*Ajánlott zene:
Jonghyun – Let me out*
Amikor hazaértem, még mindig üres volt a
lakás. Csak álltam az ajtóban, és a sötétségbe révedtem. Mindent a csend ölelt
körbe, még az óra ketyegését se hallottam, ahogy a percek tovaszállnak. Senki
sem várt rám és ez valamelyest megrémisztett. Vajon ezt fogják érezni a többiek
is, ha én nem leszek? Vagy ez az érzés állandósulni fog, ha már ők nem lesznek?
Még ha folyton attól is féltem, hogy valamelyiküket elveszítem, csak most
döbbentem rá, hogy ez mennyire fájdalmas érzés. Hogy ez talán már nincs is
olyan messze.
Beljebb sétáltam, és felkattintottam a
villanyt. A sötétség elillant, és fényesség borult a nappalira. Milyen gyorsan
el lehet űzni a sötétséget… A fájdalommal ez vajon miért nincs így? Miért van
az, hogy a rossz dolgok sokkal tovább tartanak és elviselhetetlenek? Miért van
az, hogy a boldogságot olyan nehéz megkaparintani? Hiába küzdünk
foggal-körömmel, hiába adunk bele mindent és áldozatot hozunk, a boldogságnak
mindig csak egy töredékét kaphatjuk meg. Miért? Miért nem lehet a boldogság is
állandó? Miért kell annyira küzdeni érte és miért olyan törékeny?
Nem akartam semmi mást, csak végre boldog
lenni… Igazán boldog lenni. Nem aggódni feleslegesen, nem félni attól, hogy mi
fog a nyakamba zuhanni. Egyszerűen csak szerettem volna a barátaimmal, a hozzám
közel állókkal jól érezni magamat. Nevetni, mosolyogni, szórakozni, élni.
Felhőtlenül. Gondtalanul. Miért olyan nagy kérés ez?
Felsétáltam a szobámba, majd megálltam a
tükör előtt. Hosszan elidőztem magamon. Néztem a vonásaimat, az arcomat, a
testtartásomat. Megfakultam. Egyáltalán nem láttam önmagamat. Azt a személyt,
aki akkor voltam, amikor idejöttem. Még ha szörnyű is volt a sorsom, nagy
reményekkel kezdtem bele az új életembe, és még ha a világ teljesen más is
lett, mint amilyennek hittem… már nem találtam önmagamat. Nem voltak céljaim,
nem voltak álmaim, és a néha megkapott boldog pillanatok sem tettek teljessé.
Valami hiányzott. Itt voltam, de közben
mégsem. Haladtam az árral, mert azt kívánták, sorban teljesítettem a rám bízott
feladatokat, úgy cselekedtem és reagáltam, ahogy az elvárt volt tőlem, de a
lelkem… a lelkem, a lényem valahol félúton lemaradt. Elhagytam valahol. Hogyan
tudnám mégis visszaszerezni azt, aki voltam? Vagy már soha nem is lehetek
ugyanaz az ember? Tudom, hogy mindenki változik, tudom, hogy a világ is
változik, de az már réges-rég nem jó, ha valaki teljes személyisége
megváltozik.
Nem éreztem jól magam. Nem itt volt a
helyem. Most legalábbis nem itt kellett volna lennem. Úgy éreztem, máshová
tartozom, hogy a sorsom máshová szólít. Vajon Woobin ötlete megoldás lesz erre
a problémámra? Vajon minden úgy fog alakulni, ahogy elterveztük?
Felsóhajtottam, és megdörzsöltem arcomat.
Közelebb léptem a tükörhöz, szemügyre véve arcom minden apró részét. Nem voltam
önmagam. Bármi is lesz ezek után, meg kellett próbálnom, különben ennek az
állapotomnak sosem lesz vége.
De vajon hibás vagyok? Vajon túlságosan
kapzsi lennék és telhetetlen? Miért nem elég nekem az, ami most van? Egy komoly
kapcsolat, remek barátok, lakás, iskolai végzettség, munka… Erre vágynak az
emberek, nem? Azt mondják, ez elég a boldogsághoz, de nekem miért nem? Mi az,
ami ennél is több? Mi az, ami igazán boldoggá tudna tenni? Hiszen bármit
megtehetek. A képességem határtalan, akkor meg mégis miért? Mi az, ami ennyire
tönkretesz?
Tele voltam kérdésekkel, de a válaszokat,
mint mindig, most sem találtam. Vajon létezik egyáltalán erre válasz és
megoldás? Vagy már annyira megkeseredett és romlott lennék, hogy nem lehet
megmenteni?
Megráztam a fejem, és hajamba túrva az
ágyamra dőltem. A plafont néztem, az apró repedezéseket a falon. Arra
gondoltam, hogy az ember bármikor meg tudja változtatni a külsejét. Ha nem vagy
megelégedve az alakoddal, ezerféle módszert találhatsz arra, hogyan veszíts
néhány kilót, vagy ellenkezőleg, hogyan szedj fel párat. Ha a stílusoddal nem
vagy megbékélve, rengetegféleképpen öltözködhetsz, befestheted és levágathatod
a hajad, a sminkkel pedig akár az egész arckifejezésedet átalakíthatod. Sőt, a
mai világban, ha nem akarsz nő vagy férfi lenni, akkor plasztikai és különböző
műtétekkel a teljes nemedet megváltoztathatod.
De mi van, ha az ember a személyiségével
nincs megelégedve? Ha önmagát gyűlöli? Ha az egész lényétől megszabadulna? Nem
csak attól, hogy túl hiszékeny, naiv, vagy hogy túlságosan erőszakos, esetleg
nehezen tanul. Hanem azt, aki. Hanem minden olyan tulajdonságát gyűlöli, legyen
az jó vagy rossz, amitől azzá lesz, aki. Mi van, ha azt a vért utálja, ami
benne folyik?
Mi van… Mi van, ha azért utálom magam,
mert én én vagyok?
Ezen lehet változtatni? Van más megoldás
azon kívül, hogy elfogadom és megtanulok ezzel együtt élni? Mi van, ha nem ezt
akarom tenni? Milyen megoldás létezik erre?
Csak feküdtem az ágyamon és hagytam, hogy
a saját érzelmeim felemésszenek. Hagytam, hogy minden menjen a maga útján, és
szép lassan elpusztítson. Talán így véget vethetek a szenvedésemnek?
*
Másnap reggel, amikor felkeltem, még
mindig mozdulatlan volt a lakás. Hiányoztak a reggeli zajongások, amikor arra
ébredtem, hogy Young hangosan nevetgél, vagy éppen Hyunseung és Jonghyun ölik
egymást valami miatt. Hiányzott az élet, a vidámság, a melegség… Most minden
olyan hideg és néma volt. Bár ez csak egy átmeneti állapotnak tűnt, én mégis
úgy éreztem, már semmi sem lesz olyan, mint régen. És ez elől menekülni
akartam.
Lementem a nappaliba, ahol szerencsére
összefutottam Hyunseunggal. Szó nélkül bújtam hozzá, ő pedig szorosan magához
ölelt.
Ez volt az első alkalom, amikor úgy
éreztem, hogy már az ő ölelése se nyújt vigaszt. Hiába éreztem karjait magamon,
hiába éreztem a belőle áradó szeretet, egyszerűen nem ért el a lelkemig, a
szívemig. Falat emeltem magam köré, hogy megvédjem magam a rám váró
fájdalmaktól. Úgy éreztem, hogy ezzel elárulom őt, mert míg folyamatosan
elzárkóztam előle, neki nem szóltam erről. Úgy tettem, mintha minden a
legnagyobb rendben lenne.
Szélesen rá mosolyogtam és adtam egy
puszit a szájára. Ő csak játékosan beletúrt hajamba, és elmélyítette csókunkat.
Bárcsak mindig minden ilyen tökéletes
maradhatna…
- Hyunseung… Lehetne egy kérésem? –
Pillantottam fel rá.
- Persze, mondd csak.
- Nem szeretnél elvinni megint repülni?
Meg szeretném nézni odafentről a naplementét.
- Hmm… Végül is, nincs semmi akadálya. Bár
kicsit veszélyes, de megoldhatjuk.
- Köszönöm.
Ismét elmosolyodtam, és még szorosabban
öleltem magamhoz.
Még csak nem is sejtette, hogy talán ez
lesz az utolsó közös programunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése