36. rész

*Ajánlott zene: Kim Bokyung – Don’t think you’re alone*

https://www.youtube.com/watch?v=zoGKYg0X2kw

Az este hamar elröppent, amit igazán sajnáltam, mert rettenetesen jól éreztem magam. Szerencsére semmi baj nem történt, minden a legnagyobb rendben volt és még én is el tudtam engedni magam és jól szórakoztam.

Younggal és Sorával szinte egész este táncoltunk, néha a fiúk is csatlakoztak hozzánk, de ők inkább figyeltek a biztonságunkra. Az utolsó vendégek hajnali 2-kor mentek el; mindenkit hazavittek autóval Hyunseung vámpírjai a biztonság kedvéért. Csak azok maradtak a nappaliban, akiket teljesen kiütött az alkohol és nem tudtak lábra állni.

A lányokkal mi is kicsit becsiccsentetünk, így jobbnak láttuk, ha visszavonulót fújunk. A srácok mondták, hogy majd mindent elrendeznek, ne aggódjunk. Gyorsan átöltöztünk pizsamába és már be is feküdtünk az ágyba.

-      Ah, úristen, nagyon szédülööök – panaszkodott a fejét fogva Sora, amin én csak jót nevettem.

-      Kellett neked annyit innod.

-      Hát na, szülinapom volt, ilyenkor szabad.

-      Jogos.

-      És amúgy tetszett a buli? – kérdezte kíváncsian Young.

-      Még szép, hogy igen. Hú, nagyon megleptetek ezzel, erre nem számítottam. Én tényleg nem tudom, hogyan sikerült ezt összehozni, de tudom, hogy sok energiát fektettetek bele és ezért nagyon hálás vagyok nektek. Úgyhogy köszönöm lányok, nagyon szeretlek titeket. Örülök, hogy a barátaimnak tekinthetlek titeket – ölelt meg mindkettőnket.

-      Ne csináld, Sora, mert elérzékenyülök – kapott szemeihez Young, amin ismét felkacagtunk.

Ekkor kopogtak, majd ki is nyílt az ajtó és Hyunseung lépett be rajta.

-      Hű, rosszkor jöttem? – kérdezte, mire csak megráztuk a fejünket. – Akkor jó. Csak érdeklődöm, hogy vagytok?

-      Tökéletesen. És fáradtan – felelte Sora két ásítás közepett.

-      Vettem a célzást, már megyek is. Aludjatok jól. És Minseo… még tartozom neked valamivel – kacsintott rám, azzal távozott.

-      Hű, Minseo, azt hiszem lesz egy szép éjszakád – veregette meg a vállam Young, miközben sunyin rám mosolygott.

-      Hajjaj… Én is ettől félek – sóhajtottam fel, majd a párnák közé dőltem. – Azt hiszem, ideje lesz aludni. Jó éjt, lányok.

-      Csatlakozom. Jóéjt – fordult az oldalára Young is, majd perceken belül mindhárman az igazak álmát aludtuk.

*

Másnap iszonyatos fejfájással ébredtem. Sora és Young még nagyban aludtak, így csendben kikeltem az ágyból és lementem a konyhába. Nagy meglepetésemre nem az üresség fogadott, hanem finom illatok terjengtek a levegőben. Mikor beléptem az ajtón, mind a négy fiút ott találtam, akik épp ebédet készítettek.

-      Jól aludtál? – kérdezte Hyunseung úgy, hogy meg se fordult. A többiek egyből az ajtó irányába kapták a fejüket, majd elmosolyodtak.

-      Igen, jól aludtam. Viszont megdobhattok valami gyógyszerrel, mert fáj az egész fejem – ültem le az egyik székre.

-      Ejj, ez a fránya másnaposság – vigyorgott rám Eungyeol.

Hyunseung egy gyors puszit nyomott a fejemre, majd már vissza is lépett a tűzhely mellé, ahol levest főzött. Jongsuk húst vágott, Jonghyun pedig zöldségeket, de gyorsan megtörölte a kezét és az egyik szekrényből elővett egy gyógyszeres dobozt.

-      Vedd be, ettől kicsit jobban leszel – tette le elém egy pohár víz társaságában.

-      Köszi. Lehet, visszafekszem még egy kicsit, mert tényleg szörnyen érzem magam. Sajog az egész fejem.

-      Jól van, menjél csak. Felkísérjelek? – ajánlotta fel Eungyeol, de csak megráztam a fejem, és elindultam. – Várj! – fogta meg a csuklóm, majd elém lépett és aggódva pillantott rám. – Szerintem neked nem a másnaposság miatt fáj a fejed.

-      Hanem? Most miért mondod ezt? – néztem rá ijedten, de ahogy ezt kimondtam, szinte tudtam, mit fog válaszolni.

-      A szemeid… megint vérvörösek.

Eungyeol szavai hallatán mindenki abbahagyta, amit épp csinált, és körém gyűlt. Rémülten néztem rájuk, és tekintetem megállás nélkül cikázott a négy arcon. Aggasztó volt látni, ahogy különböző arckifejezéseket vesznek fel, de így is le tudtam szűrni, hogy egyiküknek sem tetszik, amit lát. Bár mégis mire számítottam?

-      Nem fáj? – fogta közre arcomat Hyunseung és alaposabban megvizsgálta a szemeimet.

-      Nem. Most nem égnek, mint a múltkor. Most csak az egész fejem fáj.

-      Nem érzel semmi változást magadon?

-      Semmit sem.

-      Mégis mitől lehet ez? – kérdezte Jongsuk, de válasz nem érkezett.

-      Én azt hiszem, lemegyek a könyvtárba és utána nézek, hátha valamit meg tudok. Bár azóta a jóslat óta nem olvastam semmi mást veled kapcsolatban, és ugye az is csak ennyit írt, hogy lesz valaki, aki hatalmas képességgel rendelkezik. De átfutok még egyszer pár könyvet, hátha találok valamit – ajánlotta fel Eungyeol, majd szinte rögtön fel is szívódott.

-      Valaki meg tudna dobni egy fájdalomcsillapítóval? – hasított a levegőbe egy ismeretlen hang, mire mindannyian odakaptuk a fejünket. Egy körülbelül tizennyolc éves fiú ácsorgott az ajtóban, a szemeit dörzsölgetve – az egyik srác, aki itt éjszakázott és most ébredt fel.

Gyorsan hátat fordítottam neki, mielőtt megláthatta volna a szememet. Jonghyun máris felkapta az asztalról a gyógyszert és kikísérte a nappaliba még mielőtt túl sokat láthatott volna. Hyunseung karon ragadott és felrángatott az emeletre, Jongsuk pedig addig átvette a konyha irányítását.

-      Egy pillanat és jövök – csukta be utánam a fürdő ajtót Hyunseung.

Csak bólintottam egyet, majd a tükörbe néztem. Borzalmas látványt nyújtottam. Nem csak azért, mert nyúzott voltam és kómás, hanem a szemem színe miatt. Úgy festettem, mint maga az ördög, aki épp most lépett ki a Pokol kapuján. Ijesztő voltam, és saját magamat is taszított a látványom. Mintha nem is önmagam lettem volna, mintha valami megszállt volna, ugyanakkor mégis ugyanaz voltam. Belsőleg nem változtam, de az arcom teljesen eltorzult emiatt.

Könnycseppjeim pillanatok alatt utat törtek maguknak. Teljesen kétségbe estem, nem tudtam, mit csináljak. Hogyan tűüntessem el ezt a színt? Miért változott meg? Meddig fog tartani? Mi történik velem? És miért fáj ennyire?

Hangos zokogás tört ki belőlem, de gyorsan szám elé kaptam kezemet, hogy elnyomjam az összes többit. Nem akartam senkit sem felébreszteni és nem akartam, hogy akárki is így lásson. Ha én magam megijedtem a kinézetemtől, akkor a többiek vajon hogyan reagálnának?

Hátat fordítottam a tükörképemnek, majd leültem a földre és kezeimbe temettem arcomat. Keservesen, némán sírtam, testem minden egyes könnycseppnél összerázkódott. Nem akartam sírni, de nem tehettem mást. Szemeim iszonyatosan fájtak, égtek, martak. Mintha tűvel böködték volna őket. Minden egyes könnycsepp fájdalmas volt. A lelkemnek jól esett, de a szemeimnek egyáltalán nem.

Hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd egy pillanaton belül kezek simultak testem köré, fejem pedig akaratlanul is Hyunseung mellkasába fúródott.

-      Minseo, nyugalom. Nincs semmi baj – hangja megértő és lágy volt, nyugalmat sugárzó és törődő. Lassan simogatta a hátamat, remélve, ettől majd lecsillapodom.

-      Nagyon fáj – mondtam két sírás között.

Utáltam, mikor ilyen állapotba kerültem. Nem szerettem, mikor összetörök, magamba zuhanok és valaki ilyekor lát. Noha Hyunseung a barátom volt, és előtte nem kellett semmit titkolnom, ráadásul egy kapcsolat pont arról szól, hogy nem rejtőzünk el a másik elől, most mégis jobban örültem volna, ha nincs itt mellettem és nem kell végignéznie ezt. Nem voltam szép látvány, nem akartam, hogy lássa ezt a felem. Féltem, hogyha meglát, talán nem fog többé szeretni, talán nem kellek majd neki és el fog hagyni.

-      Tudom, de el fog múlni. Ne sírj, mert attól csak rosszabb lesz – adott egy puszit a fejemre, majd lassan az állam alá nyúlt, de nem engedtem, hogy felemelje a fejem és a szemeimbe nézhessen. – Minseo, hadd nézzem. Látnom kell.

-      Nem… nagyon csúnya. És félek, hogy…

-      Hogy nem foglak szeretni? – mondta ki, amire éppen gondoltam. – Tudod, hogy ez nem fog megtörténni. Én mindenhogyan szeretlek és különben is: láttam már ennél borzalmasabb dolgokat. Nincs semmi olyan, ami miatt ne szeretnélek.

Végül hagytam magam. Igaza volt. Hülyeség attól félni, hogy emiatt el fog hagyni. De mégis… amikor az ember saját magával nincs megelégedve, amikor rémisztőnek és csúnyának találja magát, akkor úgy érzi, mások is így állnak hozzá. A saját magunk gondolatait kivetítjük másokra és azt hisszük, mindenki ugyanúgy gondolja, ahogy mi.

-      Látod? Mondtam, hogy el fog múlni – felelte Hyunseung néhány perccel később és ismét elmosolyodott.

Lassan felálltam, majd a tükörbe néztem. A szemeim újra világoskéken csillogtak. Az arcom ismét a régi önmaga volt, kissé megviselt és könnyáztatta, de ugyanaz.

-      Mondd, Hyunseung… vége lesz valaha ennek az egésznek?