48. rész

*Ajánlott zene: Stray Kids – Neverending story*

https://www.youtube.com/watch?v=j08LDhYC9cU

Épphogy elkezdett sötétedni, amikor Hyunseunggal a levegőbe emelkedtünk. Bár még csak másodszor repültem vele, mégis kevésbé tűnt félelmetesnek, mint első alkalommal. A fák lassan eltörpültek alattunk, és úgy éreztem, ezzel együtt az én aggályaim is megszűnnek. Legalábbis arra az időre, amíg odafent vagyunk.

A látvány még most is csodálatos volt. A hó olvadóban volt, és az erdő kezdte felölteni magára új ruháját. Már nem tűnt tátongó ürességnek, ami hamarosan elnyel, sokkal inkább egy kéznek, ami felénk nyúl, hogy magához öleljen.

A nyugtalanító érzéseim ellenére most szabadnak éreztem magam. Vajon azért volt ez így, mert tudtam, hogy már nincs sok hátra? Hogy végre olyat teszek, amit saját akaratomból tehetek meg?

Megráztam a fejemet. Nem akartam most erre gondolni. Egy rövid időre, de tényleg el akartam felejteni mindent.

Szorosan bújtam Hyunseung csupasz mellkasához, hogy felmelegítsen a fagyos hideg ellen. Csak néztem az erdőt, és a távolban egyre inkább villódzó fényeket, melyek Szöulhoz tartoztak.

Az égbolt világos volt, de korántsem annyira, mint hittem, hogy lesz. Meg akartam nézni a naplementét, de amaz nem volt olyan élénksárga. A felhők makacsul eltakarták, bármennyire is próbálkozott megmutatni valódi önmagát. Hiába akartam kiüríteni gondolataimat, még ez is saját magamra emlékeztetett. Pont ugyanennyire igyekeztem kitörni ebből az állapotból, hiába takart el megannyi sötét felhő, és pontosan ugyanennyire vallottam kudarcot. Nem tudtam leküzdeni a súlyt, így végül hagytam, hogy a felhők ellepjenek, és lassan megfojtsanak.

- Közelebbről is megnézhetjük a várost? – Kérdeztem, hogy eltereljem a gondolataimat, és hogy megtörjem a köztünk lévő csendet.

- Nos… Még sosem merészkedtem a városhoz közel, nehogy lebukjak, de úgy érzem, neked szükséged van erre, szóval miért is ne – eresztett meg egy halovány mosolyt, és éreztem, ahogy megindulunk.

- Köszönöm – viszonoztam a mosolyt, és belül, ha lehet, még inkább gyűlöltem magam. Hyunseung szeretett és mindent megtett értem, nekem pedig nem volt ez elég. Szerettem, és nem akartam elhagyni, de mégis… Olyan fájdalmakat éltem meg, hogy úgy éreztem, ezen már nem tud segíteni.

De valóban nem tudott volna? Csak beszélnem kellett volna a fájdalmamról, és mint régen, most is megszüntette volna? Csak hagynom kellett volna megnyitni a kötelékünket, hogy azon keresztül lecsillapítsa a szenvedésemet? De ez valóban megoldás lett volna, vagy csak ez is egy átmeneti állapot?

Bárhogy is volt, ő volt az az ember, akiben a legjobban megbíztam, aki a legközelebb állt hozzám, mégis… Elzárkóztam előle. Egy probléma forrása nem fog sose megszűnni, ha nem adunk hangot neki, és ezt pontosan tudtam.

Mégis csukva tartottam a számat.

Eljutottam arra a pontra, hogy már nem bírtam beszélni a lelkemben zajló viharról. És ha tudtam volna is, akkor se tehettem volna meg.

- Minden rendben, Minseo? Tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz.

Hyunseung biztosan érezte, hogy nem vagyok jól. Ki ne érezte volna? Biztosan látni lehetett rajtam, hogy nincs rendben valami.

- Persze, hogy tudom – mosolyogtam rá. – De nincs semmi különös. Csak elfáradtam és még mindig aggódom, hogy mi lesz ezek után.

Hazugság. Bár ne hinné el, és bárcsak kiszedné belőlem, mi bánt…

- Meg fogjuk oldani. Nem vagy egyedül, te is tudod. Támaszkodhatsz rám, és a többiekre is. Nem kell egyedül cipelned ezt a terhet.

Elhitte a hazugságaimat. Vagy csak tettette, hogy elhiszi? Vajon Hyunseung sejtette, hogy mire készülök, hogy valóban hazudok neki?

Még én se hittem el, hogy mit akarok tenni. Még én se mértem fel rendesen, hogy ha megteszem, talán nincs tovább. Mi van, ha nem sikerül Woobinnal a tervünk? Mi van, ha elbukunk?

- Hyunseung… Kérdezhetek valamit?

- Persze, mondd csak.

- Volt már rá példa, hogy a fajok keveredtek egymással?

- Mármint mire gondolsz?

- Arra, hogy például valaki egyszerre volt vámpír és farkas is. Ilyen előfordulhat?

- Nos… Tapasztalataim szerint nem – válaszolta némi gondolkodás után. – Ha valakinek az egyik szülője mondjuk vámpír, a másik farkas, akkor a gyermekük vagy meghal még születése előtt, vagy ha meg is születik, akkor csak az egyik képessége lesz jelen. De ők is sérültek lesznek. Nem maradnak sokáig életben. A természet egyszerűen nem engedi, hogy a természetfeletti lények így keveredjenek egymással.

- És mi van, ha az egyik faj ember, és a másik természetfeletti?

