*Ajánlott zene:
The Rose – Sorry*
Gyeowool elindította az autót, és
hazamentünk. Eléggé fáradtnak és kimerültnek éreztem magam a mai nap után, így
szinte ruhástul zuhantam be az ágyba. Megállás nélkül forgott az agyam, újra és
újra lejátszottam fejemben a mai beszélgetést.
Nem lepett meg, hogy Taemin állt minden
mögött. Inkább az bosszantott, hogy hamarabb nem jöttem rá erre. Hiszen olyan
egyértelmű volt az egész. Taemin sosem nyugodott bele abba, hogy vámpír lett,
hogy ezáltal elveszett a képessége, és hogy a helyét én vettem át.
Elszakították gyerekként a családjától és mellőzve kellett felnőnie. Ő csak egy
vámpír volt a sok közül, holott ő lehetett volna leghatalmasabb lény a Földön. Hogy
is nem gondoltam arra, hogy emiatt csinált mindent, hogy ez volt a végső célja?
Dühös voltam, amiért hagytam futni. Meg
kellett volna ölnöm, amikor lehetőségem lett volna rá. Nem is értem, miért
hittem abban, hogy meg fog változni. Még ha a testvérem is volt, nem kellett
volna, hogy emiatt bízzak benne. Lehet, hogy egy család voltunk, de Taemin
tönkretette mások életét, és ezt nem szabadott volna elnéznem neki.
Éles fájdalom nyílalt a szemembe, és
emiatt a hátamra gurultam az ágyon fekve. Megdörzsöltem szemeimet, és mélyet
lélegeztem.
A dolgok egyre csak bonyolódtak. Nem csak
az, hogy Taemint kellett megtalálnom, hanem az is, hogy fogalmam sem volt,
mennyi időm van még hátra. Nem tudtam, hogy anyukám átalakulása mennyire
előrehaladott, hogy pontosan mennyire kell élőnek lennie, amíg a képessége
vissza nem tér, és a helyzetemen az sem segített, hogy egy furcsa, eddig
ismeretlen érzés kerített hatalmába.
Amikor Seonghwa ott ült velem szemben, és
szinte teljesen megfélemlítettem, a lehető legjobb érzéssel töltött el. Úgy
éreztem, uralkodhatok felette, hogy bármit megtehetek vele, és ha arra fordult
volna a helyzet, meg is kínoztam volna, hogy kiszedjek belőle minden hasznos
információt. Úgy éreztem, hogy bármikor, ha ilyen helyzetbe kerülök, képes
lennék megtenni akárkivel ugyanezt. Mindezt azért, hogy nekem könnyebb és
egyszerűbb dolgom legyen. Képes lettem volna bántani őt, és másokat is, mert
azt akartam, hogy féljenek, hogy tudják, én irányítok, hogy én döntök a sorsuk
felett. Ha csak egy pillanatra is, de elfogott a hatalomvágy, és bármennyire is
volt jó érzés, megrémisztett.
És ami ennél is rosszabb volt, hogy Taemin
és én nem sokban különböztünk. Mindvégig úgy véltem, Taemin rossz, hiszen
sokakat becsapott, átvert és megölt, a saját érdekeit tartotta szem előtt,
mindig a szerint cselekedett. De őszintén, én nem ezt tettem? Talán nem öltem
meg annyi embert, és talán én igyekeztem megmenteni minél többjüket, de ugyanúgy
én is átvertem és hazudtam másoknak, csak azért, hogy nekem jó legyen. Azt se
tartottam kizártnak, hogy ha arra kerülne a sor, a szeretteim érdekében én is
megölnék ártatlanokat. Valójában Taemin és én nagyon is ugyanazok voltunk, csak
egyelőre én tagadtam, hogy rosszra is tudnám használni a képességemet.
A szemembe ismét fájdalom nyílalt, mintha
lángra kaptak volna. Amikor a tükörbe néztem, fekete színben tündököltek. Nyoma
se volt az eddigi szürkéskék színnek. Vajon ez a romlás jele lenne? Vajon ezek
az apró jelek arra utalnak, hogy ha nem vigyázok, könnyen elveszíthetem az
önuralmamat és letérhetek a jó útról? Vagy mindez már elkezdődött?
Bármi is volt, tudtam, hogy ennek előbb
vagy utóbb véget kell vetnem. Az idő a nyomomban loholt, minél előbb pontot kellett
tennem a dolgok végére, mielőtt túl késő lenne.
Így hát hosszú perceken keresztül csendben
tűrtem a fájdalmat, azt az égető érzést a szememben, ami lassan az egész
testemet átjárta, egészen addig, amíg enyhülni nem kezdett. Nem szólhattam
senkinek, mert úgysem érthették volna meg. Azt tettem, amit elvártak tőlem, és
ennek következében szép lassan elhagytam önmagamat.
Odakint már világosodott, amikor sikerült
elaludnom.
*
Délután ébredtem csak fel. Az egész lakás
kongott az ürességtől, és ez valamelyest elszomorított. Szerettem volna
Younggal egy jót beszélgetni, vagy Eungyeollal viccelődni, és természetesen jó
lett volna Hyunseung védelmező karjaiba bújni, de egyedül voltam. Még Gyeowoolt
se láttam, pedig neki is örültem volna annak ellenére, hogy az elmúlt
időszakban sokat lógtunk együtt.
Felsóhajtottam, és nem tudtam, mit kezdjek
magammal. Annak ellenére, hogy lett volna ezerféle elintéznivalóm, most
szerettem volna valami hétköznapi dologgal foglalkozni. Filmet nézni vagy
vásárolni, esetleg csak úgy sétálni. Kinézve az ablakon erősen havazott, így az
utóbbitól el is ment a kedvem. Biztosan hideg lehet odakint.
De megszoktam már, hogy hiába nem akarok
valamit, azt úgyis meg kell tennem. Mindig ilyen életet éltem, mindig úgy
cselekedtem, ahogy másnak jó volt, és nem úgy, ahogy nekem megfelelt. Ez most
sem volt másképp.
A telefonom a következő percben
megcsörrent. Jongsuk volt az.
- Szia. Hogy vagy? – Érdeklődtem, és hátradőltem
a kanapén.
- Szia. De örülök, hogy felvetted –
hadarta gyorsan, én pedig alig bírtam követni. – Tudom, hogy pofátlanság ilyet
kérni tőled azok után, hogy az utóbbi időben volt pár incidens köztünk, de nem
tudnék mástól ilyet kérni. Szóval csak azt szeretném, hogy át tudnál jönni? El
kell mennem itthonról, és nem hagyhatom egyedül Woobint.
-
Ó… persze, szívesen megyek. Mikor menjek?
- Hát úgy körülbelül most kéne.
- Rendben. Összeszedem magam, és indulok
is.
Letettük a telefont, én pedig kénytelen
voltam felöltözni, és kimenni a hidegbe. Nem örültem neki, de talán jobb volt,
mint otthon egymagamban üldögélni.
Nem kérdeztem Jongsukot, hová kell mennie,
úgysem kötötte volna az orromra. Majd elmondja, ha akarja.
Bő egy óra múlva már Jongsuk lakásán
voltam. Pont akkor nyitotta ki az ajtót, amikor éppen kopogtam volna.
Valószínűleg hallotta, hogy megérkeztem.
-Szia,
ismét – mosolyodtam el.
- Szia. Gyere csak be – állt félre az
ajtóból, majd beléptem. Ő maga már fel volt öltözve. – Hyunseung hívott, hogy
valamiben segítenem kell, így el kell rohannom. Normális esetben egyedül
hagynám Woobint, de egyrészt nem tudom, meddig leszek távol, másfelől az utóbbi
időben tartok attól, hogy esetleg lebuktunk és meg fognak találni minket, és
megölik Woobint, és…
- Oké, Jongsuk, lassíts. Nem bírlak
követni – nevettem el magam, miközben levettem a kabátomat. – Nem gond,
szívesen vigyázok rá. Amúgy is unatkoztam.
- Köszi. Woobin alszik, evés után van,
szóval nem kell semmit se csinálnod, csak itt lenni. Nyugodtan tévézhetsz, olvashatsz,
főzhetsz, meg bármi, csak annyi a kérésem, hogy ne hagyd el a lakást.
- Rendben, azt hiszem, ez nem fog gondot
okozni. De… mi lesz, ha felébred Woobin?
- Addigra itthon leszek.
- De azt mondtad, nem tudod, meddig leszel
távol. Mi van, ha mégis megtörténik?
- Nos… a hűtőben találsz némi húst. Add
neki oda, ha éhes lesz, és mindenképp hívj fel.
- Rendben – bólintottam.
- Akkor szia.
Elköszönt, és már el is tűnt. Olyan
gyorsan futott el, és veszett el az alakja a havazásban, mintha csak egyet pislantottam
volna.
Becsuktam az ajtót, levettem a cipőmet is,
és nagyot sóhajtottam. Nem tudtam, melyik a rosszabb, hogy otthon vagy itt
unatkozom. Azt hittem, lesz valami különleges feladatom, de úgy néz ki, marad a
nyomasztó csend és magány.
Elgondolkoztam, hogy vajon mi
történhetett, hogy hirtelen minden vámpír felszívódott, de nem különösebben
érdekelt. Ha történt is valami a nagyvilágban, idővel tudni fogok róla, vagy
már réges-rég tudnék. De jelenleg nem akartam a világ bajaival foglalkozni. A
saját fájdalmammal és magányommal akartam törődni, azzal, hogy ne legyek
ennyire cseszettül szomorú és depressziós. Hiába volt meg mindenem, nem éreztem
jól magam a bőrömben, és most el akartam merülni ebben a fájdalomban. Legalább
érezzem, hogy élek, hogy még én irányítok, és nem haltak ki az érzéseim.
Óvatosan bújtam beljebb a lakásba.
Nagyjából már ismertem a lakás különböző részeit, de még sose voltam rendesen
körbe vezetve. Kicsit félve lépdeltem a nappaliba, majd onnan a konyhába. Nem
akartam udvariatlannak tűnni és azt a látszatot kelteni, hogy mindent
aprólékosan átvizsgálok, habár egyedül voltam és ha Jongsuknak lett volna
rejtegetni valója vagy nem bízott volna bennem, biztosan nem hagyott volna
magamra. Mégis, kicsit feszülten éreztem magam, hogy csak így itt hagyott,
anélkül, hogy ismerném a lakás minden négyzetcentijét.
Mivel megszomjaztam, főztem magamnak egy
teát. Kellett egy kis idő, amíg megtaláltam a poharakat, a cukrot és a
citromlevet. Igyekeztem nem nagy zajt csapni, nehogy Woobint felébresszem. Leültem
az asztalhoz és a teát kortyolgatva azon gondolkoztam, mégis mit csináljak az
elkövetkezendő pár órában. Nem akartam egy helyben ülni és malmozni, így végül
arra jutottam, csak nem lesz nagy probléma, ha esetleg körbejárok és megnézem a
lakás többi részét.
Felkeltem, és halk léptekkel indultam
felfedező útra. A lakás nem volt túl nagy, és sok ajtót sem láttam. Az első,
ahová benéztem, az a fürdőszobába vezetett. A lakáshoz képest sokkal nagyobbnak
tűnt, mint elsőre gondoltam volna, ráadásul sokkal modernebbnek látszott a
konyhához és a nappalihoz képest. Tettem egy kört bent, majd a következő
ajtóhoz léptem.
Ez egy aprócska szoba volt,
könyvespolcokkal és régies tárgyakkal megrakva. Valószínűleg Jongsuk itt
tarthatta azokat a számára fontos dolgokat, amiket megőrzött és sok időt
megéltek. Szerettem volna jobban megnézni és megtapogatni ezeket a tárgyakat,
de Jongsuk engedélye nélkül nem mertem beljebb menni, mert ha a végén eltörök
valamit, akkor cserébe biztosan eltöri a kezem.
A harmadik szoba is körülbelül akkora
volt, mint az előző, azonban itt már gyerekjátékok terültek el szanaszét a
földön. Papírlapok, színes ceruzák, mesekönyvek, építőkockák, játékautók és még
sorolhatnám. Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem, hogy Woobin itt ücsörög és
tologatja a kisautókat. Mennyi boldog emlék köthette ide Jongsukot, ebbe a kis
aprócska szobába… Hány meg hány évet tölthettek itt, ketten játszogatva,
miközben az idő elrepült és egyikük sem változott. Végül nagyot sóhajtva
visszacsuktam az ajtót.
Mindig, ha eszembe jutottak, összeszorult
a szívem. Még ha Jongsuk nem is cselekedett helyesen, folyton azt éreztem, hogy
meg kell mentenem őket és segítenem kell rajtuk. Annyira szánalomra méltóak
voltak és annyira tragikus volt a kapcsolatuk, hogy bármit megtettem volna
értük, csakhogy végre boldognak lássam őket, tisztán, felhőtlenül, árnyak
nélkül.
Felsóhajtottam és megráztam a fejem. A
következő ajtóhoz léptem és benyitottam. Woobin volt odabent, a hálószobában.
Az ágyban feküdt, háttal nekem, nyakik betakaródzva és halkan szuszogott.
Eszembe jutott a beszélgetésünk, és hogy arra kért, mentsem meg, tegyem őt
valahogyan élővé. El se tudtam képzelni, hogy mennyire szenvedhetett mélyen,
belül. Mi van, ha nem tudok segíteni neki és ki tudja még mennyi ideig így
marad? Vagy mi van, ha meghal, mielőtt bármit is tehetnék? Meg tudna bocsátani
nekem? Meg tudnék magamnak bocsátani? Úgy szerettem volna újból beszélgetni,
megnyugtatni őt is és magamat is, mondani neki valamit, bármit, csak hogy
tudja, nincs elszakadva tőlünk, a világtól. Fogalmam sem volt, mit fogok
kezdeni velük, és ahogy teltek a napok, egyre inkább kezdtem kétségbe esni.
Visszacsuktam az ajtót, és visszanyeltem a
könnyeimet. Kezdtem azt érezni, hogy jobb lett volna otthon maradnom, mert itt
most csak még több fájdalom telepedik rám, és a lelkem csak nehezebb lesz.
Ahhoz képest, hogy a lakás nem volt nagy,
az ötödik ajtóhoz léptem, és nyitottam ki. Meglepődve tapasztaltam, hogy ez a
pincébe, vagy legalábbis lefelé vezet. Sötét volt odalent, és nem tudtam,
mennyire szabadna nekem ott kutakodnom, de úgy voltam vele, hogy mivel még csak
alig fél óra telt el, Jongsuk nem mostanság fog hazaérkezni, így nem származhat
abból bajom, ha lemegyek és teszek odalent egy kört.
Megkerestem a kapcsolót, majd felkattintottam
azt, így fény borult a lépcsőkre és lent a helyiségre is. Kissé félve, enyhe
görccsel a gyomromban, de lebotorkáltam az alagsorba. Első ránézésre nem láttam
semmi különöset; úgy nézett ki, mintha egy kisebb műhely lenne lent. Különböző
szerszámokkal ellátott polcok sorakoztak a fal mellett, némelyeken még lekvárt
és egyéb savanyúságokkal teli befőttes üvegeket láttam. De ahogy jobban
körbenéztem, akkor pillantottam meg a két hatalmas nagy fagyasztót, és a szürke
orvosi asztalt, ami mellett megannyi orvosi szerszám, kés és még ki tudja mik
hevertek.
Elszörnyedtem és kirázott a hideg. Mégis
mi a fenét művel itt Jongsuk? Úgy értem, tudom, hogy Woobin zombi és sokszor
nyers húst eszik, de… tényleg itt tárolja az élelmét? Persze, hol máshol
tárolná, de mégis… két ilyen nagy hűtőszekrény minek kell? Ugye nem…? Na, és a
boncasztal… Tényleg… saját maga darabolja fel neki a húst? Vagy mást szokott
itt művelni? Egyáltalán akarom én ezt tudni?
A földbe gyökeredzett a lábam, és
megsemmisülve álltam perceken keresztül egy helyben. Nem igazán tudtam, miért
lepődtem meg ezen ennyire, hiszen teljesen rendben volt, hogy valahol tárolnia
kell az élelmet, de mégis… A tudat, hogy Jongsuknak ezt kell tennie, hogy ő egy
közeli barátom és úgy néz ki ez a pince, mintha egy pszichopata gyilkos
csapdájába estem volna…
Még a gondolatomat se tudtam befejezni,
mert az ajtó megnyikordult odafent. Odakaptam a tekintetem, és egy magas alakot
pillantottam meg.
Woobin felébredt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése