51. rész

*Ajánlott zene: The VANE – Room no. 303*

https://www.youtube.com/watch?v=zKPRG6ys3pE

- A tükörben? Mégis hogy? – Kissé értetlenül nézett rám Gyeowool, amit nem csodáltam, hiszen ami számomra természetes volt, az számára nem.

- Te is tudod, hogy a legegyszerűbb módja annak, hogy kapcsolatba lépjek a halottakkal, az a tükör. Heeyeonnal legalábbis tükrön keresztül tudtam kommunikálni, egészen addig, amíg meg nem szakadt közöttünk a kapcsolat. Tükör nélkül is életre tudom kelteni a halottakat, de ha csak beszélgetni akarok velük, akkor ez egy sokkal könnyebb módszer, és kevesebb energiát is igényel – magyaráztam neki. – És szerintem édesanyám is tudott erről. Talán annak idején ő is használta ezt, vagy talán látta a túlvilágon, hogy így használom. Még az is lehet, hogy ő tanácsolta Taeminnek, hogy zárják a lelkeket egy tükörbe. Talán így akart nekem jelezni, hogy segítsek rajta. Hogy erre miért nem jöttem rá előbb! Végig itt volt a szemem előtt, és én teljesen figyelmen kívül hagytam. Basszus! - Szitkozódtam magamban.

Gyeowool lassan bólintott párat, miután tudomásul vette az előbb elhangzottakat.

- Tehát a tükörben vannak.

- Igen.

- És biztos vagy benne, hogy Taemin még csak nem is sejti, hogy te tudsz erről? Biztos vagy benne, hogy nem tud arról, hogy elvesztetted a képességedet?

- Ha tudna róla, szerintem már kárt tett volna bennem. Ha pedig tudná, hogy képes vagyok türkön keresztül kommunikálni, akkor nem hitt volna anyukámnak, és kitalált volna más megoldást. Taemin lehet, hogy nem hülye, de kicsit sincs tisztában azzal, hogy mire vagyok képes, hogy milyen erőket birtoklok.

- Rendben. És hogy deríted ki, hogy biztosan ott vannak-e? Mert gondolom látni is akarod őket a saját szemeiddel.

- Igazából ötletem sincs… - sóhajtottam fel.

Mégis, kezeimmel automatikusan nyúltam a tükör felé. Mutatóujjam hegyével óvatosan érintettem meg a felületét, mintha csak attól félnék, hogy egy pillanat alatt szilánkokra törik. Egy vékony csíkban végig húztam rajta az ujjamat. Ujjbegyemen szürke csomóban gyűlt össze a por.

A tükör megsínylette az időt, ahogy alaposabban szemügyre vettem. Itt-ott hiányzott egy-két darab rézzel borított keretéből, és bár a por olyan mélyen ült rajta, hogy saját képmásomat nem tudtam tisztán kivenni, mégis gyönyörűnek tűnt.

Gyeowool hátrébb lépett, mintha csak megérezte volna az energiám közelségét. Valóban így volt; a képességem életre kelt. Éreztem a forróságot végig futni testemen, ami egészen az ujjhegyemben összpontosult.

Végül teljes tenyeremet a tükör felületére illesztettem, és lehunyt szemekkel koncentráltam. Elképzeltem, ahogy letisztítom a tükröt, és megnyitok egy kis kaput rajta, amin keresztül befolyatom az energiámat. Nem kellett sokat erőlködnöm, és ez valóban hatásosnak bizonyult. Nem tudtam, hogy Gyeowool látja-e, mi történik, de én láttam, ahogy a tükör felülete hullámozni kezd, majd két irányban lassan szétválik. Végül megpillanthattam egy sötét zugot, ahol megannyi fehér árny ácsorgott, mozdulatlanul.

Egyből tudtam, hogy ez nem a túlvilág, hanem egy börtön, ahol fogva tartják őket. A lelkeknek nem volt szemük, se arcuk, éppen hogy csak emberi körvonalat tudtak magukra ölteni. Nem láttak, mégis érzékelték jelenlétemet, a fényt, ami a szabadságuk útját megvilágította, mert felém fordultak, és lassú léptekkel közeledni kezdtek.

Nem akartam energiát fecsérelni abba, hogy képesek legyenek teljes alakjukat felfedni, azt meg végképp nem akartam, hogy kiszabaduljanak. Nekem bőven elég volt az, hogy láthattam őket.

Elhúztam a kezemet, és egy pillanat alatt szertefoszlott minden. Elvágtam magam az energiámtól, ami hirtelen erővel csapódott vissza. Meginogtam, és hátrébb léptem egy lépést.

- Na? Ott voltak? Láttad őket? – Kérdezte izgatottan, mégis kicsit aggódva Gyeowool.

- Igen, láttam őket. A körülményekhez képest úgy tűnt, jól vannak.

- Ez nagyszerű. És anyukád?

- Ő nincs itt. Minden bizonnyal Taemin már magához vette. Valószínűleg már a végső fázisban van, így jobb, ha maga mellett tartja.

- Ez nem hangzik jól. De hogyan fogod kiengedni a holtakat?

- Nem fogom kiengedni őket. Egyrészt, mert nem igazán tudom, hogyan is kellene. Bár lehet, hogy erősebb a képességem, mint anyukámé volt, de ő hozta létre ezt a burkot, ezt a börtönt nekik, amit nem tudok csak úgy leszedni. Még sosem próbáltam, bár nyilván ha szánnék rá időt, akkor sikerülne, de jelenleg nem érünk erre rá. Másrészt talán jobb is, ha egy kicsit még itt hagyjuk őket. Ha kiszabadítanám őket, Taemin tudná, hogy rájöttem a titkára, hogy felfedeztem a rejtekhelyét és lehet, felgyorsítaná a dolgokat. Így legalább nyerünk egy kis időt magunknak.

- És akkor mit akarsz tenni? Most, hogy tudjuk, hol vannak a halottak, és hogy Taemint nem sok választja el a céljától, mihez kezdünk? Azt mondtad, két kérdésed maradt. Az egyik az volt, hogy ki segített Taeminnek, és úgy tűnik, anyukádat kényszerítette erre. Mi a másik kérdés?

- Az, hogy mégis hogyan csaljuk tőrbe Taemint?

- Mért kellene? Hiszen semmi tervünk sincsen még. Hogyan akarod legyőzni és megszerezni anyukádat? Egyáltalán mit fogsz tenni, ha Taemin előtted áll majd? Mi lesz anyukáddal?

Nem válaszoltam Gyeowool kérdésére, csak nagyot sóhajtva dőltem neki az egyik polcnak. Akkor jöttem rá, hogy már csak napok, talán órák kérdése, és vége mindennek. Ott lesz előttem édesanyám, és meg kell őt ölnöm… Még mindig nem tudtam, hogy képes leszek-e rá. Meg fogok inogni, vagy végül lesz annyi erőm, hogy megtegyem? Mégis hogyan…?

Megráztam a fejem. Nem akartam erre gondolni, mert attól féltem, még meggondolom magam, és megfutamodok.

- Még én sem tudom, hogy a dolgok jól fognak-e alakulni… - csóváltam meg a fejem, és lehunyt szemekkel lehajtottam fejemet.

Azokban a percekben megtörtem és úgy éreztem, nem tudok tovább haladni. Egyszerűen csak azt szerettem volna, ha vége szakad mindennek.

Gyeowool mellettem állt, összefont karokkal mellkasa előtt és engem méregetett. Nem szólalt meg hosszú ideig. De amikor megszólalt, hangjából éreztem, hogy lelepleződtem.

- Neked már van egy kész terved, ugye?

Lassan emeltem fel a fejem, és félve, határozatlanul néztem rá. Szerettem volna elrejteni érzéseimet, és tiltakozni, de testem mintha nem hagyta volna magát. Legalább egy valakivel szerettem volna beszélni a tervemről.

- Miről beszélsz…?

- Minseo, átlátok az embereken. Az évek alatt rengetegen akartak engem átejteni, és egy idő után megtanultam kielemezni őket. Régóta gyanúsan viselkedsz, de reméltem, hogy majd magadtól elmondod az igazat, de nem tetted. Itt az ideje elárulnod, mire készülsz.

- Gyeowool… - sóhajtottam egy nagyot, és lassan engedve fújtam ki a bent tartott levegőt. – Igazad van, tényleg van tervem. De nem árulhatom el pontosan, hogy mi az. Hidd el, nagyon szeretném, de tudom, hogy őrültségnek tartanád és megpróbálnál megállítani.

- Ha ennyire rossz a helyzet, akkor miért akarod a tervedet végrehajtani? Nincs más megoldás?

- Nincs. Bármennyire is szeretném, nincs. Tudom, hogyan állíthatom meg Taemint, tudom, hogyan segítsek édesanyámon, és… nem mellesleg, tudom, hogyan segítsek Woobinon. De ennél többet nem mondhatok. És arra szeretnélek kérni, hogy ne is mondj erről senkinek semmit.

- Miért? Miért ne tehetném? Nagyon nem tetszik, bármit is vettél a fejedbe. Úgy érzem, ez nem teljesen lesz happy end.

- Sajnos az élet nem mindig végződik happy enddel.

- Jézus, komolyan úgy beszélsz, mintha épp most búcsúznál el.

- Nos, talán félig-meddig ez egy búcsú. Mondjuk úgy, hogy egy átmeneti búcsú.

- Átmeneti? Mégis mennyi időre? Azt mondod, el fogsz menni?

- Talán. És nem rajtam múlik, mennyi időre. Azt se tudom, hogy a tervem sikerülni fog-e.

- Nagyon erősen gondolkodom azon, hogy foglak és bezárlak ebbe az épületbe, és kitalálok helyetted valami mást. Nem hiszem, hogy meg tudom tartani az ígéretemet. El fogom mondani ezt a többieknek… - csóválta meg a fejét, és elindult a kijárat felé, de Gyeowool keze után nyúltam.

- Kérlek, ne tedd… - mondtam halkan, már-már elfúló hangon.

Gyeowool megállt, majd lassan visszafordult.

- Elfáradtam, Gyeowool. Ha ennek vége, szeretnék egy kis időre elvonulni pihenni. Tényleg belefáradtam az életbe.

Gyeowool nem mondott semmit. Hosszasan fürkészte az arcomat, de nem szólt semmit. Úgy éreztem, mintha olvasna a tekintetemben. Nem akartam tovább magyarázkodni az érzéseimről, és nem is kellett. Gyeowool úgy tűnt, mint aki pontosan átérzi és megérti az érzéseimet.

- Jó, rendben, legyen – emelte fel maga elé kezeit, miközben szemeit forgatva a plafonra emelte tekintetét. – Megőrülök. A tesóm barátnője vagy, és meg kellene téged védenem, ehelyett falazok neked. Ez tényleg őrület.

Halványan elmosolyodtam reakcióját nézve.

- Köszönöm, Gyeowool.

- Nem kell megköszönni. Tudom, milyen az, amikor az ember el akar menekülni a problémák elől. Remélem, hogy a kis pihenésed nem fog sokáig tartani és hogy hamar visszajössz.

- Úgy lesz, ígérem – mosolyogtam rá ismét, majd kis szünetet tartva folytattam: - Viszont szeretnék egy szívességet kérni tőled. Illetve kettőt is.

- Mi lenne az? – Fordult felém kíváncsian.

- Az egyik, és ami a legfontosabb, hogy szeretném, ha elhoznád nekem Seonghwát.