- Emberekkel kevésbé szoktunk keveredni, hiszen eléggé rejtőzködve élünk. Ha valakinek volt is kapcsolata emberrel, az általában csak rövid ideig tartott. Ha született gyerek, vagy meghalt, vagy meg kellett ölni. Minden természetfeletti tudja, hogy nem kezdhetünk emberekkel, mert a lebukás veszélyét fenyegeti.

- Értem.

- Miért kérdezgetsz ilyeneket? Aggódsz miattunk?

- Mi? – Kaptam rá értetlenül a fejemet. – Én nem aggódom miattunk, vagyis… én nem gondoltam sose ilyenekre… - motyogtam zavartan, mire Hyunseung felnevetett.

- Ne aggódj, ilyen nagy ellentét csak a farkasok és a vámpírok között van, mivel mi vagyunk nagyobb számban és a mi génjeink azok, amik nagyobb részt megváltoznak. Más természetfeletti lények csak elvétve akadnak. Olyanok, akik tudnak teleportálni, gondolatot olvasni, ilyenek. Úgymond az ő képességük nem olyan hatalmas, hiszen valójában emberek, a génjeik nem változtak meg, csak érzékenyebbek egy-két dologra. Boszorkányok, varázslók pedig nem léteznek.

- Értem. De mi van, ha valaki nem így születik, hanem mert mondjuk megtámadják? Akkor mi történik?

- Young miatt aggódsz? – Kérdezte Hyunseung. – Nem lesz semmi baja. Sikerülni fog neki az átváltozás.

- Aggódom miatta, de most nem erre voltam kíváncsi. Tudom, hogy az ember a legtisztább faj, és ha támadás éri, akkor vagy átváltozik, vagy meghal. De mi van, ha egy természetfelettit egy természetfeletti támad meg? És nem azzal a céllal, hogy megölje, hanem hogy átváltoztassa? Mi van, ha mondjuk egy vámpír egy vérfarkast akar átváltoztatni?

- Hű, Minseo, a képzeleted igen határtalan – nevette el magát ismét. – Amennyire én tudom, egy vámpír vagy vérfarkas se akarna ilyet tenni a másikkal, tekintve, hogy elkerüljük egymást. Példa még ugyan erre nem volt, de ha meg is történne… Szerintem az illető meghalna. Nem hinném, hogy bárkinek is olyan erős lenne a szervezete, hogy ennyi változást el bírna viselni. De miért kérdezel hirtelen ilyeneket?

- Nos, csak kíváncsiságból. Próbálom megérteni a természetfeletti világ működését.

Hyunseung nem válaszolt, én pedig nem kérdeztem többet. Észre se vettem, de időközben már beesteledett. Kicsit csalódott voltam, amiért lemaradtam a naplementéről, de valójában nem számított. A fontos az volt, hogy Hyunseunggal töltsem az időt.

Szöul még idefentről is nyüzsgött és csak még hatalmasabbnak tűnt. Mennyi álom lehetett a falak között, de pont én voltam az egyetlen, akinek a legrosszabbat is látnia kellett. Mégis, próbáltam úgy emlékezni erre a városra, mint a támaszomra. Próbáltam továbbra is álomvilágba ringatni magam, hogy minden rendben lesz, hogy ami történik, azt csak álmodom, és egy nap valóban minden olyan boldog és csodálatos lesz, mint ahogy azt a fejemben elterveztem.

Elmosolyodtam és Hyunseungra néztem. Nem akartam az utolsó közös pillanatunkra úgy emlékezni, mint egy keserű fotóra. Azt szerettem volna, ha nevetünk, mint oly sokszor a szenvedéseink ellenére.

- És… Lenne még egy kérdésem. Amikor visszahúzod a szárnyaidat, azok hová tűnnek? Mármint érted, olyan hatalmasok, akkor hogyan férnek el a testedben?

- A te képességed hová szokott tűnni? Az a tűzgolyó, amiről beszélni szoktál.

- Az? Nos, az szétárad az ereimben, az egész testemben.

- Ugyanez van nálam is.

- De hogyan? Hiszen a tieid kézzel tapinthatók, de az én képességem nem látható szabad szemmel.

- Ez igaz, de hmm… hogy is mondjam? Ez attól még egy képesség. Hogy szabad szemmel látható-e vagy sem, a mi világunkban nem fontos.

- Értem. Akkor ezek szerint neked tollak csörgedeznek az ereidben?

Hyunseung olyan hangos nevetésben tört ki, hogy már attól féltem, hogy valaki észre fog minket venni a levegőben. Régen láttam már ilyen önfeledten nevetni, és ez engem is nevetésre késztetett. Valójában nem gondoltam, hogy ez ennyire buta kérdés lesz, de utólag belegondolva tényleg elég furcsán hangzott.

- Úgy érzem, a humorod nem változott.

Jó ideig repkedtünk még odafent. Próbáltam minél tovább elmerülni a látványban és jól érezni magam. Ha egy rövidke időre is, de végül csak sikerült elengednem magam és elfelejteni a problémáimat.

Este volt már, amikor visszamentünk a lakásba, ami ezúttal is üresen fogadott. Olyan nehezen szoktam meg, hogy már nem az a hangulat fogadott, mint régen. Fogalmam sem volt, hogy Jonghyun és Young mikor térnek vissza, ha visszatérnek egyáltalán. Eungyeol valószínűleg a kórházban tartózkodott Sora mellett, Gyeowool pedig biztosan az éjszakában bulizott valahol.

Úgy éreztem, hogy a társaságunk szétesett és féltem, hogy ezek után sosem lesz már semmi olyan, mint régen. Még jobban aggasztott, hogy talán én leszek az, akik teljesen szétzúzza a csapatunkat.