36. rész

*Ajánlott zene: Kim Bokyung – Don’t think you’re alone*

https://www.youtube.com/watch?v=zoGKYg0X2kw

Az este hamar elröppent, amit igazán sajnáltam, mert rettenetesen jól éreztem magam. Szerencsére semmi baj nem történt, minden a legnagyobb rendben volt és még én is el tudtam engedni magam és jól szórakoztam.

Younggal és Sorával szinte egész este táncoltunk, néha a fiúk is csatlakoztak hozzánk, de ők inkább figyeltek a biztonságunkra. Az utolsó vendégek hajnali 2-kor mentek el; mindenkit hazavittek autóval Hyunseung vámpírjai a biztonság kedvéért. Csak azok maradtak a nappaliban, akiket teljesen kiütött az alkohol és nem tudtak lábra állni.

A lányokkal mi is kicsit becsiccsentetünk, így jobbnak láttuk, ha visszavonulót fújunk. A srácok mondták, hogy majd mindent elrendeznek, ne aggódjunk. Gyorsan átöltöztünk pizsamába és már be is feküdtünk az ágyba.

-      Ah, úristen, nagyon szédülööök – panaszkodott a fejét fogva Sora, amin én csak jót nevettem.

-      Kellett neked annyit innod.

-      Hát na, szülinapom volt, ilyenkor szabad.

-      Jogos.

-      És amúgy tetszett a buli? – kérdezte kíváncsian Young.

-      Még szép, hogy igen. Hú, nagyon megleptetek ezzel, erre nem számítottam. Én tényleg nem tudom, hogyan sikerült ezt összehozni, de tudom, hogy sok energiát fektettetek bele és ezért nagyon hálás vagyok nektek. Úgyhogy köszönöm lányok, nagyon szeretlek titeket. Örülök, hogy a barátaimnak tekinthetlek titeket – ölelt meg mindkettőnket.

-      Ne csináld, Sora, mert elérzékenyülök – kapott szemeihez Young, amin ismét felkacagtunk.

Ekkor kopogtak, majd ki is nyílt az ajtó és Hyunseung lépett be rajta.

-      Hű, rosszkor jöttem? – kérdezte, mire csak megráztuk a fejünket. – Akkor jó. Csak érdeklődöm, hogy vagytok?

-      Tökéletesen. És fáradtan – felelte Sora két ásítás közepett.

-      Vettem a célzást, már megyek is. Aludjatok jól. És Minseo… még tartozom neked valamivel – kacsintott rám, azzal távozott.

-      Hű, Minseo, azt hiszem lesz egy szép éjszakád – veregette meg a vállam Young, miközben sunyin rám mosolygott.

-      Hajjaj… Én is ettől félek – sóhajtottam fel, majd a párnák közé dőltem. – Azt hiszem, ideje lesz aludni. Jó éjt, lányok.

-      Csatlakozom. Jóéjt – fordult az oldalára Young is, majd perceken belül mindhárman az igazak álmát aludtuk.

*

Másnap iszonyatos fejfájással ébredtem. Sora és Young még nagyban aludtak, így csendben kikeltem az ágyból és lementem a konyhába. Nagy meglepetésemre nem az üresség fogadott, hanem finom illatok terjengtek a levegőben. Mikor beléptem az ajtón, mind a négy fiút ott találtam, akik épp ebédet készítettek.

-      Jól aludtál? – kérdezte Hyunseung úgy, hogy meg se fordult. A többiek egyből az ajtó irányába kapták a fejüket, majd elmosolyodtak.

-      Igen, jól aludtam. Viszont megdobhattok valami gyógyszerrel, mert fáj az egész fejem – ültem le az egyik székre.

-      Ejj, ez a fránya másnaposság – vigyorgott rám Eungyeol.

Hyunseung egy gyors puszit nyomott a fejemre, majd már vissza is lépett a tűzhely mellé, ahol levest főzött. Jongsuk húst vágott, Jonghyun pedig zöldségeket, de gyorsan megtörölte a kezét és az egyik szekrényből elővett egy gyógyszeres dobozt.

-      Vedd be, ettől kicsit jobban leszel – tette le elém egy pohár víz társaságában.

-      Köszi. Lehet, visszafekszem még egy kicsit, mert tényleg szörnyen érzem magam. Sajog az egész fejem.

-      Jól van, menjél csak. Felkísérjelek? – ajánlotta fel Eungyeol, de csak megráztam a fejem, és elindultam. – Várj! – fogta meg a csuklóm, majd elém lépett és aggódva pillantott rám. – Szerintem neked nem a másnaposság miatt fáj a fejed.

-      Hanem? Most miért mondod ezt? – néztem rá ijedten, de ahogy ezt kimondtam, szinte tudtam, mit fog válaszolni.

-      A szemeid… megint vérvörösek.

Eungyeol szavai hallatán mindenki abbahagyta, amit épp csinált, és körém gyűlt. Rémülten néztem rájuk, és tekintetem megállás nélkül cikázott a négy arcon. Aggasztó volt látni, ahogy különböző arckifejezéseket vesznek fel, de így is le tudtam szűrni, hogy egyiküknek sem tetszik, amit lát. Bár mégis mire számítottam?

-      Nem fáj? – fogta közre arcomat Hyunseung és alaposabban megvizsgálta a szemeimet.

-      Nem. Most nem égnek, mint a múltkor. Most csak az egész fejem fáj.

-      Nem érzel semmi változást magadon?

-      Semmit sem.

-      Mégis mitől lehet ez? – kérdezte Jongsuk, de válasz nem érkezett.

-      Én azt hiszem, lemegyek a könyvtárba és utána nézek, hátha valamit meg tudok. Bár azóta a jóslat óta nem olvastam semmi mást veled kapcsolatban, és ugye az is csak ennyit írt, hogy lesz valaki, aki hatalmas képességgel rendelkezik. De átfutok még egyszer pár könyvet, hátha találok valamit – ajánlotta fel Eungyeol, majd szinte rögtön fel is szívódott.

-      Valaki meg tudna dobni egy fájdalomcsillapítóval? – hasított a levegőbe egy ismeretlen hang, mire mindannyian odakaptuk a fejünket. Egy körülbelül tizennyolc éves fiú ácsorgott az ajtóban, a szemeit dörzsölgetve – az egyik srác, aki itt éjszakázott és most ébredt fel.

Gyorsan hátat fordítottam neki, mielőtt megláthatta volna a szememet. Jonghyun máris felkapta az asztalról a gyógyszert és kikísérte a nappaliba még mielőtt túl sokat láthatott volna. Hyunseung karon ragadott és felrángatott az emeletre, Jongsuk pedig addig átvette a konyha irányítását.

-      Egy pillanat és jövök – csukta be utánam a fürdő ajtót Hyunseung.

Csak bólintottam egyet, majd a tükörbe néztem. Borzalmas látványt nyújtottam. Nem csak azért, mert nyúzott voltam és kómás, hanem a szemem színe miatt. Úgy festettem, mint maga az ördög, aki épp most lépett ki a Pokol kapuján. Ijesztő voltam, és saját magamat is taszított a látványom. Mintha nem is önmagam lettem volna, mintha valami megszállt volna, ugyanakkor mégis ugyanaz voltam. Belsőleg nem változtam, de az arcom teljesen eltorzult emiatt.

Könnycseppjeim pillanatok alatt utat törtek maguknak. Teljesen kétségbe estem, nem tudtam, mit csináljak. Hogyan tűüntessem el ezt a színt? Miért változott meg? Meddig fog tartani? Mi történik velem? És miért fáj ennyire?

Hangos zokogás tört ki belőlem, de gyorsan szám elé kaptam kezemet, hogy elnyomjam az összes többit. Nem akartam senkit sem felébreszteni és nem akartam, hogy akárki is így lásson. Ha én magam megijedtem a kinézetemtől, akkor a többiek vajon hogyan reagálnának?

Hátat fordítottam a tükörképemnek, majd leültem a földre és kezeimbe temettem arcomat. Keservesen, némán sírtam, testem minden egyes könnycseppnél összerázkódott. Nem akartam sírni, de nem tehettem mást. Szemeim iszonyatosan fájtak, égtek, martak. Mintha tűvel böködték volna őket. Minden egyes könnycsepp fájdalmas volt. A lelkemnek jól esett, de a szemeimnek egyáltalán nem.

Hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd egy pillanaton belül kezek simultak testem köré, fejem pedig akaratlanul is Hyunseung mellkasába fúródott.

-      Minseo, nyugalom. Nincs semmi baj – hangja megértő és lágy volt, nyugalmat sugárzó és törődő. Lassan simogatta a hátamat, remélve, ettől majd lecsillapodom.

-      Nagyon fáj – mondtam két sírás között.

Utáltam, mikor ilyen állapotba kerültem. Nem szerettem, mikor összetörök, magamba zuhanok és valaki ilyekor lát. Noha Hyunseung a barátom volt, és előtte nem kellett semmit titkolnom, ráadásul egy kapcsolat pont arról szól, hogy nem rejtőzünk el a másik elől, most mégis jobban örültem volna, ha nincs itt mellettem és nem kell végignéznie ezt. Nem voltam szép látvány, nem akartam, hogy lássa ezt a felem. Féltem, hogyha meglát, talán nem fog többé szeretni, talán nem kellek majd neki és el fog hagyni.

-      Tudom, de el fog múlni. Ne sírj, mert attól csak rosszabb lesz – adott egy puszit a fejemre, majd lassan az állam alá nyúlt, de nem engedtem, hogy felemelje a fejem és a szemeimbe nézhessen. – Minseo, hadd nézzem. Látnom kell.

-      Nem… nagyon csúnya. És félek, hogy…

-      Hogy nem foglak szeretni? – mondta ki, amire éppen gondoltam. – Tudod, hogy ez nem fog megtörténni. Én mindenhogyan szeretlek és különben is: láttam már ennél borzalmasabb dolgokat. Nincs semmi olyan, ami miatt ne szeretnélek.

Végül hagytam magam. Igaza volt. Hülyeség attól félni, hogy emiatt el fog hagyni. De mégis… amikor az ember saját magával nincs megelégedve, amikor rémisztőnek és csúnyának találja magát, akkor úgy érzi, mások is így állnak hozzá. A saját magunk gondolatait kivetítjük másokra és azt hisszük, mindenki ugyanúgy gondolja, ahogy mi.

-      Látod? Mondtam, hogy el fog múlni – felelte Hyunseung néhány perccel később és ismét elmosolyodott.

Lassan felálltam, majd a tükörbe néztem. A szemeim újra világoskéken csillogtak. Az arcom ismét a régi önmaga volt, kissé megviselt és könnyáztatta, de ugyanaz.

-      Mondd, Hyunseung… vége lesz valaha ennek az egésznek?

35. rész

*Ajánlott zene: 2PM – Go crazy*

https://www.youtube.com/watch?v=D4yWzNP15ag

Sajnos nem tudtam az elméletemet jobban kifejteni, mert valaki épp akkor jött be a mosdóba. Mielőtt kinyílt volna az ajtó, Jongsukot belöktem az egyik fülkébe, és magunkra zártam azt. Lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy az illető elvégezze dolgát, de az a két perc igen hosszúnak tűnt.

-      Oké, azt hiszem jobb, ha mész – mondtam Jongsuknak, aki csak egyetértően bólogatott. Kinyitottam az ajtót, majd körbenéztem. Szerencsére nem volt bent senki, így nyugodtan visszavonulhatott a sötétségbe.

Én is visszamásztam az ágyamba, de nem tudtam aludni. A fáradtság utolsó maradványa is eltűnt szemeimből, és agyam megállás nélkül kattogni kezdett.

Miért nem tudott velem beszélni Yoonhee? Láttam rajta, hogy próbálkozik, de képtelen volt megszólalni. Mintha beléfagytak volna a szavak, mintha… valami blokkolta volna. Fogalmam sincs, miért gondoltam arra, hogy ez azért van, mert van még valaki, aki olyan, mint én. Ez a gondolat ugrott be először és ez tűnt a leglogikusabbnak. Lehet, hogy nem vagyok egyedül? Lehet, nem is alakváltó meg hasonló, hanem ő is kapcsolatba tud lépni a halottakkal? Vagy lehet, ő nem is a halottakkal teszi ezt, hanem az élőkkel? Lehet, meg tudja szállni az embereket és irányítani tudja őket? Ez megmagyarázná, hogy miért nem zárták még be az iskolát és hogy miért tűnt annyira zavarodottnak a szakács. De a hidegséget nem támasztaná alá, ami pedig igen fontos, és vegyük hozzá, hogy még azt sem tudjuk, mi célja ennyi gyilkossággal.

Elővettem a lapot és ezt is felírtam a gyilkoshoz. Minél többet gondolkoztam és minél előrébb jutottunk a nyomozásban, annál zavarosabb lett minden és annál több kérdés merült fel bennem.

Már hajnalodott, amikor nagy nehezen, de végül elaludtam.

*

A következő napok ismételten nyugodtan teltek. A gyilkosunk teljesen felszívódott, és minden ment úgy, ahogy eddig. Közben megkaptuk a hírt, hogy Baekhyun és Kyungmi is belehalt a mérgezésbe, így a halottak számra hatról nyolcra növekedett.

Nyolc tizenéves.

Mennyi lesz még? Mennyit akar megölni? Miért pont ők? Miért pont fiatalok és miért pont itt? Bele se mertem gondolni, mit érezhetnek át ezeknek a gyerekeknek a családjai, rokonai, ismerősei. Annyira szerettem volna már véget vetni ennek az egésznek, de még mindig olyan távolinak tűnt minden.

Csütörtök volt, kora délután. Kivételesen nem a kollégiumban tartózkodtam, hanem otthon. Sora ma lett tizenhét éves, így megkértem Hyunseungot, hogy szervezzünk neki egy kis meglepetés bulit. Mivel túl sok megrázkódtatás érte manapság, úgy gondoltam ez jót fog tenni neki.

Egész nap csinosítgattuk a nappalit és az egész alsó szintet; a fiúk főként rendet raktak és eltologatták a bútorokat, hogy nagyobb hely legyen, valamint ők voltak felelősek a hangfalakért és a zenéért is. A mi utasításunk által díszítették ki az egész nappalit, ahová megannyi színes lufi és szalag került. Eközben mi Younggal fel-alá rohangáltunk a konyhában, és igyekeztünk a lehető legtöbb süteményt elkészíteni. Az ajándékokat már csaknem egy hete megvettük, úgyhogy szerencsére ezzel nem volt gond. Mivel este kezdődött a buli, szóltunk Sora szüleinek, hogyha nem bánják, akkor pénteken a leányzó nem menne iskolába. Szerencsére jól fogadták ezt a hírt, és egyáltalán nem ellenezték a dolgot. Egyetértettek abban, hogy Sorának kell egy kis lazulás és mivel ismertek minket, megbíztak bennünk, tudták, hogy nem lesz velünk baja.

Felkerestük Sora baráti körét mind a kollégiumban, mind az iskolában és a lakhelyén. Jó sokan voltak, de erre valahogy számítottam, elvégre is Sora mindig is vidám és laza csajszi volt, aki könnyen barátkozott másokkal és hatalmas szíve miatt sokan is kedvelték. Annak meg még jobban örültünk, hogy a lehető legtöbb ember igent mondott a bulira.

Este hét volt, amikor az első vendégek megérkeztek. Addigra mindent sikerült előkészíteni, már csak nekem és Youngnak kellett lefürödnünk és átöltöznünk, de ez egy röpke fél óra alatt megvolt. Amíg mi készülődtünk, Hyunseung házigazdához méltóan a vendégeket fogadta, Jonghyun és Jongsuk pedig kiszolgálták őket. Eungyeol ment Soráért, aki mit sem sejtett erről az egészről.

-      Hm, nagyon jól néz ki valaki – mondtam Hyunseungnak, miután újabb embereket engedett be a lakásba.

-      Én mindig – mondta öntelten, mire csak megforgattam a szememet. Odaléptem hozzá, ő pedig átkarolt és hosszan megcsókoltuk egymást. – Te is nagyon csinos vagy.

-      Köszi – feleltem kissé elpirulva – Annyira emlékeztet ez a buli a tavalyi Midnight Sun bálra.

-      Nekem mondod. Az egy igen jó este volt. Elvégre is… azon a napon jöttünk össze – kacsintott rám.

-      Hát igen, és azon az estén igen tapló is voltál – böktem oldalba – És azért akkor is volt olyan, ami remélem, hogy nem fog még egyszer megtörténni.

-      Ne aggódj, itt biztonságban vagyunk. Itt vannak az embereim és nem csak bent, hanem kint is. Senkinek nem lesz baja.

-      Tavaly is ugyanennyire védve voltunk, mégis ránk támadtak és kis híján megöltek.

-      Minseo…

-      Jó, igazad van, bocsi. Nem kéne ennyire baljóslatúnak lennem, de nem tehetek róla. Ennyi minden után már nem bízom semmiben.

-      Tudom, megértem. De attól még próbáld meg élvezni Sora szülinapját és kicsit szórakozni egyet. Mindenkire ráfér a kikapcsolódás, úgy érzem.

-      Rendben.

-      Jut eszembe, lassan nyolc óra, Soráék bármikor itt lehetnek, úgyhogy mindenkinek a nappaliba kéne tömörülnie.

-      Máris intézkedem.

Néhány perc alatt összegyűltünk a nappaliban és lekapcsoltuk a villanyokat. Körülbelül huszonöt-harmincan lehettünk, ami nem volt olyan sok, de túl kevés sem. Csendben várakoztunk, és ahogy teltek a percek, úgy az izgalom is egyre tapinthatóbb volt körülöttünk.

Mikor hallottuk, hogy egy autó begördül az udvarba, teljesen elnémultunk és a megfelelő pillanatot vártuk, hogy elkiálthassuk magunkat. Az egész ház némaságba és sötétségbe burkolódzott, én meg csak remélni mertem, hogy Sora nem ijed meg, és nem gondolja azt, hogy Eungyeolnak hátsó szándékai vannak vele. Noha az utóbbi időben igen sokat beszélgettek, és ahogy észrevettem, jól ki is jöttek egymással, de azért minden lánynak gyanús lehet, ha egy férfi egy ekkora házba viszi, ami teljesen kihaltnak tűnik.

De Sora nem gyanakodott, és hallottuk, ahogy nevetgélve közelednek a lakás felé. Én nem tudom, mivel vette rá Eungyeol erre Sorát, de le a kalappal előtte. Az ajtó kinyílt, Eungyeol pedig felkattintotta a lámpát, és amikor minden fényességbe borult, mindenki egy emberként felkiáltott:

-      Boldog Szülinapot!

Sora olyannyira meglepődött és megijedt egyszerre, hogy felsikított, megfordult és kirohant az ajtón. Mikor elért a tudatáig, hogy mi is történt, nevetve jött vissza és annyira zavarba jött, hogy elsírta magát.

Ekkor odaléptem hozzá és megöleltem.

-      Na, mi van, kislány, meghatódtál? – kérdeztem mosolyogva, ő pedig csak a szemeit törölgette és másodpercekig szinte szóhoz sem jutott.

-      Annyira bolondok vagytok. Én erről miért nem tudtam?

-      Ezt hívják meglepetésnek – kócoltam össze a haját.

-      És te meg mit mondod nekem, hogy moziba megyünk, csak előtte beugrunk Younghoz? – fordult Eungyeol felé vádaskodva, aki ezen csak jót vigyorgott.

-      Hát, valahogy el kellett ide csalni téged.

-      Úristen, nagyon köszönöm. Ez… ez most teljesen meglepett. Én erre nem számítottam és nem is tudom, mit kéne mondanom.

Miután Sora kissé lehiggadt és üdvözölte a barátait, a következő egy órában az ajándékait bontogatta, amiket végül az én szobámba cipeltünk fel, hogy ne legyenek útban. Ezután tortát ettünk és süteményeket, majd este tíz felé a hangulat kezdett igencsak felpörögni. Bömbölt a zene, az emberek táncoltak, mi pedig a háttérből figyeltük és óvtuk őket, hogy semmi ne történjen.

Sora nagyon jól érezte magát, szinte egész este táncolt, hol a barátnőivel, hol az osztálytársaival, hol pedig Eungyeollal. Jó érzéssel töltött el őt boldognak látni, tényleg régen volt már ennyire felszabadult. Aggódtam érte, mert csak ritkán mutatta ki a fájdalmát, de tudtam, hogy ezzel a szülinappal sikerül feldolgoznia a történteket és túltenni magát mindenen. Ez egy út volt a gyógyuláshoz és örültem, hogy Sora lassan, de biztosan rendbe fog jönni.

-      Azért te is igyál, nehogy kiszáradj – nyomott a kezembe egy üveg pezsgőt Eungyeol. – Egész jó kis buli lett, nem?

-      Igen, az lett. Jó Sorát boldognak látni.

-      Az biztos.

-      Na, hogy van a kis szerelmes párunk férfi tagja? – jött oda hozzánk Hyunseung vigyorogva, és megpaskolta Eungyeol karját, majd mellém lépett és átkarolta a derekam.

-      Most rám célzol? – kérdezett vissza a vöröses hajú fiú.

-      Hát kettőnk közül szerintem te nézel ki pasinak, nem én – mondtam.

-      De én nem vagyok szerelmes senkibe.

-      Jaj, ugyan már, még a vak is látja, hogy odavagy Soráért. Úristen, ugye nem előttem akarod ezt titkolni? Régóta ismerlek, haver – cukkolta Hyunseung a fiút, aki ettől kissé zavarba jött.

-      Hát… jó, fogjuk rá, hogy bírom a csajt.

-      Bírod… chh, ez elég érdekes szó arra, hogy bele vagy zúgva.

-      Hyunseung… én kicsinállak.

-      Most miért? Legalább nem kell azt hallgatnunk, hogy „jaj, ne előttem smároljatok, olyan rossz nézni, hogy nekem nincs senkim, nektek meg van” – utánozta elvékonyított hangon Hyunseung, aki letette a poharát és belebokszolt a gyomrába.

-      Befejezed vagy megszorongassam a tökeidet?

-      Nyugi, Eungyeol, majd ellátom én a baját. Egyébként meg igaza van Hyunseungnak, tényleg feltűnő, hogy kedveled Sorát, és ha attól féltél eddig, hogy én mit szólok hozzá, hát… nekem mindegy. Nem vagyok Sora anyja, nem szólok bele a szerelmi életébe, és ha Sorát nem zavarja a nyolc év korkülönbség, hát engem sem.

-      Nyolc? Milyen nyolc? Én csak huszonkét éves vagyok.

-      Huszonkettő? Bocs, ne haragudj, én sokkal idősebbnek néztelek.

-      Na, elmész te is a tudod hová – fújatott egyet Eungyeol, és magunkra hagyott minket.

Hyunseunggal csak nevettünk egyet, majd lepacsiztunk egymással.

-      Amúgy meg… - fordult felém Hyunseung és derekamnál fogva magához húzott. Arca centikre került az enyémtől, mellkasom alatt szinte éreztem dobogni a szívét és még ennyi idő után is zavarba jöttem közelségétől. – Mit is mondtál, hogy ellátod a bajomat? Ellenem fordulsz? Jól van, ahogy akarod. Este ezt még megbánod – nézett rám azzal a tipikus perverz vigyorával, amiből tudtam, mire akar kilyukadni.

-      Édes szívem, el vagy te tájolódva. Ma nem alszom veled, ráadásul… most is este van – adtam egy puszit az arcára, majd mielőtt bármit is mondhatott volna, kibújtam karjai közül és én is a táncoló tömegbe vetettem magam.

34. rész

*Ajánlott zene: M.pire - 나랑 친구 못해*
https://www.youtube.com/watch?v=1mSPZ8ZS8r0

Hyunseung olyan erővel taposott bele a fékbe, hogy kis híján megfejeltem a műszerfalat. A mögöttünk lévő autós majdnem belénk hajtott, de egy hangos fékcsikorgás jelezte, hogy még időben megállt. Lassan kikerült minket, és hangosan ránk dudált, Hyunseung pedig válaszul csak bemutatott neki egyet.

-      Most mi van? – kérdeztük Younggal szinte teljesen egyszerre.

-      Ha Boksung természetfeletti és egyedül neki nem lett baja az ételtől, akkor az azt jelenti, hogy vagy ő a gyilkos vagy besegédkezik. Ha pedig így van, akkor te rohadt nagy veszélyben vagy.

Ahogy Hyunseung kimondta ezeket a szavakat, lassan értelmeztem őket és felfogtam a jelentésüket. Válaszul csak felsóhajtottam egyet és hajamba túrva, hátradőltem az ülésen.

-      És akkor most mit csinálunk? Hogyan bizonyítsuk be, hogy ő az?

-      Semmiképpen sem megyünk vissza és törjük rá az ajtót, mert bármit is csinál, meg kell tudnunk, mi az. Másodszor pedig… mindent úgy csinálunk, mint eddig, Úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla. Azt hiszem, ha bántani akart volna, már megtette volna. De az biztos, hogy mostantól óvatosabbak leszünk.

-      És mi van, ha nem ő az? Mi van, ha természetfeletti, de nem is tud róla? Vagy mi van, ha tényleg meghánytatta magát, és amiatt nem volt baja? Akkor a gyilkos még mindig nincs meg.

-      Ez igaz. Mindenesetre őt is felírjuk a gyanúsítottak listájára és ráállítok egy kémet, aki lépten-nyomon követni fogja – vette elő a telefonját Hyunseung, majd tárcsázni kezdett.

-      Mielőtt telefonálsz, nem állnál félre? – kérdezte Young, ugyanis a nagy izgalomban teljesen elfelejtettük, hogy még mindig az utca közepén állunk.

Bármennyire is tűnt gyanúsnak Boksung és hiába fordult meg a fejemben az a gondolat, hogy neki is van képessége, átgondolva nem tűnt olyan valódinak. Boksungban nem volt semmi különleges, átlagos volt, mint mindenki más. Kicsit idegesítő volt a személyisége, de igaza volt Youngnak, lehet meghánytatta magát és azért volt jól. Nem ismertem, nem voltam ott, nem láttam, mikor megtette ezt. Ráadásul nem néz ki veszélyesnek, és nem hiszem, hogy bántani akarna, vagy hogy gonosz lenne. Noha külsőleg kissé ijesztő és az ember első ránézésre legszívesebben elkerülné, azért nem kell ez alapján elítélni.

De igaza volt Hyunseungnak, figyelni kell rá is, mert manapság senkiben sem lehet megbízni.

Miután Hyunseung telefonált, folytattuk utunkat. Útközben felvettük Jonghyunt is, és elhatároztuk, hogy a mai nap többet nem beszélünk az áldozatokról, a gyilkosról és semmi negatív dologról. Talán nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom a pihenésre, de felesleges lett volna tovább kutakodni a nap folyamán. A tettes most napokig nem fog jelentkezni, nekünk pedig ki kell szellőztetnünk a fejünket, hogy másnap felfrissülve folytassuk tovább a nyomozást.

Ellátogattunk egy erdőbe és sétáltunk a Han folyó partján, miközben megállás nélkül nevettünk és ökörködtünk. Az emberek igencsak megbámultak minket, de ez kivételesen nem zavart. Nem éreztem kényelmetlenül magam, sőt! Most először éreztem boldognak és felszabadultnak magam, igazán fiatalnak és átlagosnak. Olyan voltam, mint a velem egykorúak, és ez jó érzés volt. Az, hogy félretettem a problémákat, minden gondolatomat és terhemet, mindent, ami eddig nyomasztott, teljesen megváltoztatott arra a pár órára. Mintha újjászülettem volna. És bár tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani, reméltem, hogyha lezárul a gyilkosság és kikerülök a kollégiumból, többször is megtapasztalhatom, milyen érzés szárnyalni.

*

Mikor visszaértem a kollégiumba, már sötétedett. A helyszínelésnek vége volt, és most mindent a némaság uralt. A menza zárva volt, és egy lapra kiírták, hogy a héten így is lesz, amiért elnézésünket és megértésünket kérik.

Mielőtt felmentem volna a szobámba, benéztem Sorához. Az egyik szobatársa volt még ott, aki azt mondta, hogy Sora alszik, így elköszöntem tőle és én is visszavonulót fújtam.

Boksung az ágyán ült, és számítógépezett; érkezésemre csak sértődötten rám pillantott. Nem törődtem vele, túlságosan is fáradt voltam hozzá és a hisztijéhez annak ellenére, hogy tudtam, figyelnem kell rá. Namjoo épp akkor ment el, amikor jöttem, Eunji pedig már az ágyában feküdt és aludni próbált.

Gyorsan letusoltam, majd én is ágyba bújtam és zenét kapcsoltam. Bármennyire is voltam fáradt, nem jött álom a szememre. A kezembe vettem a lapot, amit még délután összeállítottunk Younggal és azt olvasgattam. Felírtam a gyanúsítottakhoz Boksung nevét, az áldozatokhoz pedig Ilhoont. Hosszú percek teltek el, miközben újra és újra végigfuttattam tekintetem, és akkor beugrott, hogy valamit elfelejtettem.

A wc-ben oda volt írva három betű, ami akár a nevemet is jelenthette. Azt hittük, hogy egy természetfeletti lény volt, mert Yoonhee halott volt, az ujjai pedig épek, de mi van, ha mégis ő volt? Mi van, ha a halott lelke véste oda, hogy segítséget kérjen? Ha ez így volt, akkor a lelke most is ott van… és ha ott van, akkor kapcsolatba tudok lépni vele.

Megnéztem mennyi az idő; este háromnegyed tíz volt. Szívem szerint most azonnal a mosdóba mentem volna, hogy használjam a képességem, de tíz órakor jöttek szobát ellenőrizni, és meg akartam várni, amíg szobatársaim elalszanak. Ki tudja, mennyi időt vesz igénybe és gyanús lett volna, ha hosszú percekre, akár órákra felszívódom.

Hyunseungnak dobtam egy sms-t, hogy mire készülök, és hogy valamilyen módon értesítse Jongsukot, hogy legyen a közelben, mert szükségem lesz a segítségére. Mikor hajnali egyet ütött az óra, óvatosan kikeltem az ágyamból és kiosontam a folyosóra.

A lámpák nem égtek, csak a tanári szobából szűrődött ki némi fény, ami pont elég volt ahhoz, hogy lássak. Jongsuk ott állt az ajtó mellett, a fal mellé húzódva, szinte teljesen beleolvadt a sötétségbe. Némán bementünk a mosdóba, és csak ott szóltunk egymáshoz.

-      Szóval mit tervezel? – kérdezte Jongsuk, én pedig kinyitottam az utolsó wc fülke ajtaját.

-      Kapcsolatba lépek Yoonheeval és kikérdezem, mit akart nekem mondani, már ha az a három betű én akartam lenni. Ha pedig nem én, akkor is tudnunk kell róla.

Jongsuk csak bólintott, én pedig lehunytam a szemem. Idegesített, hogy a lámpa vibrál és hogy búg a radiátor, de igyekeztem kizárni minden külső zajt és csak az energiámra koncentrálni. Perceken belül éreztem is, ahogy felhevül a testem, ahogy kitágulnak az ereim és a megszokott melegség a mellkasomba tódul, végül kitör belőlem. Jongsuk hátrébb lépett, amikor megérezte az energiámat, én pedig kinyitottam a szemem.

Percek teltek el, és már épp feladtam volna, amikor Yoonhee alakja lassan kirajzolódott előttem. Először a megszokott fehér szellemként jelent meg, végül fokozatosan testet öltött és ott állt előttem teljesen élethűen. Gyönyörűen nézett ki, hosszú, barna haja lágyan omlott vállára, szemei ragyogtak, arca hófehér volt.

-      Yoonhee… - szólítottam meg, mire rám emelte tekintetét. A wc tetején ült, és amikor észrevett, lassan felállt és elém sétált. Sokáig csak álltunk egymással szemben, majd végül én szólaltam meg.

-      Yoonhee… az az üzenet… nekem szólt? – mutattam az ajtón lévő betűkre. Követte tekintetével az ujjamat, majd bólintott egyet és visszanézett rám. – Mit akartál mondani?

Yoonhee nem felelt. Ajkai szólásra nyíltak ugyan, de nem tudott mit mondani. Kétségbeesetten nézett rám, teljesen össze volt zavarodva.

-      Tudnom kell. Muszáj segítened, különben még többen fognak meghalni – mondtam, és próbáltam megfogni a kezét, de mintha a levegőbe markoltam volna. Egy másodperc töredékéig elgondolkoztam, vajon miért nem sikerült, de ezzel most nem volt időm foglalkozni. – Láttad a gyilkost? Tudod, ki volt az?

Nem felelt. Nem jött tőle válasz, csak bólogatni tudott, de az is megterhelő volt számára. Nem értettem, miért csinálja ezt. Láttam, hogy segíteni szeretne, de mégsem beszélt. A félelem ott ült a szemében, és hiába néztem rá bátorítóan, nem árult el semmit.

Megrázta a fejét, majd hátrébb lépett egyet. Utána nyúltam, de mindhiába. Alakja hirtelen eltűnt, belém pedig olyan erővel csapódott vissza az energiám, mintha hasba rúgtak volna. Megtántorodtam, és a fájdalomtól térdre zuhantam. Jongsuk még esés közben elkapott, így szerencsére nem ütöttem meg magam és még zajt sem csaptam.

-      Na, mi volt? Mit mondott?

-      Semmit.

-      Semmit? De miért?

-      Mert… nem tudott mit mondani.

-      Miért? Én ezt nem értem.

-      Nem tudtam vele rendesen kapcsolatba lépni. Nem tudott beszélni, mert… azt hiszem, ő máshoz tartozik.

-      Máshoz? Ezt hogy érted?

-      Akármelyik halottat szólásra tudom bírni, bárki is ölte meg. Őt nem tudtam, mert őt olyan ölte meg, aki olyan, mint én.

33. rész

*Ajánlott zene: B.I.G - Are you ready?*

https://www.youtube.com/watch?v=_bIoKR6p4c8

Younggal hosszú másodpercekig döbbenten néztünk egymásra, és szinte biztos voltam abban, hogy ő is éppen azon gondolkodik, mi lehet ez a dolog. A feszült csendet a kopogás törte meg.

-      Tessék! – kiáltottam, majd az ajtó kinyílt és Hyunseung lépett be.

-      Sziasztok! – köszönt nekünk, majd leült az ágyra és adott egy csókot. – Jobban vagy már?

-      Persze, minden oké, már kutya bajom - eresztettem meg egy mosolyt, és örömmel vettem tudomásul, hogy tényleg nem fáj már semmim és a gyomrom sem émelyeg. – Van valami hír?

-      Igazából pont ezért vagyok itt. Ilhoon meghalt. Most jövök a kórházból, hogy itt is körülnézzek.

-      Akkor ezekszerint… ez már gyilkosságnak számít?

-      Igen.

-      A többi diákkal mi van?

-      Még kritikus az állapotuk, ha holnapig életben maradnak, akkor jól lesznek. Jonghyun és még másik két vámpír ott van, hogy ne történjen meg az, ami a múltkor.

-      És mi a helyzet a kollégiummal? Nem csinálnak még mindig semmit? Nem fogják bezárni?

-      Őrizetbe vették az egyik szakácsot, állítólag ő tett bele mérget az ételbe. Most hallgatják ki a rendőrségen, Jongsuk is ott van, remélhetőleg hamarosan hív, hogy mi a helyzet. Bár azt hiszem… valaki irányítja őt.

-      Ezt miből gondolod?

-      Állítása szerint ő nem csinált semmit, és nem is emlékszik ilyesmire. Furcsán viselkedik, mintha valaki elködösítette volna az elméjét. Azt hiszem, az igazi gyilkos így akarja elterelni a gyanút magáról.

-      Hm… Nekem ez elég furcsa. El akarja terelni magáról a figyelmet, de közben ennyi embert öl meg egyszerre? Hol itt a logika? Ha nem akar lebukni, nem az ellenkezőjét kéne tennie, hogy visszavonul?

-      Igen, nekem is ez volt a szokatlan ebben. Bármit is akar elérni, sok emberrel kellett volna most végeznie.

-      De a terve kudarcba fulladt. Elvégre is… eddig csak egy ember halt meg, a legtöbb diák pedig egy nap alatt rendbe jön.

-      Mi van, ha nem is gyilkolni akart, csak… elriasztani minket? – szólt közbe Young, aki mindeddig csak hallgatta a beszélgetést.

-      Úgy érted, tud rólunk a gyilkos?

-      Lehetséges. Titeket meg akart ijeszteni, hogy álljatok le a nyomozással, különben rossz vége lesz. Különben is, a múltkor is csak egy hajszálon múlt, hogy elkapjuk a kórháznál. Akár láthatott is minket. A szakáccsal pedig az volt a célja, hogy ráterelje a gyanút, az itteni diákok megnyugodjanak, hogy elkapták a gyilkost és akkor többen nem fognak elmenni. Én legalábbis így látom az értelmét.

-      Ez mind szép és jó, csak két baki van benne: ha tudja, kik vagyunk, tudhatná, hogy semmi esélye ellenünk. Hacsak nem erősebb nálunk, de ha erősebb lenne, felvállalná magát. Másrészt pedig, ha elkapják ezt a szakácsot, akire akár még az előző gyilkosságokat is rákenhetik, utána mi lesz? Folytatja tovább a gyilkolást? Annak nincs értelme.

-      Ez jogos – mondta Young – De pont az előbb beszéltük, hogy szerintünk van itt valami, ami itt tartja őt a kollégium területén. Az a fontos neki, hogy itt öljön, az mindegy, hogy kiket.

-      Na, várjunk, én erről lemaradtam. Miről is van szó? – kérdezte Hyunseung, mi pedig kifejtettük kicsit részletesebben az elméletünket. – Áh, értem. Csak az a baj, hogy Doojoon és az az ápolónő se itt haltak meg.

-      De őket nem akarta megölni. Ők azért haltak meg, hogy ne legyen szemtanú.

-      Mindent értek. Szóval van itt valami, ami miatt itt akar, vagy ami miatt itt kell gyilkolnia. De mégis mi?

-      Na, épp ez az. Körül kéne nézni a kollégium területén – pattantam fel az ágyról, de Hyunseung megfogta a karom.

-      Ezt kicsit később kéne, még itt vannak a rendőrök. Nem lenne túl jó most kutakodni, a végén még mi is gyanúba keverednénk.

-      Oké. De addig mit csináljunk?

-      Nem tudom. Mondjuk, áradozhatnál arról, milyen szavakkal dicsérgetett Boksung – jelent meg egy öntelt vigyor Hyunseung ajkain, amin Young csak felnevetett, de az én arcomra kiült a rémület.

-      Boksung! Úristen, Boksung! Boksung is evett az ebédből, ráadásul ő két adagot is! – szinte visítva mondtam ezeket a szavakat, és noha nem túlzottan kedveltem a lányt, a halálát semmiképpen sem kívántam. És a tudat, hogy most valahol holtan fekszik, eléggé megrémisztett.

-      Hol van most?

-      Nem tudom. Valami ismerősével találkozik, de ennek már néhány órája. Basszus. Ha rosszul lett útközben, és nem került időben kórházba, akkor lehet, hogy most halott!

-      Ne aggódj, megtaláljuk! – vette elő a telefonját Hyunseung és azonnal parancsba adta néhány emberének, hogy keressék meg őt.

Miután letette, mindannyian felpattantunk, hogy a keresésére induljunk, de amint kinyitottuk az ajtót, Boksung lépett be. Döbbenten meredt ránk, hisz majdnem rávágtuk az ajtót, de aztán meglátta Hyunseungot és elmosolyodott.

-      Sziasztok! Máris mentek? Pedig csak most jöttem vissza – vigyorgott a szőke hajú fiúra.

-      Minden oké? – léptem elé és aggódva fürkésztem az arcát. – Nem vagy rosszul? Te nem kaptál ételmérgezést?

-      Mi? Miről beszélsz? Teljesen jól vagyok – nézett rám értetlenül, majd karjával félrelökött és Hyunseunghoz lépett. – Nem kérsz valamit inni? Vagy esetleg csokival megkínálhatlak?

Láttam Hyunseungon, hogy már vörösödik a feje a visszafojtott nevetéstől, és csak nagy erőfeszítés árán tud uralkodni magán. Young hasonlóképpen volt, én pedig őket látva megnyugodtam, hogy nincs semmi baja és nem fog meghalni. Boksung viselkedése nevetséges volt, de kezdtem hozzászokni. Ő volt az, aki a feszült hangulatot mindig fel tudta oldani.

-      Ne haragudj, de most sietnünk – mondta Hyunseung egész emberien, mire Boksung csak elsápadt.

-      Merre mentek? Megyek én is.

-      Öhm… Hát ez nem lenne túl jó ötlet, mert Youngot a barátjához visszük, én pedig Minseoval… nos… érted. Van egy kis dolgunk – próbált Hyunseung finoman a tudtára adni, hogy semmi esélye nála, és hogy ezt bizonyítsa is, megfogta a kezemet.

Boksung először zavartan nézett rá, majd az összekulcsolt ujjainkra, végül tekintete rajtam állapodott meg. Ha ölni tudott volna a szemeivel, én azon nyomban holtan estem volna össze legalább hatszor. Az a féltékenység, ami áradt belőle egyszerre volt ijesztő és vicces is.

-      Később találkozunk – mondtam, majd elhagytam a szobát, magam után húzva Hyunseungot és Youngot.

Miután becsuktuk az ajtót, és az autóban ültünk, mindhárman felnevettünk.

-      Ecsém, nem semmi ez a csaj! – kuncogott Hyunseung – Nem mernék a közelében lenni egyedül.

-      Akkor én mit mondjak? Én vele lakom egy szobában! Ezekután vissza se merek menni, még a végén soha többé nem áll velem szóba és hisztizni fog, hogy hogyan tehettem ezt vele.

-      Tényleg részvétem érte, Minseo – nevetett Young is – Egyébként hová megyünk?

-      Arra gondoltam, hogy kicsit kirándulunk valamerre. Nem a legmegfelelőbb időzítés, de szerintem Minseora ráférne a mai gyomorrontása után – indította be az autót Hyunseung, majd lassan elhagytuk a kollégiumot.

Hosszú percekig csendben ültünk az autóban, és bár igyekeztem nem a gyilkosságokra gondolni, valami mégsem hagyott nyugodni.

-      Srácok… én tényleg nem értem Boksungot. Hogyhogy ő az egyetlen, akinek meg sem kottyant ez az egész?

-      Ezt hogy érted?

-      Úgy, hogy akárki evett ma ebédet, azoknak baja lett, még ha csak fájt a gyomruk is. De ő… vele nem volt semmi. Pedig mondom, előttem ette meg a saját ebédjét és az enyémet is. Aztán elment és találkozott egy ismerősével, és úgy jött vissza, mintha semmi nem történt volna vele. Nekem ez nagyon gyanús.

-      Talán csak jól bírja a gyomra az ilyeneket vagy az övében nem is volt méreg – próbált magyarázatot adni Young erre, de persze ő is tudta, hogy ez nem igaz.

-      Még ha az övében nem is volt, az enyémben igen és nem hiszem, hogy csak ő lett volna az egyetlen, aki ezt megússza.

-      És ha meghánytatta magát evés után?

-      Nem szokása ilyet tenni.

-      Akkor mire gondolsz, miért nem történt vele semmi?

-      Azt hiszem… talán ő is természetfeletti.