*Ajánlott zene: AKMU
- Dinosaur*
Úgy éreztem, mintha megfagyott volna
körülöttünk a levegő. Woobin mereven nézett rám, ahogy én is szinte pislogás
nélkül bámultam az arcába. Még lélegezni sem mertem, annyira megijesztett és
ledöbbentett a kijelentése. Azokban a másodpecekben mindent elfelejtettem, amit
tenni akartam és úgy éreztem, talán most végre mindenre megoldást találok.
Végül, mint akit áramütés ért, magamhoz
tértem és sűrűn pislogtam párat. Némán tettem visszafelé pár lépést, és ültem
vissza a korábbi helyemre, Woobinnal szembe. Az asztal alatt szorosan
összekulcsoltam ujjaimat, és megpróbáltam úrrá lenni érzéseimen.
- És… mégis miféle ötleted volna?
- Nos… - köszörülte meg a torkát Woobin,
láthatóan ő is zavarban volt. Végül összeszedte magát, és határozottan
folytatta. – Ahhoz tudnom kell előtte, hogyan érzed magad.
- Mármint? Milyen értelemben?
- Tudod… bár nem ismerlek, de azok
alapján, amit Jongsuktól hallottam, valahogy úgy érzem, te meg én rettenetesen
hasonlítunk egymásra. Tudod… tőlem nem szoktak olyanokat kérdezni, hogy hogy
vagyok, hogy bírom-e ezt a terhet cipelni, hogy boldog vagyok-e ebben az
állapotban. Persze, nehéz is lenne, hiszen zombi vagyok, és Jongsuk is úgy
tudja, hogy nem érzek semmit, hogy mindent elfelejtek, hogy egy élőhalott
vagyok. De te vagy az egyetlen, aki tudja a titkomat, hogy ez nem így van. Nem
tudom, Jongsuk belegondolt-e valaha abba, hogy mi van, ha nincs igaza és vannak
érzéseim. Nyilván akkor másként állna a dolgokhoz és tudom, hogy így is
rettenetesen bántja a dolog, nem is hibáztatom semmiért, de mégis… Így élek már
régóta, mégsem kérdezte meg sosem, hogy akarom-e én ezt. Tőled megkérdezték már?
Elgondolkodtam Woobin szavain. Az igazság
az, hogy rengeteget szenvedtem amiatt, hogy elfogadjam a képességemet és ezzel
együtt magamat is. Tudom, hogy ezzel együtt kell élnem és ez nem olyan, amiről
dönthetek, hogy akarom-e vagy sem. Ez velem született és muszáj beletörődnöm.
De mégis…
- Nem túl gyakran – válaszoltam végül. –
Hazudnék, ha azt mondanám, nem foglalkoznak a lelki állapotommal, mert nem így
van. Folyton aggódnak értem és megkérdezik, hogy jól vagyok-e, bár ez inkább
régebben volt jellemző, amikor még viaskodtam önmagammal. Mára már tudom, hogy
ez vagyok én és ezen nem változtathatok.
- És boldog vagy?
- Nem is tudom... – sóhajtottam fel
halkan. – Az vagyok. Valamennyire. Vannak barátaim és ott van Hyunseung is. Folyamatosan
fejlődök, és feszegetem a képességem határait, kitapasztalom, mire vagyok képes.
Igazából mindenem megvan, de… néha magányosnak érzem magam mindezek ellenére. Nem vagyok teljesen boldog, de ez így van
rendben, nem? Elvégre is mindig vannak hullámvölgyek.
- Ez igaz, de ezt a magányt folyamatosan
érzed, nem igaz? Mintha sosem akarna elmúlni. Mintha olyan mélyen lenne a
gyökere, hogy sose tudnád kitépni, hogy bármit is tennél, az ott maradna. Talán
nem ugyanaz az élethelyzetünk, de én is így érzek. Úgy értem, meghaltam, mégis
élek, és itt van nekem Jongsuk, láthatom őt, biztonságban vagyunk és
bármennyire is hangzik szörnyen a jelenlegi állapotom, nem is kívánhatnék
többet. Hiszen élek, életben vagyok. Mégis… a magány… a magány már nagyon
régóta bennem van, és úgy szeretnék kitörni ebből az állapotból. Te nem szoktál
így érezni? Hogy ha csak egy rövid időre is, de elhajíts magadtól mindent és az
legyél, aki lenni akarsz? Képesség nélkül? Felelősség nélkül? Anélkül, hogy
azon kellene agyalnod, hogyan mentsd meg a világot és mégis mi a célod az életben?
Nem szeretnél csak egyszer igazán a saját sorsod felett dönteni, és azt tenni,
amit igazán akarsz, anélkül, hogy lenne bármilyen következménye és bárki
megállítana?
Woobin nagy beleéléssel magyarázott és
kérdezgetett, és a szívem szakadt meg, amikor arra gondoltam, hogy milyen
borzasztóan érezheti magát. Ehhez képest az én érzéseim semmit sem jelentettek,
de mégis… valahogy olyan volt, mintha rólam is beszélne, mintha látná az
érzéseimet.
- De, nagyon szeretnék. Ki ne szeretne? De
ez az élet rendje, és nem álmodozhatok erről. Én legalábbis biztosan nem.
- És ki mondja neked azt, hogy nem
teheted? Hiszen hatalmas képességed van. Azt tehetsz, amit akarsz. Ki állítana
meg, hogy pihenőre menj? Szükséged van a feltöltődésre ekkora teher cipelése
mellett, különben hamarabb véged lesz, mint azt gondolnád. Mégis ki mondja
neked azt, hogy nem pihenhetsz?
- Nos…
- Ahogy te is szeretnél kiszakadni az
eddigi környezetedből, ugyanúgy szeretnék én is megszabadulni ettől az
állapottól – vágott szavamba Woobin, majd közelebb hajolt, és lehalkította a
hangját. – Én sem érzem jól magam a bőrömben, Minseo, ahogy te sem. Bármennyire
is próbálod magaddal és a többiekkel is azt éreztetni, hogy rendben vagy, nem vagy
jól. Én látom rajtad.
- Meglehet, de még mindig nem értem, hogy
jön ide az, hogy van megoldásod arra, hogyan tegyelek élő emberré.
- Hát… - kezdte Woobin, majd szinte órák
hosszának tűnő ideig magyarázta a tervét.
*
Amikor Jongsuk visszajött, nagyon nehezen
tudtam uralkodni magamon és úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Szinte
szédültem és zsibbadt a fejem a Woobinnal való beszélgetésünktől. Egészen más
emberként távoztam Jongsuk lakásától. Egyszerre éreztem magam felszabadultnak
és megkönnyebbültnek, ugyanakkor hazugnak és mocskosnak.
Woobin ötlete remek volt, sőt! Egyszerűen
zseniális. Nem is tudom, mihez kezdtem volna nélküle. Ha ő nincs, fogalmam
sincs, hová lyukadok ki, hogy mi történt volna, de ő… ő egyszerűen megoldott
mindent. Mindenre talált megoldást. Annyira sajnáltam, hogy nem ismertem már
korábban, és hogy egy ilyen kedves és szeretetreméltó ember ilyen életet él már
hosszú ideje. De már nem kell sokáig bujkálnia.
Rettentően boldog voltam, és megkönnyebbült.
Végre volt megoldás arra, hogyan legyen Woobin ismét élő, hogyan találjam meg
anyukámat, és ezzel egyidejűleg hogyan kapjuk el Taemint is. A lelkem szinte
szárnyalt és úgy éreztem, a mázsás súlyok minden egyes lépésnél leszakadnak
rólam. Sírni kezdtem, ahogy a kis ösvényen haladtam végig a buszmegállóig.
Mégis… Hiába tudtam, hogy ez a megoldás
nekem és Woobinnak jót tesz, tudtam, hogy a többiek szenvedni fognak. Szerettem
volna, ha nem sérülnek meg, de lehetetlen volt, hogy mindenki jól jöjjön ki
ebből a helyzetből. Woobin és én is rengeteget szenvedtünk már. Úgy éltünk,
ahogy nem akartunk, bele voltunk kényszerítve egy helyzetbe, amiről azt
mondták, ez van és kész. Hogy nem tehetünk ellene semmit, hogy ezzel együtt kell
élnünk és felesleges dacolni. De többé nem volt így. Woobin ötletének hála nem
kellett, hogy tovább szenvedjünk.
Mocskosnak éreztem magam, amiért magamat
helyeztem előtérbe, de ez egyszer nem érdekelt. Van az a helyzet, amikor nem
tudjuk többé megvédeni szeretteinket és áldozatokat kell hoznunk. Néha magunkat
fontosabbnak kell tartanunk, és a lelkünkkel, a saját lényünkkel kell
törődnünk. Biztos voltam benne, hogy nem fognak örülni az ötletnek, ugyanakkor
abban is biztos voltam, hogy idővel meg fogják érteni.
Már csak az volt a feladatom, hogy mindezt
eltitkoljam előlük, de közben fel is készítsem őket a rájuk váró veszteségre.
Elő kellett készítenem a terepet és meg kellett vívnom egy utolsó csatát. Egy
csatát, ami talán sokkal nagyobb és veszedelmesebb volt az eddigieknél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése