*Ajánlott zene: SHINee
- Evil*
Lassú, szinte kínzó léptekkel indult meg
lefelé. Teljesen elsápadtam és nem tudtam, mitévő legyek. Az egyetlen kifelé
vezető út az az volt, ahonnan Woobin jött le.
Belém fagyott a sikoly, így csak arra
voltam képes, hogy hátrálni kezdjek. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy távol
legyek tőle, mégis elérjem azt, hogy engem kövessen, és ha szabaddá teszem a
lépcsőket, akkor fel tudjak majd rohanni.
Egyik kezemmel a zsebembe kutattam a
telefonom után, hogy Jongsukot fel tudjam hívni, de akkor tudatosult bennem, hogy
bizony az a konyhában maradt, a konyhapulton. Átkoztam magam, amiért ennyire
elkényelmesedtem és otthonosan éreztem magam, holott pontosan tudtam, hogy
félig-meddig veszélynek vagyok kitéve.
Woobin leért és egyből rám nézett. Arca
beesett volt, és szürke, de bőre ép, nem indult még oszlásnak. Végtelennek tűnő
másodpercig állt egy helyben és kimérten figyelt. Úgy tűnt, mintha nagyon
erőlködne, mintha próbálná visszafogni magát, de végül megindult felém.
- Woobin, maradj ott, oké? Nem lesz baj,
csak… maradj ott.
Próbáltam hatni rá, de mintha meg sem
hallott volna. Nem hallgatott rám és le sem vette rólam a szemét. Úgy nézett rám,
mintha én lennék a prédája.
- Woobin, nem tudom, mennyire hallasz, de
kérlek, ne csináld. Nem akarom rajtad használni az energiámat, mert félek, hogy
a végén még bajod esik.
Tartottam attól, hogy elő kell hívnom a
képességemet, mert ha sikerül, akkor azzal lehet, hogy megölöm őt. Vagy ha én
nem, de a halott lelkek könnyen elő törhetnek és kárt tehetnek benne. Ki tudja,
talán erre várnak már mióta. Ugyanakkor attól is féltem, hogy mi van, ha nem
tudom használni a képességemet, és nekem esik bajom. Mégis mivel tudnám úgy
hatástalanítani, hogy el tudjak menekülni és egyikünk se haljon meg?
Egészen az egyik hűtőnek simultam. Fél kezemmel
próbáltam valahogyan kinyitni, de aligha sikerült. Másik kezemmel közben valami
éles tárgy után kutattam, de semmi nem akadt a kezem ügyébe. Nem mertem hátat
fordítani, mert féltem, hogy talán erre vár, és akkor hirtelen rám ugrik, és…
De Woobin csak jött és jött, ugyanazokkal a
lassú léptekkel, szinte már felfalt a szürke szemeivel. Nem tudtam, merre
mozduljak, nem tudtam, mégis mit tegyek. Hirtelenjében leblokkoltam, pedig én
voltam a Rémálom.
Alig két lépés választott el tőle, amikor
fogtam magam és sikítva elugrottam az útjából, majd a lépcső felé kezdtem
rohanni. Ám Woobin nem jött utánam, még csak meg sem fordult.
A lépcső felénél megálltam, és értetlenül
néztem, ahogy egészen a hűtőig sétál. Két kezével nyitotta fel a fedelét, ami
nehézkesen, de végül megadta magát. Woobin belenézett a hűtőbe, ahonnan hideg
pára csapott fel, majd egyik kezével belenyúlt, és némi turkálás után egy
véres, nyúlós, valamiféle húsdarabot vett elő. Nem tudtam megállapítani, mi az,
de nem is akartam ezzel foglalkozni. Reméltem, hogy egy csirkecomb vagy
marhahús.
Woobin a szájához
emelte az ételt, majd jóízűen beleharapott. Nagyokat csámcsogott, miközben
szabad kezével visszacsukta a hűtőajtót. Visszhangot vert a némaságban, ahogy
fogaival letépte a nyers húst, majd miután végzett, cuppogva lenyalogatta az
ujjairól a vért és a ráragadt darabokat.
Egy ideig még háttal állt nekem, majd
pólójába törölte ujjait és száját, és csak ezután fordult meg.
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek, de
megéheztem. Remélem, tudod, hogy sose bántanálak – mondta, immár teljesen
emberien, de közeledni egyáltalán nem mert.
- Mi? Mármint… ööh… oké – kifújtam az
eddig bent tartott levegőt, és miután megállapítottam, hogy most már nem eshet
bajom, a lelki békém ismét visszatért. – Hogy érted, hogy nem bántottál volna? Ilyenkor
nem csak az élelmet látod másokban?
- De, többnyire igen. De te más vagy.
Téged ismerlek, és neked van képességed. Még ha az agyam el is borul, valahogy
tudom, hogy téged nem bánthatlak. Mert ha megteszem, nekem esélyem sincs arra,
hogy ebből a pokolból szabaduljak – mutatott végig magán.
- Értem – újabb adag levegőt fújtam ki,
majd egy ideig csendben álltunk és néztünk egymásra. Kellemetlenül éreztem
magam így, hogy Woobin a pince leghátsó végében ácsorgott, én pedig a lépcső
felénél lehajolva, a korlátként szolgáló faoszlopok között kukucskáltam rá. Egy
kínos mosolyt megeresztve megtörtem a csendet. – Nem megyünk fel az emeletre és
iszunk meg valamit?
- De, ez jó ötlet – biccentett fejével.
Megindultam felfelé, Woobin pedig kissé
lemaradva jött utánam.
A konyhába mentem, és már éppen nekiálltam
volna lefőzni egy újabb adag teát, amikor Woobin rám szólt.
- Hagyd csak, majd én készítek neked.
Elvégre is te vagy a vendég. Ülj csak le.
Nem tiltakoztam. Furcsán éreztem magam,
pedig nem ez volt az első eset, hogy beszélgettünk. Talán mert most minden
olyan normális volt.
Woobin nekiállt vizet forralni, miközben
elővett két poharat és a cukrot. Néztem őt, és teljesen emberinek tűnt. Ha nem ismerném,
fogalmam sem lenne róla, hogy ő valójában egy zombi. Vajon lehet még normális
élete? Vajon élheti mindennap így az életét?
Gondolataimat a teásbögre koppanása
zavarta meg. Zavartan néztem Woobinra, aki leült velem szembe. Belekortyoltam a
teába és elismerően bólintottam. Nem volt olyan finom, mint amilyent az előbb
ittam, de belegondolva, hogy talán hosszú évek óta egyszer sem főzött teát,
ahhoz képest nagyon jól sikerült.
- És… Van valami előrehaladás anyukád
ügyével kapcsolatban? – Értetlenül néztem rá, mégis honnan tud ezekről, ezért
gyorsan hozzátette: - Jongsuk szokott mesélni nekem, meg néha hangosan
gondolkodik, innen tudok ezt-azt. Tudod, ő azt hiszi, mindent elfelejtek, ezért
előttem bármit bátran elmond, de ugye nem ez az igazság. Mindenre emlékszem.
Innen tudok arról, hogy mi a helyzet anyukáddal, hogy lehetséges, hogy ő is
olyan, mint én.
- Vagy úgy – bólintottam egyet és
kortyoltam a teából. – Nincs semmi előrehaladás. Csak tapogatózok a
sötétségben. Egyszerűen nem tudom elkapni Taemint, aki minden bizonnyal a
tettes. Mindig előttem jár egy lépéssel és nem tudom bebizonyítani, hogy ő az.
- És ez szükségszerű? Úgy értem, a te
esetedben nem kell bizonyíték, hiszen te vagy a Rémálom.
- Ez igaz, de ha megölöm, nem találom meg
anyukámat. Meg kell őt találnom, mielőtt fel tudná használni.
- Felhasználni?
- Neki is volt képessége, mint nekem. De ő
meghalt, és Taemin ezért akarja visszahozni. Taeminnek, aki egyébként a
testvérem, szintén volt képessége, de az övé semmivé lett, amint vámpírrá
változott. De anyukánk képessége megvan, csak átkerült vele a túlvilágra.
Taemin ezért akarja őt visszahozni, hogy aztán megölhesse, és ezzel elvegye a
képességét tőle.
- Ez nagyon nagy baj – sóhajtott fel
Woobin, de arcán egyáltalán nem ezt láttam. Nagyon elgondolkozott valamin, de
nem mertem rákérdezni. Végül megrázta a fejét, és ismét rám nézett. – Mennyire
van előrehaladott állapotban anyukád?
- Hát… nem tudom, honnan kéne ezt tudnom,
főleg így, hogy nem láttam őt – húztam el a számat.
- Ehhez nem feltétlenül szükséges látnod. –
Woobin egy pillanatra elhallgatott, amíg összeszedte a gondolatait, hogy
érthetően tudja tálalni mondandóját. Biztosan nehezére esett szavakat,
mondatokat fogalmazni annyi némaság és csend után. - A zombiknál két állapot
van. Az első, amikor azért ölnek meg embereket, hogy a tested visszanyerje a
normális alakját és ismét levegőhöz juss, ismét működjenek a szerveid. A második,
hogy ha ez megvan, mint ahogy már nekem, akkor már csak az életben maradáshoz
kell a táplálék. Egyáltalán nem mindegy, mennyit eszünk. Ez rengeteg mindentől
függ és emiatt nehéz életben maradni így. Nem mindegy, mikor és hogyan haltunk
meg, hány éves korunkban, hogy mit akarnak elérni velünk. Ha túl sokat eszünk,
abba ugyanúgy belehalhatunk, mintha túl keveset ennénk. Van az a mennyiség,
amikor normálisan tudunk beszélgetni, mint most te meg én, de van az a
mennyiség is, amikor irányíthatatlanná válsz, és majd megveszel, és emiatt ölni
is képes lennél. Mondhatni olyanok vagyunk, mint a rongybábúk, csak minket nem
a pálcikákkal mozgatnak, hanem az étel mennyiségével.
- Értem. De honnan tudom kideríteni, hogy
anyukám hol tart most?
- Egyrészt onnan, hogy aki fel akarja
támasztani, jelen esetben ez a Taemin gyerek, hogyan viselkedik. Ha nyugodt és
meghúzódik, akkor valószínűleg még az első fázisban van, de ha már
szemtelenkedik, fitogtatja az erejét, lehetséges, hogy már nem sok választja el
őt a céljától.
Elgondolkodtam szavain, és Taemint
valahogy a kettő közé tettem. Bár Busanban megfélemlítettem, de azok alapján,
amit Jaehyo mesélt róla, és hogy nemrégiben hullákat találtunk, az
bizonyította, hogy megsürgette kicsit a dolgokat. Anyukám egészen biztos, hogy
lassan eléri a második fázist, vagy már el is érte, csak nagyon az elején
járunk.
- És mi a másik dolog?
- A halottak. Azok, akiket megölt anyukád
miatt. Ha sokan tűntek el mostanság, vagy haltak meg nagyobb balesetben, akkor
még az első fázisban tart. Főként az első fázisban kell sok embert egyszerre
megölni. Ha a második fázisban van, akkor már ritkulnak a halálesetek, viszont
néha már brutálisabbak. Akkor már azon kísérletezik Taemin, hogy mennyi a
szükséges étel ahhoz, hogy irányíthassa.
Ismét elgondolkodtam, és egyre inkább
kétségbe estem. Eszembe jutott a zsákban talált hulla, és az, akit a szemetes
konténerben találtunk teljesen széttépve. Ha anyukámon kívül a városban nincs
más zombi, akkor nagy valószínűséggel ő tette ezt. És ha valóban ő volt, az azt
jelenti, hogy már javában a második fázisban tart.
- Az arcodat elnézve ez azt mutatja, hogy
elég súlyos a helyzet – állapította meg Woobin.
- Ha ezekből meg lehet állapítani, akkor
igen, rosszabb a helyzet, mint amire gondoltam – sóhajtottam fel, majd kezeimbe
temetve arcomat, nagyokat lélegeztem. Woobin nem szólt, csak csendesen
kortyolgatta a teáját. – És… nálad ez hogy zajlott? Úgy értem… ti ezt hol
hajtottátok végre Jongsukkal?
- Természetesen itt. Mivel errefelé senki
nem jár. Amióta leégett ez a falu, még csak turisták sem jönnek erre. Afféle
kísértet-faluként gondolnak erre, ráadásul eléggé a városon kívül is esik.
- Úgy érted, amikor ilyen történik, akkor
ez az egész zombis-átváltozós dolog egy helyen történik?
- Igen. Vagyis célszerűbb egy helyre
korlátozódni. Egyrészt, te magad is nyugodtabb lehetsz, másfelől a zombidat se
veszíted szem elől. Ha ide-oda hurcibálnád, nagyobb lenne a lebukás veszélye,
így ha van rá lehetőséged, akkor egy helyen csinálsz mindent.
- Úristen!
Mint a villámcsapás, úgy hasított belém a
felismerés. Felpattantam a helyemről, aminek következtében ki is borítottam a
teát. Mellkasom fel-le liftezett, ahogy izgalmamban ezerféle gondolat kavarogni
kezdett a fejemben.
- Mi
az?
- Tudom, hogy hol tartják fogva
édesanyámat! Ne haragudj Woobin, de most azonnal mennem kell!
A bejárathoz indultam volna, hogy
felöltözzek, de ahogy elhaladtam Woobin mellett, megfogta a csuklómat, ezzel
megálljt parancsolva.
- Várj! – Meglepődve néztem le rá. Lassan
felemelkedett, és szinte centikre álltunk egymással szemben. Nem értettem, mit
akar, és annyira összezavart, hogy teljesen elfelejtettem, miért is indultam
el. – Anyukád még várhat.
- Várhat? Mi? – Pislogtam nagyokat. –
Tényleg mennem kell, Woobin. Meg kell őt mentenem.
- Tudom, de anyukádnak még rengeteg ideje
van, amíg Taemin fel tudja őt használni. Nekem viszont nincs sok időm.
- Ezt meg hogy érted?
Woobin elengedte a kezemet, majd lassan
visszaereszkedett a székébe. Én továbbra is csak álltam mellette, és úgy néztem
le rá. Láttam rajta, hogy valami nyomasztja, hogy van valami, amit el akar
mondani, de nem igazán tudja megfogalmazni.
- Mi van az ígéreteddel? Azzal, hogy visszahozol
az életbe? Tudom, hogy Jongsuknak azt mondtad, hogy van megoldásod rá. De
valóban van rá?
Woobin úgy pillantott fel rám, mint aki
pontosan tudja, hogy nincs semmim. Átlátott rajtam, így egy nagy sóhaj
kíséretében megráztam a fejem.
- Nincs, egyáltalán nincs még semmim. Ne
haragudj.
Woobin újabb másodpercekig némaságba
burkolódzott és az ajkait harapdálta. Nem tűnt úgy, mint akit túlságosan
letaglózott a kijelentésem. Végül sokadszorra is rám nézett.
- És mi van… Mi van, ha azt mondom,
hogy nekem viszont van egy ötletem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése