49. rész

*Ajánlott zene: Astro – Innocent love*

https://www.youtube.com/watch?v=0h7ciw9lrvw

Reggel, amikor felébredtem, egyáltalán nem éreztem magam kipihentnek. Folyton csak arra gondoltam, hogy már nincs sok időm, és mielőbb el kell búcsúznom a többiektől. Az egyetlen személy, akitől még nem köszöntem el, az Sora volt.

Hamar megreggeliztem és elindultam a kórházba. Bűntudatom volt amiatt, hogy ki tudja, mikor látogattam meg utoljára Sorát. Fogalmam sem volt róla, hogy javult vagy rosszabbodott az állapota, de abban biztos voltam, hogy minél kevesebbszer nézek be hozzá, azzal nem segítek a felépülésében. Vajon milyen hatással lesz rá, ha megtudja, hogy jó ideig nem is láthat?

Megálltam a kórterem ajtaja előtt. Mint mindig, most is éppen a rajzfüzetébe rajzolgatott, mélyen elmerülve gondolatai között. Meg se hallotta, ahogy beléptem. Csak akkor fordult felém, amikor megköszörültem a torkomat.

- Minseo! Úristen, olyan régen láttalak már! – Hatalmas mosoly terült el arcán, és egyből félredobta ceruzáit.

- Szia, Sora. Mizujs? – Léptem mosolyogva mellé, majd megöleltem.

- Őszintén? Kezdem unni ezt a bezártságot, és hogy nem találkozhatok a barátaimmal, de azt mondta az orvos, sokat javultam. És most, hogy itt vagy, még jobb kedvem lett – ölelgetett megállás nélkül, aminek rettentően örültem.

- Ezt örömmel hallom. – Levakarhatatlan mosoly terült el az én arcomon is. Sora boldogsága mindig is ragadós volt, és ez most is megmutatkozott. Néha arra gondoltam, ő biztosan egy földre szállt angyal, vagy ha nem is, a nővére, Nayoung biztosan itt van mellette és folyamatosan szeretettel árasztja el.

- És veled mi újság? Olyan régen láttalak. Miért nem jöttél? – Vágott egy pillanatra morcos arcot, de aztán ismét felfelé görbültek ajkai és újból magához szorított.

- Én? Nos, azt hiszem, megvagyok.

- Tényleg? Hallottam, hogy mi történt a munkahelyeden. Úgy sajnálom, hogy így alakult, biztosan ijesztő volt. Ráadásul csak most kezdtél el ott dolgozni, és máris vége lett. Gondolom, nem éppen vagy emiatt a topon.

- Hát, nem túlzottan repesek az örömtől.

- És sikerült azóta új állást találnod? Van valami kilátásban?

- Nem, még nem igazán – húztam el a számat, arra gondolva, hogy bár ez lenne életem legnagyobb problémája.

- Nem baj, ne aggódj ezen. Okos vagy te és tehetséges, biztosan hamar találni fogsz egy másikat – biztatott kedvesen.

- Igen, remélem – bólintottam mosolyogva. Kezdett kicsit fájni a szám a sok mosolygástól, de egyszerűen nem tudtam abbahagyni mellette. Nem akartam, hogy meglássa, hogy valami nem oké, hogy talán most láthat utoljára.

- Egyébként mi a helyzet a képességeddel? Visszatért már?

- A képességem? – Lepődtem meg egy pillanatra. Eszembe jutott, hogy a képességemet elvesztettem, és hogy jó ideig nem is foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Bár fokozatosan próbálgattam és éreztem is, hogy valami éledezik bennem, még nem volt alkalmam megbizonyosodni róla, hol is állok.

Arról nem beszélve, hogy mélyen belül tudtam, hogy félig-meddig én zártam el a képességemet. Éreztem magamban az erőmet, de elnyomtam, hogy a többiek ne szerezzenek róla tudomást. Nem akartam elárulni nekik, ha visszatér, és minél tovább pihentetni akartam, hogyha használnom kell, akkor biztosan erős maradjak.

És most, a Woobinnal kitalált tervünk után biztos voltam abban, hogy a képességemre hamarosan sokkal nagyobb szükségem lesz, mint bármikor máskor. Rendben volt, hogy eltitkoltam ezt a többiek elől, de most jutott eszembe, hogy nem ártana letesztelnem, hogy valóban az eredeti önmagam vagyok-e vagy sem.

- A képességem… - sóhajtottam fel, majd lassan bólintottam egyet. – Nos, már alakulóban van. Még nem az igazi, de sokat pihenek, hogy mielőbb visszajöjjön.

- Értem. Jól is teszed, pihenj is, és ne erőltesd magad. Én már csak tudom, hogy nem éri meg. Vissza fog térni, ha itt lesz az ideje – biztatott ezúttal is.

Nem akartam hazudni neki, de az igazat semmiképpen sem mondhattam el, főleg nem neki. Olyan mocskosnak éreztem magam, hogy azok után, ami történt, nem voltam vele őszinte. És nem azért hazudtam, hogy őt megvédjem, hanem mert egyszerűen ezt akartam. Nem akartam neki elmondani és kész.

- Egyébként mi van Younggal? Ő is régen látogatott már meg, sokkal régebben, mint te – fújta fel durcásan az arcát, én pedig zavartan kaptam el róla a tekintetemet.

Hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy Sorát megpofozzam. Egyszerre olyan idegesítőnek és frusztrálónak éreztem a folytonos kedvességét, azt, hogy állandóan kérdezősködik, hogy kedvem lett volna bántani őt. Irritált, és azt akartam, hogy hagyjon békén. Nem akartam foglalkozni vele, és a lelki világával, nem akartam védelmezni, mert úgy gondoltam, én sokkal többet elszenvedtem, mint ő.

Lassan ránéztem, és az eddigi kedves arca nem tűnt megnyugtatónak, sokkal inkább felbosszantott. Az a ragadós mosoly az arcán, a csillogó és ártatlan szemei, és most az, hogy kicsit elkedvtelenedett azért, mert Young nem jött el hozzá… Mégis ki ő, hogy haragudhat Youngra? Főleg azok után, ami történt vele? Sora miatt titkolóztunk, igyekeztünk kihagyni őt mindenből, hogy ne sérüljön meg még jobban, és még neki áll feljebb, ha nem jövünk el olyan sűrűn hozzá, ahogy ő azt gondolja? Mintha ő lenne a világ közepe, holott valójában csak egy púp a hátunkon, amitől jó lenne megszabadulni. Ha tudná, hogy miket élünk meg, ha tudná, mi történt Younggal…

Szinte láttam magam előtt, ahogy megragadom a hajánál fogva, és az ágy sarkába verem a fejét. Vagy, hogy az infúziós csövet a nyakára tekerem és megfojtom.

Ökölbe szorult a kezem, és összeszorítottam szemeimet, hogy nyugodt maradjak, és ne csináljak valami olyat, amit aztán később megbánnék. Nayoungra gondoltam, és a neki tett ígéretemre, hogy uralkodni tudjak magamon.

- Minden rendben, Minseo? – Fogta meg a kezem Sora, ez pedig áramütés-szerűen hatott rám.

Elkaptam a kezem, de olyan hevesen, hogy véletlenül levertem az ágyáról néhány rajzát. Ijedtemben felpattantam, és nem mertem ránézni.

Mégis milyen gondolataim támadtak? Hogy gondolhattam arra, hogy bántom Sorát? Nem tudott semmiről, akkor mégis miért éreztem iránta hirtelen ilyen negatív érzéseket?

Megijedtem saját magamtól, és a gondolataimtól. Attól féltem, hogyha továbbra is mellette maradok, akkor tényleg bántani fogom.

- Ne haragudj, Sora, én… azt hiszem, mennem kell – hadartam, és az ajtóhoz léptem. Képtelen voltam a szemeibe nézni, de még az ajtóban állva visszaszóltam. – Vigyázz magadra, oké? És gyere hamar rendbe.

Azzal elrohantam.

Mégis mi a fene ütött belém?

A lépcsőn rohantam le, és egészen a kórház előtti kispadig futottam. Lerogytam a padra és kétségbeesetten kapkodtam levegőért.

- Mégis mi volt ez? Miért gondoltam ezeket?

Két kézzel túrtam hajamba, miközben magamban mérgelődtem. Úgy éreztem, mintha egy pillanatra valaki más lettem volna. Nem én voltam, de közben mégis. Hogyan lehetséges ez? Miért történik ez?

Hosszú percekig üldögéltem és tépelődtem.

- Nem bízok benned… - suttogta mellőlem egy hang.

Hirtelen felkaptam a fejem és a hang irányába fordultam. Sora állt ott, pizsamájában, és fehér papucsában.

- Hogy?

- Nem bízom benned…

Suttogta ismét, majd hátat fordított és elrohant.

- Várj, Sora! – Pattantam fel, de lábam beleakadt a pad lábába, amitől kis híján hasra estem. Csak egy pillanatra fordultam el, de mire ismét Sora irányába néztem, már nem láttam. Se a helyét, se azt, hogy visszafelé futna a kórházba.

Mégis hová tűnt ilyen rövid idő alatt? Lehetetlen, hogy ennyi idő alatt visszaérjen. Talán hallucináltam volna?

És mégis hogy értette, hogy nem bízik bennem? Miért? Ráadásul… Azt mondta korábban, hogy ne bízzak meg benne, most meg ő mondja azt, hogy nem bízik bennem. Mi ez? Most akkor kire célzott? Rám? Úgy értette, hogy én se bízzak magamban?

Ahelyett, hogy aggodalmat éreztem volna, csak nagyot sóhajtottam.

Talán Sora tudat alatt mindvégig érezte, hogy mire készülök?