső búcsú. Noha egy rövid időre nem fogtok látni, de bízom abban, hogy megoldást találtok a visszahozásomra.

- Visszahozás?

- Elérkeztem hát a második feladatomhoz.

Nehezemre esett figyelmen kívül hagynom őket. A kérdéseiket és a könyörgésüket. De nem akartam magyarázkodni. Nem akartam, hogy meggyőzzenek. Úgysem tudtak volna. Csak a saját és az én szenvedéseimet nyújtották volna meg.

- Megtaláltam édesanyámat, így a következő feladatom, amivel adós vagyok, az Woobin. Megígértem Jongsuknak, hogy Woobint visszahozom, hogy találok rá módot arra, hogy ne kelljen többé zombinak lennie. Hogy úgy élhessen, mint régen.

- Mégis hogyan?

- A világ nem maradhat a képességem nélkül. Ha meghalnék, valaki másra szállna át a képességem. Lehet, hogy másban már ott lapul, és csak abban az esetben jönne elő, ha velem valami történne. Lehet, hogy ez az ember gonosz és rosszra használná az energiáját. Így hát ahelyett, hogy megvárnánk, míg ez történik, a képességemet ezennel Woobinra ruházom át.

Egy pillanatra elhallgattam. Hangom minden egyes szó kiejtésénél egyre inkább remegett.

- Jongsuk… - tekintetemmel rá néztem. – Woobin mindig is élni akart. Woobin sosem felejtett el semmit, csak megjátszotta, hogy neked kevésbé fájjon. Még ha úgy is viselkedik, mint egy gyerek, a gondolatai, az érzései sosem múlnak, és sosem változnak. Sosem merte neked elmondani, mert attól félt, akkor megölnéd, hogy ne szenvedjen.

- Honnan tudod mindezt?

- Beszéltem vele. Én beszéltem vele, Jongsuk. Úgy, mint két felnőtt. Úgy, mint az a Woobin, akit te ismertél. Woobin mindig is a régi önmaga volt fejben, csak a teste nem úgy reagált. Ezt az egészet együtt terveltem ki vele. Ha ő nincs, sose tudtam volna segíteni rajtatok. Kérlek, ne haragudj rá. Kérlek titeket, hogy ne utáljátok őt. Woobinnal egyezséget kötöttünk.

- Miféle egyezséget?

Figyelmen kívül hagytam a kérdést. Ezúttal tekintetem Gyeowoolra tévedt.

- Gyeowool. Korábban mondtam neked, hogy két szívességet szeretnék kérni tőled. Szeretném most megosztani veled a másodikat is.

- Mi lenne az?

- Kérlek, amíg vissza nem térek, vigyázz Hyunseungra. Ne hagyd egyedül, ne engedd, hogy őrültséget csináljon. És a legfontosabb, hogy amikor eltűnők, ne hagyd, hogy a közelembe jöjjön.

Gyeowool bólintott, majd ezután Eungyeolra néztem. Egészen eddig meg sem mert szólalni, csak kapkodta a fejét a történések között.

- Eungyeol. Tőled csak azt kérem, hogy vigyázz nagyon Sorára, és segíts neki a felépülésben. Maradj mindig hű magadhoz, és légy mindig vidám. Te vagy a csapat humorzsákja, így kérlek, színesítsed meg a mindennapjaikat. Viccelődj velük úgy, mintha én is ott lennék.

Elmosolyodtam, majd végig néztem rajtuk.

- Bár Jonghyun és Young nincsenek itt, de kérlek, vigyázzatok rájuk is. Nem tudom, hogy én térek-e előbb vissza, avagy Young, de ha elkésnék, kérlek, nyugtassátok meg őt, hogy minden rendben.

Láttam, hogy mondani akarnak valamit, de nem hagytam, hogy szóhoz jussanak.

- Ne feledjétek, ez nem búcsú. Nem köszönök meg semmit, és nem mondom azt, hogy örökké az emlékezeteimbe véstelek titeket. Mert, ahogy ti bíztatok bennem végig ez idő alatt, úgy én is bízni fogok bennetek, és tudom, hogy találtok megoldást arra, hogy valahogyan visszahozzatok.

Ismét lecsöndesedtem, és azon gondolkodtam, mit kellene mondanom még. Nem akartam felesleges dolgokat megemlíteni, mert azzal csak saját magamat is megijesztettem volna, hogy talán soha nem térek vissza.

Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam.

Így hát nem volt más hátra, mint előre.

- Emlékszel még Jongsuk, amikor azt mondtad, bízol bennem és bármit kérek, te megteszed nekem? Eljött ez a pillanat.

Jongsuk kételkedve pillantott a többiekre, majd Woobinra. Próbált olvasni a tekintetében, bele látni a fejébe és a gondolataiba, de Woobin tartotta magát. Nem engedhette meg, hogy most lássa, mert akkor lehet, hogy Jongsuk megfeledkezik önmagáról. Így végül Jongsuk ismét rám nézett.

- Mit kell tennem?

- Engedd el Woobint.

- Tessék?

- Engedd el Woobint, Engedd, hogy idejöjjön hozzám.

- Nem teheted! Akkor megöli Minseot! – Rémülten kiáltott Hyunseung Jongsukra, de nem hagytam, hogy gondolkodóba essen.

- Bízz bennem és engedd el őt!

Jongsuk tétován, de végül elengedte Woobin kezét.

Woobin nem volt teljesen ép. Evett ugyan egy kis vért, de kezdett kimenni a hatása.

Elengedtem a nyakamon lévő sebet, és hagytam, hogy a vérem tovább csordogáljon. Nem gyógyítottam be teljesen, éppen csak egy aprócska vágást hagytam, hogy Woobin megérezze a friss vér illatát.

És Woobin megérezte. Mint egy őrült, átvágott a többieken, és rám támadt. Minden erőmmel azon voltam, hogy ameddig bírom, tartsam a védőburkot, hogy még véletlenül se akadályozzanak meg a többiek.

Woobin leterített a földre, és a nyakamba harapott.

Őrületesen fájt, és egy sikoly hagyta el ajkaimat.

Éreztem, ahogy fogaival a nyakamat csócsálja, ahogy kitépi a húst a torkomból. Woobin habár belül önmaga volt, az ösztönei maguktól cselekedtek. Ha akarta volna, se tudta volna megállni, hogy megöljön. És ezt mindketten jól tudtuk.

Ez volt az egyezségünk.

Ő megöl, és átveszi a helyemet, hogy majd ő legyen az, aki visszahoz a halálból.

- Tiéd a képességem, Woobin – suttogtam utolsó leheleteimmel.

Nem tudtam, hogy működni fog-e. Nem tudtam, hogy valóban átszáll-e a képességem rá. De meg kellett próbálnom.

Újból nyakamba mélyesztette fogait. Tekintetemmel a többiekre néztem. Hyunseung kétségbeesetten verdeste a láthatatlan falat, miközben eszeveszettül üvöltött, de hangja nem ért el hozzám. Gyeowool és Eungyeol két oldalról próbálták lefogni őt. Jongsuk csak állt és elképedve nézett felénk – valószínűleg csak most fogta fel, hogy mire mondott igent.

Édesanyám mellett feküdtem. A fájdalom csontig hatolt, és egy idő után szinte elzsibbadt testem. Már nem is éreztem a szenvedést.

Hallottam a vért csorogni, hallottam a szívverésemet dobbanni. Éreztem a képességemet az ereimben száguldani. Felforrósodott, és őrülten rohangált. Nem tudtam, hogy menekülni akar, vagy átadni magát, hogy egy új testben uralkodhasson.

De próbáltam megnyugtatni, hogy ne féljen, és hogy a másik testben jobb élete lesz. Szabadabb és korlátlan. Több mindent megtehet.

Biztos voltam abban, hogy Woobin jobban fogja tudni uralni, mint én. Sokkal több ideje élt természetfelettiként, mint én. Több tapasztalata volt minden téren. A teste sokkal befogadóbb lesz, és biztos voltam abban, hogy sokkal könnyebben is fogja megtanulni használni.

 - Sajnálom… - suttogta Woobin.

Tudtam, hogy nem akart fájdalmat okozni, és ezért kért bocsánatot. Tudtam, hogy mekkora lelki erő kellett neki ahhoz, hogy végezzen velem azok után, hogy én voltam az, aki megmentette őt.

De én ezt egyáltalán nem sajnáltam.

A zsibbadás lassan múlni kezdett. Nem éreztem a végtagjaimat, a testemet. Az ég-világon nem éreztem semmit, csak egy hatalmas, égető érzést.

A tekintetem lassan homályosult, már nehezen tudtam ébren maradni.

Sosem gondoltam volna, hogy a halál ennyire fájdalmas tud lenni.

Meghaltam… és ezzel véget ért a rémálom.