34. rész

*Ajánlott zene: M.pire - 나랑 친구 못해*
https://www.youtube.com/watch?v=1mSPZ8ZS8r0

Hyunseung olyan erővel taposott bele a fékbe, hogy kis híján megfejeltem a műszerfalat. A mögöttünk lévő autós majdnem belénk hajtott, de egy hangos fékcsikorgás jelezte, hogy még időben megállt. Lassan kikerült minket, és hangosan ránk dudált, Hyunseung pedig válaszul csak bemutatott neki egyet.

-      Most mi van? – kérdeztük Younggal szinte teljesen egyszerre.

-      Ha Boksung természetfeletti és egyedül neki nem lett baja az ételtől, akkor az azt jelenti, hogy vagy ő a gyilkos vagy besegédkezik. Ha pedig így van, akkor te rohadt nagy veszélyben vagy.

Ahogy Hyunseung kimondta ezeket a szavakat, lassan értelmeztem őket és felfogtam a jelentésüket. Válaszul csak felsóhajtottam egyet és hajamba túrva, hátradőltem az ülésen.

-      És akkor most mit csinálunk? Hogyan bizonyítsuk be, hogy ő az?

-      Semmiképpen sem megyünk vissza és törjük rá az ajtót, mert bármit is csinál, meg kell tudnunk, mi az. Másodszor pedig… mindent úgy csinálunk, mint eddig, Úgy teszünk, mintha nem tudnánk róla. Azt hiszem, ha bántani akart volna, már megtette volna. De az biztos, hogy mostantól óvatosabbak leszünk.

-      És mi van, ha nem ő az? Mi van, ha természetfeletti, de nem is tud róla? Vagy mi van, ha tényleg meghánytatta magát, és amiatt nem volt baja? Akkor a gyilkos még mindig nincs meg.

-      Ez igaz. Mindenesetre őt is felírjuk a gyanúsítottak listájára és ráállítok egy kémet, aki lépten-nyomon követni fogja – vette elő a telefonját Hyunseung, majd tárcsázni kezdett.

-      Mielőtt telefonálsz, nem állnál félre? – kérdezte Young, ugyanis a nagy izgalomban teljesen elfelejtettük, hogy még mindig az utca közepén állunk.

Bármennyire is tűnt gyanúsnak Boksung és hiába fordult meg a fejemben az a gondolat, hogy neki is van képessége, átgondolva nem tűnt olyan valódinak. Boksungban nem volt semmi különleges, átlagos volt, mint mindenki más. Kicsit idegesítő volt a személyisége, de igaza volt Youngnak, lehet meghánytatta magát és azért volt jól. Nem ismertem, nem voltam ott, nem láttam, mikor megtette ezt. Ráadásul nem néz ki veszélyesnek, és nem hiszem, hogy bántani akarna, vagy hogy gonosz lenne. Noha külsőleg kissé ijesztő és az ember első ránézésre legszívesebben elkerülné, azért nem kell ez alapján elítélni.

De igaza volt Hyunseungnak, figyelni kell rá is, mert manapság senkiben sem lehet megbízni.

Miután Hyunseung telefonált, folytattuk utunkat. Útközben felvettük Jonghyunt is, és elhatároztuk, hogy a mai nap többet nem beszélünk az áldozatokról, a gyilkosról és semmi negatív dologról. Talán nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom a pihenésre, de felesleges lett volna tovább kutakodni a nap folyamán. A tettes most napokig nem fog jelentkezni, nekünk pedig ki kell szellőztetnünk a fejünket, hogy másnap felfrissülve folytassuk tovább a nyomozást.

Ellátogattunk egy erdőbe és sétáltunk a Han folyó partján, miközben megállás nélkül nevettünk és ökörködtünk. Az emberek igencsak megbámultak minket, de ez kivételesen nem zavart. Nem éreztem kényelmetlenül magam, sőt! Most először éreztem boldognak és felszabadultnak magam, igazán fiatalnak és átlagosnak. Olyan voltam, mint a velem egykorúak, és ez jó érzés volt. Az, hogy félretettem a problémákat, minden gondolatomat és terhemet, mindent, ami eddig nyomasztott, teljesen megváltoztatott arra a pár órára. Mintha újjászülettem volna. És bár tudtam, hogy ez nem fog sokáig tartani, reméltem, hogyha lezárul a gyilkosság és kikerülök a kollégiumból, többször is megtapasztalhatom, milyen érzés szárnyalni.

*

Mikor visszaértem a kollégiumba, már sötétedett. A helyszínelésnek vége volt, és most mindent a némaság uralt. A menza zárva volt, és egy lapra kiírták, hogy a héten így is lesz, amiért elnézésünket és megértésünket kérik.

Mielőtt felmentem volna a szobámba, benéztem Sorához. Az egyik szobatársa volt még ott, aki azt mondta, hogy Sora alszik, így elköszöntem tőle és én is visszavonulót fújtam.

Boksung az ágyán ült, és számítógépezett; érkezésemre csak sértődötten rám pillantott. Nem törődtem vele, túlságosan is fáradt voltam hozzá és a hisztijéhez annak ellenére, hogy tudtam, figyelnem kell rá. Namjoo épp akkor ment el, amikor jöttem, Eunji pedig már az ágyában feküdt és aludni próbált.

Gyorsan letusoltam, majd én is ágyba bújtam és zenét kapcsoltam. Bármennyire is voltam fáradt, nem jött álom a szememre. A kezembe vettem a lapot, amit még délután összeállítottunk Younggal és azt olvasgattam. Felírtam a gyanúsítottakhoz Boksung nevét, az áldozatokhoz pedig Ilhoont. Hosszú percek teltek el, miközben újra és újra végigfuttattam tekintetem, és akkor beugrott, hogy valamit elfelejtettem.

A wc-ben oda volt írva három betű, ami akár a nevemet is jelenthette. Azt hittük, hogy egy természetfeletti lény volt, mert Yoonhee halott volt, az ujjai pedig épek, de mi van, ha mégis ő volt? Mi van, ha a halott lelke véste oda, hogy segítséget kérjen? Ha ez így volt, akkor a lelke most is ott van… és ha ott van, akkor kapcsolatba tudok lépni vele.

Megnéztem mennyi az idő; este háromnegyed tíz volt. Szívem szerint most azonnal a mosdóba mentem volna, hogy használjam a képességem, de tíz órakor jöttek szobát ellenőrizni, és meg akartam várni, amíg szobatársaim elalszanak. Ki tudja, mennyi időt vesz igénybe és gyanús lett volna, ha hosszú percekre, akár órákra felszívódom.

Hyunseungnak dobtam egy sms-t, hogy mire készülök, és hogy valamilyen módon értesítse Jongsukot, hogy legyen a közelben, mert szükségem lesz a segítségére. Mikor hajnali egyet ütött az óra, óvatosan kikeltem az ágyamból és kiosontam a folyosóra.

A lámpák nem égtek, csak a tanári szobából szűrődött ki némi fény, ami pont elég volt ahhoz, hogy lássak. Jongsuk ott állt az ajtó mellett, a fal mellé húzódva, szinte teljesen beleolvadt a sötétségbe. Némán bementünk a mosdóba, és csak ott szóltunk egymáshoz.

-      Szóval mit tervezel? – kérdezte Jongsuk, én pedig kinyitottam az utolsó wc fülke ajtaját.

-      Kapcsolatba lépek Yoonheeval és kikérdezem, mit akart nekem mondani, már ha az a három betű én akartam lenni. Ha pedig nem én, akkor is tudnunk kell róla.

Jongsuk csak bólintott, én pedig lehunytam a szemem. Idegesített, hogy a lámpa vibrál és hogy búg a radiátor, de igyekeztem kizárni minden külső zajt és csak az energiámra koncentrálni. Perceken belül éreztem is, ahogy felhevül a testem, ahogy kitágulnak az ereim és a megszokott melegség a mellkasomba tódul, végül kitör belőlem. Jongsuk hátrébb lépett, amikor megérezte az energiámat, én pedig kinyitottam a szemem.

Percek teltek el, és már épp feladtam volna, amikor Yoonhee alakja lassan kirajzolódott előttem. Először a megszokott fehér szellemként jelent meg, végül fokozatosan testet öltött és ott állt előttem teljesen élethűen. Gyönyörűen nézett ki, hosszú, barna haja lágyan omlott vállára, szemei ragyogtak, arca hófehér volt.

-      Yoonhee… - szólítottam meg, mire rám emelte tekintetét. A wc tetején ült, és amikor észrevett, lassan felállt és elém sétált. Sokáig csak álltunk egymással szemben, majd végül én szólaltam meg.

-      Yoonhee… az az üzenet… nekem szólt? – mutattam az ajtón lévő betűkre. Követte tekintetével az ujjamat, majd bólintott egyet és visszanézett rám. – Mit akartál mondani?

Yoonhee nem felelt. Ajkai szólásra nyíltak ugyan, de nem tudott mit mondani. Kétségbeesetten nézett rám, teljesen össze volt zavarodva.

-      Tudnom kell. Muszáj segítened, különben még többen fognak meghalni – mondtam, és próbáltam megfogni a kezét, de mintha a levegőbe markoltam volna. Egy másodperc töredékéig elgondolkoztam, vajon miért nem sikerült, de ezzel most nem volt időm foglalkozni. – Láttad a gyilkost? Tudod, ki volt az?

Nem felelt. Nem jött tőle válasz, csak bólogatni tudott, de az is megterhelő volt számára. Nem értettem, miért csinálja ezt. Láttam, hogy segíteni szeretne, de mégsem beszélt. A félelem ott ült a szemében, és hiába néztem rá bátorítóan, nem árult el semmit.

Megrázta a fejét, majd hátrébb lépett egyet. Utána nyúltam, de mindhiába. Alakja hirtelen eltűnt, belém pedig olyan erővel csapódott vissza az energiám, mintha hasba rúgtak volna. Megtántorodtam, és a fájdalomtól térdre zuhantam. Jongsuk még esés közben elkapott, így szerencsére nem ütöttem meg magam és még zajt sem csaptam.

-      Na, mi volt? Mit mondott?

-      Semmit.

-      Semmit? De miért?

-      Mert… nem tudott mit mondani.

-      Miért? Én ezt nem értem.

-      Nem tudtam vele rendesen kapcsolatba lépni. Nem tudott beszélni, mert… azt hiszem, ő máshoz tartozik.

-      Máshoz? Ezt hogy érted?

-      Akármelyik halottat szólásra tudom bírni, bárki is ölte meg. Őt nem tudtam, mert őt olyan ölte meg, aki olyan, mint én.