33. rész

*Ajánlott zene: B.I.G - Are you ready?*

https://www.youtube.com/watch?v=_bIoKR6p4c8

Younggal hosszú másodpercekig döbbenten néztünk egymásra, és szinte biztos voltam abban, hogy ő is éppen azon gondolkodik, mi lehet ez a dolog. A feszült csendet a kopogás törte meg.

-      Tessék! – kiáltottam, majd az ajtó kinyílt és Hyunseung lépett be.

-      Sziasztok! – köszönt nekünk, majd leült az ágyra és adott egy csókot. – Jobban vagy már?

-      Persze, minden oké, már kutya bajom - eresztettem meg egy mosolyt, és örömmel vettem tudomásul, hogy tényleg nem fáj már semmim és a gyomrom sem émelyeg. – Van valami hír?

-      Igazából pont ezért vagyok itt. Ilhoon meghalt. Most jövök a kórházból, hogy itt is körülnézzek.

-      Akkor ezekszerint… ez már gyilkosságnak számít?

-      Igen.

-      A többi diákkal mi van?

-      Még kritikus az állapotuk, ha holnapig életben maradnak, akkor jól lesznek. Jonghyun és még másik két vámpír ott van, hogy ne történjen meg az, ami a múltkor.

-      És mi a helyzet a kollégiummal? Nem csinálnak még mindig semmit? Nem fogják bezárni?

-      Őrizetbe vették az egyik szakácsot, állítólag ő tett bele mérget az ételbe. Most hallgatják ki a rendőrségen, Jongsuk is ott van, remélhetőleg hamarosan hív, hogy mi a helyzet. Bár azt hiszem… valaki irányítja őt.

-      Ezt miből gondolod?

-      Állítása szerint ő nem csinált semmit, és nem is emlékszik ilyesmire. Furcsán viselkedik, mintha valaki elködösítette volna az elméjét. Azt hiszem, az igazi gyilkos így akarja elterelni a gyanút magáról.

-      Hm… Nekem ez elég furcsa. El akarja terelni magáról a figyelmet, de közben ennyi embert öl meg egyszerre? Hol itt a logika? Ha nem akar lebukni, nem az ellenkezőjét kéne tennie, hogy visszavonul?

-      Igen, nekem is ez volt a szokatlan ebben. Bármit is akar elérni, sok emberrel kellett volna most végeznie.

-      De a terve kudarcba fulladt. Elvégre is… eddig csak egy ember halt meg, a legtöbb diák pedig egy nap alatt rendbe jön.

-      Mi van, ha nem is gyilkolni akart, csak… elriasztani minket? – szólt közbe Young, aki mindeddig csak hallgatta a beszélgetést.

-      Úgy érted, tud rólunk a gyilkos?

-      Lehetséges. Titeket meg akart ijeszteni, hogy álljatok le a nyomozással, különben rossz vége lesz. Különben is, a múltkor is csak egy hajszálon múlt, hogy elkapjuk a kórháznál. Akár láthatott is minket. A szakáccsal pedig az volt a célja, hogy ráterelje a gyanút, az itteni diákok megnyugodjanak, hogy elkapták a gyilkost és akkor többen nem fognak elmenni. Én legalábbis így látom az értelmét.

-      Ez mind szép és jó, csak két baki van benne: ha tudja, kik vagyunk, tudhatná, hogy semmi esélye ellenünk. Hacsak nem erősebb nálunk, de ha erősebb lenne, felvállalná magát. Másrészt pedig, ha elkapják ezt a szakácsot, akire akár még az előző gyilkosságokat is rákenhetik, utána mi lesz? Folytatja tovább a gyilkolást? Annak nincs értelme.

-      Ez jogos – mondta Young – De pont az előbb beszéltük, hogy szerintünk van itt valami, ami itt tartja őt a kollégium területén. Az a fontos neki, hogy itt öljön, az mindegy, hogy kiket.

-      Na, várjunk, én erről lemaradtam. Miről is van szó? – kérdezte Hyunseung, mi pedig kifejtettük kicsit részletesebben az elméletünket. – Áh, értem. Csak az a baj, hogy Doojoon és az az ápolónő se itt haltak meg.

-      De őket nem akarta megölni. Ők azért haltak meg, hogy ne legyen szemtanú.

-      Mindent értek. Szóval van itt valami, ami miatt itt akar, vagy ami miatt itt kell gyilkolnia. De mégis mi?

-      Na, épp ez az. Körül kéne nézni a kollégium területén – pattantam fel az ágyról, de Hyunseung megfogta a karom.

-      Ezt kicsit később kéne, még itt vannak a rendőrök. Nem lenne túl jó most kutakodni, a végén még mi is gyanúba keverednénk.

-      Oké. De addig mit csináljunk?

-      Nem tudom. Mondjuk, áradozhatnál arról, milyen szavakkal dicsérgetett Boksung – jelent meg egy öntelt vigyor Hyunseung ajkain, amin Young csak felnevetett, de az én arcomra kiült a rémület.

-      Boksung! Úristen, Boksung! Boksung is evett az ebédből, ráadásul ő két adagot is! – szinte visítva mondtam ezeket a szavakat, és noha nem túlzottan kedveltem a lányt, a halálát semmiképpen sem kívántam. És a tudat, hogy most valahol holtan fekszik, eléggé megrémisztett.

-      Hol van most?

-      Nem tudom. Valami ismerősével találkozik, de ennek már néhány órája. Basszus. Ha rosszul lett útközben, és nem került időben kórházba, akkor lehet, hogy most halott!

-      Ne aggódj, megtaláljuk! – vette elő a telefonját Hyunseung és azonnal parancsba adta néhány emberének, hogy keressék meg őt.

Miután letette, mindannyian felpattantunk, hogy a keresésére induljunk, de amint kinyitottuk az ajtót, Boksung lépett be. Döbbenten meredt ránk, hisz majdnem rávágtuk az ajtót, de aztán meglátta Hyunseungot és elmosolyodott.

-      Sziasztok! Máris mentek? Pedig csak most jöttem vissza – vigyorgott a szőke hajú fiúra.

-      Minden oké? – léptem elé és aggódva fürkésztem az arcát. – Nem vagy rosszul? Te nem kaptál ételmérgezést?

-      Mi? Miről beszélsz? Teljesen jól vagyok – nézett rám értetlenül, majd karjával félrelökött és Hyunseunghoz lépett. – Nem kérsz valamit inni? Vagy esetleg csokival megkínálhatlak?

Láttam Hyunseungon, hogy már vörösödik a feje a visszafojtott nevetéstől, és csak nagy erőfeszítés árán tud uralkodni magán. Young hasonlóképpen volt, én pedig őket látva megnyugodtam, hogy nincs semmi baja és nem fog meghalni. Boksung viselkedése nevetséges volt, de kezdtem hozzászokni. Ő volt az, aki a feszült hangulatot mindig fel tudta oldani.

-      Ne haragudj, de most sietnünk – mondta Hyunseung egész emberien, mire Boksung csak elsápadt.

-      Merre mentek? Megyek én is.

-      Öhm… Hát ez nem lenne túl jó ötlet, mert Youngot a barátjához visszük, én pedig Minseoval… nos… érted. Van egy kis dolgunk – próbált Hyunseung finoman a tudtára adni, hogy semmi esélye nála, és hogy ezt bizonyítsa is, megfogta a kezemet.

Boksung először zavartan nézett rá, majd az összekulcsolt ujjainkra, végül tekintete rajtam állapodott meg. Ha ölni tudott volna a szemeivel, én azon nyomban holtan estem volna össze legalább hatszor. Az a féltékenység, ami áradt belőle egyszerre volt ijesztő és vicces is.

-      Később találkozunk – mondtam, majd elhagytam a szobát, magam után húzva Hyunseungot és Youngot.

Miután becsuktuk az ajtót, és az autóban ültünk, mindhárman felnevettünk.

-      Ecsém, nem semmi ez a csaj! – kuncogott Hyunseung – Nem mernék a közelében lenni egyedül.

-      Akkor én mit mondjak? Én vele lakom egy szobában! Ezekután vissza se merek menni, még a végén soha többé nem áll velem szóba és hisztizni fog, hogy hogyan tehettem ezt vele.

-      Tényleg részvétem érte, Minseo – nevetett Young is – Egyébként hová megyünk?

-      Arra gondoltam, hogy kicsit kirándulunk valamerre. Nem a legmegfelelőbb időzítés, de szerintem Minseora ráférne a mai gyomorrontása után – indította be az autót Hyunseung, majd lassan elhagytuk a kollégiumot.

Hosszú percekig csendben ültünk az autóban, és bár igyekeztem nem a gyilkosságokra gondolni, valami mégsem hagyott nyugodni.

-      Srácok… én tényleg nem értem Boksungot. Hogyhogy ő az egyetlen, akinek meg sem kottyant ez az egész?

-      Ezt hogy érted?

-      Úgy, hogy akárki evett ma ebédet, azoknak baja lett, még ha csak fájt a gyomruk is. De ő… vele nem volt semmi. Pedig mondom, előttem ette meg a saját ebédjét és az enyémet is. Aztán elment és találkozott egy ismerősével, és úgy jött vissza, mintha semmi nem történt volna vele. Nekem ez nagyon gyanús.

-      Talán csak jól bírja a gyomra az ilyeneket vagy az övében nem is volt méreg – próbált magyarázatot adni Young erre, de persze ő is tudta, hogy ez nem igaz.

-      Még ha az övében nem is volt, az enyémben igen és nem hiszem, hogy csak ő lett volna az egyetlen, aki ezt megússza.

-      És ha meghánytatta magát evés után?

-      Nem szokása ilyet tenni.

-      Akkor mire gondolsz, miért nem történt vele semmi?

-      Azt hiszem… talán ő is természetfeletti.